Spirit Bliss oldala: Tom Mitchell–Lauren Langman: Örül a kutya, ha játszik

A 21. Század Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Tom Mitchell és Lauren Langman kutyás kézikönyve, az Örül a kutya, ha játszik. Ennek örömére a Blogturné Klub bloggerei bemutatják ezt a szórakoztató, ugyanakkor informatív kötetet, mely megvilágítja a kutyák viselkedésformáinak okait, ahelyett, hogy a tünetek elfojtására törekedne. Tartsatok velünk, kövessétek a turné állomásait, és nyerjétek meg a kiadó által felajánlott regény egy példányát.

Miért választottam ezt a könyvet?

Gyerekkoromban volt utoljára kölyökkutyusom, Szofi, és mivel akkoriban sajnos nem voltak ehhez hasonló könyvek, nem volt internet, sem kutyás tévéműsorok, de még kutyaiskolák sem, amik segíthettek volna az okításában, így elég sok hibát elkövettünk a nevelésével, tanításával kapcsolatban. Pedig kifejezetten okos kutya volt, de mindig azt csinálta, amit ő akart. Tizenhat évet élt velünk, nagyon szerettük, mindent megadtunk neki, amit csak lehetett, de utólag, most már felnőttként, okosabban, több információhoz jutva, pontosan látom, mit kellett volna másképp csinálni.

A második és harmadik kutyusom, Manó és Pötyike, anya és lánya, egyszerre került hozzánk már nem kölyökkutyaként, és szerencsére nagyon jó természetű kutyusok mindketten (vagyis Manóka már csak volt sajnos, ő is tizenhat évesen halt meg végül). Nem sok mindent kellett tanítanunk nekik, mert már sok mindent tudtak, amit meg nem, azt egyszerűen egy-két alkalom után megszokták, megtanulták maguktól. Igazi kis Buddha-kutyák. Manókát már elvesztettük, Pötyike sem fiatal már, sok betegséggel is küzd, de remélem, hogy még sokáig velünk lehet. És biztos, hogy utána jó ideig nem lesz kutyám. De nem mondom, hogy örökre. Meglátjuk...

És ha egyszer mégis úgy döntenék, hogy lesz, akkor jó lenne elölről kezdeni egy kölyökkutyával, nem lemaradni az első hónapjairól, éveiről, és nem úgy érezni, hogy kevesebb időt tölthettem vele, mint amennyit lehetett volna. És ha már kölyökkutya, akkor mindenképpen érteni szeretnék ahhoz, hogyan is kell nevelni, tanítani őt, hogyan kell jól gondoskodni róla. És úgy gondoltam, ez a könyv jó olvasmány lenne tanulni egy kicsit erről.

Véleményem a könyvről

Először is nagyon tetszik az a közvetlen, baráti stílus, amiben a könyv íródott. Olyan, mintha egy szakértő barát segítene a kutyával kapcsolatos dolgokban, abban, hogyan legyél jó gazdi, és hogyan neveld őt helyesen. Tanácsokat adna, lelkileg támogatna, ha épp kiborultál, segítene átgondolni a dolgokat, és jó döntéseket hozni.

A könyv elején a szerzők összefoglalják a módszerük lényegét. Ami bennem nagyon megmaradt, az három dolog. Az egyik, hogy játékkal kell tanítani. A másik, hogy szerintük a helyzetekre kell megtanítani a kutyákat, nem pedig a helyzetekben. Vagyis nem valós élethelyzetekben kell megpróbálni oktatni, hanem otthon, nyugodt körülmények között tanítod meg arra, hogy miként viselkedjen majd éles helyzetben később. A harmadik, hogy bár a szerzők is vezetnek kutyaiskolát, állítják, hogy ha valaki elolvassa a könyvet és az alapján tanítja a kutyusát, annak nem lesz szüksége kutyaiskolára.

Ezt követően segítséget kapunk ahhoz, hogyan válasszuk ki a számunkra legmegfelelőbb kiskutyát, akinek mi is a legmegfelelőbb gazdái lehetünk. Szerintem ez az egyik legfontosabb döntés. Sokszor látom, hogy idős nénit vonszol maga után egy hiperaktív, nagyobb testű kutya, mert a „gyerekek” meglepték anyukát, hogy ne legyen magányos. Igen ám, csak arra nem gondoltak, hogy anyukának esetleg combcsonttörése lehet, ha a nála nagyobb, erősebb, mozgékonyabb kutya elrántja. Arról ne is beszéljünk, hogy ha a kutya nem hallgat az öreg nénire, aki megtartani sem tudja, akkor esetleg árthat más kutyáknak, embereknek, vagy neki eshet baja (pl. kirohan az autók elé). De az is szomorú, amikor valaki rengeteget dolgozik, és olyan kutyust választ, aki nagyon igényli a gazda jelenlétét, és otthon, egyedül hagyva depressziós vagy kiborul. Szóval örülök, hogy a könyv a kutyus kiválasztásával kezdte az oktatást, ebből is látszik, hogy valóban olyanok írták, akik tudják, hogy ez az első és legfontosabb lépés.

Abban is segítenek, hogy mikkel kell felkészülnöd az új családtag fogadására. A kutyaágytól kezdve a pórázon át az állatorvos és kutyakozmetikus kiválasztásáig.

Ezután a kiskutya vödréről olvashatunk. A vödör lényegében azt szimbolizálja, hogy mennyi stresszt, izgalmat, feszültséget tud elviselni. Ha a vödör megtelik pozitív és negatív érzelmekkel (félelem, izgatottság, stressz, fájdalom, betegség, öröm), akkor a kutyus kiborulhat, kezelhetetlennek tűnhet, megugathat másokat stb. Ilyenkor tudnunk kell, hogy a kutyus nem akar rossz lenni, csak hát, teli a vödre, és segítenünk kell neki kiüríteni.

Imádtam, hogy a könyv nemcsak a kiskutya vödréről ír, hanem a gazdi vödréről is. Mert hát, igen, mi is besokallhatunk és kiborulhatunk. Főleg ha egy új kiskutyát veszünk magunkhoz, és az első napokban, hetekben minden új és stresszes, és persze pisis, kakis és szétrágott. A szerzők nagyon megértően, érzékenyen közelítenek a gazdi kiborulásához, és próbálják pozitív tanácsokkal, ötletekkel segíteni abban, hogy kiürítse a saját vödrét is.

Az ez utáni rész érdekelt a legkevésbé, ugyanis nincsenek gyerekeim, és valószínűleg ebben az életben már nem is lesznek, de mások számára ez is nagyon hasznos lehet: hogyan szoktasd össze a kiskutyát a gyerekeiddel (legyen szó csecsemőről vagy nagyobb gyerkőcökről), hogyan érd el, hogy a kiskutyát ne irritálja, bántsa, idegesítse a gyerek, hogyan vond be a gyerkőcöt a kutyus tanításába, életébe.

Végül konkrétan belekezdünk a kutyusok tanításába játékos módon. Új ötlet volt számomra a „Dobd el a tányért!” módszer. Vagyis hogy egyáltalán ne legyen tányérja a kutyának az evéshez, és ne naponta egyszer-kétszer adjunk neki nagyobb mennyiségű ételt, hanem mérjük ki előre a napi mennyiségét, és folyamatosan etessük kisebb adagokban úgy, hogy a rendes kajáját jutalmazásként, játszásra használjuk fel. Például, ha ügyesen megcsinált valamit, akkor adunk neki egy falatot, vagy ha játszani akarunk vele, akkor betesszük az ételt egy élelemjátékba, amiből neki kell kipiszkálnia, kiszednie.

Ennél a résznél egy furcsa dolog volt csak számomra. Azt írták, hogy játékból szórjunk szét a kutyusnak ételt akár a szobában, akár odakint a fűben, hogy hadd kereshesse meg magától a finom falatokat. Ez játéknak jó, viszont... felmerült bennem, hogy ha a fűben ételt szórok szét neki, akkor vajon később, ha sétálni viszem, nem fog-e mindent felenni. Olyasmit is, amit nem én hagytam ott neki, és veszélyes lehet... Sajnos erre a kétségemre nem kaptam választ a könyvből. De azt hiszem, ez volt az egyetlen játék, módszer, ami lehet, hogy működik, de nem vagyok biztos benne...

Ezután konkrétan megtanulhatjuk, hogyan játsszunk a kutyussal. Azt mondják, hogy mindig törekedjünk az egyszerűségre. Nem kell drága játékokat venni neki, sokszor elég, ha mi magunk ott vagyunk, és mindenféle eszköz nélkül játszunk vele.

És bár egy fél regényt írtam már a könyvről, valójában ez még csak a bevezetés volt, ugyanis ekkor jön még csak az 1. fejezet, ami a 8. és a 12. hét közötti időszakról szól.

Hogy a szakértelmet megint csak alátámasszák, a szerzőpáros az első 24 órával kezdi rögtön ezt a fejezetet. Ugyanis, ahogy egy kisbabánál fontosak az első órák, amiket az anyukájával tölt, úgy egy kiskutyusnak is nagyon fontosak az első órák, amiket a gazdijával, az új otthonában tölt. A lényeg nagy vonalakban összefoglalva, hogy ne pörögjünk túl, biztosítsunk nyugalmat a kutyusnak az első napon, hagyjuk, hogy felfedezze az új otthonát, és maradjunk a közelében.

Ezután megismerhetjük az első játékokat, amiket játszhatunk vele, és amik segítenek kialakítani a bizalmat és kötődést szórakoztató módon.

Az első éjszaka sem könnyű, természetesen ehhez is kapunk tanácsokat. Emlékszem, hogy amikor Szofit hazahoztuk kölyökkutyaként, az első éjszakát a gyerekágyaink alatt töltötte, kapart, valami újságdarabbal zörgött, anya meg próbálta kiimádkozni onnan, hogy ne ébresszen fel minket, mert másnap korán kellett kelni, hiszen óvodába, iskolába kellett mennünk a húgommal. Nos igen, mint mondtam, akkoriban nem volt miből felkészülni arra, milyen is egy gazdi élete, és mit kéne tennie ilyen helyzetekben.

A másik kényes kérdés a szobatisztaság. Nos, az első kutyusunkkal, Szofival ez sem ment könnyen, de a második, harmadik kutyusunk nagyon ügyes volt már ezen a téren, amikor hozzánk kerültek. Manóka csak és kizárólag akkor pisilt vagy kakilt rá a lakás előszobájában lévő kutyapelenkára, ha komolyabban beteg volt, komoly hasmenése volt, egyébként ha fájt is kicsit a pocakja, vagy nagyon kellett pisilnie, azonnal jelezte, és lihegve, futkosva megvárta, míg felkapkodjuk a ruhánkat, és leszaladunk vele. Pötyikének pedig csak idős korára lettek ezzel problémái, de ez meg érthető, főképp az ő esetében, aki a szívbetegsége miatt vízhajtót szed. A könyvben nemcsak ahhoz kapunk tanácsokat, hogy miként neveljük szobatisztaságra a kutyusunkat, hanem ahhoz is, hogyan ismerjük fel, ha ki kell mennie, hogyan kezeljük a helyzetet, ha mégis baleset történik.

A következő fejezetek lényegében arról szólnak, hogyan nyugtassuk meg a kutyust bizonyos helyzetekben. Itt most nemcsak arra kell gondolni, ha idegen kutyával találkozik, vagy vendég érkezik az otthonotokba, hanem például, hogy miként szoktassuk hozzá a hordozóketrecéhez, hogy megszeresse, biztonságban érezze benne magát, amikor arra van szükség, hogy betegyük (pl. orvoshoz szállítás, utazás stb.). Valamint ebben a részben van szó arról is, hogyan szoktathatjuk a határokhoz a kutyust. Például, hogy hová mehet, hová nem, mi az ő területe, és mi nem.

A nyugalom mellett az optimizmus és a közelség kulcsfogalmáról is kapunk egy-egy fejezetet. Optimizmusra tanítani azért fontos a kutyát, hogy ha szembesültök egy váratlan helyzettel, arra is felkészült legyen lelkileg. A közelség pedig azért fontos, hogy a kutyusunk szeressen és akarjon a közelünkben lenni, mi legyünk a világa középpontja.

Az első sétáknál megemlítik, hogy már az első napokban dobjuk el a pórázt. Persze, hozzáteszik, hogy csak és kizárólag biztonságos helyen, ahol nem szállhatnak rá más kutyák, és nem tűnhet el, nem eshet baja! Nos igen, ezt a részét tojja le a kutyatulajdonosok többsége, és nemcsak a kutyafuttatón vagy más biztonságos helyen, hanem az utcán, lakott környezetben is simán póráz nélkül sétáltat. Ahol egyébként törvény is tiltja.

Az otthoni egyedüllét jól viselésére, a harapdálásról, dolgok megrágásáról való leszoktatásra, a kiskutyával való utazásra is kapunk tanácsokat, játékos módszereket.

Végül pedig eljutunk ahhoz, hogy hogyan is gondozzuk a kutyust. Ez is egy elég gazdag téma a könyvben, felöleli a vízhez való szoktatást, a fürdetést, a kozmetikushoz szoktatást, a körömvágást, a fogak ápolását és az állatorvoshoz menetelt is. Vagyis egy csomó olyan dolgot, ami alapvetően frászt hozza a kutyák jó részére. De ennek nem feltétlenül kell így lennie. Szintén jó tanácsokkal, játékötletekkel látnak el minket a szerzők, hogy ezek az élmények se legyenek problémásak a kutyusok számára.

A második részben a 13. és 24. hét közötti és utáni időszakról van szó. Ebből talán a legfontosabb a más kutyákkal való találkozás. Nos, ez a fejezet nagyon jól jött volna mindhárom kutyusunknál. Szofinál azért, mert nagyon antiszociális volt a kutyákkal, csak és kizárólag egy kutyust tűrt meg a közelében, egy kis spánielt. Manó és Pötyike jól kijött mindig is más kutyákkal, viszont ők meg túl visszahúzódóak és félénkek.

Természetesen az is fontos, hogy a hozzátok érkező vendégekkel hogyan viselkedik a kutyus. Ne legyen agresszív, de tartsa meg a határokat is, pl. ne ugráljon fel, ne rágja meg az izgatottsága miatt a vendég cipőjét, és hasonlók.

Van egy fejezet az ugatásról is, ami lehet, hogy zavaró, főleg a szomszédoknak, de míg mi beszéddel kommunikálunk, a kutyus az ugatásával. Fontos, hogy felismerjük az ugatás okát, mert akkor tudjuk megoldani a gondot.

A könyv legvégén a szerzők összeszedtek néhány gyakori problémát, ami a kölyökkutyákkal előfordulhat, és megoldási stratégiákat ajánlanak ezekhez.

Szerintem egyfelől azért klassz ez a könyv, mert mint a fentiekből is látszik, tényleg minden téma megtalálható benne, amivel fontos foglalkozni, ha az ember kutyust vesz magához. Másfelől azért, mert nemcsak elméleti tanácsokkal van tele, hanem egy csomó gyakorlati feladattal, játékkal, amik ténylegesen segítenek a kutyus nevelésében. És végül azért, mert nagyon megértő módon fordulnak a szerzők a gazdihoz, nemcsak abban próbálnak segíteni, hogy a kutyust hogyan nevelje, hanem abban is, hogyan dolgozza fel a saját érzéseit, félelmeit, stresszét, kétségeit.

Hogy tetszett ez a könyv?

Szerintem hasznos volt, ha egyszer Pötyike után úgy érzem majd, hogy ismét gazdi szeretnék lenni, és befogadok egy kölyökkutyát, biztos, hogy fel fogom használni az ebben talált módszereket.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki úgy tervezi, hogy befogad egy kiskutyát, akár a közeljövőben, akár később.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani játékunkon a kiskutyáké lesz a főszerep. Minden állomáson láthattok egy fotót, rajta egy édes kiskutyával, nektek pedig nincs más dolgotok, mint kitalálni, milyen fajta az adott kölyök, majd a helyes választ beírni a Rafflecopter megfelelő sorába.

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Fotó a játékhoz: