A Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetően Scarlett St. Clair Hades és Persephone-sztorijának már három része is eljutott a magyar olvasókhoz. Ezzel a három résszel kalandoznak most bloggereink az alvilágban. Tarts te is velünk, és a turné végén nyerhetsz a könyvekből egy saját példányt.
Miért választottam ezt a könyvet?
A második könyv csak minimálisan nyerte el a tetszésemet, de azért kíváncsi voltam, hátha a harmadikra összeáll valami történet is a szexen kívül, mert amúgy jó alapötleteket, lehetőségeket hordozott ez a regény magában. Reméltem, hogy az író ebben a könyvben félreteszi kicsit a pornót, és előtérbe helyezi a valódi cselekményt.
Véleményem a könyvről
A harmadik könyvben Demeter továbbra is természeti csapásokkal gyilkolássza az embereket, hogy megbüntesse a Persephonét, de lehet, hogy nem elégszik meg ennyivel... Az istenek ellen lázadó emberek csoportja valamilyen módon isteneket rabol, kínoz és gyilkol, ami lehetetlen lenne isteni segítség nélkül. Persephone megpróbálja kinyomozni, ki(k) áll(nak) az istenek ellen elkövetett bűntettek mögött, közben viszont az olümposziakkal is szembe kell néznie, ugyanis Zeus engedélye szükséges ahhoz, hogy Hades felesége lehessen. Ezt az engedélyt azonban nem egyszerű megszerezni, és lehet, hogy emberek és istenek háborúja mellett istenek és istenek háborúja is közeleg.
Nos, először is, végre tényleg volt valami egységes történetszál, ami a könyv elejétől a végéig húzódott. Az előző részben több jó ötlet is akadt, de a töménytelen mennyiségű erotikus jelenet miatt egyiket sem sikerült úgy kidolgozni, ahogyan kellett volna, töredezetté vált a második rész. Itt viszont a továbbra is sok erotikus jelenet mellett sem éreztem ezt a töredezettséget, aminek örültem. Volt egy alapsztori, és az rendesen ki lett dolgozva.
Míg Persephone az első két könyvben azon volt újságíróként, hogy leleplezze az istenek túlkapásait, visszaéléseit, és elérje, hogy ők is büntethetővé váljanak, ha rosszat tesznek, a harmadik könyvben már nem nagyon érdekelte a dolog. A lázadó emberek persze nem túl szimpatikusak, hiszen egyfelől rájöttek, hogyan ártsanak az isteneknek (sőt, hogyan öljék meg őket!), és ez valószínűleg ijesztő egy istennek, istennőnek, másfelől ártatlanabb isteneket, istennőket és ártatlan embereket is bántalmaznak, gyilkolnak, ami már nemcsak lázadás, hanem lényegében terrorizmus. És ez valóban nem helyes. Ha gonoszságra gonoszsággal, erőszakra erőszakkal válaszolsz, abból sosem sül ki semmi jó, de békés, boldog, igazságos jövő biztosan nem. Szóval azt teljesen megértem, hogy Persephone miért is nem szimpatizál ezekkel az emberekkel, miért akarja kinyomozni kik ők, milyen isten támogatja őket, és miért akarja megállítani őket.
De azt nem értem, hogy miért állt le az isteneket leleplező tevékenységével. Mert az istenek továbbra is visszaélnek a hatalmukkal (ha nem is mindegyik, de jó páran). Mintha Persephone azáltal, hogy Hades jegyese lett, elvesztette volna az emberi mivoltát, érzéseit, gondolatait. Vagyis önmagát. És ez nem igazán tetszik. Izgalmas volt ez a lázadó embercsoportos-nyomozós szál, tényleg, ám hiányzott Persephone igazságérzete. Mert az istenek egy jó része semmivel nem jobb a lázadó, terrorista embercsoportnál. Mindkettőt meg kell állítani, és az ártatlanokat mindkettőtől meg kell védeni.
Az író valószínűleg rájött arra, hogy túlzásba viszi Hades birtoklási mániáját, és már nem egészséges az, amit a Persephonéval való kapcsolatukkal csinál, mert Hades ebben részben egy pöttyet visszavett. Itt már időnként kikérte Persephone tanácsát, véleményét, „megengedte neki”, hogy nyomozzon, és hasonlók. Bár röhej, hogy egy férfi engedélye kell ahhoz, hogy egy nő megtegyen valamit... Nos igen, szóval Hades még mindig nem a kedvencem, még mindig red flages a szememben, de egy hajszállal értelmesebben viselkedett, mint az előző részben.
Apollóból is pozitív karaktert csinált végül az író, megkapott mindenféle mentséget, és elfelejtettük neki, hogy embereket büntetett meg csak azért, mert nem akartak lefeküdni vele. Ezzel a szerecsenmosdatással pedig nem értek egyet. Ennyi erővel Demeter is lehetne pozitív karakter, mert neki is megvolt a múltbeli traumája, ami miatt olyan lett, amilyen. De érdekes módon a nők nem kapnak felmentést a bűneik alól a traumáik miatt, csak a férfiak... Hmmm...
Amúgy az új Apolló szerethető volt, ha az ember hajlandónak mutatkozott olvasás közben a korábbi könyvekkel kapcsolatos amnéziára, csak hát, igen... Helen karaktere esetében viszont pont az ellenkezője történik. A második könyvben jófej, kedves nőből egy „törtető ribi” válik hirtelen, aki a barátait is hátba szúrja.
Akiket viszont nagyon szerettem karakterként az Hermes, aki még mindig vicces és nagyon jó barát, valamint Zofie, aki hű, bátor és szintén jó barát.
Persephone elrablási traumája viszont jól volt ábrázolva, és örülök neki, hogy az író nem feledkezett meg róla, nem zárta le annyival, hogy kiszabadult, az elrablóját semlegesítették, megszűnt a veszély, és mintha meg sem történt volna. A nők nagyobb része nem tud könnyen túllépni egy ilyen traumán, már csak azért sem, mert ilyenkor jövünk rá, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, hogy mennyire nem lehet ránézésre kiszúrni, kitől kell tartanunk, és kitől nem. Szóval ez a szál klassz, hogy belekerült a regénybe, mert fontos.
Érdekes volt ellátogatni az Olümposzra, megismerni a korábban még nem látott isteneket, felmérni az erőviszonyokat, az istenek közötti kapcsolatokat és ellenségeskedéseket. Sok meglepetést nem okoztak, mert Zeus pont olyan s*ggfej, mint ahogyan a róla szóló mondák alapján mindig is képzeltem, Hera is megkeseredett, bosszúálló és kegyetlen, Poseidon pedig egy undorító hímsoviniszta rohadék. Szóval a regény pont úgy ábrázolta őket, ahogyan általában a róluk szóló mondák. Viszont nagyon kíváncsi lennék egy Aphrodite–Hephaestus-történetre, mert az ő házasságuk, szerelmük elég titokzatosnak és zűrzavarosnak tűnik, vagyis érdekesnek.
Az utolsó fejezetek elég izgalmasra sikeredtek, lényegében függővéget kaptunk, úgyhogy az utolsó száz oldalt nagyon gyorsan elolvastam, és még kíváncsi is lettem, hogy vajon miként fejeződik majd be ez a történet a következő könyvvel.
Hogy tetszett ez a könyv?
Egy kicsit jobban összeállt szerintem, mint a második könyv, és Hades karaktere is hajszálnyit kevésbé volt red flages. A főszálak (emberek-istenek, istenek-istenek közötti konfliktusok) jól kidolgozottak voltak, nem töredeztek úgy fel, mint a második könyvben, a könyv vége pedig izgalmas függővég lett. Egy hajszállal kevésbé tetszett, mint az első rész, amiben sok lehetőséget és fontos témát találtam, de egy hajszállal jobban tetszett végül, mint a második rész, mert a sok szexjelenet mellett összeállt végre egy egységes sztoriszál.
Szóval összességében TETSZETT (a 2. résznél ez egy gyenge tetszett volt, itt viszont már egy erősebb) ez a könyv.
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Azoknak, akiket érdekelnek az ókori istenek, bírják a rengeteg szexjelenetet, vagy átugorva azokat érdekli őket egy kalandos, harcos, a modern kort az ókorral ötvöző regény.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Mostani játékunk során arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyit tudtok Hadesról és Persephonéról. Minden állomáson találtok róluk egy kérdést, az a feladatotok, hogy a helyes választ beírjátok a Rafflecopter megfelelő helyére.
Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.
Kérdés a játékhoz:
Hogy hívják Hades háromfejű kutyáját?
Állomáslista:
02. 10. Insane Life (2. könyv)
02. 16. Insane Life (3. könyv)
02. 20. Spirit Bliss Sárga könyves út (3. könyv)
02. 22. Kitablar (1. könyv)
02. 24. Kitablar (2. könyv)
02. 26. Kitablar (3. könyv)
