Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. augusztus 3., csütörtök

Ava Dellaira: Kedves halottak! - avagy egy fiatal lány lélekgyógyítása az írás által


Már ez a könyv is régóta várakozott rám, de végül sorra került, és ennek nagyon örülök. Azt hittem, hogy egy átlagos kis ifjúsági regény lesz, csak épp különleges formába öntve, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ez a regény sokkal több, mint átlagos.

Az alaptörténet szerint Laurel azt kapja házi feladatként angol órán, hogy írjon egy levelet valakinek, aki már nem él. Elsőként Curt Cobaint választja, aztán a levél annyira személyesre sikeredik, hogy mégsem adja le a tanárának. Helyette újabb és újabb leveleket ír Curtnek és más már halott hírességeknek. Ezekből pedig megismerhetjük őt, a családját, a múltban történt tragédiáit, a jelenlegi mindennapjait és a barátait.

Levélírás terápiaként

Íróként pontosan tudom, mennyit segíthet az emberen, ha kiírja magából az érzéseit, gondolatait. Akármilyen formában. Épp ezért tartom nagyon ötletesnek azt, hogy Ava Dellaira ezt a levélformát választotta a regénye megírásához. Az pedig még ötletesebb, hogy ezek a levelek nem egy ismerőshöz, nem egy soha nem létezett, fiktív baráthoz szólnak, hanem valaha valóban létezett, mostanra már elhunyt személyekhez, akik hírességek lévén ismerős ismeretlenek Laurel számára.

A levelekből egyébként nemcsak Laurel életéről tudhatunk meg sok mindent, hanem az adott hírességek életéről is. Bevallom őszintén, bár a levelekben megszólított hírességeket ismertem, keveset tudtam a magánéletükről, a gyermekkorukról, a családjukról és a halálukról. Épp ezért tetszett, hogy a levelekből információkat is szerezhettem róluk, vagyis fejleszthettem a film- és zenetörténeti tudásomat egy kicsit.

Az, ahogyan ez a levelezés felépül a regény során, és kibontakozik belőle egy szörnyű lelki sérülés, teljesen reális volt számomra. Már az első néhány levélből érezni, hogy Laurel nővére, May tragikus halála körül van valami titok, és hogy Laurelt magát is átlengi valamiféle sötétség, de majdhogynem csak a regény végén derül ki, hogy mi is történt pontosan. Szerintem ez a valódi életben is így működik. Az ember először még leírni is fél a titkait, lelki bajait, mert ha megtenné, túl valóságossá és fájdalmassá válnának. Csak körülírja őket, elfedi homályos utalásokkal. Ezzel kezdődik a gyógyulás folyamata. Aztán, ahogy egyre jobban belemerül az ember az írásba, úgy kerülnek a gondok egyre inkább a felszínre, míg végül kirobbannak egy katartikus, megtisztító vallomással.

Amikor a családod szeret, de tönkretesz

Sokszor látom, tapasztalom, hogy amikor egy nő azt merészeli mondani, hogy ő soha nem akar gyereket, akkor leszólják, lelketlennek gondolják, nőietlennek tartják. Holott nem minden ember való szülőnek, sem a nők, sem a férfiak közül. Laurel anyja pedig tökéletes példa arra, mi lesz, ha egy nőt megfoszt az álmaitól az anyaság.

Laurel édesanyja színésznőnek készült, aztán szerelmes lett, és egymás után jött a házasság és a két gyerek. A nő úgy gondolta, hogy boldog lesz majd az anyaszerepben, de mindig kísértette őt, hogy valami másra hivatott. Ennek ellenére eleinte rendesen gondoskodott a két lányáról, csak nekik élt, ám a boldogtalansága megfertőzte az egész családot. May idősebb testvérként úgy érezte, neki kell összetartani a szüleiket, neki kell megvédenie a húgát, és amikor az anyja mégis a válás mellett döntött, May úgy érezte, elrontott mindent. Ekkor kezdődött el az a veszélyes játék, amibe végül a húgát is belekeverte. Amikor pedig megtörtént a titokzatos tragédia, a család végleg szétesett, Laurel pedig egyedül maradt a titkaival, fájdalmával, veszteségével.

Laurel anyával kapcsolatban kettős érzéseim vannak. A gyötrődését teljesen megértem, ám a tetteit nem. Szerintem egyáltalán nem baj, ha valakinek nem az az életcélja, hogy anya legyen. A probléma az, hogy mégis bevállalta. És ha már megtette, szenvedés ide, boldogtalanság oda, kötelessége gondoskodni a gyerekeiről. Nem gondolhatja meg valaki magát félúton, amikor már két kis élet rá van bízva. Az teljesen rendben van, ha el akar válni, mert az, hogy elhagyja a férjét, nem jelenti feltétlenül azt, hogy a gyerekeit is elhagyja. Ám az már nagyon nincsen rendben, hogy a válás után lelkiismeret-furdalásból ráhagyott mindent Mayre, aki emiatt azt csinált, amit akart, és ennek köszönhető az, hogy végül meghalt. Egy válás miatt, lelkifurdalásból nem szűnhet meg valaki gondoskodó, ésszerű, felelősségteljes anyának lenni. Az pedig szintén nincsen rendben, hogy May halála után egyszerűen csak fogja magát, és lelépett a világ túloldalára, magára hagyva a darabokra tört másik lányát. Elhiszem, hogy ő is szenvedett May miatt, de Laurent otthagyni… én ezt sosem bocsátanám meg a lánya helyében.

Ahogyan Mayt az anyja boldogtalansága sodorta a végzet karmába, úgy Laurelt May boldogtalansága. Igaz, May csak egy tinédzser volt, így a tetteit nem lehet számon kérni rajta. Egy tinédzser csinál bolondságokat, sokszor felelőtlenül. A szülő az, akinek oda kéne figyelni rá, és megóvni, amennyire csak lehetséges. Ettől függetlenül tagadhatatlan tény, hogy May az oka többféle szempontból is Laurel mélységes sebeinek. És egyáltalán nem csodálnám, ha May úgy reagált volna Laurel vallomására, ahogyan lehet, hogy reagált. Én sem tudtam volna nővérként elviselni a tudatot, hogy hagytam felelőtlenül megtörténni azt, amit.

Amikor a mellékkarakterek is izgalmasak

Amikor elkezdtem olvasni a történetet, és felbukkant benne Laurel szörnyen vallásos nénikéje, ösztönből arra gondoltam, hogy biztosan ő lesz az a szereplő, aki még jobban megnyomorítja majd Laurel életét a fanatizmusával. Aztán olvasás közben elszégyelltem magam a sztereotipikus gondolat miatt, mert kiderült, hogy Amy néni az erős vallásossága ellenére képes nyitottan gondolkozni, és képes a hitét háttérbe szorítva támogatni Laurelt. Szóval a várakozásaimmal ellentétben, igazán megkedveltem őt, és megértettem a magányát, a naivságát, az irányíthatóságát, amelyet végül felülírt a józanész és a Laurel iránti szeretet.

Laurel legjobb barátnőinek, Natalie-nak és Hannah-nak a szerelmi történetszála is nagyon megfogott. Tökéletesen megmutatta, hogy mennyire nehéz felvállalni egy olyan szerelmet, amit a társadalom nem néz jó szemmel. Hannah lényegében testileg, lelkileg megerőszakolta(tta) magát elnyomva a Natalie iránti érzéseit, csak mert rettegett tőlük. És ez szörnyen szomorú. Szomorú, hogy embereknek ennyit kell szenvedniük pusztán azért, mert tiszta szívből szeretnek valakit. Végig nagyon gyomorszorító volt az ő gyötrődésük, és nagyon-nagyon kíváncsi voltam, mi lesz végül a sorsuk.

Tristan és Kristen két végzős diák Laurel sulijában, és mint idősebb diákok befogadják a baráti körükbe Laurelt, Natalie-t és Hannah-t. Ők Laurel szüleinek tökéletes ellenpéldája. Nagyon szeretik egymást, akárcsak Laurel szülei fiatalon, de míg Laurel anyja feladta az álmait a családalapítás miatt, az apja pedig hagyta ezt neki, addig Tristan akkor is támogatja Kristent az álmai megvalósításában, ha az esetleg azzal jár, hogy végül elveszti őt. És azt hiszem, ilyen az igazi szerelem. Amikor nem a saját érdekeidet nézed, hanem a másikét.

A szerelmi szál

Természetesen ebből a történetből sem hiányozhat a szerelmi szál. Laurel bekerül a gimnáziumba, és szinte az első pillanattól tetszik neki az egyik iskolatársa, Sky. A fiú először elérhetetlennek tűnik, azután mégis csak elkezd érdeklődni Laurel iránt. Ám mindketten titkokat hordoznak, amik talán örökre elválasztják majd őket egymástól.

A furcsa az, hogy ebben a regényben a Laurel és Sky közötti szerelmi szál érdekelt a legkevésbé. Aranyos volt, akadtak benne igazán megrázó momentumok is, az is nagyon kíváncsivá tett, hogy Sky hogyan kapcsolódik May-hez, mert végig érezni lehetett, hogy valahonnan ismerte őt... Mégis sokkal jobban izgatott Laurel sötét lélekutazása a levelek által, mint a közte és Sky között kialakuló érzések. Persze, igen, kellett a történetbe ez a szál is, mert hozzájárult ahhoz, hogy Laurel sebei először felnyíljanak, azután elkezdjenek gyógyulni, de ez ennek a folyamatnak csak egy nagyon kis része volt. És sokkal érdekesebb volt számomra például Hannah és Natalie szerelmi szenvedése, mint Laureléké.

Annyi biztos, hogy ez a regény igazi lélekutazás, megrázó, elgondolkoztató, letaglózó. Olyanoknak ajánlom, akik kedvelik a mély mondanivalóval rendelkező, lelket tépázó történeteket. Bár a főszereplők tizenévesek, szerintem nem csak tinédzserek élvezhetik a történetet, sőt, ajánlott a felnőtteknek is elolvasni, mert sokat tanulhatnak belőle a tinédzserek lelkéről.

Kedvenc karakterek: Laurel, Hannah, Natalie, Amy néni

Kedvenc jelenetek: amikor Natalie és Laurel egy fiú háza előtt várják Hannah-t, és ő sírva jön ki, valamint a jelenet, amikor Laurel anyja számára is kiderül, mi történt azon a hídon.

Kedvenc idézetek:

„Szerintem mindenkinek nehéz felnőnie. Az igazság szinte felfoghatatlanul szomorú volt. May azért nem vette észre, hogy közvetve szenvedést okoz nekem, mert ő is szenvedett.”

„A feketerigók váratlanul felröppentek a fákról, mintha lenne egy dolog, amely szól nekik, hogy mikor induljanak el valamilyen titkos helyre az égben, mielőtt visszajönnek új fákat keresni. Azt hiszem, én is velük mentem, de nem tudtam biztosan, hogy visszakerülök-e még a földre valaha.”

„Abban a percben kirohant a házból Hannah. Túl hangosan vihogott, erőltetetten, mintha valami nagy sírást próbálna leplezni. Aztán meglátta Natalie arcát, és rákezdte: – Sajnálom. Sajnálom. – Vég nélkül sajnálomozott és simogatta Natalie haját. – Borzasztó volt. Utáltam. Csak rád bírtam gondolni. Csak rád bírtam gondolni. Csak téged szeretlek.
Igyekeztem nem odanézni, de nem volt más néznivaló, csak a hold.”

„Az igazság minden esetben gyönyörű. Még akkor is, ha ijesztő vagy rossz. Azért szép, mert igaz. És ami igaz, az ragyog. Az igazságban jobban megismered magad. Az akarok lenni, aki vagyok.”

„Kedves Jim Morrison!
Mondtál te egyszer valamit: A barát az az ember, aki semmiben sem korlátozza a szabadságodat, hogy az lehess, aki vagy – pláne hogy azt érezd, amit akarsz. Semmi kifogása azzal kapcsolatban, hogy mit érzel az adott pillanatban. Ez az igazi szeretet: hagyni, hogy a másik vállalja önmagát. Köszönöm, hogy ezt mondtad, mert pontosan ez az, amin olyan sokat töprengtem. Azt hiszem, túl sokáig erőltettem, hogy azt érezzem, amit elvárnak tőlem, és nem azt, amit igazából érzek.”

„– Oké – mondtam. – Elárulok neked egy titkot. – Hozzáhajoltam, és azt súgtam: – Én tündér vagyok!
Rám nézett, felvonta a szemöldökét.
– Nem hiszel nekem, ugye? – kérdeztem. – Hát akkor figyelj, megmutatom. – Kiegyenesedtem, felmásztam az erkély alacsony mellvédjére. – Hunyd be a szemed, és én elrepülök innen. – Nem vettem tudomást a hangról a mélyben, amely figyelmeztetett: Csak a nővérednek van szárnya! Dühös lettem tőle.
– Laurel, gyere le onnan! – mondta Sky valahonnan messziről.
– Nem, én repülni akarok! Úgy akarok repülni, mint May! – Sírni kezdtem.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése