Dr. Michaeleen Doucleff elképesztő dologra vállalkozott azért, hogy megtanulja kezelni a lányát: bejárta a világot. A kémiai diplomával rendelkező amerikai kutatónő elutazott a világ peremén élő népekhez azért, hogy felderítse, hogyan nevelik ők a gyermekeiket. Könyvében ezt a tudást összegezte, és a világ elé tárta azért, hogy a nyugati szülők rájöjjenek, mit rontanak el. Tartsatok velünk, ha érdekel, mit gondolunk a könyvről!
Miért választottam ezt a könyvet?
Sajnos azt látom magam körül, hogy a családok többségének fogalma sincs, hogyan kéne a gyerekneveléshez állnia. A magyar társadalom jó része ma még teljesen normálisnak és elfogadhatónak tartja például, ha a gyereket megüti a szülő. Egy legyintés nem verés szerintük, és nem árt, hanem megtanítja erre-arra a gyereket. Nos, én nem ebben hiszek! Szerintem az erőszakból, legyen az bármilyen apró is (pl. legyintés a fenékre, apró csapás a kézre), a gyerek két dolgot tanul meg. Egyfelől, hogy ha valami gondja van, azt erőszakkal oldja meg. Másfelől, hogy ne bízzon a szülőben, a rosszat inkább titokban kövesse el, akkor nem lesz megtorlás. Szóval kíváncsi voltam, hogy ez a könyv mit tanácsol, mivel lehet valóban önálló és kedves felnőtteket nevelni a gyerekekből.
Véleményem a könyvről
Michaelleen Doucleff egy apró kislány, Rosy édesanyja. Mindig is azt hitte magáról, hogy ösztönösen jó anya lesz, ám mikor a gyereke megszületett, fogalma sem volt róla, mit csinál. Rosy nemcsak hisztizett mindenen, de meg is ütötte őt. Michaelleen pedig egyre fáradtabb, csüggedtebb lett, és bár szívből szerette Rosyt, elkezdett rá egyfajta ellenségként, ellenfélként tekinteni, akit a hisztik során le kell valahogy győznie. Persze ennek csak még nagyobb hiszti és vita lett a vége.
Michaelleennek szerencséje volt, mert a munkájának köszönhetően megismerhetett három olyan népet, aminek a tagjai teljesen másképp állnak a gyerekneveléshez, mint a nyugati emberek. Rosyval meglátogatta a majákat Mexikóban, az inuitokat a sarkvidéken és a hadzákat Tanzániában. Megfigyelte, hogyan viselkednek az adott közösségekben a szülők, más felnőttek, testvérek, más gyerekek és tinédzserek a közösséghez tartozó gyerekekkel, és teljesen ledöbbent. Ugyanis ezek a népek nemhogy nem ütnek (kicsit sem!) a gyerekeikre "nevelésképpen", de még csak fel sem emelik soha a hangjukat. Egyszerűen felüdítő volt számomra arról olvasni, hogy vannak népek, akik pontosan tudják, hogy a gyereket nem veréssel, ordítozással kell nevelni (az nem nevelés, hanem csak a szülő kiadja magából a stresszt és tehetetlenséget), hanem nyugodtan, apró trükköket bevetve úgy, hogy kihasználják a természetes segítőkészségüket, kíváncsiságukat, a felnőttekhez hasonlítani vágyásukat.
Az idősebb inuitoktól megtudom, hogy a népük szerint megalázza magát az a felnőtt, aki kiabál a gyerekkel. A felnőtt ilyenkor a gyerek szintjére alacsonyodik le – másképpen fogalmazva, felnőtthisztit vág ki. Ugyanez vonatkozik arra is, aki gyereket szidalmaz, vagy dühös hangon beszél vele.– Nincs értelme a gyerekre haragudni – mondja a nyolcvanhárom éves Martha Tikivik, aki egy igluban született a Baffin-szigeten, és hat gyereket nevelt föl. – A harag nem oldja meg a problémát. Az csak leállítja a kommunikációt a gyerek és az anyuka között.(...)– Egyetlenegy olyan esetre sem emlékszem, amikor apám durva lett volna velem, vagy kiabált volna – mondja a hetvenkilenc éves férfi. De ez nem azt jelenti, hogy teszetoszák lettek volna a szülei. – Anyám szigorú volt. Nem engedte meg, hogy sokáig fenn maradjunk, és reggel mindenkinek együtt kellett fölkelnie. De soha nem kiabált – emlékszik vissza.
Nagyon durva volt rádöbbenni arra, hogy a nyugati gyereknevelés miképpen csúszott teljesen félre. Egyfelől azt gondoljuk, hogy az apa-anya-gyerek(ek) az alapcsaládmodell. Csakhogy az emberiség létezésének idejéből ez a családmodell pusztán az idő 1%-át teszi ki. Csak nemrég váltottunk át nyugaton, a modern társadalomban erre a modellre, és valljuk be őszintén, nem nagyon működik. Apának, anyának a sok munka mellett nincs elég ideje gyereket nevelni, energiájuk sem nagyon marad ilyesmire, és még a hétköznapokkal járó állandó stresszt is sokszor a gyereken vezetik le. Nem véletlen, hogy annyi a kimerült, depressziós, mogorva fiatal és felnőtt.
A régi módszerek esetében a gyereket nem csak apa és anya neveli. A tágabb család, sőt, az egész közösség közösen gondoskodik a gyerekekről. Így nem csak két ember nyakába szakad a munka mellett a gyereknevelés is, hanem öt, tíz, sőt, sokszor még ennél is több felnőtt osztozik benne. Sőt, a gyerekek is vigyáznak egymásra, a nagyobbak a kisebbekre. És örömmel teszik.
A másik, ami nagyon megdöbbentett, hogy a védőnők, orvosok kiadják az újdonsült anyukának a szabályokat arra nézve, hogy a gyerekét mikor, hányszor kell etetnie, és mikor, hányszor kell altatnia. Mintha a gyerek egy gombnyomásra működő gépezet lenne. És tudjátok, hogy ezek a szabályok honnan erednek? Honnan kerültek be a védőnők, gyerekorvosok tankönyveibe? Egy lelencháznak írt ajánlásból. Ott néhány gondozónak kellett sok gyerekre felügyelni, ezért pontos időbeosztásra volt szükség. Vagyis úgy neveljük a gyerekeinket, ha hallgatunk a szakemberekre, ahogyan anno a lelenceket nevelték az idő- és gondozóhiány miatt. Döbbenet, nem?
A harmadik nyugati szokás, hogy a gyerekeinket ellenfélnek tekintjük. Valakinek, akit vagy mi uralunk, vagy ő ural minket. Nem csoda hát, ha állandóan vita, veszekedés van a szülő és a gyerek között. Mi sem szeretjük, ha valaki le akar nyomni minket, megmondja, mit tehetünk, és mit nem, a gyerekek miért szeretnék? Ugyanúgy dacot és ellenkezést vált ki ez belőlük, mint belőlünk, felnőttekből. A maják, inuitok és hadzák nem ellenfélként, hanem csapattagként tekintenek a gyerekekre, legkisebbtől a legnagyobbig.
Megvannak a módszereik arra, hogy a gyerek természetes, alapvető ösztönét, hogy segítsen másoknak (főképp a szüleinek és testvéreinek) előhozzák és fejlesszék. Mi, nyugatiak a nagy rohanásban épp az ellenkezőjét tesszük, azt tanítjuk a gyerekeknek, miképpen ne segítsenek nekünk, hogyan ne vegyenek részt az egyébként mindenkire tartozó házi munkából és egyéb feladatokból. Már kisgyerekként inkább leültetjük őket a tévé, okostelefon stb. elé, hogy ne zavarjanak, amíg mi elvégezzük a dolgunkat, mert ha segítenek, akkor eleinte csak több munka lenne belőle. Mi pedig nem akarunk több munkát, ezért egész életünkben többet dolgozunk. A gyerek meg azt tanulja, hogy neki nincsen semmi feladata, aztán meg csodálkozunk, hogy miért nem segít "az a lusta kölyök"... Ezzel szemben a könyvben szereplő három nép eleinte rááldozza az idejét, energiáját arra, hogy míg ügyetlen a gyerek, addig is hagyja őt segíteni, akkor is, ha ez pillanatnyilag neki több munkával jár, ám amikor a gyerek nagyobb lesz, levesz a szülő válláról egy nagy rakás feladatot. És megtanulja elvégezni a dolgát kérés, parancs, könyörgés és kiabálás nélkül. Önállóan és önként. Sőt, örömmel! Mert ezáltal lehet a családcsapat teljes jogú és megbecsült része.
A maja szülők tehát – mint a szülők túlnyomó többsége szerte a világon – úgy szervezik a gyerekeik életét, hogy vagy a családtagokkal, vagy a közelükben lehessenek, miközben a felnőttek a napi teendőiket végzik. A gyerekek ott téblábolnak, amikor a felnőttek a ház körüli munkájukat végzik, viszik a családi vállalkozást vagy gondozzák a háztáji kertet – legyen szó bármiről, a gyerekeket mindig szívesen látják.És a kisgyerekek tulajdonképpen szeretik ezeket az elfoglaltságokat. Szívesen beszállnak a munkavégzésbe. A gyerekek nem érzékelik a különbséget a felnőttmunka és a játék között, (...).
A könyv egyfelől azért nagyon érdekes, mert az író saját példákon keresztül mutatja be azt, teljesen őszintén, hogy mi nem működött a kapcsolatában a lányával korábban, ahogyan azt is, hogy a három vizsgált néptől tanult módszerekkel miképpen változott meg mindez a pozitív irányba.
A három nép életmódjába, nevelési módszerébe, mindennapjaiba is izgalmas volt bepillantani. Jó volt látni olyan családokat, akik teljesen másképp élnek, mint mi. Akik ugyanúgy dolgoznak, mint mi, mégsem stresszesek, nem fáradtak, nem kiabálnak, veszekednek állandóan egymással, hanem szeretetben, békében élnek, miközben önálló, segítőkész és boldog gyerekeket nevelnek önálló, segítőkész és boldog felnőttekké.
Az író stílusa nagyon közvetlen, olyan volt a könyvet olvasni, mintha egy barátnőm mesélt volna a gondjairól, tapasztalatairól, élményeiről. Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy egy hozzá nem értő embert hallgatok. Persze vannak olyan tanácsok a könyvben, amikről fogalmam sincs, hogy a 21. századi nyugati világban hogyan lehetne betartani őket, pl. honnan szerezzek egy nagycsaládnyi vagy falunyi embert segítségként a gyerekneveléshez, ha egyszer nem egy összetartó törzsi közösségben élek, hanem a nagyvárosban és nagyon kis családban. De van nem kevés olyan tanács is, amit biztosan követni fogok, amint lesz gyerekem. Nem tudom, hogy működnek-e, de ez a könyv motivál arra, hogy megpróbáljam, és ha ezek mégsem jönnének be, akkor tovább keressek olyan ötleteket, amiknek közük nincs a veréshez, kiabáláshoz, veszekedéshez.
Természetesen magukat a könyvben található tanácsokat nem írom le, mert az már hatalmas spoiler lenne, de a könyvben mindent megtaláltok. Az író nemcsak a problémákat mondja el, és azt, hogy általánosságban hogyan nevelik a gyerekeiket a három népnél, akiket vizsgált, hanem konkrét tanácsokkal, ötletekkel látja el az olvasóit.
Hogy tetszett a könyv?
Nem mondom, hogy Doucleff valami újat fedezett fel, lehet, hogy sokan írtak már hasonló gyereknevelési módszerekről előtte is, de nekem igazán jó élmény volt elolvasni a könyvét, és motivációt kaptam ahhoz, hogy ha anya leszek, jó anya lehessek, és önálló, kedves, segítőkész, valamint boldog gyereket nevelhessek. Nem biztos, hogy az összes könyvben található tanács hasznos lesz majd számomra, de biztos, hogy jó néhány igen, és ösztönzést kaptam arra, hogy ha ezek nem válnak be, tovább kutassak.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Konkrétan mindenkinek. Anyáknak, apáknak, nagyszülőknek, a munkahelyükön gyerekekkel foglalkozó embereknek, nagyobb testvéreknek, azoknak, akiknek még nincs gyerekük, de szeretnének majd, sőt, azoknak is, akik sosem szeretnének, de a környezetükben, családjukban, barátaik családjában találkoznak gyerekekkel.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Mivel a könyv a különböző népek gyereknevelési szokásairól szól, játékunkban is erre fókuszálunk. Minden állomáson leírtuk egy nép nevét, a feladatotok pedig, hogy megkeressétek, hogyan írják a “gyerek” szót azon a nyelven. Ha nem találnátok meg, bármilyen, a témához kapcsolódó fogalmat (pl. család, férfi, nő) beírhattok a Rafiba.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Nép neve a játékhoz:
maja
Állomáslista:
04. 17. Nem félünk a könyvektől
04. 19. Könyv és más
04. 21. Readinspo
04. 23. Spirit Bliss Sárga könyves út
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése