Sajnos idő híján nem tudtam új novellát írni, de a Pride miatt előkerestem egy régi, femslash novellámat. Nem egy vidám novella, de szerintem egész jól sikerült. Anno a Töviskapu nevű honlapon szervezett kihívásra írtam. A feladat során kaptunk öt kulcsszót, nekem a lego, pillangó, porszívó, vajkrém és leukoplaszt jutott. Úgy kellett megírni a novellát, hogy ez az öt szó mindenképpen benne legyen a történetben.
Öt fokozat
1. Tagadás
- Hol van már? Miért nem jön? El fogunk késni! – Sarah fehérneműben száguldott át a hálószobán megkerülve Legót, a perzsamacskát, hogy aztán feltépve a szekrénye ajtaját, remegő kézzel húzza elő a jelmezét. Egy feszülős, színes pöttyökkel díszített felső, rövid, zöld színű szoknya, és drótokból meg selyemből összeeszkábált pillangószárnyak. Ő és Lisa hivatalosak voltak egy halloweeni bálba, amit egy munkatársuk és egyben barátjuk rendezett, és ami egy óra múlva kezdődött.
- Megmondtam neki, hogy érjen haza időben! Nem megmondtam neki? – bámult Sarah a macskára, mintha az képes lenne válaszolni. Az állat félrehajtott fejjel figyelte gazdája bosszankodását, aztán mormoló hangot hallatva nyújtózkodott egy nagyot, és kivonult a konyhába aludni.
Sarah mérgesen szusszantott egyet, aztán újra a szekrény felé fordult, hogy előhalássza párja jelmezét is. Egy szexi kis szobalányruhát, amihez kellékként szereztek egy kézi porszívót.
Miután ráterítette az ágyra a ruhákat, az éjjeli szekrényhez lépett, hogy megnézze, nem jött-e üzenet a mobiljára, de nem volt boríték ikon a kijelzőn.
Pár másodpercig csak mozdulatlanul állt a telefonra meredve, aztán kitört belőle a sírás. Az ágyra kuporodott, lábát felhúzta a mellkasához, és belefúrta a fejét Sarah kispárnájába, amin még halványan érezni lehetett a kellemes vanília és méz illatot, amit szerelme samponja hagyott maga után.
Nem, Lisa nem tehette vele azt! Nem árulhatta el őt! Hiszen egymásnak adták mindenüket. A lelküket, a testüket, az egész életüket. Lisát nem veheti el senki! Senki!
2. Düh
- Tessék… - nyújtotta oda Sarah az ujját Legónak, hogy a macska lenyalhassa róla a fűszeres vajkrémet. A lány már a harmadik szalámis szendvicset tömte magába, pedig tudta, hogy nem lenne szabad evéssel felednie a gondjaikat. A negyedórányi nyugodt élvezet után úgyis jön majd a kínzó lelkiismeret-furdalás és visszatér a fájdalom…
Három év. Ennyi ideje élt együtt Lisával. Ennyi éve nem beszélt a saját szüleivel, akik kidobták otthonról, mikor megmondta nekik, hogy leszbikus és szerelmes egy nőbe. Mindent feladott, hogy együtt lehessen Lisával. Mindent, amiről gyerekként álmodott. Nagy esküvőt, sok gyereket… És eddig egyetlen másodpercig sem érezte úgy, hogy megbánta volna.
Felkelt a székről, hogy megmossa a kezét, aztán újabb szelet kenyeret vágott magának. Ahogy az éles fájdalom az ujjába hasított, felszisszenve dobta le a kést az asztalra.
- Ó, hogy az a…! – sietett a csaphoz az ujját szorítva, hogy lemossa a vért. A vörös folyamot bámulva úgy érezte, a mellkasában valami nem sokára szét fog robbanni. Olyan erővel feszítette, hogy alig kapott tőle levegőt. – Nem! Nem, nem, nem! – rúgott bele a konyhaszekrénybe, aztán megragadta a kezéhez legközelebb eső tárgyat – egy éppen száradó porcelántányért -, és a falhoz vágta. Akárcsak az élete, a tányér is apró szilánkokra tört össze.
3. Megalkuvás
A pillangó jelmezt mintha rá öntötték volna. Csak az ujján lévő barna leukoplaszttal rögzített gézdarab rontotta el kissé az összhatást, de próbált nem tudomást venni erről az apróságról. Forgolódott a tükör előtt, miközben aprólékosan megfigyelte magát. A szeme vörös és karikás volt, de a smink szerencsére segített eltűntetni a kialvatlanság nyomait. Sokat sírt mostanában, és nem tudott rendesen aludni most már vagy két hete. Mióta megtudta, hogy…
A tükörből észrevette az éjjeli szekrényen álló fényképet rajta Lisával, és a szíve fájóan rándult össze.
- Kérlek… Gyere haza… Csak most az egyszer még gyere haza hozzám. Megbeszéljük a dolgokat, mindent megbeszélünk, és ígérem, nem fogok kiborulni. Még sírni sem fogok. Soha többé. Csak gyere haza! Kérlek… - suttogta a tükörképnek elhaló hangon.
4. Depresszió
- Nem, sajnálom, de nem megyek… Lisa nélkül nem… - motyogta a telefonba Aprilnek, annak a bizonyos barátnak, akinél a halloweeni buli volt.
- Jaj, szívem, biztos, hogy jó lesz így? Nem lenne jobb emberek között, társaságban? Talán…
- Nem – szakította félbe határozottan a sajnálkozás áriát. Nem kért az ilyesmiből! – Érezzétek jól magatokat, szia! – nyomta ki a hívást, aztán oldalra fordult az ágyon, és összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak képes volt. Karjával átölelte a térdét és az egyenletes légzést felváltotta a reszkető zihálás. Megígérte, hogy nem sír, mégsem tudta visszafojtani a könnyeket. Önálló akarattal rendelkezve potyogtak a szeméből nedvessé téve a feje alatti párnát.
Lassan halt el a szipogása, hosszú órák múlva, mikor már annyira kifáradt, hogy csak arra volt képes, hogy maga elé meredve álmosan pislogjon.
Másnap délután ébredt csak fel Lego nyűgös nyávogására. Egy pillanatra azt hitte, Lisa ért haza, de mikor az állat megzörgette a tálját, Sarah rájött, hogy csak enni kér. Fáradt mozdulatokkal mászott ki az ágyból, megtöltötte a kék etetőtányért macskatáppal, aztán visszamászott a takaró alá.
Miért? Miért történik ez pont velük? Hogy élje ezt túl? Hogyan létezhetne Lisa nélkül? Már pontosan tudta a választ, de még nem volt elég ereje, hogy kimondja. Csak a fejére húzta a takaróját, és a hosszú, nehéz napok után ismét mély álomba merült.
5. Elfogadás
Sarah letette az üveg bort és a dugóhúzót a márványkőre, aztán levette a hosszú kabátot, amit azért viselt, hogy az emberek ne nézzék őrültnek idefelé jövet. Megigazgatta a kissé viharvert pillangószárnyakat, majd elmosolyodott.
- Nézd csak, elkészültem vele! – forgott körbe, hogy megmutassa Lisának a jelmezt, amit még együtt találtak ki. – Fel akartam venni a halloweeni bálra, de nem jöttél… Vártam rád… - sóhajtott fel csalódottan. – Ezért úgy gondoltam, saját bált rendezek. Csak kettőnknek… - guggolt le. Ujjai végigsiklottak a márványba faragott íráson. Lisa Spencer, szerető társ és csodás barát. 1984. május 24. – 2010. október 15.
Mikor két hete jött a hívás, egyszerűen képtelen volt felfogni. Autóbaleset. Reggel még csókkal váltak el egymástól, estére pedig olyan hideg és üres lett minden. Idő kellett, hogy megértse, és rájöjjön, mit kell tennie.
- Nem tudok élni nélküled… - nyomta a száját a hűvös kőre. – De nem sokára találkozunk, és nem úszod meg a táncot – húzott elő a táskájából egy doboznyi altatót. Ahogy a markába öntötte a fehér tablettákat, megremegett a keze, ám végül a szájához emelte, és kissé fuldokolva lenyelte mindet.
Hogy eltüntesse a kesernyés ízt, kissé ügyetlenül kinyitotta az üveget, majd meghúzta. - Elfelejtettem a poharakat, bocsánat – nevetett fel egy újabb korty után, aztán a kabátját a sírra terítve leheveredett a kedveséhez. Behunyta a szemét, és boldog mosollyal az arcán arra gondolt utoljára, hogy mikor legközelebb öntudatára ébred, már ismét együtt lehetnek. Mindörökre.
Öt fokozat
1. Tagadás
- Hol van már? Miért nem jön? El fogunk késni! – Sarah fehérneműben száguldott át a hálószobán megkerülve Legót, a perzsamacskát, hogy aztán feltépve a szekrénye ajtaját, remegő kézzel húzza elő a jelmezét. Egy feszülős, színes pöttyökkel díszített felső, rövid, zöld színű szoknya, és drótokból meg selyemből összeeszkábált pillangószárnyak. Ő és Lisa hivatalosak voltak egy halloweeni bálba, amit egy munkatársuk és egyben barátjuk rendezett, és ami egy óra múlva kezdődött.
- Megmondtam neki, hogy érjen haza időben! Nem megmondtam neki? – bámult Sarah a macskára, mintha az képes lenne válaszolni. Az állat félrehajtott fejjel figyelte gazdája bosszankodását, aztán mormoló hangot hallatva nyújtózkodott egy nagyot, és kivonult a konyhába aludni.
Sarah mérgesen szusszantott egyet, aztán újra a szekrény felé fordult, hogy előhalássza párja jelmezét is. Egy szexi kis szobalányruhát, amihez kellékként szereztek egy kézi porszívót.
Miután ráterítette az ágyra a ruhákat, az éjjeli szekrényhez lépett, hogy megnézze, nem jött-e üzenet a mobiljára, de nem volt boríték ikon a kijelzőn.
Pár másodpercig csak mozdulatlanul állt a telefonra meredve, aztán kitört belőle a sírás. Az ágyra kuporodott, lábát felhúzta a mellkasához, és belefúrta a fejét Sarah kispárnájába, amin még halványan érezni lehetett a kellemes vanília és méz illatot, amit szerelme samponja hagyott maga után.
Nem, Lisa nem tehette vele azt! Nem árulhatta el őt! Hiszen egymásnak adták mindenüket. A lelküket, a testüket, az egész életüket. Lisát nem veheti el senki! Senki!
2. Düh
- Tessék… - nyújtotta oda Sarah az ujját Legónak, hogy a macska lenyalhassa róla a fűszeres vajkrémet. A lány már a harmadik szalámis szendvicset tömte magába, pedig tudta, hogy nem lenne szabad evéssel felednie a gondjaikat. A negyedórányi nyugodt élvezet után úgyis jön majd a kínzó lelkiismeret-furdalás és visszatér a fájdalom…
Három év. Ennyi ideje élt együtt Lisával. Ennyi éve nem beszélt a saját szüleivel, akik kidobták otthonról, mikor megmondta nekik, hogy leszbikus és szerelmes egy nőbe. Mindent feladott, hogy együtt lehessen Lisával. Mindent, amiről gyerekként álmodott. Nagy esküvőt, sok gyereket… És eddig egyetlen másodpercig sem érezte úgy, hogy megbánta volna.
Felkelt a székről, hogy megmossa a kezét, aztán újabb szelet kenyeret vágott magának. Ahogy az éles fájdalom az ujjába hasított, felszisszenve dobta le a kést az asztalra.
- Ó, hogy az a…! – sietett a csaphoz az ujját szorítva, hogy lemossa a vért. A vörös folyamot bámulva úgy érezte, a mellkasában valami nem sokára szét fog robbanni. Olyan erővel feszítette, hogy alig kapott tőle levegőt. – Nem! Nem, nem, nem! – rúgott bele a konyhaszekrénybe, aztán megragadta a kezéhez legközelebb eső tárgyat – egy éppen száradó porcelántányért -, és a falhoz vágta. Akárcsak az élete, a tányér is apró szilánkokra tört össze.
3. Megalkuvás
A pillangó jelmezt mintha rá öntötték volna. Csak az ujján lévő barna leukoplaszttal rögzített gézdarab rontotta el kissé az összhatást, de próbált nem tudomást venni erről az apróságról. Forgolódott a tükör előtt, miközben aprólékosan megfigyelte magát. A szeme vörös és karikás volt, de a smink szerencsére segített eltűntetni a kialvatlanság nyomait. Sokat sírt mostanában, és nem tudott rendesen aludni most már vagy két hete. Mióta megtudta, hogy…
A tükörből észrevette az éjjeli szekrényen álló fényképet rajta Lisával, és a szíve fájóan rándult össze.
- Kérlek… Gyere haza… Csak most az egyszer még gyere haza hozzám. Megbeszéljük a dolgokat, mindent megbeszélünk, és ígérem, nem fogok kiborulni. Még sírni sem fogok. Soha többé. Csak gyere haza! Kérlek… - suttogta a tükörképnek elhaló hangon.
4. Depresszió
- Nem, sajnálom, de nem megyek… Lisa nélkül nem… - motyogta a telefonba Aprilnek, annak a bizonyos barátnak, akinél a halloweeni buli volt.
- Jaj, szívem, biztos, hogy jó lesz így? Nem lenne jobb emberek között, társaságban? Talán…
- Nem – szakította félbe határozottan a sajnálkozás áriát. Nem kért az ilyesmiből! – Érezzétek jól magatokat, szia! – nyomta ki a hívást, aztán oldalra fordult az ágyon, és összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak képes volt. Karjával átölelte a térdét és az egyenletes légzést felváltotta a reszkető zihálás. Megígérte, hogy nem sír, mégsem tudta visszafojtani a könnyeket. Önálló akarattal rendelkezve potyogtak a szeméből nedvessé téve a feje alatti párnát.
Lassan halt el a szipogása, hosszú órák múlva, mikor már annyira kifáradt, hogy csak arra volt képes, hogy maga elé meredve álmosan pislogjon.
Másnap délután ébredt csak fel Lego nyűgös nyávogására. Egy pillanatra azt hitte, Lisa ért haza, de mikor az állat megzörgette a tálját, Sarah rájött, hogy csak enni kér. Fáradt mozdulatokkal mászott ki az ágyból, megtöltötte a kék etetőtányért macskatáppal, aztán visszamászott a takaró alá.
Miért? Miért történik ez pont velük? Hogy élje ezt túl? Hogyan létezhetne Lisa nélkül? Már pontosan tudta a választ, de még nem volt elég ereje, hogy kimondja. Csak a fejére húzta a takaróját, és a hosszú, nehéz napok után ismét mély álomba merült.
5. Elfogadás
Sarah letette az üveg bort és a dugóhúzót a márványkőre, aztán levette a hosszú kabátot, amit azért viselt, hogy az emberek ne nézzék őrültnek idefelé jövet. Megigazgatta a kissé viharvert pillangószárnyakat, majd elmosolyodott.
- Nézd csak, elkészültem vele! – forgott körbe, hogy megmutassa Lisának a jelmezt, amit még együtt találtak ki. – Fel akartam venni a halloweeni bálra, de nem jöttél… Vártam rád… - sóhajtott fel csalódottan. – Ezért úgy gondoltam, saját bált rendezek. Csak kettőnknek… - guggolt le. Ujjai végigsiklottak a márványba faragott íráson. Lisa Spencer, szerető társ és csodás barát. 1984. május 24. – 2010. október 15.
Mikor két hete jött a hívás, egyszerűen képtelen volt felfogni. Autóbaleset. Reggel még csókkal váltak el egymástól, estére pedig olyan hideg és üres lett minden. Idő kellett, hogy megértse, és rájöjjön, mit kell tennie.
- Nem tudok élni nélküled… - nyomta a száját a hűvös kőre. – De nem sokára találkozunk, és nem úszod meg a táncot – húzott elő a táskájából egy doboznyi altatót. Ahogy a markába öntötte a fehér tablettákat, megremegett a keze, ám végül a szájához emelte, és kissé fuldokolva lenyelte mindet.
Hogy eltüntesse a kesernyés ízt, kissé ügyetlenül kinyitotta az üveget, majd meghúzta. - Elfelejtettem a poharakat, bocsánat – nevetett fel egy újabb korty után, aztán a kabátját a sírra terítve leheveredett a kedveséhez. Behunyta a szemét, és boldog mosollyal az arcán arra gondolt utoljára, hogy mikor legközelebb öntudatára ébred, már ismét együtt lehetnek. Mindörökre.
Ez aztán az elevenembe vájt.
VálaszTörlés...
Nagyon tetszett.