~ Sárga könyves út ~

2023. december 1., péntek

Sophie Gonzales: Papíron tökéletes – Blogturné Extra



Mi történik, ha titokban szerelmi tanácsokat adsz az iskolatársaidnak, de még a legjobb barátnőd sem tudja ezt rólad? Mit tennél meg, hogy ne is tudja meg? Darcy Phillips kénytelen segíteni az idegesítő, ám veszedelmesen dögös új fiúnak, ha nem akarja, hogy a titkára fény derüljön.
Tartsatok bloggereinkkel ezen a humoros YA blogturnén, és ne felejtsetek el játszani a Könyvmolyképző Kiadó által felajánlott Perfect on Paper – Papíron Tökéletes példányért!


Extraként ezúttal néhány vicces, érdekes idézetet hoztam nektek a könyvből, amik valamiért megfogtak engem olvasás közben.


1.

– Öhm, figyi, bocsi, de nem igazán van időm arra, hogy bárkinek is a tanácsadója legyek. Ezt csak lefekvés előtt csinálom, amolyan hobbiként.
– Mitől vagy annyira elfoglalt? – kérdezte nyugodtan.
– Öhm, házi? Barátok? Netflix?


2.

– Mit akar Brooke? – kérdezte Ainsley könnyedén.
– Honnan tudod, hogy Brooke az? – pillantottam fel, miközben a válaszomat pötyögtem. Ainsley erre felvont szemöldökkel meredt rám.
– Mert csakis Brooke-tól leszel… – Egy érzelgős, eltúlzott mosollyal érzékeltette mondanivalóját, amit egy kis kancsalsággal egészített ki, miközben az állát előretolva meredt felfelé.
– Csodás! Ha így nézek ki a közelében, nem is értem, miért nem zúgott még belém – bámultam rá.


3.

Egy perccel azután, hogy elkészültünk, beviharzott a mindig fáradt Mr. Elliot egy félig megevett teljes kiőrlésű szendviccsel a kezében.
– Köszönöm, hölgyeim! – mondta, és szabad kezével belenyúlt a válltáskájába. – Feltartott egy őrült rajongó. Mondtam neki, hogy nincs időm autogramokat osztogatni, de arról kezdett hadoválni, hogy a „tanára” vagyok, és „szüksége van” az aláírásomra, hogy „használhassa a zenetermet”. A népszerűség ára!


4.

– Finn, még egyszer mondom, mi nem vagyunk szekta, és nem toborzunk tagokat – vágott közbe Mr. Elliot.
– De tanár úr, gondoljon a gyerekekre! Ránk! Mi vagyunk a gyerekek. Több barátot szeretnénk, akikkel játszhatunk.
– Finn, legközelebb fogalmazz még ijesztőbben – mondtam, mire Jaz kuncogott egyet a félkör másik oldalán, és hátravetette a haját a válla felett.


5.

– Ismer valaki bármilyen queer ikont? – folytatta Finn. – Szerintem egy híresség jelenlététől mindenkinek leesne az álla.
– Én annak számítok? – kérdezte Mr. Elliot.
– Tanár úr, minden tiszteletem az öné, de ugye ez most beugratós kérdés volt?


6.

– Szombaton és vasárnap is dolgoznom kell. Hogyan fogok ezzel az esszével elkészülni?
– Szeretnéd, hogy átmenjek és segítsek?
– Darc, szeretlek, tényleg, de jó jegyet szeretnék – egyenesedett ki, és elnézően mosolygott rám.
– Aucs! Aucs! – nevettem fel hangosan, és úgy tettem, mintha belegörnyednék a fájdalomba.


7.

Csak bámultam utána ingerülten, de lenyeltem a dühömet. Óránként huszonöt dollár. Óránként huszonöt dollár. Ha ismertem volna őt az alkunk előtt, biztosan belekalkulálom a gázsiba a „seggfejadót” és semmiképp sem vállalom el a megbízást ötven dollárnál kevesebbért.


8.

– Azt ugye vágod, hogy egyetértek veled?
– Azt hiszem, eddig még senki nem osztotta a véleményemet úgy, hogy közben vitának álcázta az egyetértését – vágtam vissza.


9.

Apa szélesebbre tárta az ajtót, de még akkor is elállta előlem a folyosóra vezető utat, amikor felálltam, hogy elinduljak.
– Ki ez a fiú? Mit akar tőled? Miért nem hallottam még róla?
A tekintetem találkozott apáéval – mivel az ő magasságát örököltem, ez nem volt olyan nehéz –, és összefontam a karomat.
– Öhm, inkább az igazi kérdés az, hogy olyankor miért nem faggatsz ki ugyanígy, amikor lányok jönnek hozzám?
Apa, aki csupán akkoriban hagyott fel azzal, hogy úgy beszéljen rólam, mint aki attól függően „válik” heteróvá vagy leszbikussá, hogy éppen milyen nemű illető tetszik neki az adott nap, meglepetésemre azt mondta:
– Mert a tinilányok édesek és felelősségteljesek, és tudják, mit jelent a beleegyezés, míg a tinifiúk testesítik meg minden apa rémálmát.
– Ez mondjuk jogos válasz. Helyt adok neki – vontam vállat egy kis hezitálást követően.
– Apa, a szövetséges! – dalolta Ainsley boldogan a hálószobájából, ahol ezek szerint hallgatózott.


10.

– (...) Oké, min veszekedtetek a legtöbbször?
– Legtöbbször azon, hogy milyen gyakran üzengessünk egymásnak.
Bólintottam, és nekiláttam a rajzhoz a képleírás felett. Egy férfi és egy női pálcikaember, mindketten dühös szemöldökkel. Egy szövegbuborékot rajzoltam a pálcikanő fölé, és beleírtam, hogy: Írj többször!
– Nem – ellenkezett Brougham.
– Egynek elmegy, nem kell mindent szó szerint leírnom – pillantottam rá.
– Nem, úgy értem… – Hirtelen mintha kellemetlenül érezte volna magát. – Én voltam az, aki gyakrabban akart beszélni. Nem ő.


+1

– (...) – Én Brooke-ot akarom!
– Tudom. Az élet szívás.
– És hozzá fog menni! – köptem a szavakat. – Bármibe lefogadom, hogy hozzá fog menni, mert ilyen az én szerencsém. És majd elmennek ezekre a puccos, hófödte utazásokra, ahol pózolhatnak a csicsás sícuccukban, és Raina a rohadt Mount Everest tetején kéri meg a kezét, és ezt majd csak Instagramról tudom meg, nekem meg úgy kell tennem, mintha örülnék nekik.
– Ez eléggé konkrét.
– Csak megérzés, oké? És Brooke annyira boldog lesz…
– Ja, felejtsd el, oké? – mondta Ainsley kifejezéstelen arccal.
– És még csak nem is fogja hiányolni Austint és Allyt.
– Ki az az Austin és Ally?
– Így hívtuk volna az ikreinket – szúrtam a villámat a sajtos makarónimba, majd újra lesújtottam.
– Nem, mint a nővéred, sosem engedném, hogy az ikergyerekeidet egy tévésorozat szerelmespárjáról nevezd el, ez rettenetesen ijesztő és abszurd.
– Akkorra már imádnivaló és nosztalgikus lehetett volna, de tudod, mit? Nem számít, mert Austin és Ally már meghaltak.
– Ez elég morbid.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:


Nyereményjáték:

Játékunk ezúttal egy IGAZ/HAMIS játék. Minden állomáson találtok egy kérdést a könyvvel kapcsolatban, amelyre meg kell keresnetek a választ a fülszövegben vagy a kiadó honlapján található beleolvasóban, és el kell döntenetek, hogy igaz vagy hamis az állítás az állomásokon.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Csak magyarországi címre postázunk.)


A játékhoz:

IGAZ VAGY HAMIS? – Harmincat kérek előlegben. És ötvenet, ha sikerrel jársz.


Állomáslista:

12. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út (extra)
12. 04. Readinspo
12. 07. Hagyjatok! Olvasok!
12. 10. Spirit Bliss Sárga könyves út

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2023. november 29., szerda

Alice Oseman: Az idei tél (Pasziánsz 0,5) – Blogturné




A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából idén karácsonyra megjelenik egy újabb történet a Heartstopper világából, ami ráadásul karácsonykor játszódik. A történetről a Blogturné Klub hét bloggere mesél, és az értékelések mellett extra tartalmak is várnak rád!


Miért választottam ezt a könyvet?

Nos, ahogy a Pasziánszról szóló bejegyzésemben is írtam, a sorozat mindhárom részét megrendeltem magamnak angolul múlt karácsonyra. A This Wintert kezdtem el elsőként olvasni és fordítani magamnak, de amikor kiderült, hogy a kiadónak is kell a fordításom, megkértek, hogy a Solitaire-t vegyem előre. Ezután kérdés sem volt, hogy a This Winter következik a sorban. Nagyon vártam, hogy folytathassam a fordítását, mert az első 30-40 oldal nagyon bejött, és kíváncsi voltam a teljes történetre.


Véleményem a könyvről

A Pasziánsz és a Heartstopper-képregények hangulata teljesen eltér egymástól. A Pasziánsz sokkal depressziósabb, sötétebb, de egyúttal mélyebb regény is, míg a képregénysorozat maga a tömény szeretet és léleksimogatás, és sokkal könnyedebb. Az idei tél számomra valahol a két hangulat között helyezkedett el. Megvolt benne a Pasziánsz borult hangulata, de voltak benne igazán vicces, romantikus, cuki részek is. Szóval úgy hiszem, ezt a kisregényt azok is szeretni fogják, akiknek esetleg a Pasziánsz depije nem igazán jött be. Akiknek meg bejött, azok egyenesen imádni fogják ezt a történetet is.

Az idei tél közvetlenül a Pasziánsz története előtti decemberben játszódik, pontosabban karácsony napján. Charlie éppen kijött a pszichiátriai intézetből, ahol az étkezési zavara, önsértése és kényszerbetegsége miatt töltött egy kis időt, hogy jobban lehessen. Tori pedig még a depressziója elején tart, és Michael létezéséről sem tud.

Három szemszögből ismerhetjük meg az eseményeket. Először Tori, majd Charlie, végül a kisöccsük, Oliver fejébe és gondolataiba kapunk betekintést. Tori és Charlie része a hosszabb, Oliver csak néhány saját oldalt kapott, de az a néhány oldal egyszerre iszonyatosan cuki, szomorkás és gyermeki módon mély.

Torinak már itt sötét a hangulata, álmatlansággal küzd, aggódik Charlie miatt, de mivel ő a legidősebb testvér, és felelősséget érez az öccsei iránt, próbál a lehető legtámogatóbb lenni karácsony napján (és úgy egyébként is). Tudom, hogy vannak, akiknek a Pasziánszban nem tetszett Tori karaktere, de én ott is és itt is imádtam őt. Anno pont ilyen magamba forduló, depis, magányos, a többi kortársamat egyáltalán nem értő tini voltam, és őszintén, még mindig maradt bennem ebből az énemből. Szóval teljesen átéreztem azt, ahogyan ő érzi magát ebben a kisregényben is. Imádom azt, hogy ennyire szereti a testvéreit, és teljesen átérzem annak a felelősségnek és tehernek a súlyát, amit amiatt érez, hogy nem tudja megvédeni őket mindentől. Bár nem az ő hibája Charlie állapota, mégis lelkifurdalása van, talán ez az egyik legfőbb dolog, ami miatt felerősödik a depressziója.

Nagyon érdekesen működik egyébként a Spring család. Ahogyan a könyv hátsó borítójára felkerült gondolatomban is összefoglaltam, ez a kisregény egy érzékeny látkép a 21. századi diszfunkcionális családokról, akik szeretik egymást, de fogalmuk sincs, miként fejezzék ezt ki. Sokan azonnal elítélik a Spring szülőket, főképp az anyát (mert hát, mindig a nők vannak elővéve, ha valami gond van a gyerekekkel...). És igen, a Spring anyuka nem tökéletes, nagyon nem az. Fogalma sincs róla, miként bánjon a gyerekeivel, hogyan kéne odafigyelni rájuk, támogatni őket.

Ahogy a Pasziánszban is láthattuk, állandóan dolgozik, ebben a történetben a karácsonyi családi vacsora körüli dolgokat kell előkészítenie, ami valószínűleg feszültté és idegessé teszi, főképp, hogy tudja, Charlie számára ez nehéz nap lesz, de fogalma sincs róla, neki miként kéne ezzel kapcsolatban viselkednie. Szóval tipikusan azt a családot jelenítik meg, ahol a szülők túlterheltek, és bár szeretik a gyerekeiket, nincs idejük, erejük, kedvük a problémáikra. Spring anyuka sokszor rosszul reagál a gyerekeire, aztán meg is bánja ezt, és próbálja kijavítani a hibáit.

Azt is be kell ismernünk, hogy azért Tori és Charlie sem szentek, ők is nagyon sokszor hibáznak. Például, bár Spring apuka segít a főzésben a feleségének karácsonykor, Tori és Charlie a kisujját sem mozdítja. Csak döglenek a kanapén, számítógépes játékot játszanak, és még azzal is húzzák az anyjuk idegeit, hogy a vendégek érkezése előtt fél órával is még pizsamában vannak. Charlie túl hamar felkapja a vizet mindenen, és tényleg néha kiismerhetetlenül viselkedik. Nem akarja, hogy minden figyelem rá forduljon, de azért ő maga vonja a figyelmet magára a viselkedésével. Azt akarja, hogy ez is csak egy normális karácsony legyen, mint a korábbiak, de mikor a szülei úgy viselkednek, mintha ez tényleg egy normális karácsony lenne, akkor kiakad. Szüksége van a támogatásra, de amikor az apukája teljesen finoman odamegy hozzá az ünnepi ebédnél és megpróbál támogató lenni, akkor az idegesíti Charlie-t.

Persze nem lehet ezt felróni neki, mert egyfelől tinédzser, másfelől még pszichiátriai gondjai is vannak, de attól még nem lehet könnyű kezelni ezeket a helyzeteket a szüleinek vagy bárki másnak. Olyan, mintha mindig tojáshéjon kéne járniuk, nem tudva, hogy Charlie épp min fog kiakadni. Tori pedig... amennyire támogató Charlie-val, annyira hideg és meg nem értő az anyjával. Értem én, hogy Charlie-nak komoly problémája van, de attól még másoknak is lehetnek gondjai. Valahányszor Tori azt gondolta, hogy ő, a szülei nem számítanak, csak Charlie számít, felsóhajtottam. Mert ez nem igaz. Charlie érzései fontosak, de ettől még másoknak is joguk van érezni, joguk van ahhoz, hogy problémáik legyenek, rosszul érezzék magukat, kiboruljanak stb.

Azt hiszem, én is nagyon próbálok igyekezni. Charlie-val ülök minden étkezésnél. Minden nap megkérdezem, hogy van, és néha elmondja nekem. Elkezdtem a barátja és a nővére is lenni egyben.
Nem mintha ez számítana. Én nem számítok. Ő számít.

Szóval igen, a Spring szülők, főképp az anyuka nem tökéletesek. Nem figyelnek úgy a gyerekeikre, ahogyan kéne. Szeretik őket, de nem tudják, hogyan mutassák ezt ki. És néha impulzív módon olyasmit mondanak, amit nem kéne. De Tori és Charlie sem tökéletesek. Persze ők még tinik, a szüleik meg felnőttek, és igen, ha már gyereket vállalt valaki, akkor mindent meg kéne tennie érte. De... őszintén szólva, azóta tudom, hogy felnőttnek lenni kb. semmit nem jelent, mióta én is felnőttnek számítok. A felnőttek sem tökéletesek, ők sem tudnak mindent, ők is félnek, ők is hibáznak, igazából csak felnőttbőrbe bújt, felnőtt szerepet játszó gyerekek vagyunk mind. Szóval mióta ezt tudom, nem ítélkezem olyan könnyen, ha egy felnőtt hülyén viselkedik.

Lényeg a lényeg. Bár nem értettem egyet Spring anyuka viselkedésével, mégsem tudtam utálni vagy elítélni őt. Nem lehet könnyű helyzetben Charlie-val, és a saját gyerekkori tapasztalatok is nehezítik a helyzetét, mert nagyon nehéz levetkőzni azokat a viselkedési normákat, amiket gyerekkorunkban a szüleinktől veszünk át. Persze lehetne jobb szülő, hiszen léteznek jobb szülők (lásd Nick anyja), de az, hogy ki mire képes szülőként nagyon sok mindentől függ. Spring anyuka valószínűleg az alapszemélyisége (pont olyan, mint Tori, és úgy gondolom, pont azért nem jönnek ki egymással, mert annyira hasonlóak, hogy az már üti egymást), a gyerekkori élményei miatt hendikeppel indult szülőként.

A konyhabeli jelenet Charlie és az anyja között összeszorította a gyomromat, mert mindkét fél fájdalmát, dühét megértettem, átéreztem. Az egy nagyon ütős jelenet volt. Ahogyan az a jelenet is, amikor erről beszél Spring anyuka Olivernek. Talán ez a két jelenet volt a kedvencem a könyvből, mert ezek érzelmileg tényleg hatottak rám. Fordítás közben is teljesen át tudtam élni őket.

Tudom, hogy egy csomó ember azt gondolja, a tinédzserkapcsolatok nem tartósak vagy nem olyan „mélyek”, mint a felnőttkapcsolatok, de én és Nick… Azt hiszem, ez valami más.
Valami nagyszerű.

Imádtam, hogy ebben a kisregényben több Nick és Charlie-t kaptam, mint a Pasziánszban. És itt tökéletesen olyan párt alkottak, amilyenek a Heartstopper-képregényekben is. Nick csodálatos ember, de tényleg. Annyira támogató, annyi szeretet van benne, szerintem ő a tökéletes társ. A fél karomat odaadnám egy saját Nickért. A romantikus jeleneteik, a Nelson-házban lévő családi karácsony volt az, ami megadta azt az igazi karácsonyi hangulatot ennek a kisregénynek. Ezeket olvasva éreztem csak azt, hogy tényleg karácsony van éppen a történetben.

Tetszett az is, hogy megismerhettem kicsit a Spring és a Nelson rokonokat, mert ez még inkább láttatta a különbséget a két család belső dinamikája között. A Springek nagyon ragaszkodnak a hagyományos nagy családi vacsorához, amihez szépen fel kell öltözni, mindennek tökéletesnek kell lennie, legalábbis külsőleg. Az ő közös ünneplésük nem a szeretetről és a felhőtlen együttlétről szól. A beszélgetéseikben ítélkeznek, mind a fiatalok, mind az idősebbek. A nagyszülők előtt titkolózni kell, mert valószínűleg homofóbok. A családtagok úgy mondanak rosszindulatú dolgokat, hogy valószínűleg észre sem veszik, mert számukra ilyen csipkelődős a megszokott társalgás.

Ezzel szemben a Nelson család minden tagja tud Nickről és Charlie-ról, azonnal szeretett rokonként fogadják be maguk közé Charlie-t. Nincsenek kötött programok a családi ünneplésükön, de mindenki jól szórakozik. Különböző játékokat játszanak egymással, nevetnek, táncolnak. Vagyis náluk a karácsony tényleg a szeretetről és a felhőtlen együttlétről szól.

– Először is – kezdi –, Nick, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyi családtagod van. Ez nem normális. Másodszor, a gusztustalan bátyád megint megpróbált flörtölni velem, és istenre esküszöm, ha nem veszi hamarosan az adást, keresek egy kibaszott kutat, és belelököm.
Az összes Lego kalózhajót építő gyerek rémülten fordul meg. Tori rájuk néz, és vészjóslóan felvonja a szemöldökét, mire gyorsan újra elfordulnak. Nick jóízűen nevet, de Tori arca nem változik.

Ebből is látszik, hogy a család milyen nagy hatással van ránk. Ha a családtagok többsége ítélkezős, beszólogatós, mereven ragaszkodik a hagyományokhoz, képtelen a szeretet kimutatására igazán, akkor nagyon nehéz másmilyennek lenni. Ha viszont a családtagok többsége nyitott, laza, ki tudja mutatni a szeretetét, tudja élvezni az életet merev hagyományok nélkül is, akkor szinte az egész család ilyen lesz. Persze mindig vannak kivételek. A Spring családnál Oliver az, hiszen ő egy kis cuki, boldog szeretetbomba, a Nelson családnál pedig Nick bátyja, David az, aki egy homofób, gonoszkodó, rosszindulatú alak. Őszintén, egyikőjüket sem tudom, hogyan lett olyan, amilyen az adott családi környezetben. Az biztos, hogy ha választhatnék, a Nelson családi karácsonyra mennék el... Az lenne életem legjobb karácsonya, azt hiszem.

És beszéljünk egy kicsit Oliverről is. Bár csak néhány oldalt kapott a regényben, az nagyon jól sikerült. Vicces volt, cuki volt, és igen, mély is. Mert bár Oliver kisgyerek, mégis látja, átérzi a körülötte lévő eseményeket, a többiek érzéseit. Nagyon szereti a bátyját és a nővérét, és nagyon kedvesen és okosan viselkedik az anyukájával is. Azt hiszem, mindig a gyerekek tudják a legjobb tanácsokat adni az embernek, ha baja van, még akkor is, ha a maguk módján fejezik ki a gondolataikat.

Ennek a kisregénynek a fordítása sokkal könnyebben, gördülékenyebben ment, mint a Pasziánszé, nemcsak a rövidsége miatt, hanem mert stílusban, nyelvileg is sokkal könnyedebb, egyszerűbb volt. Nagyon élveztem ezen a szövegen dolgozni, megint azt éreztem, hogy nemcsak dolgozom, hanem jól is szórakozom.


Hogy tetszett ez a könyv?


Én nagyon imádtam a Pasziánsz borús stílusát, de ez a könyv is belopta magát a szívembe. Kicsit borús volt, de egyben cuki is, és bár nem feltétlenül volt teljes egészében „karácsonyi” történet hangulatát tekintve, elnézve a körülöttem élő emberek karácsonyát, nagyon is reális volt. Imádtam a Charlie-Nick jeleneteket. Imádtam Olivert, mert igazán cuki volt. Tori még mindig a kedvencem. És érdekes volt bepillantást nyerni a két család rokonságába, életébe, ünnepébe. Ó, és nagyon örülök, hogy ebbe a könyvbe illusztrációk is kerültek, mert kicsit visszahozták a képregények hangulatát.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akiknek nem tetszett a Pasziánsz, ez a kisregény valószínűleg jobban be fog jönni. Akiknek meg tetszett a Pasziánsz is, azok egyenesen imádni fogják Az idei telet.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a brit borítós könyvet:

Itt pedig az amerikai borítósat:


Nyereményjáték:

Ez a Heartstopper-történet karácsonykor játszódik, így egyike a Könyvmolyképző Kiadó karácsonyi könyveinek.
A mostani játékunk során egy-egy könyvmolyképzős karácsonyi kötetből találtok idézetet, a feladat, hogy beírjátok a Rafflecopter-doboz megfelelő sorába a könyv címét. A helyes kitöltők között a könyv 1 példányát sorsoljuk ki a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Idézet a játékhoz:

„A legelső karácsonyi ajándék a szeretet volt. Egy szülő szeretete. Tiszta és makulátlan, akárcsak a legelső decemberi hó.”


Állomáslista:

11. 28. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 30. Dreamworld
12. 02. Könyv és más
12. 04. Hagyjatok! Olvasok! blog
12. 06. Utószó
12. 08. Csak olvass!
12. 10. Dreamworld extra állomás

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2023. november 20., hétfő

Richelle Mead: A halál csókja (Vámpírakadémia 3.) – Blogturné



Visszatérünk a Szent Vlagyimir Akadémiára, ahol a főnemesi diákok intrikái, az elhunyt barátjának szelleme, a régi és új ellenségek mellett Rose igyekszik egy kemény, hathetes terepgyakorlatot is túlélni, ugyanis nemsokára elérkezik nagykorúságának és érettségijének időpontja!
Tartsatok bloggereinkkel a Vámpírakadémia-sorozat harmadik részének turnéján, amelynek végén az Agave Könyvek kiadó jóvoltából egy szerencsés olvasónk hazaviheti A halál csókja című paranormális romantikus regényt.


Miért választottam ezt a könyvet?

Bár az első részből készült filmet nem szerettem, a sorozatot pedig még nem láttam, de a könyvsorozat első két része igazán tetszett, és kíváncsi voltam, miként folytatódik Rose története.


Véleményem a könyvről

A történet néhány héttel a második könyv vége után játszódik. Rose és társai szörnyű dolgokat éltek át, és elvesztették az egyik barátjukat, Masont is. Ám a képzésük folytatódik az akadémián, hathetes terepgyakorlaton kell bizonyítaniuk, hogy képesek megvédeni a rájuk bízott morát a strigáktól. Rose azt hiszi, könnyű dolga lesz, ám arra nem számít, hogy nem Lissát kapja védencéül, hanem Christiant. Ahogyan arra sem, hogy Mason megjelenik neki szellemként. De vajon tényleg léteznek szellemek, vagy Rose-nak kezd elmenni az esze? Esetleg más áll a szellemlátás mögött?

A második könyv esetében úgy éreztem, hogy az elsőhöz képest új kalandba kezdtünk, ám a harmadik részben visszatértünk a kezdetekhez. Viktor Daskov, az első rész főgonosza ismét felbukkant. Bár meg akarják tiltani Rose-éknak, muszáj részt venniük a férfi tárgyalásán, nehogy felmentsék a szörnyű tettei ellenére, csak mert nemesi családból származik és befolyásos. Bár a karaktere elég utálni való, örülök, hogy visszahozta az író, mert általa több olyan elmélet is felmerült, ami megmozgatta a fantáziámat mind Rose szellemlátásával kapcsolatban, mind azzal kapcsolatban, mit terveznek a rendszer ellen lázadó morák.

Ebben a részben még inkább előjöttek a társadalmi ellentétek, és még árnyaltabban láthattuk át a könyvbeli világot. A morák két táborra váltak. Az egyik tábor a régi rendet próbálja fenntartani. Ebben a rendben a Rose-hoz hasonló damfírok egyetlen és legfőbb feladata, hogy a mora nemesek testőreként az életük árán is megóvják a védenceiket. Ezeknek a mora nemeseknek nem számít a damfírok élete, és nem érdekli őket a nem nemesi morák élete sem. A másik tábor úgy gondolja, hogy a moráknak is harcba kéne szállniuk a mágiájuk segítségével, hogy megvédjék önmagukat a strigáktól, és nem lehet elvárni a damfíroktól, hogy csak ők hozzanak áldozatokat a harcban.

Elsőre a második tábort támogattam volna, és alapvetően ezt is teszem. Ám a regény ráébresztett, hogy attól még, hogy valaki a második tábor elveit vallja, nem biztos, hogy helyes tettekkel próbálja elérni a céljait.

Ez a rész egyébként tele volt rejtélyekkel, és bár az egyikre szinte azonnal rájöttem, és nem értettem, hogy Rose miért nem, a többi számomra is tudott meglepetést okozni. Ami jó volt, mert így sikerélmény is ért, de meglepni is sikerült.

Rose karaktere még mindig nem a legszimpatikusabb főszereplő karakter, de talán egy fokkal kevésbé volt hisztis és gyerekes, mint a második könyvben. Az biztos, hogy sosem lesz a kedvencem, viszont ennek ellenére nagyon élvezem a kalandjait, összetűzéseit, nyomozásait. Lissával kapcsolatban pedig, bár végig jelen van a történetben, és volt pár jó jelenete, még mindig úgy érzem, hogy csak egy kiegészítő Rose mellett. Alig várom, hogy végre belekeveredjen egy politikai perpatvarba, mert akkor talán végre igazán izgalmas szereplővé válik.

– Tása Ozera... egy bajkeverő. És kezd nagyon sok hozzá hasonló bajkeverőt gyűjteni.
– Ő csak új gondolatokat próbál felvetni. – Ekkor lettem rá figyelmes, hogy Lissa már nem fél. Bízott az elképzeléseiben, és szerette volna kifejezni őket. – A történelem folyamán mindig is bajkeverőknek hívták azokat, akik új gondolatokat igyekeztek elfogadtatni, a másképp gondolkozókat, akik változást szerettek volna. De valójában... szeretné tudni az igazat?
Tatjana arca fintorba rándult, ami már-már mosolynak tűnt.
– Mindig.
– Változásra van szükségünk. Persze, fontosak a hagyományaink. Azokról nem szabad lemondanunk. De néha, úgy érzem, becsapjuk magunkat.
– Becsapjuk?
– Ahogy halad a kor, elfogatunk már néhány változást. Fejlődtünk. Számítógépek. Elektromosság. A technológia általánosságban. Mindannyian egyetértünk abban, hogy ezek jobbá teszik az életünket. De akkor miért ne lehetne ez a tetteinkre is igaz? Miért ragaszkodunk a múlthoz, ha van jobb módja a dolgok intézésének?

Sajnos a második könyvben egyre érdekesebbé váló Mia karaktere ezúttal nem sok szerepet kapott, de úgy sejtem, hogy a folytatásban még erőteljesebben visszatér. Viszont végre jobban megismerhettük Eddie-t, és Adrian személyiségébe is mélyebb betekintést nyerhettünk. Egyébként Eddie az egyik kedvenc karakterem lett, a második részben olyan kis semmilyen személyisége volt, de a harmadik könyvben szépen kiforrta magát, és nagyon szimpatikus szereplővé vált.

Adrian pedig... Nos őt elsőre nem mondanám túl szimpatikusnak a bagózás, piálás miatt, de megértem, hogy miért csinálja. És több van benne, mint amit elsőre észrevesz az ember. Szerintem még nem láthattuk őt teljes valójában, de úgy érzem, hogy a folytatásban fog még meglepetéseket okozni.

– (...) Le kell nyugtatnunk téged, különben nem leszel formában a csatában.
– Igen? Attól tartasz, hogy előtör a potenciális elmebeteg énem?
– Nem, attól tartok, hogy a szokásos Rose Hathaway-éned tör elő, az, amelyik nem fél az események sűrűjébe ugrani, amikor azt hiszi, hogy valami úgy van jól.
Lekezelő pillantást küldtem felé.
– És mi a különbség?
– Az, hogy ettől a másodiktól félek egy kicsit.

És hát persze, ott van Dimitrij... Még mindig nem igazán értem, hogy mit lát Rose-ban, és azt sem, hogy Rose mit lát benne, de ebben a könyvben ennek ellenére működött közöttük a kémia. És hát a könyv vége... Már a barlangos jelenetnél sejtettem, hogy ez lesz (hogy mi, azt nem mondom el, mert spoiler, a könyvből megtudhatjátok...), nem is értettem, hogy Rose miért nem gondolt rá. Fogalmam sincs, hogy ezek után miként folytatódik a szerelmi száluk, de őszintén kíváncsi vagyok rá.


Hogy tetszett ez a könyv?

Azt hiszem, eddig ez a rész tetszett a legjobban, mert tele volt titkokkal, megoldásra váró rejtélyekkel, és ez megmozgatta az agyamat. Rose is egy kicsit értelmesebb lett, a Dimitrijjel való kémiája is egyre jobban működött. Eddie-t pedig felírtam az újabb kedvenceim listájára.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.


Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki egy fordulatos, kalandos, rejtélyekkel teli fantasyregényt szeretne olvasni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:


Nyereményjáték:

A mostani játékunkban olvasnotok kell! A kiadó oldalán találtok egy röpke beleolvasót A halál csókjába, aminek az elolvasása után könnyedén megválaszolhatjátok az állomásokon található kérdéseket.

(Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.)


Kérdés a játékhoz:

Kinek a tárgyalására hivatalos Dmitrij?


Állomáslista:

10. 30. Insane Life
11. 08. Függővég
11. 20. Spirit Bliss Sárga könyves út

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Julie Murphy: Én, a cipő meg a nagy Ő – Blogturné



A Julie Murphy-rajongók legnagyobb örömére az írónőnek már a harmadik könyve olvasható magyarul. Legújabb kötete, az Én, a cipő meg a nagy Ő a Menő Könyvek gondozásában jelent meg. Tartsatok velünk, ismerjük meg közösen Cindyt, aki a történet szerint az első és egyetlen plus-size versenyző a valóságshow történetében. Kukkantsunk be együtt egy párválasztó műsor kulisszái mögé, és ha nektek kedvez a szerencse, a kiadónak köszönhetően meg is nyerhetitek a kötetet.


Miért választottam ezt a könyvet?

Nos, az emberek szeretnek olyan karakterekről olvasni, akik hasonlítanak hozzájuk. (Ezért is nem kéne többek között fóliázni és ezáltal ellehetetleníteni az LMBTQ+ könyveket, mert így embereket fosztunk meg attól, hogy olyan könyvekhez jussanak, amiknek a karaktereivel teljesen azonosulni tudnak!) Szóval igen, csak és kizárólag azért érdekelt ez a könyv, mert egy molett lányról szól, aki megismerkedik a nagy Ő-vel.


Véleményem a könyvről

Cindy divattervezőként végzett az egyetemen, ám molett lányként nehezen jut hozzá minőségi ruhákhoz a saját méretében, ezért főképp a cipőkre fókuszálódik az imádata és figyelme. Amikor az élete megreked, úgy dönt, hogy él a váratlan lehetőséggel, és részt vesz a mostohaanyja által irányított párkereső valóságshow-ban. Na, nem azért, mert hisz abban, hogy ott találja majd meg az igazit, hanem azért, hogy felhívja a figyelmet az általa tervezett cipőkre. Ám váratlan meglepetésként kiderül, hogy a műsor Hercege az a férfi, akivel véletlenül összeismerkedett korábban a repülőtéren, és szimpatikusak voltak egymás számára. A férfi szívéért most huszonnégy másik lánnyal kell megmérkőznie, köztük a két mostohanővérével, akik szintén részt vesznek a műsorban.

A történet tagadhatatlanul egy modern Hamupipőke-sztori, de szerencsére nem teljesen. Pont annyi módosítás van az alapokban, ami feldobta a történetet. Például itt a mostoha nem gonosz, csak munkamániás. A mostohanővérek pedig, bár igazi cicababák, mégis kedvesek és jófejek Cindyvel. Az a bizonyos cipő is másféle módon jelenik meg a sztori végén, amivel kapcsolatban feminista nőként a „csavar” kifejezetten tetszett.

De térjünk vissza a történet elejéhez...

Cindy karaktere, bár duci karakter, nem igazán hasonlított rám. Ő elég magabiztos lány, aki nem fél flörtölni egy helyes pasival, nem fél szexi ruhát felvenni, és persze millió embernek megmutatni magát a kamerák előtt. A hasonlóság hiányát bántam is, meg nem is. Bántam, mert azon kívül, hogy Cindy nehezen talált a méretében szép ruhákat és azon aggódott, hogy nem férnek el mellette a repülőn és buszon az emberek, más közös problémával nem igazán rendelkeztünk. Az én súly okozta problémáim teljesen mások, mivel introvertált személyiség vagyok teljes önelfogadással, de kisebb önbizalommal. És nem bántam, mert Cindy tökéletes példakép a testpozitivitásával a súlyproblémákkal küszködő lányok, nők számára. Megmutatja, hogy egy duci lány is lehet csinos, magabiztos, még a legpocsékabb helyzetekben is. Hogy nem kell a diétáktól sanyargatva leélnünk az életünket. És azt is, hogy magunknak kell meghoznunk a nehéz döntéseket, és úgy, hogy bár nem akarunk másokat megbántani, mégsem áldozzuk fel senkiért és semmiért önmagunkat, az álmainkat, a jövőnket. Mert mindenkinek csak egy élete van...

Henry igazából nem tett rám túl mély benyomást. Szimpatikus volt a karaktere, csak nem találtam benne semmi különlegeset. Egy fiatal pasi, aki a híres divatmogul anyja árnyékában és nyomása alatt él. Nagyon meg akar felelni neki, de szeretne önmaga lenni, saját döntéseket hozni, a saját életét élni. A tipikus gazdag, de jólelkű pasi, aki képes meglátni a szépet egy olyan nőben, aki társadalmilag nem tartozik a szépségideálok közé. A problémám az volt, hogy bár lehetett érezni, hogy végig Cindy volt a kiszemeltje, mégsem láthattam bele igazán az érzéseibe, gondolataiba, és így nem láttam a mélységeit. Cindy szemén keresztül ő volt a tökéletes pasi, de valahogy nem tudta átadni azt nekem, az olvasónak, hogy miért is...

– Hahó? – mondom a walkie-talkie-ba, ahogy hajnali kettőkor ágyba kucorodok. – Henry?
Meggyőződésem, hogy már alszik, amikor végre meghallom a recsegő hangot a rádióból.
– Te vagy az, Káposztafej? Mon petit chou?
– Mon petit mi? Szerintem legutoljára akkor nevezhettek „petit”-nek, amikor még járni sem tudtam.
– Az én kis káposztám – magyarázza. – Franciául.
– Ó, a puccos srác franciául is beszél, nemde?
– Biztos még jobban forgatnád a szemed, ha azt mondanám, hogy három évig jártam egy bentlakásos iskolába.
– Már bocs, de a szemem a fejem hátuljához tapadt.
Felkuncog.
– Akkor jobb, ha a Németországban töltött két évet és az edinburgh-i négy évemet meg sem említem...

Az biztos, hogy bár jó volt arról olvasni, hogy egy férfi szépnek lát egy duci nőt, azonnal beleszeret, mint egy tündérmesében, és Cindy sem küzd semmiféle komplexussal a külsejével kapcsolatban egyetlen pillanatig sem, olvasás közben végig tudatában voltam annak, hogy ez csak egy könyv lapjain történhet így. Na jó, nem, biztosan vannak a valóságban is kivételek, de ők akkor is a kivételek. Egy duci nő ennél sokkal nehezebben boldogul az önelfogadás, önbizalom és az igaz szerelem megtalálása terén is. Mert a valóságban a Hercegek általában az olyan modelleket választják, mint a valóságshow többi huszonnégy lánya. Szóval jó volt egy ilyen álomszerű szerelmi sztorit olvasni, de közben tudtam, hogy ez nem a valóság (legalábbis nem az én valóságom).

Ami kifejezetten érdekes volt a történetben, az a Hercegért versengő lányok közötti dinamika. Megvoltak a tipikus sablonkarakterek, a törtető lány, az első pillanatban hasra eső lány, a kedves, barátságos lány, a biszex karakter stb., de kaptak némi színezetet, hátteret, amitől érdekesebbek lettek. Kíváncsi voltam, melyikük miként viszonyul majd a Herceghez, a randikhoz és az egész versenyhez, na meg egymáshoz és elsősorban Cindyhez. Ahogyan arra is kíváncsi voltam, hogy Cindy mostohanővérei miként fognak viselkedni a show alatt. Főképp, hogy a nézőknek fogalmuk sem lehetett, hogy ők egy családhoz tartoznak. Ami egyébként egy kicsit vicces volt...

Mármint, hogy ne vádolhassák a nézők és a többi versenyző elfogultsággal a műsor készítőit, ezért nem hozták nyilvánosságra sem azt, hogy Cindy és a mostohatesói a műsor producerének lányai, sem azt, hogy Cindy a lányok testvére. A kisfilmben színész játszotta el Cindy mostohaanyját és hasonlók. Ami így a 21. században elég irreálisnak tűnik. Mármint... Egy kezdő újságíró is pikk-pakk ki tudná deríteni néhány óra alatt a családi viszonyokat. Csak meg kell néznie a lányok Instáját, internetes jelenlétét, biztos, hogy vannak régi fotók a családjukról, és hasonló nyomok. Úgyhogy a történet ezen részén jót derültem. Ha az 1990-es években játszódott volna a sztori, még elhittem volna, hogy ezt meg lehet oldani, de nem, a 21. században már nem.

A történet igazán szórakoztató része maga a show volt. Kíváncsian vártam, mi lesz a következő program, kivel lesz a következő randi, ki fog kiesni, pont úgy, ahogyan egy tévébeli műsor esetében szokta az ember. Persze a legjobban arra voltam kíváncsi, amikor Cindy és Henry kerültek össze valamiféle szituációban.

A párnacsatás jelenet tetszett egyébként a legjobban, mert talán az volt az, amiben a leginkább előjött, hogy mennyire nehéz magabiztosnak lennie egy duci nőnek egy nem túl szexi ruhában és egy nem túl szexi helyzetben. Ezzel a jelenettel tudtam talán a leginkább azonosulni, még úgy is, hogy én valószínűleg nem kezeltem volna ennyire magabiztosan.


Hogy tetszett ez a könyv?

Egy kellemes kis szerelmi történet volt, egy molett főszereplővel, akire magabiztosság és divatérzék terén szeretnék egy kicsit jobban hasonlítani... Kikapcsolódásnak tökéletes volt.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.


Kiknek ajánlom ezt a könyvet?

Azoknak, akik szeretik a könnyed, romantikus történeteket.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:


Nyereményjáték:

Az Én, a cipő meg a nagy Ő című történet bizonyos tekintetben egy igazi Hamupipőke-történet. Mindannyian jól ismerjük a mesét, Hamupipőke, amikor éjfélt üt az óra, elrohan, mielőtt megtörik a varázs. A cipője azonban a lépcsőnél marad. Ebben a játékban a hercegnek kell segítenetek megtalálni a cipellőt, de vigyázzatok, a gonosz mostoha csapdákat rejtett el. Nektek nincs más dolgotok, mint a megfelelő szót beírni a Rafflecopter megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Állomáslista:

11. 10. Csak olvass!
11. 12. Utószó
11. 16. Szembetűnő
11. 20. Spirit Bliss Sárga könyves út

a Rafflecopter giveaway

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz