Miért választottam ezt a könyvet?
Alan Rickmant a Harry Potter-filmekből ismertem meg, és ezért a mondatomért szerintem elég morcosan nézne. De miután teljesen beleszerettem az általa megformált Perselus Piton karakterébe, más filmekben is megnéztem őt, és egyéb kedvenceim is vannak tőle. A Hósüti, az Igazából szerelem, a Galaxy Quest, a Dől a moné, a Fújd szárazra, édes! a kedvenceim között van, de más filmjeit is láttam és tetszettek. Amit nagyon sajnálok, hogy színházban sosem láttam játszani, pedig szerintem az a közeg állt igazán közel hozzá.
Emberként persze nem sokat tudhattam/tudhatok róla, hiszen amit a sajtó leír, az kb. annyira igaz, mint egy mesekönyv: nyomokban tartalmazhat igazságot. Viszont a videós interjúi alapján értelmes, művelt embernek képzeltem, és az is nagyon tetszett, hogy szinte az egész életét egyetlen nő, Rima Horton mellett töltötte el.
Nem igazán tudtam eldönteni, mennyire illendő belekukkantani egy elhunyt ember naplóiba, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint ez a kétségem, mert meg akartam ismerni egy kicsit a valódi Alan Rickmant, hogy tudjam, valóban olyan-e, amilyennek képzeltem.
Véleményem a könyvről
Ahogy kinyitjuk a könyvet (valamint a hátsó borító belső részén is), rögtön Alan Rickman naplójának oldalaival találkozhatunk. Láthatjuk a kézírását, hogy hogyan illusztrálta, díszítette ki az oldalakat. Az biztos, hogy számomra nagyon olvashatatlanul írt, de ezért nem hibáztatom, én is elég rondán írok, mióta az egyetemen veszett tempóban kellett jegyzetelni, és elrontották a kézírásomat ezzel. Viszont imádom a kis rajzait, amelyekkel feldobta az oldalakat!
Az előszót a könyvhöz Emma Thompson írta, és a szavaiból érezni, hogy Alan Rickman mennyire közel állt hozzá. Nagyon ellentétes személyiségű emberként írja le, és elmesél néhány személyes sztorit is róla. Tetszik, hogy nem idealizálja, hanem mind a pozitív, mind a kevésbé pozitív oldalát is megjeleníti. Mert hát, ember volt. Nem volt tökéletes. De az biztos, hogy nagyon érdekes és értékes ember volt.
Ezt követi Alan Taylor bevezetője, amelyben összefoglalja nekünk Alan Rickman életének főbb eseményeit, valamint beszél a naplóiról is. Többek között arról, hogy Alan Rickman ezeket nem kiadásra írta, és nem tudják, vajon akarta volna-e, hogy megjelenjenek. Sokan azt mondják, nem lett volna szabad megjelentetni ezeket, de... a naplóban írtak alapján egy dologban biztos vagyok, hogy Alan Rickman számára Rima Horton, a felesége volt egész élete során a biztos pont. Az a személy, aki ha megjelent, akkor minden rendben volt. Szóval, ha ő engedélyezte a naplók kiadását, akkor én nem kérdőjelezem meg, hogy Alan Rickman sem bánta volna ezt. Kétlem, hogy Rima Horton a pénz vagy bármi más miatt olyat tett volna, amivel megsérti a férje emlékét.
Rima telefonál. Karambolozott. Megijedek. Semmi baja.Rima lesántult, de egy darabban van! Hála istennek! Csak ez jön ki a számon.
A könyv 1993-tól 2015-ig, Alan Rickman haláláig tartalmazza a naplóit. Minden fejezet egy évet foglal magába. A fejezetek elején címszavakban felsorolva találhatjuk, hogy az adott évben milyen témákról is lesz szó. Ezek a címszavak film- vagy színdarabcímek, helyek, emberek nevei, fontos történelmi események megnevezései és hasonlók.
Amikor elkezdtem olvasni a naplóbejegyzéseket, először egy kicsikét megijedtem. Ugyanis hirtelen rengeteg ismeretlen névvel találkoztam. Rokonok, barátok, politikusok, filmes és színházi munkatársak és egyéb hírességek nevei kerültek elő a bejegyzésekben pusztán említésképpen, mert Alan Rickman aznap éppen találkozott velük. Lábjegyzetben és egyéb módon időnként jelezték, hogy kik is ezek az emberek, de az, hogy az illető például német koreográfus, nem nagyon segített hová tenni őt, hiszen ezen kívül semmit nem tudtam az illetőről. Féltem, hogy emiatt egy csomó dolgot nem fogok megérteni a bejegyzésekből, és az egész száraz lesz és unalmas. Vagyis egy kicsit olyan, mint a Biblia azon részei, amikben hosszú oldalakon keresztül sorolják, hogy XY leszármazottja YX, az ő leszármazottja ZZS, az övé pedig NM stb.
Szerencsére hamar rájöttem, hogy miként kell ezt a naplót élvezettel olvasni. A sorok között kell keresgélni a lényeget. Nem az a fontos, hogy kik azok az ismeretlen emberek, akikkel Alan Rickman találkozott, hanem az, hogy ez a sok név azt mutatja, mennyi embert ismert. Megmutatja, hogy milyen sűrű életet élt. Hogy mennyi barátja volt. Milyen dolgok és személyek érdekelték, és kiktől tartotta volna meg a három lépés távolságot, ha megteheti. És amint megtanultam a sorok között olvasni, elkezdtem nagyon-nagyon élvezni a naplókat.
Az biztos, hogy Alan Rickman nagyon túlfeszített életet élt. Ha épp nem forgatott, akkor színházi próbákra járt, ha pedig nem azokon volt, akkor más, a munkával kapcsolatos eseményen, interjúkon vett részt. Akkor sem pihent sokat, amikor épp nem dolgozott. Különböző eseményekre, baráti összejövetelekre, színházi előadásokra, moziba járt, különleges helyekre utazott, vagyis a pihenése is általában aktív volt. Nem csoda hát, ha állandóan lebetegedett vagy megsérült. Folyton volt valami betegsége a megfázástól kezdve sajnálatosan a rákig. És valószínűleg a fáradtságnak és túlterheltségnek volt az is köszönhető, hogy hol a fejét ütötte be, hol a lába vagy a keze sérült meg egy rossz mozdulat vagy lépés következtében. Azt például a könyvből tudtam meg, hogy a hallásával is súlyos gondok voltak.
Az is feltűnt a naplóbejegyzésekből, hogy Alan Rickmant mintha körülvette volna a halál. Szinte állandóan meghalt valakije. Családtagok, színésztársak, barátok és egyéb ismerősök... Rengetegszer írt arról, hogy éppen kije haldoklik a kórházban, kinek a haláláról értesítették, vagy kinek a temetésére ment el. Ezen kívül sokszor ír a világban történt természeti katasztrófákról, háborúkról, amikben emberek haltak meg. Ezek az események őszintén megviselték a lelkét. Nagyon foglalkoztatta őt a helyi és a világpolitika is, és mivel szerette volna, ha a világ jobb hellyé válik minden egyes ember számára, ezért aktívan részt is vett a politikában.
Érdekes volt látni, hogy miként viszonyult a különböző filmjeihez, főképp a Harry Potter-sorozathoz. Őszintén szólva, én azt hittem, hogy a naplóbejegyzései az első filmre való felkéréstől kezdve az utolsó film leforgatásáig tele lesznek HP-s gondolatokkal, ehhez képest, alig foglalkozott ezzel a témával. Azt is gondoltam, hogy mivel sok-sok évnyi forgatásról volt szó, sokkal közelebb kerültek egymáshoz a filmbeli színészek, de úgy vettem ki a bejegyzésekből, hogy főként csak Maggie Smithszel és Michael Gambonnal voltak igazán barátok. Daniel Radcliffe-ről mondott még igazán szépeket, őt intelligens, tehetséges fiatal fiúnak, aztán később férfinak tekintette, bár azt írta róla, hogy inkább a kamera mögött tudná elképzelni, nem színészként.
A lényeg, hogy nagyon úgy tűnt a bejegyzésekből, hogy Alan Rickman számára sokkal kisebb fontosságú volt a Harry Potter-sorozat, mint számunkra, akik ezen a történeten nőttünk fel. Ami nem baj, sőt, nagyon izgalmas volt megtudni, hogy ő mely filmjeit, színházi szerepeit tartotta nagyra, melyekkel kapcsolatban érezte azt, hogy baklövés volt az elvállalni, és melyek voltak majdhogynem semlegesek a számára.
Bár imádta a színészetet, a színházi közeget, a jó hangulatú forgatásokat, ennek a világnak az árnyoldalába is bepillantást nyerhettünk általa. A Warner Bros.-ról, a Harry Potter-filmsorozat gyártójáról és forgalmazójáról például leírta, hogy smucigok, kihasználták a színészeket, azt, hogy elkötelezettek voltak ezzel a történettel kapcsolatban. Sőt, ha jól emlékszem, a harmadik film után Alan Rickman még azon is elgondolkozott, hogy kiszáll az egészből, és felhagy Piton szerepével. Ami nekünk, rajongóknak borzalmas lett volna, szóval hála az égnek, hogy nem tette végül. De... azt rossz tudni, hogy mennyire nem becsülték meg azokat az embereket, akik a világon sok millió ember számára nyújtottak valami felejthetetlent.
A Caprice-ből kisétálva taxit kerestem, és macska-egér játékot játszottam egy fotóssal, aki nyilvánvalóan „dühös” képet akart csinálni rólam. De csak a „dühös” tarkómat sikerült lekapnia.
Más forgatásokon vagy színpadi próbákon sem volt fenékig tejfel a színészek élete. Volt olyan munka, amelynek során Alan Rickman a rendezőben látta a hibát, de olyan is, ahol a színésztársairól gondolta, hogy nem végzik megfelelően a feladatukat. Hogy igazságos legyen, Alan Rickman sokszor önmagával is nagyon kritikus volt, és rosszul érezte magát, ha valamit nem volt képes úgy megcsinálni, ahogyan azt szerette volna. Ha ilyesmi történt, az szó szerint depresszióssá tette és fizikailag megbetegítette. Vagyis olyan ember volt, aki nagyon mélyen érzett, és sok minden nehezedett a lelkére.
Alig tudok aludni. Mély szomorúság, mondhatni depresszió telepszik rá mindenre. Valami gumikötél kéne, ami kirángat ebből az állapotból a délutáni interjúkra.
Alan Rickman nem volt szentéletű. Kicsit féltem attól, hogy a naplóit olvasva olyasmiket is megtudok majd róla, amik zavarni fognak vagy csalódást okoznak, mert hát, sokszor hallani, hogy a színészek világa tele van droggal, piával stb. És igen, ezek Alan Rickman életéből sem hiányoztak, valahogy mégsem éreztem azt, hogy csalódtam volna benne. Talán, mert a szavaiból átéreztem azt a túlhajtottságot, depressziót, szomorúságot, ami állandóan jellemezte az életét és őt magát. A bejegyzései során egyszer írt arról, hogy kipróbált valami enyhe drogot, szóval nem volt drogos, aminek örültem. Nem mondom, hogy egyetértek az egyszeri kipróbálással, de legalább nem cseszte úgy el ezzel az életét, mint sok más híresség. Az alkohol... nos, azzal már voltak kisebb problémái. Amikor társaságba járt, ivott, és sokszor szidta magát másnap emiatt. Többször is tartott olyan időszakot, amikor vagy teljesen, vagy részben visszafogta az alkoholfogyasztását. Balhéi nem voltak az ital miatt, az életét sem akadályozta az alkoholfogyasztás úgy egészében, a munkát szent dologként kezelte, szóval forgatások, próbák közben józan volt.
Szóval összefoglalva, megvoltak a hibái, de egyfelől nem akkorák, mint sok más hírességnek, másfelől, ő nem okozott botrányokat, nem használta ki a nőket, nem tette tönkre az életét a drogokkal, alkohollal. Szóval csak amolyan enyhén nem volt tökéletes.
Nem helyes, ha egy színésznőt porcelánbabaként kezelnek ahelyett, hogy profiként bánnának vele.
*
De az a helyzet, hogy képtelenség szó nélkül elmenni a durvaságai mellett (Alan Rickman itt az adott film rendezőjéről beszél – Spirit Bliss). „Gyorsabban vigyétek arrébb azt a nőt!” „Az a nő”, akiről beszél, Elena [Malasevszkaja, aki Olga nagyhercegnőt játssza]. Már az elejétől fogva velünk van. TANULD MEG A NEVÉT!
*
Harvey W[einstein] felháborítóan bánt Sigourney-val. Úgyhogy most meg akarom büntetni. Nem mintha érzékelné...
Tetszett, ahogyan a nőkről írt a könyvében, főképp Rimáról, valamint a kolléganőiről. Amikor egy rendező nem a megfelelő módon kezelte valamelyik színésznőt, Alan Rickman felháborodva írt erről, ő egyenlőnek tekintette a férfiakat és a nőket, a férfi színészeket és a női színészeket. Mindig próbált szembeszállni azokkal a rendezőkkel, akikről úgy érezte, helyre kell tenni őket akár emberileg, mert nem jól kezelték a színészeket, akár szakmailag, mert elbénáztak valamit, ezért elég sok vitája is akadt. Ezek a viták kimerítették és megviselték a lelkét, de mindig beleállt a dolgokba.
Magyarországról és a magyar színészekről is többször írt a bejegyzéseiben, és mindig kihangsúlyozta, hogy a magyar színészek mennyire tehetségesek. Ahogyan azt is, hogy nincsenek rendesen megfizetve, és nagyon ki vannak használva.
Csetepaté a producerekkel, akik természetesen mindent akarnak a semmiért cserébe. Ezúttal az osztrák színészek lázadnak föl (habár a magyarok éhbérért dolgoznak, annyira alacsony az életszínvonal náluk.)
Az utolsó naplóbejegyzéseket elég nehéz volt olvasni, mivel tudtam, hogy mi következik. Azt azért jó volt megtudni, hogy Alan Rickman viszonylag békésen, fájdalommentesen, a felesége és a barátai, szerettei körében töltötte az utolsó napjait, óráit.
A legutolsó bejegyzést Rima Horton írta meg már a férje halála után. Elmesélte, mivel töltötték az utolsó hónapjaikat, heteiket, hogyan került végül Alan Rickman a kórházba, miként teljek az utolsó napja, hogyan halt meg, és hogyan búcsúztak tőle a hamvasztásán.
A kötet végén kapunk még néhány random naplóbejegyzést Alan Rickman 1993 előtti jegyzeteiből. Ezek összefüggéstelen szövegecskék, gondolom, ezért is kerültek csak úgy érdekességképpen a kötet végébe.
Hogy tetszett ez a könyv?
Nagyon érdekes volt belelátni Alan Rickman életébe, gondolataiba, érzéseibe, még úgy is, hogy sokszor a sorok közül kellett kiolvasni ezeket. Kifejezetten érdekes volt az ő szemén át látni a színészek világát, ami nem is annyira csillogó és tökéletes, mint amilyennek sokszor láttatni akarják. Alan Rickman nem volt tökéletes, de értékes ember volt, ami tisztán kitűnik a naplóiból.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet!
Kiknek ajánlom ezt a könyvet?
Mindenkinek, aki kicsit jobban meg szeretné ismerni a valódi Alan Rickmant.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése