Miért választottam ezt a könyvet?
Nos, undorodom a politikától, de közben nagyon izgalmasnak is találom. Ez pont olyan számomra, mint a kriminálpszichológia, hidegrázásom van a gyilkosoktól, erőszaktevőktől és egyéb bűnözőktől, viszont rohadtul érdekes megérteni azt, hogy miképpen működnek és miért. A pártpolitikában nem veszek részt, de maga a politika kifejezetten érdekel, mert izgalmasak az összefüggései, megvan a maga logikája, és ha sikerül nagyjából átlátni, akkor nem fogunk vak hittel menetelni senki után, hanem lesz eszünk átgondolni, ki mit miért csinál, egyetértünk-e vele, és megéri-e támogatni, avagy sem.
Véleményem a könyvről
Őszintén bevallom, előzetesen fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda Ésik Sándor. Azt sem tudtam, miféle elveket vall, milyen oldalinak vallja magát (már ha vallja egyáltalán bármilyennek is), szóval teljesen fehér lappal kezdtem bele a könyvbe pusztán azért, mert megtetszett a címe. Azt reméltem, hogy akármelyik oldalon is áll Ésik, majd olyasmikről ír, amik segítenek jobban átlátni az országunk, Európa és a világ politikai és egyéb helyzetét, és elgondolkoztatnak. És ez így is lett.
A könyv az általánosból indul ki, végigveszi, hogy hogyan is működik a közösségünk, az állami szervezetek, a bürokrácia, a civil szervezetek, a szavazások, választások, a képviselők általi irányítás és az ő elszámoltathatóságuk. Vagyis, hogy miképpen működik a mi kis hétköznapi életünk, hogyan segíti vagy épp nehezíti meg az állam az ügyeinket, és mi mit tehetünk, ha valamin változtatni akarunk. Ezekből a fejezetekből leginkább a bürokráciarésznél bólogattam nagyon, mert ami ezen a területen folyik, az a gáznál is gázabb. Amikor évek kellenek ahhoz, hogy nyilvánvaló, semmiféle vitás kérdést nem felvető ügyekben döntsön a bíróság, akkor valami nagyon nem jól működik. Éppen most éljük át ezt egy családi ügyben, amiben kb. félóra alatt logikus, törvényszerű, minden félnek megfelelő döntést lehetne hozni (hiszen mindenki egyetért minden kérdésben, egyáltalán nincs köztünk vita), mégis több mint egy éve húzzák az egészet. A könyvnek köszönhetően most már értem, miért is van ez, miért működik a bürokrácia úgy, mint egy törött lábú csiga, aki rágóba ragadt. Persze az, hogy értem, nem vigasztal, de valahogy mégis jó átlátni.
Az általános fejezetek után különböző konkrét és aktuális témák kerültek terítékre. Ésik majdnem mindent górcső alá vett, bár azt sajnálom, hogy két, számomra nagyon fontos témáról nem igazán esett szó (vagy csak más témákba minimálisan beleszőve): a gyermek- és női jogokról. Meg voltak említve a Pride-ról szóló fejezetben egyfajta párhuzamként a szüfrazsettek, sőt, a prostitúcióról is szó esett, de az nem került szóba, hogy a nők helyzete még ma sem egyenlő a férfiakéval, bármennyire is hangoztatják egyesek az ellenkezőjét. Ahogyan az sem, hogy még mindig olyan társadalomban élünk, ahol a politikával szorosan összefüggő társadalmi nyomások miatt a nők sokszor rá vannak kényszerítve a házasságra, gyerekvállalásra, vagy ha ellenállnak, annak megvan az indirekt büntetése. A családon belüli erőszak, az érzelmi és anyagi függőség sem lett megemlítve. És a gyerekek bántalmazása és védelme is elsikkadt. Szóval igen, ezt a két témát hiányoltam, kaphattak volna legalább egy-egy külön fejezetet, mert legalább annyira fontosak, mint a többi téma a könyvben.
A könyvbe bekerülő témakörök viszont nagyon sokszínűek, tényleg rengeteg dolgot végigvesz bennük a szerző. Olvashatunk a többi közt a bűnözőkkel való bánásmódról (hogy megoldást jelenthetnének-e a szigorúbb büntetések, avagy sem), arról, hogy beszélhetünk-e "cigánybűnözésről", a környezetvédelemről, a bevándorlásról, az LMBTQ+ emberekről, a bal- és jobboldal meghatározásairól, a mélyszegénységről, valamint a vállalatokról és az euró bevezetéséről is.
Teljesen elszoktunk attól, hogy végiggondoljuk, hogy attól, hogy másnak jobb lesz, nekünk nem feltétlenül lesz rosszabb.
Tetszett, hogy bár az író nyilvánvalóvá tette a könyvben, hogy ő maga miként gondolkozik, milyen elveket vall, nem fröcsögött sem politikai pártokra, sem azokra az átlagemberekre, akik vele ellentétesen gondolkoznak. Általánosságban beszélt egy-egy jelenségről, témáról, és érvekkel próbálta megmagyarázni, hogy az adott dolog hogyan működik, mely reakciónk és döntésünk, miféle kimenetelt eredményezhet. Például a migráció kapcsán nem azt mondta, hogy az egy jó dolog, és minden migráns ártatlan ember, akit nekünk kötelességünk befogadni és a keblünkre ölelni. Helyette azt mondta, hogy a migráció elkerülhetetlen dolog, amivel szembe kell néznünk, mert ha megtesszük, akkor irányíthatjuk úgy a dolgokat, hogy ne okozzon nekünk hatalmas károkat, sőt, kihasználhatjuk a nyilvánvalóan meglévő előnyeit. Ha viszont homokba dugjuk a fejünket, és nem vesszük tudomásul, hogy márpedig migráció van és lesz is, nem állíthatjuk meg, akkor jól meg fogjuk szívni.
Azt is pozitív volt számomra, hogy a fejezetekben ki lett emelve, bár nem gondolkozunk mind ugyanúgy, a gyűlölködés semmire nem vezet. A címkék pedig sokszor nem is azt jelentik (vagy nem teljesen), amit hiszünk. Én például alapvetően liberálisan gondolkozom, de az életem sok területén konzervatív vagyok. Ugyanígy, aki alapvetően konzervatív, lehet, hogy bizonyos témákban teljesen nyitott és elfogadó. Nem lehet egyetlen címkével meghatározni senkit, ezért megítélni sem érdemes ilyen alapon. Gyűlölni pedig végképp nem. Ahogy Ésik is írja, az egymással való szolidaritás a kulcs inkább. Meghallgatni a másikat, megérteni és elfogadni a gondjait, érzéseit, támogatást nyújtani.
Címkéket gyártunk, és ezeket a címkéket a jobboldali, baloldali, konzervatív, liberális vagy bármilyen más fogalom eredeti jelentésétől függetlenül az adott országban szokásos politikai törésvonalak és viták alapján osztogatjuk. Ezeknek a címkéknek ugyan kevés köze van bármilyen rendszerezett politikaelmélethez, de ez nem feltétlenül baj, ameddig nem dehumanizáljuk és démonizáljuk a másik oldalt. A politikai életben ugyanis elkerülhetetlen valamiféle általánosítás, természetes az egyet nem értés, és belefér egymás minősítése is. A másik fenyegetése, illetve megbélyegzése – miszerint ő lenne a nemzetre rontó Gonosz – azonban már azt jelzi, hogy az adott országban nem demokrácia működik, hanem valami más.
Én hiszek a beszélgetés erejében. A munkahelyemen is azt tapasztalom, hogy ha valamiről hallgatunk, az csak mérgezi a lelkünket, ha viszont megbeszéljük (még akkor is, ha ellenkező állásponton vagyunk, és ez esetleg a beszélgetés végére sem változik), akkor képesek vagyunk az ellentétes nézetek ellenére nemcsak együtt dolgozni, hanem még kedvelni is a másikat. Még gyerekcipőben jár a vitakultúránk, hozzáteszem, minden oldal esetében. Mert itt is, ott is vannak gyűlölködő fröcsögők, akik ha valaki csak egy hajszálnyi dologban nem ért egyet velük, akkor már sátánnak kiáltják ki (holott lehet, hogy sokkal több dologban ért velük egyet, mint amennyiben nem). Szerintem a legnagyobb feladatunk, hogy megtanuljunk rendesen beszélgetni, vitatkozni. Tisztelni a másik véleményét, meghallgatni őt, aztán érvekkel megcáfolni, ha tudjuk. Átgondolni, vajon tényleg nekünk van-e igazunk, vagy csak az erőteljes érzéseink miatt nem tudunk logikusan gondolkozni. Ha ezekre képesek leszünk, már boldogabb és jobb világban élhetünk attól teljesen függetlenül, hogy épp kik irányítják az országot, a világot.
Nagyon sok dologgal egyetértettem olvasás közben, néhány aprósággal részben nem (de ettől függetlenül elgondolkoztam az olvasottakon). Őszintén szólva, én nem bánnám, ha minden egyes témakörről külön könyvet olvashatnék, mert bár a fejezetek érdekesek, elgondolkoztatók voltak, minden területről sokkal-sokkal többet lehetne írni, elmélkedni és beszélgetni. Gondolatindítónak viszont teljesen rendben volt a könyv, és bár a pártpolitikát továbbra is háttérbe szorítom majd az életemben, nem hagyom, hogy más politizáljon helyettem.
Hogy tetszett a könyv?
Sok érdekes gondolat volt benne, leírta olyan dolgoknak a folyamatait, okait is, amiket eddig nem értettem, de most már igen. Nem mindennel értettem egyet, de sok mindennel igen, és tetszett, hogy a könyv nem gyűlölködésre, utálkozásra buzdít, hanem összetartásra és egymás iránti szolidaritásra. Azt kicsit sajnálom, hogy a nők és gyerekek helyzetéről nem olvashattam legalább annyit, mint a többi témáról.
Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, mert politizálni fontos (még akkor is, ha néha forog tőle az ember gyomra), hiszen szó szerint az életünk múlik rajta.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése