Amy Tintera: Rebel - Az új kezdet, avagy egy második rész, ami még az elsőt is lepipálja

Amy Tintera Reboot sorozatának első részét is nagyon szerettem, nem véletlenül vágytam annyira a folytatásra. Ám a második könyv felülmúlta mind a várakozásaimat, mind az első könyvet. Szóval nagyon boldog vagyok, hogy elolvashattam, mert igazi élmény volt.

Erős nő, érzékeny férfi újratöltve

Bevallom őszintén, nagyon izgultam, hogy az írónő ne rontsa el Wren és Callum karakterét. A legtöbb regény esetében, amelynek kemény csaj a főszereplője, azt tapasztaltam, hogy amint a nő szerelembe esik, azonnal el is puhul teljesen. Sajnáltam volna, ha Wrennek is ezt a sorsot szánta volna Tintera. Ahogyan azt is, ha Callum elvesztené azt az érzékenységet, együttérzést, gondoskodni vágyást, ami annyira jellemezte az első részben, és érzelmileg kemény férfivá válna.

Hála az égnek a félelmeim alaptalannak bizonyultak!

Wren kemény csaj maradt, Callum pedig érzékeny férfi, és ami nagy szó, ennek ellenére hatalmas karakterfejlődésen mentek át mindketten. Tintera pontosan megtalálta azt az egyensúlyt, amitől a két főszereplő nem veszti el az alapszemélyiségét, mégis azt mondhatjuk rájuk, hogy tanultak, formálódtak, fejlődtek. Ezt pedig zseniálisnak találom, mert nagyon nehéz írástechnikai fogás.

Wren igazi harcos maradt, aki nem várja meg, hogy megmentsék és kiszabadítsák, hanem ő maga lendül akcióba, és míg élete férfija az embereket mentésével foglalkozik, ő beleveti magát a harcba, és bátran nekimegy az ellenségnek teljesen egyedül. Továbbra sem mondható igazán érzékeny léleknek, mégis érzékenyebb lett, mint volt. Callum hatására feltámadt benne az elfojtott együttérzés az emberek és a saját újjáélesztett társai iránt is. A gyilkolás sem megy már olyan könnyen neki lelkileg, mivel meglátja az élet fontosságát és jelentőségét.

Callum megedződött az idők során, már a harcban is jobb lett, és kiderült, hogy akár jó vezető, stratéga is válna belőle. Azt is megtanulta, hogy nem minden fekete vagy fehér, és hogy nem bízhat feltétel nélkül az emberek jóságában és elfogadásában. Mégis az utolsó pillanatig védelmezi a gyengébb embereket, akkor is, ha azok nem akarnak segíteni az újjáélesztetteknek, sőt, szörnyetegként tekintenek rájuk. Nem tudja félretenni az alaptermészetét, amely azt súgja neki, hogy óvnia kell a gyengébbeket. Szóval sokkal árnyaltabban látja már a világot, ennek ellenére mégis önmaga marad.

Váltott szemszög

Az első könyvben Wren szemszögéből ismerhettük meg az eseményeket, így mikor kinyitottam a második könyvet, és megláttam, hogy ez váltott szemszögben íródott, vagyis Wren és Callum fejezetei egymást követik, nagyon meglepődtem. Nem emlékszem, találkoztam-e már olyan sorozattal, ami egy szemszöggel kezdődött, aztán több szemszögre váltott. Kétkedve fogadtam ezt az újítást, ám végül rájöttem, hogy jó ötlet volt.

Azokhoz a morális dilemmákhoz, amiket felvet a történet, szükség volt arra, hogy mindkét főszereplő fejébe belelássunk, és így megtudhassuk a gondolataikat, érveiket, véleményüket. Valamint, azáltal, hogy Callum szemszögéből is megismerhettük Wrent, megtudhattuk, mit szeret benne, milyennek látja őt, jobban megérthettük és átérezhettük a szerelmi szálat. Ezen kívül, mivel Callum és Wren véleménye eléggé különböző eleinte az életről, halálról és az emberekről, tökéletes ellenpontot nyújtanak egymásnak, és mikor közeledni kezdenek egymáshoz ezek a nézőpontok, és a két karakter elkezd hatni egymásra, az igazán érdekfeszítő. Végig kíváncsi voltam, hogy melyikük lesz nagyobb hatással a másikra, melyikük tudja jobban átformálni a másikat. Azt kell mondanom, hogy nagyon kiegyenlített lett végül az eredmény, aminek örülök, hiszen sem Wren, sem Callum nem lett elnyomva.

Izgalom a köbön

Az első részt is izgalmasnak találtam, de ez a második könyv egyszerűen tele van adrenalinnal. Az elején még kevés az akció, Tintera mégsem hagyott unatkozni, lévén, olyan alaphelyzetet hozott létre már a legelső fejezetben, amely bármikor robbanhatott, és nem lehetett tudni, hogy milyen módon és következményekkel. Olyannyira feszültek voltak ezek a részek, hogy mikor félbe kellett hagynom az olvasást, és éjszaka lefeküdtem aludni, azt álmodtam, hogy ott vagyok Wrenékkel az újjáélesztettek területén, és gyors ütemben pakolom a cuccaimat, mert menekülnünk kell.

Aztán persze eljutottunk a valódi akciókig, amik szintén megleptek. Azt sejtettem, hogy a történet vége egy nagy harc lesz, de nem tudtam eldönteni, hogy pontosan ki ellen, mert több lehetséges főellenség is felbukkant a könyvben. Amikor azt hittem, hogy Micah lesz a főprobléma, akkor a HIRC került elő, amikor pedig a HIRC elleni nagy támadást vártam, akkor ismét Micah-ra terelődött a figyelem. Én pedig imádom, amikor egy történet meg tud lepni, és nem tudom olvasás közben előre kitalálni az összes „poénját”.

Duológia trilógia helyett

Nagyon hozzászoktam már a trilógiákhoz, így mikor megtudtam, hogy ez a történet csak duológia, meglepődtem. Bevallom őszintén, én el tudtam volna képzelni, hogy Tintera kettészedi a második könyv konfliktusait, és ír még egy harmadik részt is. A másodikban elintézhették volna Micah-t, a harmadikban pedig sorra kerülhetett volna a HIRC. Így több lehetőség lett volna mindent rendesen kifejteni. Mert pl. Micah karaktere baromi érdekes volt. Nem helyes, sőt, egyenesen rossz, amit tervezett, mégis, ahogy Wren is mondta, van benne logika. Hideg, kegyetlen és önző, de mégis csak logika. Az olyan gonoszok pedig mindig érdekesek, akiknek van némi „igazuk” bizonyos szemszögből nézve, erkölcsileg mégis elítélendőek a tetteik. Szóval kicsit sajnáltam azt, ahogyan ez a szál le lett végül zárva. Túl gyors volt számomra, én még láttam benne lehetőségeket.

Persze, tudom, a telhetetlenség beszél belőlem, mert még szívesen olvastam volna legalább egy könyvön keresztül Wrenről és Callumról.
 

Apróságok

Tökéletes könyv nem nagyon létezik, ezért ebben is akadt olyasmi, ami nekem nem jött be. Az egyik ilyen dolog, a végső csatában az, ami Callummal történik. Nem spoilerezek, ha elolvassátok a könyvet, rájöttök, mire is gondolok. Szerintem, az a bizonyos jelenet kissé hatásvadászra sikeredett.

Valamint nem igazán érzem valószerűnek azt, hogy Callum azonnal képes megbocsátani a szüleinek, amint azok elmennek hozzá bocsánatot kérni. Ha engem elárultak, kitaszítottak, szörnyetegnek neveztek volna a saját szüleim, lehet, hogy idővel megbocsátanék, de a tüskétől a szívemben nagyon nehéz lenne megszabadulni. Tudom, hogy Callum nagyon érzékeny lélek, aki könnyen megbocsát másoknak, én mégis kicsit elhúztam volna ezt.

Persze, ezek csak apróságok egyéni ízléstől is függnek, és egyáltalán nem csökkentették az érzést, hogy izgalmasnak és letehetetlennek találtam a történetet.

Amire még mindig figyelni kéne…

Tény és való, hogy kevesebb elírás, betűcsere, betűkihagyás volt ebben a könyvben, mint az elsőben, és most a karakterek neve is helyesen lett írva. Ennek ellenére még mindig hagy kívánnivalót maga után a szöveg átnézése. Azt vettem észre, hogy olyan hibák maradtak a szövegben, amik önmagukban értelmes szavakat adnak ki, csak épp az adott szövegkörnyezetbe nem valók. Pl. néztem helyett nézte. A nézte is létező szó, csak hát, ha én néztem, akkor kell az az m a szó végére.

Ahogy az első könyv kritikája esetében is említettem, ezek a hibák semmit nem vonnak le a történet értékéből, mert az annyira sodró lendületű, izgalmas, hogy bár az ember észreveszi az elírásokat, gyorsan továbbsiklik rajtuk, és teljesen beszippantja a cselekmény.

A könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik az igazán akciódús, feszültséggel teli, pörgős történeteket, és az olyan szerelmi szálakat, amik romantikusak, de nem csöpögősek. Valamint azoknak is, akik kedvelik a morális dilemmákat, amikkel ez a könyv tele van.

Kedvenc karakterek: Wren, Callum, Addie, Gabe.

Kedvenc jelenet: amikor Wren felfedi a sebeit.

Kedvenc idézetek:

„Amikor kinyitottam a szemem, Suzanna épp zavarodott arccal hajolt fölém. – Melyik arckifejezése jelenti azt, hogy fájdalmai vannak?
- Ez az egyetlen arckifejezése.
- Hmmm… - A fejét csóválta, és gyorsan végignézett a testemen. Az összeszorított öklömre mutatott. – Ó, úgy tűnik, fáj neki. Jól van.”

„Összetalálkozott a tekintetem Micah-éval, és hátraléptem. – Tényleg azt hitted, hogy egyszerűen csak megszabadulsz Wrentől, és mindenki hallgat majd rád? – Lassan mosolyra húzódott a szája. – Tényleg azt hiszed, hogy ha néhány ember kezére adod, akkor megölöd?
Lehajoltam, amikor felléptem a siklóra, és az ajtó szélét megragadva Micah-ra néztem: - Az ki van zárva, hogy Wren meghalt – mondtam, miközben a jármű emelkedni kezdett. – Én a helyedben félnék.”

„Nem hiszem, hogy Ever azt várta volna, hogy bárkit is megmentsek, vagy háborút vívjak az emberek nevében. Nem várta volna el, de szinte látom magam előtt az arcát, amikor elmondom neki, hogy épp ezt teszem.
Ragyogott volna a büszkeségtől.”
„- (…) Aztán nem bánom, megfojthatjuk Micah-t.

- Részemről oké, hogy megfojtjuk. Aztán lökjük ki egy siklóból. Majd pedig vágjuk le a fejét.
Elnevettem magam, mire rám vigyorgott.
- Én nem viccelek – mondta.
- Tudom, hogy nem.”
 
Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt vásárolhatod meg a könyvet: KATT

Itt pedig elolvashatod, mit írtam az első részről: KATT

Öt fokozat

Sajnos idő híján nem tudtam új novellát írni, de a Pride miatt előkerestem egy régi, femslash novellámat. Nem egy vidám novella, de szerintem egész jól sikerült. Anno a Töviskapu nevű honlapon szervezett kihívásra írtam. A feladat során kaptunk öt kulcsszót, nekem a lego, pillangó, porszívó, vajkrém és leukoplaszt jutott. Úgy kellett megírni a novellát, hogy ez az öt szó mindenképpen benne legyen a történetben.


Öt fokozat


1. Tagadás

- Hol van már? Miért nem jön? El fogunk késni! – Sarah fehérneműben száguldott át a hálószobán megkerülve Legót, a perzsamacskát, hogy aztán feltépve a szekrénye ajtaját, remegő kézzel húzza elő a jelmezét. Egy feszülős, színes pöttyökkel díszített felső, rövid, zöld színű szoknya, és drótokból meg selyemből összeeszkábált pillangószárnyak. Ő és Lisa hivatalosak voltak egy halloweeni bálba, amit egy munkatársuk és egyben barátjuk rendezett, és ami egy óra múlva kezdődött.

- Megmondtam neki, hogy érjen haza időben! Nem megmondtam neki? – bámult Sarah a macskára, mintha az képes lenne válaszolni. Az állat félrehajtott fejjel figyelte gazdája bosszankodását, aztán mormoló hangot hallatva nyújtózkodott egy nagyot, és kivonult a konyhába aludni.

Sarah mérgesen szusszantott egyet, aztán újra a szekrény felé fordult, hogy előhalássza párja jelmezét is. Egy szexi kis szobalányruhát, amihez kellékként szereztek egy kézi porszívót.

Miután ráterítette az ágyra a ruhákat, az éjjeli szekrényhez lépett, hogy megnézze, nem jött-e üzenet a mobiljára, de nem volt boríték ikon a kijelzőn.

Pár másodpercig csak mozdulatlanul állt a telefonra meredve, aztán kitört belőle a sírás. Az ágyra kuporodott, lábát felhúzta a mellkasához, és belefúrta a fejét Sarah kispárnájába, amin még halványan érezni lehetett a kellemes vanília és méz illatot, amit szerelme samponja hagyott maga után.

Nem, Lisa nem tehette vele azt! Nem árulhatta el őt! Hiszen egymásnak adták mindenüket. A lelküket, a testüket, az egész életüket. Lisát nem veheti el senki! Senki!


2. Düh

- Tessék… - nyújtotta oda Sarah az ujját Legónak, hogy a macska lenyalhassa róla a fűszeres vajkrémet. A lány már a harmadik szalámis szendvicset tömte magába, pedig tudta, hogy nem lenne szabad evéssel felednie a gondjaikat. A negyedórányi nyugodt élvezet után úgyis jön majd a kínzó lelkiismeret-furdalás és visszatér a fájdalom…

Három év. Ennyi ideje élt együtt Lisával. Ennyi éve nem beszélt a saját szüleivel, akik kidobták otthonról, mikor megmondta nekik, hogy leszbikus és szerelmes egy nőbe. Mindent feladott, hogy együtt lehessen Lisával. Mindent, amiről gyerekként álmodott. Nagy esküvőt, sok gyereket… És eddig egyetlen másodpercig sem érezte úgy, hogy megbánta volna.

Felkelt a székről, hogy megmossa a kezét, aztán újabb szelet kenyeret vágott magának. Ahogy az éles fájdalom az ujjába hasított, felszisszenve dobta le a kést az asztalra.

- Ó, hogy az a…! – sietett a csaphoz az ujját szorítva, hogy lemossa a vért. A vörös folyamot bámulva úgy érezte, a mellkasában valami nem sokára szét fog robbanni. Olyan erővel feszítette, hogy alig kapott tőle levegőt. – Nem! Nem, nem, nem! – rúgott bele a konyhaszekrénybe, aztán megragadta a kezéhez legközelebb eső tárgyat – egy éppen száradó porcelántányért -, és a falhoz vágta. Akárcsak az élete, a tányér is apró szilánkokra tört össze.


3. Megalkuvás

A pillangó jelmezt mintha rá öntötték volna. Csak az ujján lévő barna leukoplaszttal rögzített gézdarab rontotta el kissé az összhatást, de próbált nem tudomást venni erről az apróságról. Forgolódott a tükör előtt, miközben aprólékosan megfigyelte magát. A szeme vörös és karikás volt, de a smink szerencsére segített eltűntetni a kialvatlanság nyomait. Sokat sírt mostanában, és nem tudott rendesen aludni most már vagy két hete. Mióta megtudta, hogy…

A tükörből észrevette az éjjeli szekrényen álló fényképet rajta Lisával, és a szíve fájóan rándult össze.

- Kérlek… Gyere haza… Csak most az egyszer még gyere haza hozzám. Megbeszéljük a dolgokat, mindent megbeszélünk, és ígérem, nem fogok kiborulni. Még sírni sem fogok. Soha többé. Csak gyere haza! Kérlek… - suttogta a tükörképnek elhaló hangon.


4. Depresszió

- Nem, sajnálom, de nem megyek… Lisa nélkül nem… - motyogta a telefonba Aprilnek, annak a bizonyos barátnak, akinél a halloweeni buli volt.

- Jaj, szívem, biztos, hogy jó lesz így? Nem lenne jobb emberek között, társaságban? Talán…

- Nem – szakította félbe határozottan a sajnálkozás áriát. Nem kért az ilyesmiből! – Érezzétek jól magatokat, szia! – nyomta ki a hívást, aztán oldalra fordult az ágyon, és összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak képes volt. Karjával átölelte a térdét és az egyenletes légzést felváltotta a reszkető zihálás. Megígérte, hogy nem sír, mégsem tudta visszafojtani a könnyeket. Önálló akarattal rendelkezve potyogtak a szeméből nedvessé téve a feje alatti párnát.

Lassan halt el a szipogása, hosszú órák múlva, mikor már annyira kifáradt, hogy csak arra volt képes, hogy maga elé meredve álmosan pislogjon.

Másnap délután ébredt csak fel Lego nyűgös nyávogására. Egy pillanatra azt hitte, Lisa ért haza, de mikor az állat megzörgette a tálját, Sarah rájött, hogy csak enni kér. Fáradt mozdulatokkal mászott ki az ágyból, megtöltötte a kék etetőtányért macskatáppal, aztán visszamászott a takaró alá.

Miért? Miért történik ez pont velük? Hogy élje ezt túl? Hogyan létezhetne Lisa nélkül? Már pontosan tudta a választ, de még nem volt elég ereje, hogy kimondja. Csak a fejére húzta a takaróját, és a hosszú, nehéz napok után ismét mély álomba merült.


5. Elfogadás

Sarah letette az üveg bort és a dugóhúzót a márványkőre, aztán levette a hosszú kabátot, amit azért viselt, hogy az emberek ne nézzék őrültnek idefelé jövet. Megigazgatta a kissé viharvert pillangószárnyakat, majd elmosolyodott.

- Nézd csak, elkészültem vele! – forgott körbe, hogy megmutassa Lisának a jelmezt, amit még együtt találtak ki. – Fel akartam venni a halloweeni bálra, de nem jöttél… Vártam rád… - sóhajtott fel csalódottan. – Ezért úgy gondoltam, saját bált rendezek. Csak kettőnknek… - guggolt le. Ujjai végigsiklottak a márványba faragott íráson. Lisa Spencer, szerető társ és csodás barát. 1984. május 24. – 2010. október 15.

Mikor két hete jött a hívás, egyszerűen képtelen volt felfogni. Autóbaleset. Reggel még csókkal váltak el egymástól, estére pedig olyan hideg és üres lett minden. Idő kellett, hogy megértse, és rájöjjön, mit kell tennie.

- Nem tudok élni nélküled… - nyomta a száját a hűvös kőre. – De nem sokára találkozunk, és nem úszod meg a táncot – húzott elő a táskájából egy doboznyi altatót. Ahogy a markába öntötte a fehér tablettákat, megremegett a keze, ám végül a szájához emelte, és kissé fuldokolva lenyelte mindet.

Hogy eltüntesse a kesernyés ízt, kissé ügyetlenül kinyitotta az üveget, majd meghúzta. - Elfelejtettem a poharakat, bocsánat – nevetett fel egy újabb korty után, aztán a kabátját a sírra terítve leheveredett a kedveséhez. Behunyta a szemét, és boldog mosollyal az arcán arra gondolt utoljára, hogy mikor legközelebb öntudatára ébred, már ismét együtt lehetnek. Mindörökre.

 

 

Írói kérdőív

Marosi Kati kért fel rá, hogy töltsem ki ezt az írói kérdőívet, és mivel ötletesnek találtam, így meg is tettem. :)

1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Elég sok mindent kipróbáltam már életem során. Vers, novella, kisregény, regény, színdarab, forgatókönyv, blog. Szeretem a változatosságot. :) Jelenleg elsősorban regényeket, novellákat és blogot írok.


2. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?

Ez is változó. A megjelent könyveim ifjúsági krimik és fantasyk, de írtam már sci-fit, romantikus, lélektanit, thrillert és még sok egyéb mást is. Témák tekintetében is ezerszínű vagyok. Az viszont fontos számomra, hogy az adott történetben, akár mellékszálként is, de legyen valami fontos társadalmi téma, amelyre szerintem fel kell hívni az emberek figyelmét.


3. Mióta írsz?

13 éves korom óta. Egy unalmas biológia órán kezdtem el csak úgy poénból firkálgatni egy történetet, megmutattam az osztálytársaimnak, és követelték rajtam a folytatást. Jó érzés volt látni, hogy képes vagyok megmozgatni az érzéseiket és gondolataikat, így akkor határoztam el, hogy ha felnövök, mindenképpen író leszek.


4. Van már kiadott/megjelent műved?

Hét könyvem jelent meg eddig a Könyvmolyképző Kiadónál, az Árnyékvilág trilógia (Árnyékvilág, Kígyók sziszegése, Mennydörgő némaság), a Démoni érintés trilógia (A múlt árnyai, A jövő árnyai, A jelen árnyai) és A Szem című sorozat első része (Reményfosztottak). Ezen kívül régebben jelent meg novellám az Irodalmi páholy című irodalmi folyóiratban, valamint cikkeim a Zsiráf Magazinban, Baba Magazinban és a Női Net Café oldalán. Jelenleg pedig az IK Magazinnak írok.


5. Melyik volt a legelső írásod?

A legelső írásom egy X-akták fanfiction volt. 13 éves voltam, imádtam az X-aktákat, és még fogalmam sem volt arról, hogy létezik egyáltalán olyan fogalom, hogy fanfiction. Egyszerűen csak firkálgattam az iskolában egy történetet Mulderről és Scullyról.


6. Miért írsz?

Mert az írás az életem. Ugyanúgy szükségem van rá, mint a levegőre, vízre, ételre. Boldoggá tesz, megnyugtat, az írás által önmagam lehetek. Plusz van bennem egy vágy, hogy segítsek az embereknek, ha csak annyival is, hogy néhány órányi kikapcsolódást nyújtok számukra a mindennapi gondok közepette. Szeretek fontos társadalmi problémákat is bevonni a történeteimbe, mert bennem van az a szándék is, hogy a világot egy picikét jobbá tegyem.


7. Hogyan találsz időt az írásra?

Nagyon-nagyon nehéz, de ha valakinek az írás az élete, akkor megoldja. Amikor teljes állásban dolgozom, akkor korábban kelek, és munka előtt írok, vagy munka után alszom egy órát, aztán kicsit pihentebben leülök a Word elé. Az biztos, hogy ma, Magyarországon nem könnyű írónak lenni, mert legtöbbünknek szüksége van a megélhetés miatt egy másik munkára is, így viszont olyan, mintha két teljes állása lenne az embernek.


8. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

Reggelente fog jobban az agyam, így ideális esetben rögtön ébredés után megiszom a kávémat, reggelizek, és leülök írni. De persze, ritka az ilyen ideális eset sajnos, mert ezernyi más dolga is van az embernek, amit meg kell csinálni. És a legjobban itthon, a szobámban, a gépem előtt szeretek írni. Néha előfordul, hogy papírra is írok, amikor nem vagyok itthon, de csak és kizárólag rövidebb novellákat. Regényt mindig Wordben írok.


9. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Általában van közvetlenül mellettem tea, limonádé vagy cukormentes kóla, mert ha nem tartom a kezem mellett, akkor annyira bele tudok merülni az írásba, hogy egyáltalán nem iszom, aztán meg rosszul vagyok a kiszáradás okozta migréntől. Enni viszont sosem szoktam írás közben, mivel nem lehet egyszerre gépelni és enni. Ha pedig két másodpercenként a tányérhoz nyúlok, akkor nem tudok rendesen belemerülni a történetembe.


10. Van íráshoz használt dallistád?

Sosem hallgatok zenét írás közben, az csak elterelné a figyelmemet a történetről. Szeretem a zenét, de csak és kizárólag akkor, amikor nem kell másra koncentrálnom.


11. Mit gondol(nak) a családod/barátaid/szeretteid arról, hogy írsz?

Anya mindig támogatott benne, ezerszer elmondta, mennyire ügyes vagyok. Az összes megjelent könyvemet olvasta, és eddig még mindegyik tetszett neki. A húgom szintén olvasta a könyveimet. Más családtagom nem nagyon van, akivel szorosabban tartanám a kapcsolatot.

A barátaim egy része az olvasóm is, általában szeretik, amiket írok, de azt is őszintén megmondják, ha valami nem tetszik nekik az adott történetben. A barátaim másik része nem folyik bele az írói életembe, és más az, ami összeköt minket. De ez egyáltalán nem baj, hiszen nem attól lesz valaki a barátom, hogy érdekli-e miket írok, vagy sem.


12. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

A szerkesztést. Tudom, ez furán hangzik, mert az írók többsége nehezen viseli a kritikát, de én imádom az építő jellegűt. Ilyenkor látom át, mi az, amiben még fejlődnöm kell, és hogy mi az, amivel még jobbá tehetem az adott történetemet. Róbert Kata szerencsére nagyon jó szerkesztő, nagyon élvezetes együtt dolgozni vele, úgyhogy tényleg jó élmény, amikor az írás folyamatában elérek a szerkesztéshez.


13. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

A leírások. Nem igazán vagyok jó bennük egyelőre, olvasóként sokszor unom őket, íróként pedig még nem találtam meg pontosan azt a középutat, amikor rendesen le van írva egy táj, helyiség, személy, de az érdekes, pörgős, nem pedig unalmas.


14. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Az asztali számítógépemen szoktam írni, Wordöt használva. Néha megesik, hogy papírra is írok, de csak nagyon ritkán, és csak rövidebb történeteket. Mivel az írásaim nagy része megjelenik (könyvként vagy blogon), azért dupla munka lenne, ha először papírra írnék, aztán bemásolnám az egészet Wordbe. Ez felesleges idő- és energiapazarlás lenne.


15. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

Hála az égnek, ritkán van írói válságom, és azok sem tartanak tovább néhány napnál. Ilyenkor hanyagolom kicsit az írást, és helyette megpróbálok olyasmit csinálni, ami inspirálhat. Olvasok, jó filmeket nézek, kikapcsolódok a barátaimmal, zenét hallgatok, főzőcskézek vagy hasonlók.


16. Hogyan motiválod magad az írásra?

Sehogy, mert nincsen szükségem rá. Írnom kell, és kész. Ez egy belső kényszer, amit ha akarnék sem tudnék megszüntetni. Ha valamire motiválnod kell magad, az azt jelenti, hogy valójában nem akarod csinálni, én pedig mindig írni akarok.


17. Kik azok a szerzők, akik a legjobban inspirálnak téged íróként?

J. K. Rowling a legnagyobb példaképem. De nagyon kedvelem Anna Gavalda stílusát is, valamint Dosztojevszkijt, Murakami Harukit, George R. R. Martint és J. R. Wardot.


18. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Rengeteg ilyen könyv van. Még olyanok is vannak köztük, amik nem igazán jók, de pont azért inspiráltak, mert meg akartam mutatni, hogy a témában én tudok ennél sokkal jobbat is.


19. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

Ha feladod, biztos, hogy elbuktál. Ha nem adod fel, akkor megvan az esély rá, hogy elérd a célodat.


20. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

Nemrég leadtam a Könyvmolyképző Kiadónak A Szem 2. – Megláncoltak kéziratát, valamint most egy disztópia végén dolgozom, amit szintén le akarok adni még idén. Ezen kívül leadtam két novellát is, ami remélhetőleg bekerül majd a Kiadó ősszel megjelenő novellás kötetébe. Valamint a Könyvhéten támadt egy jó regényötletem Kolozs Kitti inspirálására, aminek szintén szeretnék nekiállni még idén.

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Már vagy egy éve várt rám ez a könyv, csak és kizárólag érzelmi okok miatt halasztgattam az elolvasását. De nagyon örülök, hogy végül elhatároztam magam, és kézbe vettem, mert nagyon-nagyon tetszett, és az idei Pride miatt épp aktuális is a témája. Bevallom őszintén, csak annyit tudtam erről a könyvről előzetesen, hogy két srácról szól, akik közül legalább az egyik meleg, és hogy a szüleik jófejek. A cím alapján azt gondoltam, hogy ez inkább valamiféle kaland- vagy fantasy regény lesz, mert a „világmindenség titkainak nyomában” címrészlet számomra valamiért ezt sugallta. Aztán, ahogy olvasni kezdtem, szép lassan rájöttem, hogy rosszul értelmeztem a címet. Ezt pedig egyáltalán nem bántam.

Ahogy fentebb is említettem, a történet két fiatal srácról szól, Aristotle-ről és Dantéról. Aristotle amolyan magának való, introvertált fiú, aki nem találja a helyét a többi korabeli között, de valójában nem is nagyon igényli a társaságukat. Aztán felbukkan az életében Dante, aki szintén különc, csak másképp.

Dante pozitív életszemléletű, Aristotle sötéten látja a világot. Dantét mindenki kedveli, de csak kevesen állnak igazán közel hozzá, Aristotle-nak nincsenek igazi barátai, és szereti az egyedüllétet. Dante érzékeny lélek, Aristotle képtelen beszélni az érzéseiről. Dante alapvetően boldog, Aristotle tele van elfojtott dühvel. Dante jól kijön a szüleivel, Aristotle szereti, de nem érti őket.

Mégis, a különbségek ellenére vagy épp azok miatt, a két fiúból a legjobb barátok lesznek.

A főszereplők mindketten nagyon szimpatikusak. Más könyvek esetében mindig ki tudom választani, kit szeretek jobban két szereplő közül, de most nem tudom megmondani, hogy Ari vagy Dante került-e közelebb a szívemhez. Mindketten nagyon szerethetőek voltak számomra.

Ari azért, mert nagyon sokban hasonlít rám. Ő is magának való, nincsen sok barátja, nem túl népszerű, és nincs is erre szüksége. Neki csak egy-két ember kell, akiben megbízhat, és úgy egyébként jól megvan egyedül is. Folyamatosan keresi önmagát, ahogyan én is, és nekem is volt egy időszakom a húszas éveim elején, amikor eléggé dühösnek éreztem magam, szinte folyamatosan. Szerencsére jól tudtam kezelni, de attól még ott volt bennem ez az érzés. Abban is hasonlítunk, hogy nehezen beszélünk az érzéseinkről, és nehezen is mutatjuk ki őket. Sokan érzéketlennek tartanak minket emiatt, pedig épp az ellenkezője igaz, sokkal érzékenyebbek és törékenyebbek vagyunk, mint azok, akik kimutatják az érzéseiket. Ari apjával való kapcsolata is hasonlít az én anyukámmal való kapcsolatomhoz. Imádjuk egymást, bármit megtennénk a másikért, de nehezen beszélünk az érzéseinkről egymásnak, és sokszor nem értjük a másikat. Abban is ugyanolyanok vagyunk, hogy ha egy szerettünkről van szó, akkor bármi áron megvédjük és kiállunk mellette, akkor is, ha az valamilyen módon hátránnyal jár számunkra. Szóval igen, Ari lényegében én vagyok, ha az alapszemélyiségét nézzük (vicces, de még a becenevünk is csak egy betűben tér el, Ari – Adri).

Dantét pedig azért szeretem nagyon, mert a legjobb barát egy olyan típusú ember számára, mint Ari. Ő nem pusztán elnézi az Ari személyiségéhez tartozó, egy másik ember számára nehezebben kezelhető tulajdonságait, hanem ezekkel együtt tényleg elfogadja és szereti Arit. Nem akarja megváltoztatni, nem kelt benne lelkifurdalást, nem követelőzik, nem hisztizik. Örömmel fogadja, amit Ari adni tud neki, és örömmel ad mindent Arinak, amit csak tud.

És épp ezért működik a barátságuk, épp ezért vannak egymásra pozitív, építő hatással. Mert elvárások nélkül, egyszerűen csak elfogadják a másikat olyannak, amilyen.

De nemcsak a két főszereplőt szerettem meg nagyon, hanem a szüleiket is. Mindegyikük igazán szimpatikus volt, bár Ari apja került legjobban az előtérbe szerintem. Mind a két apa és két anya különbözött egymástól személyiségben, mégis volt egy közös bennük, mindegyikük imádta a saját fiát. Ha meg is voltak a saját kis konfliktusaik, a szeretetkötelék így is mindennél erősebb volt köztük.

Ari bátyjának sztorija is érdekes. Hiába tűnik mellékszálnak, lényegében áthatja az egész történetet. Nem is feltétlenül az izgalmas, hogy mi történt vele, hanem az, hogy ez milyen kihatással volt a teljes családjára, és a családtagok közötti kapcsolatokra. Ugyanígy jó volt a nagynéni története, amiből cselekményes módon kiderülhetett, hogyan is állnak Ari szülei a homoszexualitáshoz.

Nagyon tetszett a történetben, hogy Ari sosem ingott meg a Dantéval való barátságában. Amikor Dante bevallotta Arinak, hogy meleg, a fiúnak eszébe sem jutott emiatt megszakítani vele a barátságot, pedig tudta, hogy emiatt őt is komoly hátrányok, bántások érhetik. Aztán később, amikor az is felszínre került, hogy Dante szerelmes belé, még mindig nem hátrált meg. Határozottan nemet mondott, de továbbra is kitartott mellette barátként. Bevallom őszintén, nekem a történet végére nem is lett volna szükségem. Tökéletesen elég lett volna a lelkemnek, ha Ari nem jön rá, hogy mégis meleg, és mégis szereti Dantét, hanem megmaradnak életük végéig pusztán legjobb barátoknak, Dante pedig megismer egy másik fiút, aki szerelmet is tud adni neki. Mert olyan szép, szoros kötelék volt ez a barátság köztük, hogy ez is pozitív végkifejlet lett volna számomra. Persze, az eredeti véggel sem vagyok elégedetlen, csak a „pusztán barátok” véggel is ki lehetett volna hozni egy teljesen másféle tanulságot igazi happy enddel.

Ám a könyv végi tanulság így is nagyon fontos. A világmindenség bennünk van, és ezt a belső világot talán még nehezebb felfedezni és megismerni, mint a külső világot. Folyamatosan keressük önmagunkat, és sokszor életünk végéig nem találjuk meg teljesen. Viszont, ha találunk valakit, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és akivel együtt fedezhetjük fel a világmindenséget önmagunkban és önmagunkon kívül, az hatalmas ajándék.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti az egyszerűbb köntösbe öltöztetett, de nagyon is bonyolult és elgondolkoztató filozófiai kérdéseket, és az ezeken való töprengés közben szívesen olvasna egy nagyon aranyos baráti-szerelmi történetet.

Kedvenc karakterek: Ari és Dante (tényleg nem tudok dönteni köztük)

Kedvenc jelenet: az első madaras jelenet.

Kedvenc idézetek:

„– Versek – bátorított. – Nem halsz bele.
– És ha mégis? „Egy fiú belehalt az unalomba versolvasás közben.”

„Talán apunak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy elboldoguljon a világban. Én nem ilyen voltam. Vagyis, kívülről ilyen voltam és úgy tettem, mintha a szavak feleslegesek lennének. De belül nem ilyen voltam.”

„Sebek. Annak a jele, hogy megsérültél. És annak a jele, hogy meggyógyultál.”

„– Te vagy az egyetlen gyerek az egész univerzumban, aki képes megalkotni egy játékot, csak hogy szétverhesse a cipőjét.”

„A nyári napsütés nem olyan fiúknak való, mint én. A hozzám hasonló fiúkhoz az eső illik.”

„El akartam nekik mondani, hogy megváltoztatta az életemet, és hogy én már sosem leszek ugyanaz, aki voltam, soha. És hogy valahogy úgy tűnt, Dante volt az, aki megmentette az én életemet és nem fordítva. El akartam nekik mondani, hogy ő volt az első ember, anyámon kívül, aki rá tudott venni, hogy beszéljek a félelmeimről.”

„– Te aztán… Nem vagy normális – csóváltam meg a fejemet. – Honnan szalajtottak?
– A szüleim egyik éjjel szexeltek.”

„– Mondta már neked valaki, hogy nem vagy normális?
– Ez olyan dolog, amire törekednem kéne?”

„Úgy gondoltam, jó dolog lehet levegőnek lenni. Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan. Mindenkinek szüksége lenne rám, de senki sem látna.”

"Úgyhogy megfogadom, Ari, nem foglak azzal piszkálni, hogy miért nem válaszolsz. Megígérem. Ha írni akarok neked, akkor írok. És ha te nem akarsz, akkor nem kell írnod. Légy az, aki vagy! És én is önmagam leszek, így működik."

Értékelés: NAGYON TETSZETT.