Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. június 24., szombat

Melissa Landers: Elidegenítve trilógia - avagy két teljesen különböző világ keveredése



A könyvtrilógia első részét még múlt évben, a Könyvhéten vásároltam egy 1+1 akció keretében. Korábban sosem hallottam erről a sorozatról, csak annyit tudtam róla, amennyi a fülszövegben le volt írva, úgyhogy szokásomhoz híven lutriztam egyet. Szerencsére megint bejött. Az Elidegenítve elolvasása után azonnal tudtam, hogy be fogom szerezni a folytatást is, de erre csak idén, a Könyvfesztiválon volt lehetőségem. Most már a teljes trilógia itt csücsül a polcomon, mindegyik részt el is olvastam, úgyhogy íme, a véleményem róla.

Amikor az irrealitás nem érdekel

A történet alapja egy kicsikét irreálisnak tűnik számomra. Lévén, ha egy fejlett, idegen faj felvenné a kapcsolatot a Földdel, akkor a bolygónk vezetői valószínűleg a legjobb diplomatáinkat, legokosabb tudósainkat küldenék el, hogy kössenek velük szövetséget. Kétlem, hogy ezt a nagyon fontos feladatot egy teljesen átlagos tinédzserlányra bíznák.

Ám annak ellenére, hogy ezen egy kicsit fennakadtam, ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, azonnal bevonzott a történet. Sikerült teljesen megfeledkeznem arról, hogy az alapot mennyire lehetetlennek tartom, mivel elkezdtem megkedvelni a karaktereket, elkezdtem izgulni értük, sodort magával a cselekmény. A második és harmadik részre pedig ez csak még inkább igaz, mivel azok még fordulatosabbak, még akciódúsabbak, mint az első könyv.

Szóval igen, van az a helyzet, amikor az írói énem irreálisnak tart valamit, az olvasó énem mégis baromira élvezi a történetet.

A karakterek

Azt kell mondanom, gyönyörű karakterfejlődéseket láthatunk ebben a történetben. Szinte mindenki változik, nemcsak a főszereplők, de még a mellékszereplők is. Sőt, változik a teljes emberiség és a teljes l’eihr nép is.

Cara karaktere eleinte nem tűnt túl érdekesnek. Egy tipikus, üresfejű tinilány, akit nem érdekel más, csak a népszerűség, a pasija, a sminkelés és hasonlók. Aztán feltűnik Aelyx, Cara pedig elkezd megváltozni. Ahogy megismeri a l’eihr fiú értékrendjét, a l’eihrek szokásait, úgy jön rá arra, hogy a mi világunk mennyire felszínes és önző. Persze, a l’eihre világgal sem tud teljesen azonosulni, mert túl merev, túl diktatórikus számára, épp ezért, eleinte úgy érzi, sem a Földön, sem a L’eihren nem találja már a helyét, sehol sincsen otthon. Valahogy megrekedt két faj szokásai és világlátása között, mindegyikben van, amit szerethet, és van, amit nem. Épp ezért, bár megint csak kicsit irreális, de a L’eihren is nagyon fontos feladatot kap: az ő dolga lesz felügyelni az emberi telepesek mindennapi életét. Ezáltal lehetősége nyílik arra, hogy a két világot kicsit egybevegyítse, és rávegye a l’eihreket arra, hogy bizonyos szokásaikon enyhítsenek, és engedjék keverni őket az emberi szokásokkal. Cara iszonyatosan sokat fejlődik a három könyv során, tényleg tipikus, amerikai tinilányból igazi diplomata és vezető lesz. Épp ezért sikerült őt annyira megkedvelnem.

Aelyx szintén nagy utat tesz meg a karakterfejlődés terén. A l’eihrek hűvösek, érzelemmentesek. Klónozással tenyésztik őket, így nem ismerik a család melegét, a szülői és testvéri szeretetet. Mindenben a „szürkét” kedvelik. Nem fűszerezik az ételüket, nincsenek a bolygójukon erőteljes színek, nem mutatják ki sem a boldogságukat, sem a dühüket, sem a fájdalmukat. Épp ezért, amikor Aelyx és a társai a Földre érkeznek, kulturális sokk éri őket. Minden tele van élettel, minden tele van „színnel”. Persze, Aelyxnek is idő kell, hogy megszokja ezt, eleinte enni sem tud mit, mert az erőteljes ízektől egyszerűen rosszul van. Nem érti az emberek érzelmeit, nem tudja kezelni a viselkedésüket. Aztán Cara szép lassan megismerteti vele az emberi világ pozitívumait, és Aelyx rájön, hogy az emberek nem is olyan rosszak, mint amilyennek először gondolta őket. Bár a történet elején mindent elkövet azért, hogy a diplomáciai kapcsolat ne jöhessen létre a két faj között, végül olyan szinten megszereti az emberiséget és a Földet, hogy az életét is feláldozná a megmentésükért.

Cara családja is igazán cuki. A szülők sok-sok év után is teljesen egymásba vannak szerelmesedve, szeretik és támogatják a gyerekeiket, és Aelyxet is kedvesen fogadják az első pillanattól. Kiállnak mellette, amikor az idegengyűlölő hangok felerősödnek, a házuk előtt tüntetnek, sőt, Cara apja meg is vereti magát, csak hogy Aelyxet megvédje.

Carának van egy bátyja is, Troy, aki igazán rendes pasi. Katona, aki ha kell, nagyon komolyan veszi a feladatát, de összeeresztve a húgával simán képes ismét lökött kölyökké válni. Megvan az a tipikus kutya-macska szeretet köztük, amely az igazi testvéreket jellemzi. Beszólogatnak egymásnak, szívatják egymást, de amikor meg kell védeni a másikat, akkor bármire képesek. A fiú is nagy változásokon megy át annak köszönhetően, hogy elkíséri Carát a L’eihrre, megismeri azt a kultúrát, és beleszeret az egyik l’eihr lányba.

Aelyx természetesen nem egyedül érkezett a Földre. Syrine, akit szintén vele küldtek, egyben az egyik legjobb barátja is. A lányban élnek a legnagyobb előítélet a földiekkel szemben, és nem véletlenül. Két olyan trauma is éri a történet során, amiből sokan az egyiket sem élnék túl. Ezek a traumák pedig kihatással vannak az érzéseire, a gondolataira és a tetteire is.

Elle, Aelyx klón nővére igazából csak a harmadik könyvben kezdett érdekessé válni számomra. Egyfelől a Syrine-nel való konfliktusa miatt, másfelől a Cara bátyja iránt kialakuló érzései miatt. Jaxen és Aisly pedig azért érdekes, mert az elejétől kezdve érezni, hogy valami titok van körülöttük, de az ember először nem tudja, hogy micsoda. Félni kéne tőlük, rosszat akarnak? Vagy barátok, és valami más áll a titokzatos viselkedésük hátterében?

A harmadik faj

Az Aribol faj felbukkanása teszi csak igazán izgalmassá a történetet. Elvileg ez a faj telepítette be a különböző bolygókat, vagyis nekik köszönhető az emberiség a Földön, és a l’eihrek a L’eihren. Hosszú évezredek óta senki sem tudott róluk semmit, ám most felbukkannak, mert attól tartanak, hogy az emberek és a l’eihrek szövetsége felborítja majd az erőviszonyokat, és veszélyezteti a csillagközi békét.

A probléma csak az, hogy ezt a békét eme két faj kiirtásával szándékoznak fenntartani.

Szóval felpörög a cselekmény, az embereknek és a l’eihreknek össze kell fogniuk, hogy megmentsék a fajaikat a totális pusztulástól. Ám, hogy van-e erre egyáltalán bármiféle remény, az kétséges. Az Aribol sokkal fejlettebb az embereknél és a l’eihreknél is, az pedig csak tetézi a dolgokat, hogy szinte semmit nem lehet róluk tudni. Kik ők, mik az erősségeik, mik a gyengeségeik, mik a valódi szándékaik?

A l’eihr

Alapjában véve a fontosabb l’eihr szereplők igazán szimpatikusak voltak számomra. Annak ellenére, hogy az elején kevéssé mutatták ki az érzéseiket, és az emberiséget sem igazán kedvelték, mégis szerethetőek voltak. Talán egyedül Stepha nagykövet volt végig unszimpatikus, ő képviseli ugyanis a könyvben az igazán merev, diktatórikus l’eihr szabályokat, amiket egy szabadnak született ember egyszerűen nem képes elfogadni.

És igen, elérkeztünk akkor a l’eihr törvényeihez, államformájához, szabályaihoz…

Lehet, hogy a l’eihrek technikailag fejlettebbek, mint az emberek, de úgy gondolom, nagyon is jót tett nekik, hogy Cara és a telepesek bekerültek az életükbe. Az emberiség veszélyes, ez tény. Az emberi tulajdonságok itt, a Földön is rengeteg tragédiát okoztak már, és még rengeteget fognak. Mégis hiszem, hogy a szabadság nagyon fontos. És nem, nem keverendő össze a szabadossággal, mert az szerintem két különböző dolog. A szabad embert is kötik a józanész és tiszta lelkiismeret kötelékei, ha pedig mégsem, akkor ő már nem szabad, hanem szabados, és nem él a szabadságával, hanem visszaél vele.

Ám az én meglátásaim szerint, még mindig jobb egy szabad világ, amelyben néhányan nem tudnak élni a szabadságuk adta lehetőségekkel, mint egy olyan világ, amelyben egyáltalán nincsen semmiféle szabadság. És a L’eihr kezdetben egy ilyen bolygó. Lakói nem mutathatják ki nyíltan az érzéseiket, nem szeghetik meg a legkisebb szabályokat sem, mert azért büntetés jár. Egy iphal nevű elektromos korbáccsal büntetik meg azokat, akik mégis renitenskednek. Ez pedig egy olyan világból jövőnek, mint Cara is, teljességgel elfogadhatatlan.

Ezért is küzd azért földi nagykövetként, hogy a l’eihrek finomítsanak a szabályaikon. Hagyják, hogy az emberi szabályok beolvadjanak az övéikbe, és megtalálják a középutat a veszélyes szabadosság és a teljes elnyomás között. Persze, ezt nem könnyű elérni, és hogy végül mennyire sikerül, azt nem árulom el előre. :)

Összefoglalva, ez a könyv annak ellenére klassz, hogy maga az alap eléggé irreálisnak tűnik. De a szereplők olyan szerethetőek, a cselekmény annyira pörgős, hogy az olvasó teljesen félre tudja tenni a kétségeit, és a végére meg is feledkezik arról, hogy a valóságban ez így nem történhetne meg.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kedveli a könnyed, romantikus sci-fiket, és szeretne politikai, társadalmi, elvi kérdésekről gondolkozni úgy, hogy közben jót szórakozik egy pörgős, akciódús és izgalmas történeten.

Kedvenc karakterek: Cara, Aelyx, Troy.

Kedvenc rész: amikor a klón Carához kerül, és ő próbálja meggyőzni, hogy segítsen nekik.

Kedvenc idézetek:

„Aelyx érezte, hogy valami furcsa melegség gyűlik a tüdejében, és félni kezdett, hogy menten elemelkedik a földtől. Ha volt is neve ennek az érzelemnek, ő nem tudott róla, ellenben azt kívánta, bárcsak képes lenne a puszta akaraterejével előidézni.”

„Érzelmek nélkül nincsen kreativitás és nincsenek új felfedezések sem.”

„- És még ti nevezitek az embereket barbároknak - mondta. – Semmivel sem vagytok jobbak. Az emberek legalább képesek szeretni.”

„Az emberek félnek az ismeretlentől, és mindattól, ami más, mint ők. Ilyen a genetikai felépítésük. És ha az ember fél, természetes, hogy védekezésből támadni kezd.”

„Az összes diszkriminatív törvény így született: az emberek tudják, hogy valami nem helyes, de túlságosan lusták, vagy túlságosan gyávák ahhoz, hogy tegyenek is valamit ellene.”

„– Csokoládénak hívják. Ízleni fog.
– Ezt mondtad a Skittlesre is. Aztán szivárványszínűt hánytam tőle.”

„– A földi lányok tényleg odavannak a kavicsokért? – kérdezte hitetlenkedve Syrine. – Én egy hímnemű embernél fogok lakni. Lehet, hogy vinnem kellett volna neki egy zsák földet.
– Vagy egy doboz trágyát – tette hozzá Eron, és nevetés csillant a szemében. – Micsoda furcsa lények!”

„Mosómedvére emlékeztető szürke mancsával Vero eltakarta a szemét. Most hasonlított egy kisgyerekre, aki tudja, hogy valami rosszat csinált. Kilesett apró ujjai közül, és azt üvöltötte Carának, hogy uuuuu-áááááá-aaaaa. Úgy hangzott, mint az úúúúútáááállaaaak, és valószínűleg így is értette a kis párnapisáló.”

„– Az emberek csodálatosan kifejezőek és eredetiek. Sosem hagynám, hogy kihaljanak. De nem érted, hogy irányítani kell őket?”

„– Szeretlek. – Már többször tudatta vele, de ha megtanult ma valamit, akkor azt, hogy egy szót sose lehet elégszer mondani.”

„– Nézd, mindkét faj kihalhat egy héten belül – érvelt tovább Cara. – Mi vesztenivalód van?
Jake félrebillentette a fejét, úgy nézett rá.
– Tudod, ez nem is rossz csajozós szöveg.”

„– Te nem a L'eihren nőttél fel. Nem értheted, milyen nekünk, akikbe belenevelték, hogy engedelmeskednünk kell az Útnak.
– Ne gyere nekem ezzel! Katolikus nevelést kaptam. Hidd el, nekem volt nehezebb.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése