Douglas Stuart: Shuggie Bain

Miért választottam ezt a könyvet?

A fülszöveg fogott meg elsősorban. Egyfelől szeretem Skóciát, érdekelt, hogy vajon milyen lehetett ott élni a 80-as években. Másfelől érdekesnek hangzott, hogy ez egy önéletrajzi regény, vagyis azt reméltem, hogy hiteles képet kapok majd erről a korról, országról.

Véleményem a könyvről

A történet egy Shuggie Bain nevű kisfiúról szól, aki az anyja második házasságából született. Egy kis lakásban élnek a nagyszülők, a szülők, Shuggie és a két idősebb féltestvére, Catherine és Leek. A szülők házassága nem működik túl jól, az apa, Shug taxisként dolgozik az éjszakában, és állandóan különböző nőügyei vannak. Az anya, Agnes eleinte csak boldogtalan, depressziós, aztán amikor kiköltözik a család a világ végi, mélyszegénységbe süllyedt kis bányászfaluba és Shug elhagyja őket végleg, alkoholista lesz. A gyerekei próbálják életben tartani, megóvni őt, főképp Shuggie, akinek az anyja a mindene. Rengeteg szenvedésen megy át a kisfiú, mert amellett, hogy az anyját istápolja gyerekfejjel, a társai is bántják, kiközösítik, mert "más", mint ők. "Lányosan" viselkedik, furcsán beszél, jár, és focilabda helyett színes pónikkal játszik.

Ez a könyv nagyon bevonzott. A stílusa tökéletes számomra, a család pedig, amelybe bepillantást nyerhettem, hamar a szívem egy kis sarkába került. Haragudtam Agnesre, de közben szántam is őt. A férfiak tönkretették, az alkohol még inkább tönkretette, a gyerekei sokat szenvedtek miatta, ennek ellenére tisztán látszott, hogy szereti a gyerekeit. Csak épp gyenge volt, hagyta, hogy a férfiak lehúzzák őt a mélybe. Catherine-nek volt kiugrási lehetősége, drukkoltam neki, hogy egyfelől éljen vele, másfelől bizonyuljon jó döntésnek a dolog, és ne derüljön ki, hogy ugyanabba a cipőbe került, amiben az anyja is jár. Leeket nagyon megkedveltem, kamaszfiú létére nagyon felnőtt volt, szintén drukkoltam neki, hogy sikerüljön valahogyan kitörnie. Tetszett az a testvéri kapcsolat, ami közte és Shuggie között volt.

És végül Shuggie... Annyira láttam magam előtt a koszos, durva bányászkölykök között, ahogy kis gengszteröltönyben sétálgat, makulátlanul, és közben felnőttes stílusban mondja a magáét. Nagyon megszerettem őt, annyira hatalmas szíve volt. Az, ahogyan vigyázott az anyukájára, mert végig hitt abban, hogy megváltozhat és új emberként jobb életet kezdhetnek, egyszerre volt édesen naiv és mélységesen szomorú. Egy csomószor éreztem azt olvasás közben, hogy jaj, istenem, de megölelgetném ezt a szegény gyereket. A tudat pedig, hogy ha nem is minden úgy történt a könyvben, ahogyan a valóságban, de azért ez mégis csak egy önéletrajzi ihletésű regény, csak még jobban meggyötörte a lelkem. Egyetlen gyereknek sem lenne szabad átélnie azt, amit Shuggie-nak és a testvéreinek.

Bár imádtam Shuggie-t, imádtam olvasni ezt a könyvet, a lelkemet nagyon megviselte. Abban az egy hétben, amíg az oldalakat faltam, borzalmasan aludtam, állandóan zaklatottnak éreztem magam. Shuggie-val együtt reménykedtem, de közben végig attól rettegtem, hogy az amúgy is rossz helyzet még rosszabbá válhat, még több trauma érheti ezt a szegény kisfiút. Közben az is ott motoszkált a fejemben, hogy vajon hány kisgyerek élhet hasonló módon ebben az országban, hiszen mi vagyunk sajnos az alkoholisták országa a statisztikák alapján. Szörnyű belegondolni, hogy az alkohol és a gyenge szülők egyszerűen elrabolják sok-sok kisgyerek felhőtlen gyerekkorát. Ezeknek a gyerekeknek, ahogyan Shuggie-nak és Leeknek is, hamar fel kell nőniük. Olyasmiket kell megtenniük, amiktől mi, felnőtt emberek is hidegrázást kapunk. És mindezt egy olyan ember miatt, akinek a legjobban kéne vigyáznia rájuk.

– Azt hittem, mostanra már megjött az eszed. Sose fog leállni az ivással.

Shuggie a mocsaras lébe bámult.

– De, talán. Csak erősebben kell próbálkoznom, hogy segítsek neki. Jónak kell lennem hozzá. Rendet kell tartanom magam körül. Rendbe tudom hozni.

Megértem Agnes fájdalmát. Csalódott a férjében, csalódott a férfiakban. A szegénytelepen munkatapasztalat, szakma és pénz nélkül kellett tengődnie először három, aztán két gyerekkel segélyen. De! Nem értem meg Agnes gyengeségét. Ahelyett, hogy kivergődött volna a mélyből, még mélyebbre ásta magát, és magával rángatta a gyerekeit is. Láttam benne időnként a küzdeni akarást, volt egy időszak, amikor még bennem is remény éledt, de végig rettegtem, hogy ez csak hiú remény.

Azt mindenesetre elmondhatom, hogy rohadtul dühös voltam a könyvbeli férfiakra. Kettőt leszámítva, akik becsületesen viselkedtek (a szerelőműhelyes pasi az esőben, valamint a taxis, aki elvitte a legvégén Shuggie-t Leekhez), mind rohadékok vagy mélységesen ostobák és egoisták voltak. Ha nincsenek ezek a szörnyű alakok, valószínűleg teljesen másképp alakul Agnes és a gyerekek sorsa.

A 80-as évek bányásztelepének életébe is érdekes volt betekinteni. Az egymás között házasodó emberek, akik egyfajta összezárt nagycsaládot alkotnak, és ha új ember keveredik közéjük, azonnal kinézik, a segélyen tengődő sokgyerekesek, akik már alig tudnak enni adni a hetedik gyereknek, de már útban van a nyolcadik, a munkájukat vesztett és ezért semmittevésbe süllyedő férfiak, akik végül cserbenhagyják a feleségüket és a gyerekeiket, mert megunják őket... Sajnos ez mind-mind ismerős, és nem a múltból, hanem a jelenből, nem Skóciából, hanem innen, Magyarországról. Sajnos itt is működnek Pitheadhez hasonló nyomorfalvak, amikben hasonlóan kilátástalan az emberek élete, mint a könyvben.

Tökéletesen bemutatta a regény, hogy azok, akik a szegénység miatt kilátástalanok, sokszor nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással és a kívülállókkal. Ahogyan azt is, hogy a gyerekek is szörnyen gonoszak tudnak lenni azokkal a társaikkal, akik valamiben különböznek tőlük. Ezt a bántalmazó-bántalmazott dinamikát nagyon reálisan festi meg az író, ami persze nem csoda, mivel neki is át kellett élnie.

– Még mindig vernek a kölkök az iskolában?

– Nem. – Shuggie kicsavarodott Leek szorításából. – Néha.

– Ne izgasd magad. Ha látnak valakit, aki egy kicsit is különlegesebb náluk, akkor ráakaszkodnak.

Shuggie felnézett.

– Megmondtam őket Barry atyának. Megkértem, hogy állítsa le őket. – Shuggie megigazította a nadrágja hajtását. – De csak ott tartott tanítás után. Az üldözött szentekről olvastatott velem.

Leek igyekezett nem elvigyorodni.

– Semmirekellő vén rohadék. Ezt tudja az egyház: ne panaszkodj, jöhet még rosszabb is.

Az egyetlen, aminek örülök, hogy mivel Douglas Stuart könyve megjelenhetett, ebből úgy érzem, sikerült kitörnie neki (Shuggie-nak) abból a borzalomból, amiben élnie kellett. Talán ez a regény segített neki végleg feldolgozni a történteket, és nagyon remélem, hogy most már élete végéig jobb körülmények között élhet boldogan.

Hogy tetszett a könyv?

Iszonyatosan megviselt lelkileg, szó szerint aludni is alig tudtam abban az egy hétben, amíg olvastam, és állandóan a történeten járt az eszem akkor is, amikor épp nem volt időm kézbe venni a könyvet és folytatni az olvasást. Vagyis nagyon mélyen hatott rám a történet. Imádtam Shuggie-t, nagyon megszerettem Leeket, és bár dühös voltam Agnesre, valahol mélyen sajnáltam is őt. A regény stílusa nagyon bejött, remélem, hogy olvashatok még a jövőben Stuarttól.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Akik szeretnének reális bepillantást abba, milyen egy alkoholista szülővel bíró család mechanizmusa, közben pedig azt is megnéznék, hogyan működik egy mélyszegénységbe süllyedt, 80-as évekbeli, skót bányásztelep. Az viszont fontos, hogy csak olyankor vegyék kézbe ezt a könyvet, amikor alapból nincsenek mélyponton, mert nagyon hat az emberre érzelmileg.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT