Múlt hét vasárnap Budapesten jártam, mert meghívtak az Alexandra Pódiumra, a Vörös Pöttyös Klub beszélgetős eseményére. A téma az Árnyékvilág című könyvemhez és Marissa Meyer Cinder című könyvéhez kapcsolódott. Miért kedveljük azokat a könyveket, amelyekben az egyik szereplő gazdag és híres, a másik viszont teljesen átlagos? A sztárok, gazdagok világa valóban csak a csillogásról szól? Boldog lehet egy ember egy olyan világban, ahol minden lépését újságírók, paparazzik és rajongók követik nyomon, és egy átlagember be tud illeszkedni ebbe a világba pusztán a szerelem miatt?
A Pestre való feljutásom kicsit nehézkes volt. Egyfelől rá kellett vennem az egyik kolléganőmet, hogy a vasárnapi szabadnapját cserélje el az én pénteki szabadnapomra. Itt is köszönöm neki, amiért belement a cserébe. :) Aztán az utolsó pillanatban kiderült, hogy a MÁV megint megkavarta a dolgokat, és a Pécs–Budapesti vonatok csak Kelenföldig közlekednek. Végül pedig olyan vonattal kellett felutaznom egy meleg napon, amelyen nem működött a légkondi, az ablakok le voltak zárva, és a kalauz csak az utolsó órában nyitotta ki nekünk őket.
Persze a vonat is késett egy kicsit, de szerencsére Róbert Kata korábban elmagyarázta, hogy melyik útvonalon tudunk eljutni az Alexandra Pódiumhoz, úgyhogy legalább azt nem nagyon kellett már keresgetnünk. A többesszám azért van, mert Kelenföldön várt rám Kolozs Kitti, hogy a kísérőm és társaságom legyen aznap.
Mivel nem tudtuk, hogy van-e mosdó a beszélgetés helyszínén, megálltunk egy közeli gyorsétteremnél, vettünk gyorsan két kávét, hogy bemehessünk a blokkal a mosdóba. Utána rohantunk a könyvesboltba, fel gyalog a lépcsőkön a legfelső emeletre, ahol az Alexandra Pódium van. Így néhány perccel a kezdés előtt kicsit fújtatva, kicsit kimelegedve, de legalább nem késve megérkeztünk. Szerencsére volt még időnk szusszanni egy kicsikét, aztán kezdődött is a beszélgetés Róbert Katával, Deszyvel és velem.
Sok mindenről beszéltünk, előkerült természetesen, többek között az Árnyékvilág kapcsán, a hírességek csillogó világának negatív oldala. Aztán a regénysorozatom ihletésének köszönhetően Robert Pattinson és életem legkalandosabb két hete, amikor kint lehettem a Bel Ami című filmje forgatásán. Beszéltünk a brit királyi családról, Diana balesetéről és a két fia és a feleségeik életéről a jelenben. Deszy elég sokat tud erről a témáról, így megtudhattuk tőle, hogy mostanra Diana balesete miatt némileg változott a paparazzik és újságírók hozzáállása a hírességekhez, és az ő hozzáállásuk is változott a nyilvánossághoz.
Beszéltünk arról, hogy mi hogyan állunk a rajongáshoz, nyomon követjük-e a kedvenc hírességeink mindennapjait vagy sem. Hol látjuk a határt, amit egy rajongónak nem (lenne) szabad már átlépnie, és mi mindent "köteles" megtenni egy híresség a rajongóinak a szeretetükért cserébe. A nézők között ülő egyik lány kérdésére elmeséltük Katával azt is, hogy minket értek-e már olyan dolgok az olvasóink részéről, amiket kényelmetlenül, zaklatásként éltünk meg. Elmélkedtünk azon is, hogy míg korábban a könyvekben a sztárság csillogó oldalát mutatták be mindig az írók, miért lehet, hogy mostanában a negatív oldal is előkerül elég erőteljesen.
Szóval mint láthatjátok, rengeteg téma előkerült, élvezetes, izgalmas beszélgetés volt, amely jócskán tovább tartott a tervezett egy óránál, és amelyet én nagyon-nagyon élveztem. Olyannyira, hogy még azt sem bántam, hogy hazafelé is légkondi nélküli vonaton kellett utaznom.
Nem mellesleg volt egy poénos esemény is a hazafelé úton. Én ültem a vonat bal oldalán az ablak melletti ülésen, mellettem a másik ülésen a táskám, kabátom. Jobb oldalon két külföldi srác utazott, nem tudom, merre járhattak, hová mehettek, de nagyon fel voltak dobva, egy aláírásokkal teli magyar zászlót nézegettek. Én úgy döntöttem, hogy pihenek egy kicsit, ezért oldalra fordultam, felhúztam a lábam, és becsuktam a szemem. Egyszer csak azt érzem, hogy valami végigcsiklandozza a karomat. Természetesen kipattant a szemem, és fölém hajolva ott látom az egyik külföldi srácot. Totál döbbenet, míg rá nem jöttem, hogy a mellettem lévő függönyt húzza be éppen (az ért a karomhoz). A szemükbe sütött a nap az ablakomból, és gondolom, nem akartak felébreszteni azért, hogy megkérjenek a függönybehúzásra. A másik srác, aki a helyén maradt, észrevette, hogy felriadtam, és rám hozták a frászt, és csak annyit mondott a kezét mentegetőzően felemelve, széles mosollyal, hogy "Bocsi, bocsi." Én meg elröhögtem magam, és csak annyit feleltem magyarul, semmi gond. Azt nem tudom, értették-e, de a nevetésemből tudták, hogy minden oké.
Aztán már nem aludtam vissza, hanem elővettem Pusztai Andrea Bizánc sorozatának az első részét, és annyira belefeledkeztem, hogy a végállomáson, Pécsett, csak azt vettem észre, hogy a vonaton lévő összes utas elkezdett leszállni.
Szóval a légkondit leszámítva nagyon jó napom volt, köszönöm a beszélgetést Róbert Katának és Deszynek, az olvasóknak azt, hogy eljöttek meghallgatni minket, Kolozs Kittinek pedig azt, hogy a kísérőm volt és fotózott az eseményen. :)
Az eseményről a többi fényképet itt találhatjátok: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése