A Plázafoglyok című kötet több szempontból is különleges. Egyfelől hét magyar író (Csurgó Csaba, Kalapos Éva, Mészöly Ágnes, Miklya Luzsányi Mónika, Molnár Krisztina Rita, Sohonyai Edit és Turbuly Lilla) közös munkájának az eredménye. Másfelől bár a történet főszereplői fiatalok, korántsem egy egyszerű ifjúsági regényről van szó, hanem egy igazán izgalmas horrortörténetről.
Ami tetszett
1. Felépítés
A regény egy pláza mozijában kezdődik, ahol hét fiatal épp egy filmet néz. Amikor a film véget ér, földrengés rázza meg az épületet. A fiatalok kimenekülnek a moziból, és rájönnek, hogy a plázából eltűntek az emberek, mintha sosem léteztek volna. Amikor egyik társuk elkezd latinul hablatyolni, rájönnek, hogy itt koránt sem észszerű a magyarázat, egy földöntúli démon feni rájuk a fogát.
A kötetben mindegyik író kapott egy saját karaktert, felváltva írták a fejezeteiket, folytatva az előző írók által leírt történetet. Talán ennek köszönhető, hogy bár a karakterek mind fiatalok, mégis egyediek. Mindegyiküknek igazi személyisége van, amely megkülönbözteti őket a többiektől. Sok történetben, ahol ennyi karakter kerül a középpontba, egybefolyik egy-két karakter, az ember nemhogy a nevüket nem tudja megjegyezni, de arra sem emlékszik, pontosan kiről van éppen szó, itt viszont szépen elkülönülnek egymástól a szereplők, az olvasó simán emlékszik mindegyikükre.
A könyv végében leírták, hogy melyik író melyik karakter szemszögét írta, de ha rám hallgattok, ezt csak utólag nézitek majd meg. Ugyanis jó játék olvasás közben azt találgatni, hogy vajon melyik íróhoz melyik karakter tartozik.
Jó az is, hogy a felépítésnek köszönhetően mindegyik karakter fejébe beleláthattunk, és így jobban megismerhettük őket, a félelmeiket, a motivációikat.
2. Izgi karakterek
Számomra Niki és Mimi karaktere és személyisége volt a legérdekesebb, ami azért izgalmas, mert koránt sem ők a legszimpatikusabb karakterek. Sőt…
Niki testesíti meg azt a tipikus tinilányt, akitől elsőre elkapja az embert a borzongás. Csak a külseje érdekli, a ruhák, cipők, műköröm, okostelefon, na meg persze a fiúk. Legalább is látszólag. Aztán ha az ember belenéz kicsit a fejébe, láthatja a félelmeit, azt, hogy azért ott pislákol valami fény benne, csak a fogyasztói világ igyekszik kioltani azt. Persze Niki koránt sem szent, sőt, az ember mégis sajnálatot érez iránta, mert tudja, mennyi jóról, mennyi pozitív érzésről marad le pusztán azért, mert jobban érdeklik a külsőségek, mint a belső szépség.
Mimi pont Niki ellentéte. Ő belül, a lelkében és a fejében éli az életét. Emiatt folyton különcnek, sőt bolondnak nézik. Az érdekes az, hogy bár nagyon különbözik Nikitől, ő az egyetlen, aki igazán látja a lányt, és a hibáival együtt is szereti. Van némi sejtetés arra nézve, hogy nem pusztán barátként. Mivel Mimi lelkileg nagyon érzékeny, nem csoda, hogy a démon az ő testét szállja meg, általa üzen a fiataloknak.
A legszimpatikusabb karakter egyébként személyiségre Áron. Kedves, becsületes, önfeláldozó srác, aki teljesen odavan Tamaráért. Viszont pont azért, mert ő igazán jófiú, nem annyira izgalmas olvasói szemszögből, mint Niki és Mimi.
Ami jó, hogy lényegében mindegyik karakter kedvelhető annak ellenére, hogy nem tökéletesek.
3. Nosztalgia
Gyerekkoromban rengeteg horrorfilmet néztem a húgommal, és imádtunk a szobánk biztonságából félni. Ez a könyv ugyanazt az érzést hozta elő belőlem, amit régen éreztem. Izgalmas volt, hogy sosem lehetett tudni, mi történik a következő oldalon, honnan ugrik elő valami félelmetes, mikor kerülnek szembe a karakterek valami igazán rémisztővel.
Jó volt az is, hogy nem lehetett előre kitalálni, mi fog történni nemhogy a regény végén, de még a következő oldalon sem. Szóval valóban együtt izgultam a karakterekkel.
Ami elgondolkoztatott…
A könyv végén történik valami, és Mimi teljesen megváltozik tőle. Kicsit úgy éreztem, hogy ez a nagy pálfordulás nem teljesen reális, hiába a sokk, az ember nem fordul ki ilyen szinten önmagából egyik percről a másikra (vagy legalább is nem ilyen módon). De igazából ez volt az egyetlen dolog, amiben nem feltétlenül értettem egyet.
Ami tetszett
1. Felépítés
A regény egy pláza mozijában kezdődik, ahol hét fiatal épp egy filmet néz. Amikor a film véget ér, földrengés rázza meg az épületet. A fiatalok kimenekülnek a moziból, és rájönnek, hogy a plázából eltűntek az emberek, mintha sosem léteztek volna. Amikor egyik társuk elkezd latinul hablatyolni, rájönnek, hogy itt koránt sem észszerű a magyarázat, egy földöntúli démon feni rájuk a fogát.
A kötetben mindegyik író kapott egy saját karaktert, felváltva írták a fejezeteiket, folytatva az előző írók által leírt történetet. Talán ennek köszönhető, hogy bár a karakterek mind fiatalok, mégis egyediek. Mindegyiküknek igazi személyisége van, amely megkülönbözteti őket a többiektől. Sok történetben, ahol ennyi karakter kerül a középpontba, egybefolyik egy-két karakter, az ember nemhogy a nevüket nem tudja megjegyezni, de arra sem emlékszik, pontosan kiről van éppen szó, itt viszont szépen elkülönülnek egymástól a szereplők, az olvasó simán emlékszik mindegyikükre.
A könyv végében leírták, hogy melyik író melyik karakter szemszögét írta, de ha rám hallgattok, ezt csak utólag nézitek majd meg. Ugyanis jó játék olvasás közben azt találgatni, hogy vajon melyik íróhoz melyik karakter tartozik.
Jó az is, hogy a felépítésnek köszönhetően mindegyik karakter fejébe beleláthattunk, és így jobban megismerhettük őket, a félelmeiket, a motivációikat.
2. Izgi karakterek
Számomra Niki és Mimi karaktere és személyisége volt a legérdekesebb, ami azért izgalmas, mert koránt sem ők a legszimpatikusabb karakterek. Sőt…
Niki testesíti meg azt a tipikus tinilányt, akitől elsőre elkapja az embert a borzongás. Csak a külseje érdekli, a ruhák, cipők, műköröm, okostelefon, na meg persze a fiúk. Legalább is látszólag. Aztán ha az ember belenéz kicsit a fejébe, láthatja a félelmeit, azt, hogy azért ott pislákol valami fény benne, csak a fogyasztói világ igyekszik kioltani azt. Persze Niki koránt sem szent, sőt, az ember mégis sajnálatot érez iránta, mert tudja, mennyi jóról, mennyi pozitív érzésről marad le pusztán azért, mert jobban érdeklik a külsőségek, mint a belső szépség.
Mimi pont Niki ellentéte. Ő belül, a lelkében és a fejében éli az életét. Emiatt folyton különcnek, sőt bolondnak nézik. Az érdekes az, hogy bár nagyon különbözik Nikitől, ő az egyetlen, aki igazán látja a lányt, és a hibáival együtt is szereti. Van némi sejtetés arra nézve, hogy nem pusztán barátként. Mivel Mimi lelkileg nagyon érzékeny, nem csoda, hogy a démon az ő testét szállja meg, általa üzen a fiataloknak.
A legszimpatikusabb karakter egyébként személyiségre Áron. Kedves, becsületes, önfeláldozó srác, aki teljesen odavan Tamaráért. Viszont pont azért, mert ő igazán jófiú, nem annyira izgalmas olvasói szemszögből, mint Niki és Mimi.
Ami jó, hogy lényegében mindegyik karakter kedvelhető annak ellenére, hogy nem tökéletesek.
3. Nosztalgia
Gyerekkoromban rengeteg horrorfilmet néztem a húgommal, és imádtunk a szobánk biztonságából félni. Ez a könyv ugyanazt az érzést hozta elő belőlem, amit régen éreztem. Izgalmas volt, hogy sosem lehetett tudni, mi történik a következő oldalon, honnan ugrik elő valami félelmetes, mikor kerülnek szembe a karakterek valami igazán rémisztővel.
Jó volt az is, hogy nem lehetett előre kitalálni, mi fog történni nemhogy a regény végén, de még a következő oldalon sem. Szóval valóban együtt izgultam a karakterekkel.
Ami elgondolkoztatott…
A könyv végén történik valami, és Mimi teljesen megváltozik tőle. Kicsit úgy éreztem, hogy ez a nagy pálfordulás nem teljesen reális, hiába a sokk, az ember nem fordul ki ilyen szinten önmagából egyik percről a másikra (vagy legalább is nem ilyen módon). De igazából ez volt az egyetlen dolog, amiben nem feltétlenül értettem egyet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik kedvelik az izgalmas és ijesztő horrortörténeteket jól kidolgozott karakterekkel.
Kedvenc idézetek:
„- Nem fogsz hányni? – kockáztatom meg, de Bori csak megvonja a vékony kis vállát.
- És akkor?
Ja, jogos. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet (a horrorokban is mindig ezt mondják, aztán mégis rosszabb lesz).”
„– A Bershka! Jézusom! A Bershka!
Mindannyian odanézünk, csak Kristóf kezd vele üvölteni, hogy fogja már be. Aztán ő is abbahagyja, mert rájön, miért mutogat a csaj.
A Bershkából tódulnak kifelé a próbababák. Tépik magukról a ruhákat, cafatokban lógnak a topok, a blúzok meg a mittudoménmik. Mintha a bábuk lázadó szolgák lennének, akik valami gyűlöletes jelmeztől akarnak megszabadulni. A libák felszállnak. Átrepülnek a szökőkút felett, nekiesnek a plexihadseregnek, csípik, marják a bábukat, de azok meg sem érzik, csak jönnek, jönnek tovább. Legalább negyvenen lehetnek. Lassú, kimért léptekkel közelednek, egyértelműen felénk.
Elég fenyegetőek.
A libák feladják. Mintha valami közös tudat mozdítaná őket, felemelkednek, és körözni kezdenek egészen a magasban. A próbababák közben elérik a szökőkút másik oldalán kirakott kávéházi asztalokat. Félrelökik, felborítják, összetörik őket.
– Azt hiszem, most jön a harcos rész – mondja Bori.”
„- Hé! – üvöltöm oda az öregasszonynak. Én sem vagyok normális, hogy nem futok el, mint egy antilop, hanem itt kiabálok. Uramisten, lehet, hogy elkaptam a veszélyvakságot Mimitől meg az anyámtól? Na az baszna be! Ráadásul ennél összetettebb kiáltásra nem futotta, szégyenszemre ennyi jött ki belőlem, csak ez az egyszerű kis „hé”!
De ezt legalább megismétlem még egyszer. A biztonság kedvéért. Hátha az elsőt nem hallotta Mimi gerincének reccsenésétől.
Fordított helyzetben Mimi tutira valami ilyesmit motyogott volna a kezét tördelve:
- Elnézést, hölgyem, azért bátorkodom megszólítani, mert talán elkerülte a figyelmét, hogy éppen tele van a szája a barátnőmmel.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Kedvenc idézetek:
„- Nem fogsz hányni? – kockáztatom meg, de Bori csak megvonja a vékony kis vállát.
- És akkor?
Ja, jogos. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet (a horrorokban is mindig ezt mondják, aztán mégis rosszabb lesz).”
„– A Bershka! Jézusom! A Bershka!
Mindannyian odanézünk, csak Kristóf kezd vele üvölteni, hogy fogja már be. Aztán ő is abbahagyja, mert rájön, miért mutogat a csaj.
A Bershkából tódulnak kifelé a próbababák. Tépik magukról a ruhákat, cafatokban lógnak a topok, a blúzok meg a mittudoménmik. Mintha a bábuk lázadó szolgák lennének, akik valami gyűlöletes jelmeztől akarnak megszabadulni. A libák felszállnak. Átrepülnek a szökőkút felett, nekiesnek a plexihadseregnek, csípik, marják a bábukat, de azok meg sem érzik, csak jönnek, jönnek tovább. Legalább negyvenen lehetnek. Lassú, kimért léptekkel közelednek, egyértelműen felénk.
Elég fenyegetőek.
A libák feladják. Mintha valami közös tudat mozdítaná őket, felemelkednek, és körözni kezdenek egészen a magasban. A próbababák közben elérik a szökőkút másik oldalán kirakott kávéházi asztalokat. Félrelökik, felborítják, összetörik őket.
– Azt hiszem, most jön a harcos rész – mondja Bori.”
„- Hé! – üvöltöm oda az öregasszonynak. Én sem vagyok normális, hogy nem futok el, mint egy antilop, hanem itt kiabálok. Uramisten, lehet, hogy elkaptam a veszélyvakságot Mimitől meg az anyámtól? Na az baszna be! Ráadásul ennél összetettebb kiáltásra nem futotta, szégyenszemre ennyi jött ki belőlem, csak ez az egyszerű kis „hé”!
De ezt legalább megismétlem még egyszer. A biztonság kedvéért. Hátha az elsőt nem hallotta Mimi gerincének reccsenésétől.
Fordított helyzetben Mimi tutira valami ilyesmit motyogott volna a kezét tördelve:
- Elnézést, hölgyem, azért bátorkodom megszólítani, mert talán elkerülte a figyelmét, hogy éppen tele van a szája a barátnőmmel.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése