Rhiannon Navin Egyetlen gyermek című könyve a témájával fogott meg, bár a fülszövege egy kicsit megijesztett. Ugyanis a Jodi Picoult könyveit szerető embereknek ajánlják a történetet, én viszont nem igazán szeretem Picoult stílusát. Ami végül rávett arra, hogy belekezdjek az olvasásba, az egy online cikk volt, amelyben beleolvashattam a könyv első fejezetébe. Az pedig annyira borzongató, izgalmas és jó stílusban volt megírva, hogy rá néhány órára már a kezemben is volt a könyv, és nekiálltam olvasni.
Ami tetszett
1. Gyerekszemszög
A történet egy hatéves kisfiú, Zach Taylor szemszögéből mutatja be az eseményeket. Zach iskolájában lövöldözés történik, sokan meghalnak, köztük a bátyja, Andy is. A regény lényegében arról szól, hogyan tudja egy család feldolgozni ezt a borzalmas tragédiát. Az, hogy nem a felnőttek, hanem egy gyerek szemszögéből láthatunk mindent, teljesen új megvilágításba helyez mindent.
Zach még naiv, őszinte, gyermeki szemmel látja a világot, és át kellett esnie egy olyan traumán, amelyet egy felnőttnek is nehéz feldolgozni. Nem mellesleg, neki nemcsak az iskolában átélt rettegést, a testvére elvesztését kell valahogyan megemésztenie, hanem azt is, hogy a szülei darabokra estek a tragédiától, őt pedig, ha nem is fizikailag, de lelkileg magára hagyták.
Nagyon tetszett, hogy az írónő nem próbált meg finomítani Zach gondolatain és érzésein, és ezáltal azt támasztja alá, hogy a gyerekek még nem hazudnak önmaguknak, és a negatív érzéseiket is őszintén élik meg. Ugyanis, amikor Andy meghal, Zach első gondolata az, hogy mostantól akkor békésebb és boldogabb lesz a családjuk.
Andy nehezen kezelhető gyerek volt, pszichológushoz is járt, valószínűleg hiperaktív volt, és hasonlók. Nap mint nap vita volt közte és az anyja között, emiatt pedig az anyja és az apja is sokat veszekedtek. Andy Zachkel sem bánt valami jól, folyton szekálta, beszólogatott neki, kínos helyzetbe hozta. Vagyis tipikus szemétkedő nagytestvér volt. Zach szerette őt, szeretett volna a barátja lenni, de közben tartott is tőle, és utálta, hogy az anyjuk és az apjuk mindig Andy miatt vitatkozik.
Szóval bár elsőre furcsa lehet, teljesen érthető, hogy egy gyerek egyszerre ellentétes érzésekkel viseltetik a testvére iránt. Rajongásig szereti, de közben időnként azt kívánja, bár ne is létezne. Zachből is ezek az ellentétes érzések jönnek elő elsőként, sajnálja a bátyját, hiányzik is neki, de reméli, hogy nélküle nyugodtabb, boldogabb lehet a családjuk. Ám szép lassan rájön, hogy ez nem így van. A családjuk nem lett sem nyugodtabb, sem boldogabb Andy nélkül, sőt. Az anyja összeomlott és a teljes katatóniából gyűlölködő felelőshajhászásba kezd, az apja emiatt mérges, így egyre több a veszekedés, és egyre kevesebb törődést és figyelmet kap Zach.
Nagyon klassz az is, hogy Zach a gyermeki lelkének köszönhetően sokkal hamarabb rájön arra, hogyan vigasztalja meg saját magát és dolgozza fel a veszteségét, mint a szülei. Kialakít egy kis kuckót magának a bátyja szobájában lévő szekrényben, kirajzolja magából az érzéseket, beszélget a bátyjával, felolvas neki, miközben a könyv segítségével önmaga is kutatja a boldogság titkait. Míg a szülők totálisan szétesnek és képtelenek összerakni magukat, addig Zach szép lassan összekirakósozza a lelkét, és küldetése lesz: összerakni a családját is.
Ami pedig igazán tetszett, hogy bár a könyv témája megrázó, Zach szemszöge mégis gördülékennyé teszi lelkileg az olvasást. Könnyezve mosolyoghatunk az okos és édes kisfiú fejében járó gondolatokon.
2. A szülők
Az író mindkét szülőnek saját személyiséget adott, mindketten másképp élték meg a fiuk elvesztését, másképp próbálták feldolgozni. Az anya teljesen összeomlik, azután pedig a lövöldöző szülei elleni bosszúba kapaszkodva próbál túlélni. A csavar az a dologban, hogy a lövöldözés előtt jó kapcsolata volt a szülőkkel az egész családnak (főképp az anyának és Zachnek), és ez egyetlen másodperc alatt át tud fordulni gyűlöletbe. Nem is azért, mert az anya valóban a szülőket gyűlölné, egyszerűen csak ők az egyetlenek, akin le tudja vezetni a fájdalmát.
Az apa ezzel szemben képtelen rendesen kimutatni az érzéseit, a munkába menekül, kerüli a feleségét, akivel nem ért egyet, és emiatt folyton csak veszekednek. Ő az, aki viszonylag próbál odafigyelni Zachre, miközben az anya a saját fájdalmába süpped.
Eleinte emiatt az apa szimpatikusabb volt számomra, mert Zach számára tényleg ő nyújtott csak valamiféle támaszt.
Aztán elkezdtem mélyebben elgondolkozni az egészen, amikor kiderült az apa kis tragédia előtti titka. Vajon tényleg az a rendesebb szülő, aki könnyebben visszalendül az életbe az egyik gyereke halála után? Vagy az, aki képtelen továbblépni? Érthető, hogy az egyik gyerekkel történtek miatt elhanyagoljuk a másikat? Nincsenek meg a válaszaim, lévén sosem éltem át ekkora fájdalmat (ne is éljek!), de amint kicsit jobban elgondolkoztam az egészen, már nem tudtam úgy haragudni az anyára annak ellenére, hogy továbbra is borzalmasan sajnáltam Zachet.
3. Ki a bűnös?
Amikor ilyen tragédia történik, sokan felvetik, hogy a tettes szülei is bűnösök, hiszen, ha a gyerekük pszichopata tömeggyilkossá vált, akkor biztosan nagyon rosszul csináltak valamit a nevelése során. Nos, valahol megértem a vádakat, lévén, igen, az adott szülők biztosan hoztak hibás szülői döntéseket, ám úgy gondolom, nem feltétlenül az ő felelősségük, hogy mivé vált a gyerekük.
Nincsen tökéletes szülő, és nincs olyan gyerek, aki ne hordozna legalább egy-két olyan lelki sebet, amit a szüleitől kapott. Még akkor is hibáznak a szülők, ha úgy alapjában véve mindennél jobban szeretik a gyereküket, egyszerűen azért, mert emberek. Mert önkéntelenül magukkal hozzák esetenként azt a rossz nevelési hozzáállást, amit ők tapasztaltak a szüleiktől, még akkor is, ha számukra is szenvedést okozott az adott dolog gyerekként. Észre sem veszik, hogy ugyanazzal keserítik meg a gyerekük életét, amivel a saját szüleik az övékét.
Persze, adott esetben a szülői felelősség magasabb lehet, pl. ha bántalmazott gyerek az elkövető, de úgy gondolom, szerető, normális szülők gyerekéből is válhat szörnyeteg, mivel bár a környezeti hatások (főleg családon belül) nagyon fontosak, mégsem határozzák meg kizárólagosan egy gyerek személyiségét.
A könyvbeli esetben például tudjuk, hogy a tettes szülei kedves emberek voltak, akik imádták a gyerekeket. Hogy valóban kevesebb időt és figyelmet fordítottak-e a saját fiukra, vagy sem, az nem derül ki. Annyi biztos, hogy a fiuk úgy érezte, hogy a szülők, főképp az apja jobban törődik más gyerekekkel az iskolából, mint vele, és ez elég volt ahhoz, hogy a gyerekeken akarjon bosszút állni, akik szerinte „ellopták” tőle az apja szeretetét. Mint később kiderült, a srácnak volt valami pszichiátriai gondja is, szóval simán el tudom képzelni, hogy valójában mindent megkapott a szüleitől, csak ő érezte úgy, hogy másokkal nem akar osztozni az apján.
Azt is hibaként róják fel a szülőknek, hogy tudták, valami nem stimmel a fiukkal, mégsem kerestek neki hathatós segítséget. Igaz, tényleg ezt kellett volna tenniük. De sajnos sok szülő el sem tudja képzelni a gyerekéről, hogy képes lenne ilyen szörnyűségre. Látják, hogy baj van, de győzködik önmagukat, hogy nem akkora. Ez persze önálltatás, de ha körül nézek magam körül, azt tapasztalom, hogy a szülők jó része ugyanígy tett volna, inkább szőnyeg alatt tartja a gondokat, csak hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy a szeretett gyerekükben egy szörny is lakozik.
Épp ezért fontos ez a könyv többek között. Mert felhívja a figyelmet arra, hogy ha szülőként azt látjuk, valami nem stimmel a gyerekkel, akkor igenis szakember segítségét kell kérnünk, még ha ez nehéz is. Mert ha nem tesszük, végzetesre fordulhatnak a dolgok. És ha valami végzetes történt, akkor már nem tudjuk megmenteni a gyerekünket, hiába forgatnánk vissza az időt, hogy másképp cselekedjünk.
Amin elgondolkoztam…
Zach anyja, miközben a lövöldöző szüleit vádolja, maga sem veszi észre, hogy akár az ő fiából is lehetne a következő tettes. Olyan szinten nem foglalkozik semmi mással, csak a saját fájdalmával, hogy nem tűnik fel neki, semmivel sem jobb, mint a tettes szülei. Zach is úgy érzi, már nem szeretik őt, nem törődnek vele. Zachből is előhozza ez az agressziót, dühöt. Ha huzamosabb ideig fennállna ez a helyzet, simán előfordulhatna, hogy Zach annyira kiborul, annyira megszenvedi lelkileg ezt az egész helyzetet, hogy legközelebb ő akar majd bosszút állni valakin a fájdalmáért.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki kedveli az olyan könyveket, amelyek nagyon komoly témát mutatnak be gyerekszemszögből, és azoknak is, akiket érdekel az emberi lélek, a pszichológiai, mert itt beleláthatnak több különböző személyiséggel bíró ember lelkének legmélyebb bugyraiba is.
Kedvenc idézetek:
„Elgondolkoztam apa beszédén, néztem anyát és mindenkit, ahogy sír. Valami olyasmit éreztem, mintha ennek az egésznek köze nem lenne a valósághoz. Ebben benne volt apa is: nem úgy beszélt Andyről, mint amilyen igazából volt. És így ez olyannak tűnt, mintha mindenki sírna és szomorú lenne, de nem az igazi Andy miatt, hanem csak egy abszolút nem valóságos Andy miatt, akinek soha nem is volt köze a valósághoz. Úgy éreztem, mintha senki sem búcsúzna el a valódi Andytől. Szerettem volna felállni és rákiabálni mindenkire, hogy hagyják abba a hazudozást a bátyámról.”
„Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogyan nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia ölte meg az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna.”
„– Milyen volt, Zach? – tette fel Miss Wanda ugyanazt a kérdést újra. Lenéztem az ölembe, nem akartam, hogy lássa az elvörösödött arcom. Meg akartam várni, amíg a málnaszörp leapad.
– Nem akarom elmondani – mondtam de már nem suttogva.
– Milyen volt, édesem?
Az ölembe bámultam, aztán éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Azt akartam, hogy Miss Wanda hagyja abba, ne nyaggasson ugyanazzal a hülye kérdéssel. Nem akartam beszélni.
Anya az oldalamba könyökölt.
– Zach!
És akkor fogalmam sem volt, mi történt. Csak abban voltam biztos, hogy már nem tudok a dühömön uralkodni. Mint a Hulkban.
– Nem akarom elmondani! Nem akarom elmondani! – kiabáltam egy csomószor.
– Oké, akkor nem kell… - mondta anya mellettem, megpróbált átölelni, de én félrelöktem. Amikor Hulk feldühödik, akkor dühös is marad. Mindenki engem bámult, még Dexter is. A hülye könnyek megint elöntötték a szemem.
– Ne bámuljatok rám! – kiabáltam, és ez a kiabálás jólesett.”
„A Hulkkal az a helyzet, hogy utál dühbe gurulni. Van egy könyvem a Bosszúállókról, és a Hulk is a Bosszúállók közé tartozik. Szeretem a Bosszúállókat, ők a kedvenc szuperhőseim. A rosszfiúk ellen harcolnak, és embereket mentenek meg. A Hulk igazi neve Burce Banner, mármint amikor igazi hús-vér ember. Tudós, és készített egy bombát, a bomba meg véletlenül felrobbant, a légnyomás megcsapta, ezért változott át Hulkká.
Úgyhogy ő olyan, mint két személy egyben. Egymás ellentétei, mert amikor hús-vér tudós, akkor csendes és jó ember, de amikor dühbe gurul, akkor hatalmas, dühöngő Hulk lesz belőle – nem akar az lenni, de nem tudja visszafogni magát. Olyankor üvölt: HUJ-HUJ-HULK!, és be is vadul.
Ez a helyzet most velem is. Egyik percben még a rendes Zach Taylor vagyok, és jól viselkedem, aztán valami történik, és átváltozom Zach Taylor másik alakjává, egy dühöngő, goromba figurává. Jöttem már dühbe korábban, amikor nem hagytak nyugton, vagy amikor megharagudtam Andyre a cseszegetése miatt, de ez most egy egészen másfajta dühösség.
Meglepetésszerűen kezdődik, lopva közelít, aztán rám ugrik, és én észre sem veszem, csak amikor már rajtam van. Ám akkor már késő, hiszen megváltoztatja az egész énemet. Először az történik, hogy könnyek jönnek a szememből, de nem rendes könnyek, hanem forrók. Forró dühkönnyek. És akkor mindenemet elönti ez a forróság, ez a furcsa, szorító érzés, és ezektől valahogy kiabálnom meg dühöngenem kell.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ami tetszett
1. Gyerekszemszög
A történet egy hatéves kisfiú, Zach Taylor szemszögéből mutatja be az eseményeket. Zach iskolájában lövöldözés történik, sokan meghalnak, köztük a bátyja, Andy is. A regény lényegében arról szól, hogyan tudja egy család feldolgozni ezt a borzalmas tragédiát. Az, hogy nem a felnőttek, hanem egy gyerek szemszögéből láthatunk mindent, teljesen új megvilágításba helyez mindent.
Zach még naiv, őszinte, gyermeki szemmel látja a világot, és át kellett esnie egy olyan traumán, amelyet egy felnőttnek is nehéz feldolgozni. Nem mellesleg, neki nemcsak az iskolában átélt rettegést, a testvére elvesztését kell valahogyan megemésztenie, hanem azt is, hogy a szülei darabokra estek a tragédiától, őt pedig, ha nem is fizikailag, de lelkileg magára hagyták.
Nagyon tetszett, hogy az írónő nem próbált meg finomítani Zach gondolatain és érzésein, és ezáltal azt támasztja alá, hogy a gyerekek még nem hazudnak önmaguknak, és a negatív érzéseiket is őszintén élik meg. Ugyanis, amikor Andy meghal, Zach első gondolata az, hogy mostantól akkor békésebb és boldogabb lesz a családjuk.
Andy nehezen kezelhető gyerek volt, pszichológushoz is járt, valószínűleg hiperaktív volt, és hasonlók. Nap mint nap vita volt közte és az anyja között, emiatt pedig az anyja és az apja is sokat veszekedtek. Andy Zachkel sem bánt valami jól, folyton szekálta, beszólogatott neki, kínos helyzetbe hozta. Vagyis tipikus szemétkedő nagytestvér volt. Zach szerette őt, szeretett volna a barátja lenni, de közben tartott is tőle, és utálta, hogy az anyjuk és az apjuk mindig Andy miatt vitatkozik.
Szóval bár elsőre furcsa lehet, teljesen érthető, hogy egy gyerek egyszerre ellentétes érzésekkel viseltetik a testvére iránt. Rajongásig szereti, de közben időnként azt kívánja, bár ne is létezne. Zachből is ezek az ellentétes érzések jönnek elő elsőként, sajnálja a bátyját, hiányzik is neki, de reméli, hogy nélküle nyugodtabb, boldogabb lehet a családjuk. Ám szép lassan rájön, hogy ez nem így van. A családjuk nem lett sem nyugodtabb, sem boldogabb Andy nélkül, sőt. Az anyja összeomlott és a teljes katatóniából gyűlölködő felelőshajhászásba kezd, az apja emiatt mérges, így egyre több a veszekedés, és egyre kevesebb törődést és figyelmet kap Zach.
Nagyon klassz az is, hogy Zach a gyermeki lelkének köszönhetően sokkal hamarabb rájön arra, hogyan vigasztalja meg saját magát és dolgozza fel a veszteségét, mint a szülei. Kialakít egy kis kuckót magának a bátyja szobájában lévő szekrényben, kirajzolja magából az érzéseket, beszélget a bátyjával, felolvas neki, miközben a könyv segítségével önmaga is kutatja a boldogság titkait. Míg a szülők totálisan szétesnek és képtelenek összerakni magukat, addig Zach szép lassan összekirakósozza a lelkét, és küldetése lesz: összerakni a családját is.
Ami pedig igazán tetszett, hogy bár a könyv témája megrázó, Zach szemszöge mégis gördülékennyé teszi lelkileg az olvasást. Könnyezve mosolyoghatunk az okos és édes kisfiú fejében járó gondolatokon.
2. A szülők
Az író mindkét szülőnek saját személyiséget adott, mindketten másképp élték meg a fiuk elvesztését, másképp próbálták feldolgozni. Az anya teljesen összeomlik, azután pedig a lövöldöző szülei elleni bosszúba kapaszkodva próbál túlélni. A csavar az a dologban, hogy a lövöldözés előtt jó kapcsolata volt a szülőkkel az egész családnak (főképp az anyának és Zachnek), és ez egyetlen másodperc alatt át tud fordulni gyűlöletbe. Nem is azért, mert az anya valóban a szülőket gyűlölné, egyszerűen csak ők az egyetlenek, akin le tudja vezetni a fájdalmát.
Az apa ezzel szemben képtelen rendesen kimutatni az érzéseit, a munkába menekül, kerüli a feleségét, akivel nem ért egyet, és emiatt folyton csak veszekednek. Ő az, aki viszonylag próbál odafigyelni Zachre, miközben az anya a saját fájdalmába süpped.
Eleinte emiatt az apa szimpatikusabb volt számomra, mert Zach számára tényleg ő nyújtott csak valamiféle támaszt.
Aztán elkezdtem mélyebben elgondolkozni az egészen, amikor kiderült az apa kis tragédia előtti titka. Vajon tényleg az a rendesebb szülő, aki könnyebben visszalendül az életbe az egyik gyereke halála után? Vagy az, aki képtelen továbblépni? Érthető, hogy az egyik gyerekkel történtek miatt elhanyagoljuk a másikat? Nincsenek meg a válaszaim, lévén sosem éltem át ekkora fájdalmat (ne is éljek!), de amint kicsit jobban elgondolkoztam az egészen, már nem tudtam úgy haragudni az anyára annak ellenére, hogy továbbra is borzalmasan sajnáltam Zachet.
3. Ki a bűnös?
Amikor ilyen tragédia történik, sokan felvetik, hogy a tettes szülei is bűnösök, hiszen, ha a gyerekük pszichopata tömeggyilkossá vált, akkor biztosan nagyon rosszul csináltak valamit a nevelése során. Nos, valahol megértem a vádakat, lévén, igen, az adott szülők biztosan hoztak hibás szülői döntéseket, ám úgy gondolom, nem feltétlenül az ő felelősségük, hogy mivé vált a gyerekük.
Nincsen tökéletes szülő, és nincs olyan gyerek, aki ne hordozna legalább egy-két olyan lelki sebet, amit a szüleitől kapott. Még akkor is hibáznak a szülők, ha úgy alapjában véve mindennél jobban szeretik a gyereküket, egyszerűen azért, mert emberek. Mert önkéntelenül magukkal hozzák esetenként azt a rossz nevelési hozzáállást, amit ők tapasztaltak a szüleiktől, még akkor is, ha számukra is szenvedést okozott az adott dolog gyerekként. Észre sem veszik, hogy ugyanazzal keserítik meg a gyerekük életét, amivel a saját szüleik az övékét.
Persze, adott esetben a szülői felelősség magasabb lehet, pl. ha bántalmazott gyerek az elkövető, de úgy gondolom, szerető, normális szülők gyerekéből is válhat szörnyeteg, mivel bár a környezeti hatások (főleg családon belül) nagyon fontosak, mégsem határozzák meg kizárólagosan egy gyerek személyiségét.
A könyvbeli esetben például tudjuk, hogy a tettes szülei kedves emberek voltak, akik imádták a gyerekeket. Hogy valóban kevesebb időt és figyelmet fordítottak-e a saját fiukra, vagy sem, az nem derül ki. Annyi biztos, hogy a fiuk úgy érezte, hogy a szülők, főképp az apja jobban törődik más gyerekekkel az iskolából, mint vele, és ez elég volt ahhoz, hogy a gyerekeken akarjon bosszút állni, akik szerinte „ellopták” tőle az apja szeretetét. Mint később kiderült, a srácnak volt valami pszichiátriai gondja is, szóval simán el tudom képzelni, hogy valójában mindent megkapott a szüleitől, csak ő érezte úgy, hogy másokkal nem akar osztozni az apján.
Azt is hibaként róják fel a szülőknek, hogy tudták, valami nem stimmel a fiukkal, mégsem kerestek neki hathatós segítséget. Igaz, tényleg ezt kellett volna tenniük. De sajnos sok szülő el sem tudja képzelni a gyerekéről, hogy képes lenne ilyen szörnyűségre. Látják, hogy baj van, de győzködik önmagukat, hogy nem akkora. Ez persze önálltatás, de ha körül nézek magam körül, azt tapasztalom, hogy a szülők jó része ugyanígy tett volna, inkább szőnyeg alatt tartja a gondokat, csak hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy a szeretett gyerekükben egy szörny is lakozik.
Épp ezért fontos ez a könyv többek között. Mert felhívja a figyelmet arra, hogy ha szülőként azt látjuk, valami nem stimmel a gyerekkel, akkor igenis szakember segítségét kell kérnünk, még ha ez nehéz is. Mert ha nem tesszük, végzetesre fordulhatnak a dolgok. És ha valami végzetes történt, akkor már nem tudjuk megmenteni a gyerekünket, hiába forgatnánk vissza az időt, hogy másképp cselekedjünk.
Amin elgondolkoztam…
Zach anyja, miközben a lövöldöző szüleit vádolja, maga sem veszi észre, hogy akár az ő fiából is lehetne a következő tettes. Olyan szinten nem foglalkozik semmi mással, csak a saját fájdalmával, hogy nem tűnik fel neki, semmivel sem jobb, mint a tettes szülei. Zach is úgy érzi, már nem szeretik őt, nem törődnek vele. Zachből is előhozza ez az agressziót, dühöt. Ha huzamosabb ideig fennállna ez a helyzet, simán előfordulhatna, hogy Zach annyira kiborul, annyira megszenvedi lelkileg ezt az egész helyzetet, hogy legközelebb ő akar majd bosszút állni valakin a fájdalmáért.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki kedveli az olyan könyveket, amelyek nagyon komoly témát mutatnak be gyerekszemszögből, és azoknak is, akiket érdekel az emberi lélek, a pszichológiai, mert itt beleláthatnak több különböző személyiséggel bíró ember lelkének legmélyebb bugyraiba is.
Kedvenc idézetek:
„Elgondolkoztam apa beszédén, néztem anyát és mindenkit, ahogy sír. Valami olyasmit éreztem, mintha ennek az egésznek köze nem lenne a valósághoz. Ebben benne volt apa is: nem úgy beszélt Andyről, mint amilyen igazából volt. És így ez olyannak tűnt, mintha mindenki sírna és szomorú lenne, de nem az igazi Andy miatt, hanem csak egy abszolút nem valóságos Andy miatt, akinek soha nem is volt köze a valósághoz. Úgy éreztem, mintha senki sem búcsúzna el a valódi Andytől. Szerettem volna felállni és rákiabálni mindenkire, hogy hagyják abba a hazudozást a bátyámról.”
„Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogyan nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia ölte meg az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna.”
„– Milyen volt, Zach? – tette fel Miss Wanda ugyanazt a kérdést újra. Lenéztem az ölembe, nem akartam, hogy lássa az elvörösödött arcom. Meg akartam várni, amíg a málnaszörp leapad.
– Nem akarom elmondani – mondtam de már nem suttogva.
– Milyen volt, édesem?
Az ölembe bámultam, aztán éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Azt akartam, hogy Miss Wanda hagyja abba, ne nyaggasson ugyanazzal a hülye kérdéssel. Nem akartam beszélni.
Anya az oldalamba könyökölt.
– Zach!
És akkor fogalmam sem volt, mi történt. Csak abban voltam biztos, hogy már nem tudok a dühömön uralkodni. Mint a Hulkban.
– Nem akarom elmondani! Nem akarom elmondani! – kiabáltam egy csomószor.
– Oké, akkor nem kell… - mondta anya mellettem, megpróbált átölelni, de én félrelöktem. Amikor Hulk feldühödik, akkor dühös is marad. Mindenki engem bámult, még Dexter is. A hülye könnyek megint elöntötték a szemem.
– Ne bámuljatok rám! – kiabáltam, és ez a kiabálás jólesett.”
„A Hulkkal az a helyzet, hogy utál dühbe gurulni. Van egy könyvem a Bosszúállókról, és a Hulk is a Bosszúállók közé tartozik. Szeretem a Bosszúállókat, ők a kedvenc szuperhőseim. A rosszfiúk ellen harcolnak, és embereket mentenek meg. A Hulk igazi neve Burce Banner, mármint amikor igazi hús-vér ember. Tudós, és készített egy bombát, a bomba meg véletlenül felrobbant, a légnyomás megcsapta, ezért változott át Hulkká.
Úgyhogy ő olyan, mint két személy egyben. Egymás ellentétei, mert amikor hús-vér tudós, akkor csendes és jó ember, de amikor dühbe gurul, akkor hatalmas, dühöngő Hulk lesz belőle – nem akar az lenni, de nem tudja visszafogni magát. Olyankor üvölt: HUJ-HUJ-HULK!, és be is vadul.
Ez a helyzet most velem is. Egyik percben még a rendes Zach Taylor vagyok, és jól viselkedem, aztán valami történik, és átváltozom Zach Taylor másik alakjává, egy dühöngő, goromba figurává. Jöttem már dühbe korábban, amikor nem hagytak nyugton, vagy amikor megharagudtam Andyre a cseszegetése miatt, de ez most egy egészen másfajta dühösség.
Meglepetésszerűen kezdődik, lopva közelít, aztán rám ugrik, és én észre sem veszem, csak amikor már rajtam van. Ám akkor már késő, hiszen megváltoztatja az egész énemet. Először az történik, hogy könnyek jönnek a szememből, de nem rendes könnyek, hanem forrók. Forró dühkönnyek. És akkor mindenemet elönti ez a forróság, ez a furcsa, szorító érzés, és ezektől valahogy kiabálnom meg dühöngenem kell.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése