Már vagy egy éve várt rám ez a könyv, csak és kizárólag érzelmi okok miatt halasztgattam az elolvasását. De nagyon örülök, hogy végül elhatároztam magam, és kézbe vettem, mert nagyon-nagyon tetszett, és az idei Pride miatt épp aktuális is a témája. Bevallom őszintén, csak annyit tudtam erről a könyvről előzetesen, hogy két srácról szól, akik közül legalább az egyik meleg, és hogy a szüleik jófejek. A cím alapján azt gondoltam, hogy ez inkább valamiféle kaland- vagy fantasy regény lesz, mert a „világmindenség titkainak nyomában” címrészlet számomra valamiért ezt sugallta. Aztán, ahogy olvasni kezdtem, szép lassan rájöttem, hogy rosszul értelmeztem a címet. Ezt pedig egyáltalán nem bántam.
Ahogy fentebb is említettem, a történet két fiatal srácról szól, Aristotle-ről és Dantéról. Aristotle amolyan magának való, introvertált fiú, aki nem találja a helyét a többi korabeli között, de valójában nem is nagyon igényli a társaságukat. Aztán felbukkan az életében Dante, aki szintén különc, csak másképp.
Dante pozitív életszemléletű, Aristotle sötéten látja a világot. Dantét mindenki kedveli, de csak kevesen állnak igazán közel hozzá, Aristotle-nak nincsenek igazi barátai, és szereti az egyedüllétet. Dante érzékeny lélek, Aristotle képtelen beszélni az érzéseiről. Dante alapvetően boldog, Aristotle tele van elfojtott dühvel. Dante jól kijön a szüleivel, Aristotle szereti, de nem érti őket.
Mégis, a különbségek ellenére vagy épp azok miatt, a két fiúból a legjobb barátok lesznek.
A főszereplők mindketten nagyon szimpatikusak. Más könyvek esetében mindig ki tudom választani, kit szeretek jobban két szereplő közül, de most nem tudom megmondani, hogy Ari vagy Dante került-e közelebb a szívemhez. Mindketten nagyon szerethetőek voltak számomra.
Ari azért, mert nagyon sokban hasonlít rám. Ő is magának való, nincsen sok barátja, nem túl népszerű, és nincs is erre szüksége. Neki csak egy-két ember kell, akiben megbízhat, és úgy egyébként jól megvan egyedül is. Folyamatosan keresi önmagát, ahogyan én is, és nekem is volt egy időszakom a húszas éveim elején, amikor eléggé dühösnek éreztem magam, szinte folyamatosan. Szerencsére jól tudtam kezelni, de attól még ott volt bennem ez az érzés. Abban is hasonlítunk, hogy nehezen beszélünk az érzéseinkről, és nehezen is mutatjuk ki őket. Sokan érzéketlennek tartanak minket emiatt, pedig épp az ellenkezője igaz, sokkal érzékenyebbek és törékenyebbek vagyunk, mint azok, akik kimutatják az érzéseiket. Ari apjával való kapcsolata is hasonlít az én anyukámmal való kapcsolatomhoz. Imádjuk egymást, bármit megtennénk a másikért, de nehezen beszélünk az érzéseinkről egymásnak, és sokszor nem értjük a másikat. Abban is ugyanolyanok vagyunk, hogy ha egy szerettünkről van szó, akkor bármi áron megvédjük és kiállunk mellette, akkor is, ha az valamilyen módon hátránnyal jár számunkra. Szóval igen, Ari lényegében én vagyok, ha az alapszemélyiségét nézzük (vicces, de még a becenevünk is csak egy betűben tér el, Ari – Adri).
Dantét pedig azért szeretem nagyon, mert a legjobb barát egy olyan típusú ember számára, mint Ari. Ő nem pusztán elnézi az Ari személyiségéhez tartozó, egy másik ember számára nehezebben kezelhető tulajdonságait, hanem ezekkel együtt tényleg elfogadja és szereti Arit. Nem akarja megváltoztatni, nem kelt benne lelkifurdalást, nem követelőzik, nem hisztizik. Örömmel fogadja, amit Ari adni tud neki, és örömmel ad mindent Arinak, amit csak tud.
És épp ezért működik a barátságuk, épp ezért vannak egymásra pozitív, építő hatással. Mert elvárások nélkül, egyszerűen csak elfogadják a másikat olyannak, amilyen.
De nemcsak a két főszereplőt szerettem meg nagyon, hanem a szüleiket is. Mindegyikük igazán szimpatikus volt, bár Ari apja került legjobban az előtérbe szerintem. Mind a két apa és két anya különbözött egymástól személyiségben, mégis volt egy közös bennük, mindegyikük imádta a saját fiát. Ha meg is voltak a saját kis konfliktusaik, a szeretetkötelék így is mindennél erősebb volt köztük.
Ari bátyjának sztorija is érdekes. Hiába tűnik mellékszálnak, lényegében áthatja az egész történetet. Nem is feltétlenül az izgalmas, hogy mi történt vele, hanem az, hogy ez milyen kihatással volt a teljes családjára, és a családtagok közötti kapcsolatokra. Ugyanígy jó volt a nagynéni története, amiből cselekményes módon kiderülhetett, hogyan is állnak Ari szülei a homoszexualitáshoz.
Nagyon tetszett a történetben, hogy Ari sosem ingott meg a Dantéval való barátságában. Amikor Dante bevallotta Arinak, hogy meleg, a fiúnak eszébe sem jutott emiatt megszakítani vele a barátságot, pedig tudta, hogy emiatt őt is komoly hátrányok, bántások érhetik. Aztán később, amikor az is felszínre került, hogy Dante szerelmes belé, még mindig nem hátrált meg. Határozottan nemet mondott, de továbbra is kitartott mellette barátként. Bevallom őszintén, nekem a történet végére nem is lett volna szükségem. Tökéletesen elég lett volna a lelkemnek, ha Ari nem jön rá, hogy mégis meleg, és mégis szereti Dantét, hanem megmaradnak életük végéig pusztán legjobb barátoknak, Dante pedig megismer egy másik fiút, aki szerelmet is tud adni neki. Mert olyan szép, szoros kötelék volt ez a barátság köztük, hogy ez is pozitív végkifejlet lett volna számomra. Persze, az eredeti véggel sem vagyok elégedetlen, csak a „pusztán barátok” véggel is ki lehetett volna hozni egy teljesen másféle tanulságot igazi happy enddel.
Ám a könyv végi tanulság így is nagyon fontos. A világmindenség bennünk van, és ezt a belső világot talán még nehezebb felfedezni és megismerni, mint a külső világot. Folyamatosan keressük önmagunkat, és sokszor életünk végéig nem találjuk meg teljesen. Viszont, ha találunk valakit, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és akivel együtt fedezhetjük fel a világmindenséget önmagunkban és önmagunkon kívül, az hatalmas ajándék.
Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti az egyszerűbb köntösbe öltöztetett, de nagyon is bonyolult és elgondolkoztató filozófiai kérdéseket, és az ezeken való töprengés közben szívesen olvasna egy nagyon aranyos baráti-szerelmi történetet.
Kedvenc karakterek: Ari és Dante (tényleg nem tudok dönteni köztük)
Kedvenc jelenet: az első madaras jelenet.
Kedvenc idézetek:
„– Versek – bátorított. – Nem halsz bele.
– És ha mégis? „Egy fiú belehalt az unalomba versolvasás közben.”
„Talán apunak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy elboldoguljon a világban. Én nem ilyen voltam. Vagyis, kívülről ilyen voltam és úgy tettem, mintha a szavak feleslegesek lennének. De belül nem ilyen voltam.”
„Sebek. Annak a jele, hogy megsérültél. És annak a jele, hogy meggyógyultál.”
„– Te vagy az egyetlen gyerek az egész univerzumban, aki képes megalkotni egy játékot, csak hogy szétverhesse a cipőjét.”
„A nyári napsütés nem olyan fiúknak való, mint én. A hozzám hasonló fiúkhoz az eső illik.”
„El akartam nekik mondani, hogy megváltoztatta az életemet, és hogy én már sosem leszek ugyanaz, aki voltam, soha. És hogy valahogy úgy tűnt, Dante volt az, aki megmentette az én életemet és nem fordítva. El akartam nekik mondani, hogy ő volt az első ember, anyámon kívül, aki rá tudott venni, hogy beszéljek a félelmeimről.”
„– Te aztán… Nem vagy normális – csóváltam meg a fejemet. – Honnan szalajtottak?
– A szüleim egyik éjjel szexeltek.”
„– Mondta már neked valaki, hogy nem vagy normális?
– Ez olyan dolog, amire törekednem kéne?”
„Úgy gondoltam, jó dolog lehet levegőnek lenni. Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan. Mindenkinek szüksége lenne rám, de senki sem látna.”
"Úgyhogy megfogadom, Ari, nem foglak azzal piszkálni, hogy miért nem válaszolsz. Megígérem. Ha írni akarok neked, akkor írok. És ha te nem akarsz, akkor nem kell írnod. Légy az, aki vagy! És én is önmagam leszek, így működik."
Ahogy fentebb is említettem, a történet két fiatal srácról szól, Aristotle-ről és Dantéról. Aristotle amolyan magának való, introvertált fiú, aki nem találja a helyét a többi korabeli között, de valójában nem is nagyon igényli a társaságukat. Aztán felbukkan az életében Dante, aki szintén különc, csak másképp.
Dante pozitív életszemléletű, Aristotle sötéten látja a világot. Dantét mindenki kedveli, de csak kevesen állnak igazán közel hozzá, Aristotle-nak nincsenek igazi barátai, és szereti az egyedüllétet. Dante érzékeny lélek, Aristotle képtelen beszélni az érzéseiről. Dante alapvetően boldog, Aristotle tele van elfojtott dühvel. Dante jól kijön a szüleivel, Aristotle szereti, de nem érti őket.
Mégis, a különbségek ellenére vagy épp azok miatt, a két fiúból a legjobb barátok lesznek.
A főszereplők mindketten nagyon szimpatikusak. Más könyvek esetében mindig ki tudom választani, kit szeretek jobban két szereplő közül, de most nem tudom megmondani, hogy Ari vagy Dante került-e közelebb a szívemhez. Mindketten nagyon szerethetőek voltak számomra.
Ari azért, mert nagyon sokban hasonlít rám. Ő is magának való, nincsen sok barátja, nem túl népszerű, és nincs is erre szüksége. Neki csak egy-két ember kell, akiben megbízhat, és úgy egyébként jól megvan egyedül is. Folyamatosan keresi önmagát, ahogyan én is, és nekem is volt egy időszakom a húszas éveim elején, amikor eléggé dühösnek éreztem magam, szinte folyamatosan. Szerencsére jól tudtam kezelni, de attól még ott volt bennem ez az érzés. Abban is hasonlítunk, hogy nehezen beszélünk az érzéseinkről, és nehezen is mutatjuk ki őket. Sokan érzéketlennek tartanak minket emiatt, pedig épp az ellenkezője igaz, sokkal érzékenyebbek és törékenyebbek vagyunk, mint azok, akik kimutatják az érzéseiket. Ari apjával való kapcsolata is hasonlít az én anyukámmal való kapcsolatomhoz. Imádjuk egymást, bármit megtennénk a másikért, de nehezen beszélünk az érzéseinkről egymásnak, és sokszor nem értjük a másikat. Abban is ugyanolyanok vagyunk, hogy ha egy szerettünkről van szó, akkor bármi áron megvédjük és kiállunk mellette, akkor is, ha az valamilyen módon hátránnyal jár számunkra. Szóval igen, Ari lényegében én vagyok, ha az alapszemélyiségét nézzük (vicces, de még a becenevünk is csak egy betűben tér el, Ari – Adri).
Dantét pedig azért szeretem nagyon, mert a legjobb barát egy olyan típusú ember számára, mint Ari. Ő nem pusztán elnézi az Ari személyiségéhez tartozó, egy másik ember számára nehezebben kezelhető tulajdonságait, hanem ezekkel együtt tényleg elfogadja és szereti Arit. Nem akarja megváltoztatni, nem kelt benne lelkifurdalást, nem követelőzik, nem hisztizik. Örömmel fogadja, amit Ari adni tud neki, és örömmel ad mindent Arinak, amit csak tud.
És épp ezért működik a barátságuk, épp ezért vannak egymásra pozitív, építő hatással. Mert elvárások nélkül, egyszerűen csak elfogadják a másikat olyannak, amilyen.
De nemcsak a két főszereplőt szerettem meg nagyon, hanem a szüleiket is. Mindegyikük igazán szimpatikus volt, bár Ari apja került legjobban az előtérbe szerintem. Mind a két apa és két anya különbözött egymástól személyiségben, mégis volt egy közös bennük, mindegyikük imádta a saját fiát. Ha meg is voltak a saját kis konfliktusaik, a szeretetkötelék így is mindennél erősebb volt köztük.
Ari bátyjának sztorija is érdekes. Hiába tűnik mellékszálnak, lényegében áthatja az egész történetet. Nem is feltétlenül az izgalmas, hogy mi történt vele, hanem az, hogy ez milyen kihatással volt a teljes családjára, és a családtagok közötti kapcsolatokra. Ugyanígy jó volt a nagynéni története, amiből cselekményes módon kiderülhetett, hogyan is állnak Ari szülei a homoszexualitáshoz.
Nagyon tetszett a történetben, hogy Ari sosem ingott meg a Dantéval való barátságában. Amikor Dante bevallotta Arinak, hogy meleg, a fiúnak eszébe sem jutott emiatt megszakítani vele a barátságot, pedig tudta, hogy emiatt őt is komoly hátrányok, bántások érhetik. Aztán később, amikor az is felszínre került, hogy Dante szerelmes belé, még mindig nem hátrált meg. Határozottan nemet mondott, de továbbra is kitartott mellette barátként. Bevallom őszintén, nekem a történet végére nem is lett volna szükségem. Tökéletesen elég lett volna a lelkemnek, ha Ari nem jön rá, hogy mégis meleg, és mégis szereti Dantét, hanem megmaradnak életük végéig pusztán legjobb barátoknak, Dante pedig megismer egy másik fiút, aki szerelmet is tud adni neki. Mert olyan szép, szoros kötelék volt ez a barátság köztük, hogy ez is pozitív végkifejlet lett volna számomra. Persze, az eredeti véggel sem vagyok elégedetlen, csak a „pusztán barátok” véggel is ki lehetett volna hozni egy teljesen másféle tanulságot igazi happy enddel.
Ám a könyv végi tanulság így is nagyon fontos. A világmindenség bennünk van, és ezt a belső világot talán még nehezebb felfedezni és megismerni, mint a külső világot. Folyamatosan keressük önmagunkat, és sokszor életünk végéig nem találjuk meg teljesen. Viszont, ha találunk valakit, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és akivel együtt fedezhetjük fel a világmindenséget önmagunkban és önmagunkon kívül, az hatalmas ajándék.
Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti az egyszerűbb köntösbe öltöztetett, de nagyon is bonyolult és elgondolkoztató filozófiai kérdéseket, és az ezeken való töprengés közben szívesen olvasna egy nagyon aranyos baráti-szerelmi történetet.
Kedvenc karakterek: Ari és Dante (tényleg nem tudok dönteni köztük)
Kedvenc jelenet: az első madaras jelenet.
Kedvenc idézetek:
„– Versek – bátorított. – Nem halsz bele.
– És ha mégis? „Egy fiú belehalt az unalomba versolvasás közben.”
„Talán apunak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy elboldoguljon a világban. Én nem ilyen voltam. Vagyis, kívülről ilyen voltam és úgy tettem, mintha a szavak feleslegesek lennének. De belül nem ilyen voltam.”
„Sebek. Annak a jele, hogy megsérültél. És annak a jele, hogy meggyógyultál.”
„– Te vagy az egyetlen gyerek az egész univerzumban, aki képes megalkotni egy játékot, csak hogy szétverhesse a cipőjét.”
„A nyári napsütés nem olyan fiúknak való, mint én. A hozzám hasonló fiúkhoz az eső illik.”
„El akartam nekik mondani, hogy megváltoztatta az életemet, és hogy én már sosem leszek ugyanaz, aki voltam, soha. És hogy valahogy úgy tűnt, Dante volt az, aki megmentette az én életemet és nem fordítva. El akartam nekik mondani, hogy ő volt az első ember, anyámon kívül, aki rá tudott venni, hogy beszéljek a félelmeimről.”
„– Te aztán… Nem vagy normális – csóváltam meg a fejemet. – Honnan szalajtottak?
– A szüleim egyik éjjel szexeltek.”
„– Mondta már neked valaki, hogy nem vagy normális?
– Ez olyan dolog, amire törekednem kéne?”
„Úgy gondoltam, jó dolog lehet levegőnek lenni. Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan. Mindenkinek szüksége lenne rám, de senki sem látna.”
"Úgyhogy megfogadom, Ari, nem foglak azzal piszkálni, hogy miért nem válaszolsz. Megígérem. Ha írni akarok neked, akkor írok. És ha te nem akarsz, akkor nem kell írnod. Légy az, aki vagy! És én is önmagam leszek, így működik."
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése