Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. július 22., szombat

Amy Tintera: Rebel - Az új kezdet, avagy egy második rész, ami még az elsőt is lepipálja


Amy Tintera Reboot sorozatának első részét is nagyon szerettem, nem véletlenül vágytam annyira a folytatásra. Ám a második könyv felülmúlta mind a várakozásaimat, mind az első könyvet. Szóval nagyon boldog vagyok, hogy elolvashattam, mert igazi élmény volt.

Erős nő, érzékeny férfi újratöltve

Bevallom őszintén, nagyon izgultam, hogy az írónő ne rontsa el Wren és Callum karakterét. A legtöbb regény esetében, amelynek kemény csaj a főszereplője, azt tapasztaltam, hogy amint a nő szerelembe esik, azonnal el is puhul teljesen. Sajnáltam volna, ha Wrennek is ezt a sorsot szánta volna Tintera. Ahogyan azt is, ha Callum elvesztené azt az érzékenységet, együttérzést, gondoskodni vágyást, ami annyira jellemezte az első részben, és érzelmileg kemény férfivá válna.

Hála az égnek a félelmeim alaptalannak bizonyultak!

Wren kemény csaj maradt, Callum pedig érzékeny férfi, és ami nagy szó, ennek ellenére hatalmas karakterfejlődésen mentek át mindketten. Tintera pontosan megtalálta azt az egyensúlyt, amitől a két főszereplő nem veszti el az alapszemélyiségét, mégis azt mondhatjuk rájuk, hogy tanultak, formálódtak, fejlődtek. Ezt pedig zseniálisnak találom, mert nagyon nehéz írástechnikai fogás.

Wren igazi harcos maradt, aki nem várja meg, hogy megmentsék és kiszabadítsák, hanem ő maga lendül akcióba, és míg élete férfija az embereket mentésével foglalkozik, ő beleveti magát a harcba, és bátran nekimegy az ellenségnek teljesen egyedül. Továbbra sem mondható igazán érzékeny léleknek, mégis érzékenyebb lett, mint volt. Callum hatására feltámadt benne az elfojtott együttérzés az emberek és a saját újjáélesztett társai iránt is. A gyilkolás sem megy már olyan könnyen neki lelkileg, mivel meglátja az élet fontosságát és jelentőségét.

Callum megedződött az idők során, már a harcban is jobb lett, és kiderült, hogy akár jó vezető, stratéga is válna belőle. Azt is megtanulta, hogy nem minden fekete vagy fehér, és hogy nem bízhat feltétel nélkül az emberek jóságában és elfogadásában. Mégis az utolsó pillanatig védelmezi a gyengébb embereket, akkor is, ha azok nem akarnak segíteni az újjáélesztetteknek, sőt, szörnyetegként tekintenek rájuk. Nem tudja félretenni az alaptermészetét, amely azt súgja neki, hogy óvnia kell a gyengébbeket. Szóval sokkal árnyaltabban látja már a világot, ennek ellenére mégis önmaga marad.

Váltott szemszög

Az első könyvben Wren szemszögéből ismerhettük meg az eseményeket, így mikor kinyitottam a második könyvet, és megláttam, hogy ez váltott szemszögben íródott, vagyis Wren és Callum fejezetei egymást követik, nagyon meglepődtem. Nem emlékszem, találkoztam-e már olyan sorozattal, ami egy szemszöggel kezdődött, aztán több szemszögre váltott. Kétkedve fogadtam ezt az újítást, ám végül rájöttem, hogy jó ötlet volt.

Azokhoz a morális dilemmákhoz, amiket felvet a történet, szükség volt arra, hogy mindkét főszereplő fejébe belelássunk, és így megtudhassuk a gondolataikat, érveiket, véleményüket. Valamint, azáltal, hogy Callum szemszögéből is megismerhettük Wrent, megtudhattuk, mit szeret benne, milyennek látja őt, jobban megérthettük és átérezhettük a szerelmi szálat. Ezen kívül, mivel Callum és Wren véleménye eléggé különböző eleinte az életről, halálról és az emberekről, tökéletes ellenpontot nyújtanak egymásnak, és mikor közeledni kezdenek egymáshoz ezek a nézőpontok, és a két karakter elkezd hatni egymásra, az igazán érdekfeszítő. Végig kíváncsi voltam, hogy melyikük lesz nagyobb hatással a másikra, melyikük tudja jobban átformálni a másikat. Azt kell mondanom, hogy nagyon kiegyenlített lett végül az eredmény, aminek örülök, hiszen sem Wren, sem Callum nem lett elnyomva.

Izgalom a köbön

Az első részt is izgalmasnak találtam, de ez a második könyv egyszerűen tele van adrenalinnal. Az elején még kevés az akció, Tintera mégsem hagyott unatkozni, lévén, olyan alaphelyzetet hozott létre már a legelső fejezetben, amely bármikor robbanhatott, és nem lehetett tudni, hogy milyen módon és következményekkel. Olyannyira feszültek voltak ezek a részek, hogy mikor félbe kellett hagynom az olvasást, és éjszaka lefeküdtem aludni, azt álmodtam, hogy ott vagyok Wrenékkel az újjáélesztettek területén, és gyors ütemben pakolom a cuccaimat, mert menekülnünk kell.

Aztán persze eljutottunk a valódi akciókig, amik szintén megleptek. Azt sejtettem, hogy a történet vége egy nagy harc lesz, de nem tudtam eldönteni, hogy pontosan ki ellen, mert több lehetséges főellenség is felbukkant a könyvben. Amikor azt hittem, hogy Micah lesz a főprobléma, akkor a HIRC került elő, amikor pedig a HIRC elleni nagy támadást vártam, akkor ismét Micah-ra terelődött a figyelem. Én pedig imádom, amikor egy történet meg tud lepni, és nem tudom olvasás közben előre kitalálni az összes „poénját”.

Duológia trilógia helyett

Nagyon hozzászoktam már a trilógiákhoz, így mikor megtudtam, hogy ez a történet csak duológia, meglepődtem. Bevallom őszintén, én el tudtam volna képzelni, hogy Tintera kettészedi a második könyv konfliktusait, és ír még egy harmadik részt is. A másodikban elintézhették volna Micah-t, a harmadikban pedig sorra kerülhetett volna a HIRC. Így több lehetőség lett volna mindent rendesen kifejteni. Mert pl. Micah karaktere baromi érdekes volt. Nem helyes, sőt, egyenesen rossz, amit tervezett, mégis, ahogy Wren is mondta, van benne logika. Hideg, kegyetlen és önző, de mégis csak logika. Az olyan gonoszok pedig mindig érdekesek, akiknek van némi „igazuk” bizonyos szemszögből nézve, erkölcsileg mégis elítélendőek a tetteik. Szóval kicsit sajnáltam azt, ahogyan ez a szál le lett végül zárva. Túl gyors volt számomra, én még láttam benne lehetőségeket.

Persze, tudom, a telhetetlenség beszél belőlem, mert még szívesen olvastam volna legalább egy könyvön keresztül Wrenről és Callumról.
 
Apróságok

Tökéletes könyv nem nagyon létezik, ezért ebben is akadt olyasmi, ami nekem nem jött be. Az egyik ilyen dolog, a végső csatában az, ami Callummal történik. Nem spoilerezek, ha elolvassátok a könyvet, rájöttök, mire is gondolok. Szerintem, az a bizonyos jelenet kissé hatásvadászra sikeredett.

Valamint nem igazán érzem valószerűnek azt, hogy Callum azonnal képes megbocsátani a szüleinek, amint azok elmennek hozzá bocsánatot kérni. Ha engem elárultak, kitaszítottak, szörnyetegnek neveztek volna a saját szüleim, lehet, hogy idővel megbocsátanék, de a tüskétől a szívemben nagyon nehéz lenne megszabadulni. Tudom, hogy Callum nagyon érzékeny lélek, aki könnyen megbocsát másoknak, én mégis kicsit elhúztam volna ezt.

Persze, ezek csak apróságok egyéni ízléstől is függnek, és egyáltalán nem csökkentették az érzést, hogy izgalmasnak és letehetetlennek találtam a történetet.

Amire még mindig figyelni kéne…

Tény és való, hogy kevesebb elírás, betűcsere, betűkihagyás volt ebben a könyvben, mint az elsőben, és most a karakterek neve is helyesen lett írva. Ennek ellenére még mindig hagy kívánnivalót maga után a szöveg átnézése. Azt vettem észre, hogy olyan hibák maradtak a szövegben, amik önmagukban értelmes szavakat adnak ki, csak épp az adott szövegkörnyezetbe nem valók. Pl. néztem helyett nézte. A nézte is létező szó, csak hát, ha én néztem, akkor kell az az m a szó végére.

Ahogy az első könyv kritikája esetében is említettem, ezek a hibák semmit nem vonnak le a történet értékéből, mert az annyira sodró lendületű, izgalmas, hogy bár az ember észreveszi az elírásokat, gyorsan továbbsiklik rajtuk, és teljesen beszippantja a cselekmény.

A könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik az igazán akciódús, feszültséggel teli, pörgős történeteket, és az olyan szerelmi szálakat, amik romantikusak, de nem csöpögősek. Valamint azoknak is, akik kedvelik a morális dilemmákat, amikkel ez a könyv tele van.

Kedvenc karakterek: Wren, Callum, Addie, Gabe.

Kedvenc jelenet: amikor Wren felfedi a sebeit.

Kedvenc idézetek:

„Amikor kinyitottam a szemem, Suzanna épp zavarodott arccal hajolt fölém. – Melyik arckifejezése jelenti azt, hogy fájdalmai vannak?
- Ez az egyetlen arckifejezése.
- Hmmm… - A fejét csóválta, és gyorsan végignézett a testemen. Az összeszorított öklömre mutatott. – Ó, úgy tűnik, fáj neki. Jól van.”

„Összetalálkozott a tekintetem Micah-éval, és hátraléptem. – Tényleg azt hitted, hogy egyszerűen csak megszabadulsz Wrentől, és mindenki hallgat majd rád? – Lassan mosolyra húzódott a szája. – Tényleg azt hiszed, hogy ha néhány ember kezére adod, akkor megölöd?
Lehajoltam, amikor felléptem a siklóra, és az ajtó szélét megragadva Micah-ra néztem: - Az ki van zárva, hogy Wren meghalt – mondtam, miközben a jármű emelkedni kezdett. – Én a helyedben félnék.”

„Nem hiszem, hogy Ever azt várta volna, hogy bárkit is megmentsek, vagy háborút vívjak az emberek nevében. Nem várta volna el, de szinte látom magam előtt az arcát, amikor elmondom neki, hogy épp ezt teszem.
Ragyogott volna a büszkeségtől.”
„- (…) Aztán nem bánom, megfojthatjuk Micah-t.

- Részemről oké, hogy megfojtjuk. Aztán lökjük ki egy siklóból. Majd pedig vágjuk le a fejét.
Elnevettem magam, mire rám vigyorgott.
- Én nem viccelek – mondta.
- Tudom, hogy nem.”
 

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt vásárolhatod meg a könyvet: KATT

Itt pedig elolvashatod, mit írtam az első részről: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése