Bevallom őszintén, ha tinédzserekről szóló történetet veszek a kezembe, mindig kicsit izgulok. Mert 33 évesen már rég kinőttem a tinédzserkorból, és egy ifjúsági regény esetében sok mindentől (stílus, történet, karakterek stb.) függ, hogy le tud-e még kötni, vagy úgy érzem majd, ez már nem nekem szól. Nos, Emery Lordtól az Amikor összeütköztünk nagyon is lekötött. Mert ez nem egy egyszerű romantikus, ifjúsági történet, hanem két az élet mocsarában járó tinédzser „összeütközésének” története.
Az alapsztori szerint, Vivi és az édesanyja egy Verona Cove nevű kis városkában tölti a nyarat. Vivi első pillantásra beleszeret a helybe, és első pillantásra beleszeret Jonah-ba, akivel a fazekasbolt előtt találkozik. Jonah épp a kishúgát viszi oda, hogy bögrét fessenek az édesanyjuknak, aki az apjuk halála után már vagy fél éve nem tud magához térni a depresszióból. Hatan vannak testvérek, és Jonah a bátyjával és a nővérével karöltve próbálja nevelni a kicsiket, a terhek pedig teljes erővel nyomják a vállát. Vivi azonnal meglátja benne a szomorúságot, és elhatározza, hogy vidámságot lop Jonah és a családja életébe. Ám ő maga is őrizget egy sötét titkot, amely megnehezíti a terveit…
Cuki, szomorú család
Valamiért nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyekben egy nagy, összetartó, szerető család szerepel, akiknek lehet, hogy vannak gondjaik, de csak egymásért élnek. Szóval, engem egy ilyen családdal már simán meg lehet venni, mert az egyszerű hétköznapjaikról is imádok olvasni. Talán azért lehet ez, mert nekem csak nagyon kis családom van, anya, a húgom és anyu párja (meg most már a két kutyusunk), és mindig is vágyakoztam egy olyan naaaaagy család után. Az ilyen könyvek olvasása közben pedig, ha egy rövid időre is, de kicsikét az adott család részesének érezhetem magam.
Nemrég írtam kritikát a Kimondhatatlan című könyvről is, amelyben egy család hasonló helyzetet él át, ott is a nagyobb testvérek nevelik az anyjuk helyett a kisebb testvéreiket, csak ott a fő problémát az okozza, hogy a két legnagyobb testvér egymásba szeret. Akkor azt írtam, szerintem arról is simán lehetne egy jó regényt írni, hogy mekkora teher és felelősség egy család eligazgatása egy tinédzser számára, és az, hogy a testvérszerelem problémáját is hozzátette az író, csak egy plusz dolog, amit akár el is hagyhatott volna. Nos, most megkaptam azt a regényt, amely középpontjában a családi gondok állnak, és igazam volt, valóban lehet erről is izgalmas és érdekes történetet írni.
Nagyon hiteles képet kapunk itt is arról, hogy milyen nehéz egy nagyobb testvérnek átvenni a családfő szerepét. Akkora teher ez, ami nem ilyen fiatal embereknek való. Ezt a felelősséget itt még nehezítette az is, hogy Jonah-ék anyukája jó ember, egykor jó anya is volt, csak épp teljesen összetört a férje halála miatt. Így a gyerekek hiányolják őt, és aggódnak érte. És hát, szörnyen hiányzik nekik az apjuk is.
Egyébként ebben a történetben is van egy cuki legkisebb tesó, Leah, aki igazán ennivaló. A beszólásain nagyon jókat vigyorogtam, igazi kis tünemény.
A hullámvasút betegség
Vivi elsőre igazi életvidám, bolondos lánynak látszik, aki még a legmélyebb mocsárban is megtalálja a szépséget. És ez igaz, legalább is, amikor épp felhangolt epizódjában van. Vivi ugyanis bipoláris zavarral küzd, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy hol az egekben repked, hol a legszörnyűbb poklot járja meg. Bár az ember azt gondolná, hogy csak a lehangolt, pokoli epizódok a nehezek, ez nem igaz. Amikor egy ilyen beteg felhangolt, mániássá válik. Túlságosan felpörög, és olyan dolgokba is simán belevág, amik veszélyesek, vagy amiket normál állapotában erkölcstelennek, rossznak gondolna. Ez az epizód, amíg tart, főképp a beteg környezete számára nehéz, ám miután véget ért, a beteg is megbánhatja a mániás viselkedése alatti cselekedeteit.
Vivi is így van ezzel. Egy megbánt cselekedet miatt tölti a nyarat Verona Cove-ban, amely miatt lehetséges, hogy elvesztette a legjobb barátnőit. Eleinte úgy gondolja, hogy neki kell fényt lopnia Jonah és a testvérei életébe, és ez ideig-óráig sikerül is neki, ám a betegségét gyógyszeres kezelés és orvosi segítség nélkül nem képes kordában tartani.
Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy mielőtt belekezdene a könyvbe, mindenképpen olvasson utána részletesen a bipoláris zavarnak, mert Vivi viselkedése csak így érthető meg igazán. Ha valaki nem ismeri ennek a betegségnek a működését, akkor lehetséges, hogy haragudni fog Vivire amiatt, amiket mond vagy tesz, pedig valóban nem tehet semmiről, csak a betegsége irányítja.
Két nagyon különböző apa
Jonah édesapja jó apa és jó férj volt. Egy kis étterem résztulajdonosaként és séfként dolgozott, imádott főzni, az étel szeretetét pedig átadta Jonah-nak is. Én is imádok sütni-főzni, és mindig is nagyon szerettem a főzős műsorokat, ezért nagyon tetszett a történetnek ez a szála. Az, hogy Jonah étellel próbálja mindig kimutatni a törődését és szeretetét, iszonyatosan cuki. Imádtam, hogy mennyire lelkesen főz és süt, és az, hogy ezt az apjától örökölte, egyszerre szomorítja el és teszi boldoggá.
Vivi ezzel szemben sosem ismerte az apját, és egészen addig, nem is hiányzott neki, míg nem látta, Jonah és a testvérei mennyire kötődnek az elvesztett apjukhoz. Van a fejében róla egy kép, de hogy az vajon hasonlít-e a valósághoz, csak azután derül ki, miután nekiáll kinyomozni a férfi nevét, és elindul, hogy megkeresse.
A történetben lévő teljesen ellentétes apakép, a gondoskodó és az elhagyó apa, lehetőséget ad arra is, hogy a szereplők és az olvasók elgondolkozzanak azon, vajon mennyire fontosak a gének. Azoktól leszünk olyanok, mint a szüleink? Vagy inkább a példától, amit mutatnak nekünk, és a szeretettől, amit adnak?
Két nagyon különböző, mégis hasonlító anya
Jonah édesanyja gondoskodó anya volt mindaddig, míg a férje meg nem halt. Ekkor teljesen összeomlott, depressziós lett, bezárkózott a szobájába, és csak nagyon ritka alkalmakkor hagyja el. Szereti a gyerekit, és pontosan tudja, hogy a nagyobbak jól gondoskodnak majd a kisebbekről, csak épp arra nem gondol a gyász és depresszió közepette, hogy ez mekkora teher az idősebb gyerekeinek. Jonah-ék nem mernek szólni senkinek az anyjuk állapotáról, ha valaki rákérdez, hogy van a nő, csak annyit felelnek, hogy jól.
Vivi édesanyja szintén szerető és gondoskodó édesanya a maga módján, csak mivel szabad művészlélek, ezért Vivit is láncok nélkül neveli. Amióta felismerték Vivi betegségét, próbálja legalább azt szemmel tartani, hogy Vivi szedi-e a gyógyszerét, ám ezen kívül egyáltalán nem szab neki korlátokat. Egy átlagos fiatal esetében, ha valóban kölcsönös a bizalom, szerintem ez nem gond, de Vivi esetében, aki fölött sokszor a betegsége uralkodik, és ezért nem lehet teljesen megbízni a szavában, szerintem más nevelési módszer lenne a megfelelő.
Egyszóval mindkét anya jó anya, mindkét anya szerető anya, ám az egyik nagyon rossz időszakot él át, a másik pedig nem megfelelő nevelési módszert választ egy komoly problémával küzdő gyerekhez.
Mennyei-pokoli szerelem
Vivi és Jonah személyisége nagyon ellentétes, ez már szinte az elejétől jól látszik, erre pedig csak rátesz egy lapáttal Vivi betegsége. Jonah nagyon felelősségtudó, kell is, hogy az legyen, lévén, részben neki kell gondoskodnia a húgairól és az öcséről. Vivi ezzel szemben alapjában véve is szabad lélek, aki sokszor ha nem is veszélyesen, de bohón és felelőtlenül viselkedik a betegségétől függetlenül is. Épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy Lord hogyan alakítja végül a kapcsolatukat, vajon sikerül áthidalniuk az ellentéteket, boldog, boldogtalan vagy keserédes lesz a közös sorsuk…
Úgy érzem, Lord a lehető legjobban és leghitelesebb oldotta ezt meg. Pont úgy, ahogyan a történet és a karakterek személyisége megkívánta.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik a mélyebb mondanivalóval rendelkező ifjúsági könyveket és a keserédes romantikát.
Kedvenc karakterek: Jonah, Leah.
Kedvenc jelenetek: A világítótornyos jelenet, Leah jelenetei, amikor Vivi találkozik az apjával, és utána Jonah elmegy érte és a végén a falfestményes jelenet.
Kedvenc idézetek:
Az alapsztori szerint, Vivi és az édesanyja egy Verona Cove nevű kis városkában tölti a nyarat. Vivi első pillantásra beleszeret a helybe, és első pillantásra beleszeret Jonah-ba, akivel a fazekasbolt előtt találkozik. Jonah épp a kishúgát viszi oda, hogy bögrét fessenek az édesanyjuknak, aki az apjuk halála után már vagy fél éve nem tud magához térni a depresszióból. Hatan vannak testvérek, és Jonah a bátyjával és a nővérével karöltve próbálja nevelni a kicsiket, a terhek pedig teljes erővel nyomják a vállát. Vivi azonnal meglátja benne a szomorúságot, és elhatározza, hogy vidámságot lop Jonah és a családja életébe. Ám ő maga is őrizget egy sötét titkot, amely megnehezíti a terveit…
Cuki, szomorú család
Valamiért nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyekben egy nagy, összetartó, szerető család szerepel, akiknek lehet, hogy vannak gondjaik, de csak egymásért élnek. Szóval, engem egy ilyen családdal már simán meg lehet venni, mert az egyszerű hétköznapjaikról is imádok olvasni. Talán azért lehet ez, mert nekem csak nagyon kis családom van, anya, a húgom és anyu párja (meg most már a két kutyusunk), és mindig is vágyakoztam egy olyan naaaaagy család után. Az ilyen könyvek olvasása közben pedig, ha egy rövid időre is, de kicsikét az adott család részesének érezhetem magam.
Nemrég írtam kritikát a Kimondhatatlan című könyvről is, amelyben egy család hasonló helyzetet él át, ott is a nagyobb testvérek nevelik az anyjuk helyett a kisebb testvéreiket, csak ott a fő problémát az okozza, hogy a két legnagyobb testvér egymásba szeret. Akkor azt írtam, szerintem arról is simán lehetne egy jó regényt írni, hogy mekkora teher és felelősség egy család eligazgatása egy tinédzser számára, és az, hogy a testvérszerelem problémáját is hozzátette az író, csak egy plusz dolog, amit akár el is hagyhatott volna. Nos, most megkaptam azt a regényt, amely középpontjában a családi gondok állnak, és igazam volt, valóban lehet erről is izgalmas és érdekes történetet írni.
Nagyon hiteles képet kapunk itt is arról, hogy milyen nehéz egy nagyobb testvérnek átvenni a családfő szerepét. Akkora teher ez, ami nem ilyen fiatal embereknek való. Ezt a felelősséget itt még nehezítette az is, hogy Jonah-ék anyukája jó ember, egykor jó anya is volt, csak épp teljesen összetört a férje halála miatt. Így a gyerekek hiányolják őt, és aggódnak érte. És hát, szörnyen hiányzik nekik az apjuk is.
Egyébként ebben a történetben is van egy cuki legkisebb tesó, Leah, aki igazán ennivaló. A beszólásain nagyon jókat vigyorogtam, igazi kis tünemény.
A hullámvasút betegség
Vivi elsőre igazi életvidám, bolondos lánynak látszik, aki még a legmélyebb mocsárban is megtalálja a szépséget. És ez igaz, legalább is, amikor épp felhangolt epizódjában van. Vivi ugyanis bipoláris zavarral küzd, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy hol az egekben repked, hol a legszörnyűbb poklot járja meg. Bár az ember azt gondolná, hogy csak a lehangolt, pokoli epizódok a nehezek, ez nem igaz. Amikor egy ilyen beteg felhangolt, mániássá válik. Túlságosan felpörög, és olyan dolgokba is simán belevág, amik veszélyesek, vagy amiket normál állapotában erkölcstelennek, rossznak gondolna. Ez az epizód, amíg tart, főképp a beteg környezete számára nehéz, ám miután véget ért, a beteg is megbánhatja a mániás viselkedése alatti cselekedeteit.
Vivi is így van ezzel. Egy megbánt cselekedet miatt tölti a nyarat Verona Cove-ban, amely miatt lehetséges, hogy elvesztette a legjobb barátnőit. Eleinte úgy gondolja, hogy neki kell fényt lopnia Jonah és a testvérei életébe, és ez ideig-óráig sikerül is neki, ám a betegségét gyógyszeres kezelés és orvosi segítség nélkül nem képes kordában tartani.
Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy mielőtt belekezdene a könyvbe, mindenképpen olvasson utána részletesen a bipoláris zavarnak, mert Vivi viselkedése csak így érthető meg igazán. Ha valaki nem ismeri ennek a betegségnek a működését, akkor lehetséges, hogy haragudni fog Vivire amiatt, amiket mond vagy tesz, pedig valóban nem tehet semmiről, csak a betegsége irányítja.
Két nagyon különböző apa
Jonah édesapja jó apa és jó férj volt. Egy kis étterem résztulajdonosaként és séfként dolgozott, imádott főzni, az étel szeretetét pedig átadta Jonah-nak is. Én is imádok sütni-főzni, és mindig is nagyon szerettem a főzős műsorokat, ezért nagyon tetszett a történetnek ez a szála. Az, hogy Jonah étellel próbálja mindig kimutatni a törődését és szeretetét, iszonyatosan cuki. Imádtam, hogy mennyire lelkesen főz és süt, és az, hogy ezt az apjától örökölte, egyszerre szomorítja el és teszi boldoggá.
Vivi ezzel szemben sosem ismerte az apját, és egészen addig, nem is hiányzott neki, míg nem látta, Jonah és a testvérei mennyire kötődnek az elvesztett apjukhoz. Van a fejében róla egy kép, de hogy az vajon hasonlít-e a valósághoz, csak azután derül ki, miután nekiáll kinyomozni a férfi nevét, és elindul, hogy megkeresse.
A történetben lévő teljesen ellentétes apakép, a gondoskodó és az elhagyó apa, lehetőséget ad arra is, hogy a szereplők és az olvasók elgondolkozzanak azon, vajon mennyire fontosak a gének. Azoktól leszünk olyanok, mint a szüleink? Vagy inkább a példától, amit mutatnak nekünk, és a szeretettől, amit adnak?
Két nagyon különböző, mégis hasonlító anya
Jonah édesanyja gondoskodó anya volt mindaddig, míg a férje meg nem halt. Ekkor teljesen összeomlott, depressziós lett, bezárkózott a szobájába, és csak nagyon ritka alkalmakkor hagyja el. Szereti a gyerekit, és pontosan tudja, hogy a nagyobbak jól gondoskodnak majd a kisebbekről, csak épp arra nem gondol a gyász és depresszió közepette, hogy ez mekkora teher az idősebb gyerekeinek. Jonah-ék nem mernek szólni senkinek az anyjuk állapotáról, ha valaki rákérdez, hogy van a nő, csak annyit felelnek, hogy jól.
Vivi édesanyja szintén szerető és gondoskodó édesanya a maga módján, csak mivel szabad művészlélek, ezért Vivit is láncok nélkül neveli. Amióta felismerték Vivi betegségét, próbálja legalább azt szemmel tartani, hogy Vivi szedi-e a gyógyszerét, ám ezen kívül egyáltalán nem szab neki korlátokat. Egy átlagos fiatal esetében, ha valóban kölcsönös a bizalom, szerintem ez nem gond, de Vivi esetében, aki fölött sokszor a betegsége uralkodik, és ezért nem lehet teljesen megbízni a szavában, szerintem más nevelési módszer lenne a megfelelő.
Egyszóval mindkét anya jó anya, mindkét anya szerető anya, ám az egyik nagyon rossz időszakot él át, a másik pedig nem megfelelő nevelési módszert választ egy komoly problémával küzdő gyerekhez.
Mennyei-pokoli szerelem
Vivi és Jonah személyisége nagyon ellentétes, ez már szinte az elejétől jól látszik, erre pedig csak rátesz egy lapáttal Vivi betegsége. Jonah nagyon felelősségtudó, kell is, hogy az legyen, lévén, részben neki kell gondoskodnia a húgairól és az öcséről. Vivi ezzel szemben alapjában véve is szabad lélek, aki sokszor ha nem is veszélyesen, de bohón és felelőtlenül viselkedik a betegségétől függetlenül is. Épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy Lord hogyan alakítja végül a kapcsolatukat, vajon sikerül áthidalniuk az ellentéteket, boldog, boldogtalan vagy keserédes lesz a közös sorsuk…
Úgy érzem, Lord a lehető legjobban és leghitelesebb oldotta ezt meg. Pont úgy, ahogyan a történet és a karakterek személyisége megkívánta.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik a mélyebb mondanivalóval rendelkező ifjúsági könyveket és a keserédes romantikát.
Kedvenc karakterek: Jonah, Leah.
Kedvenc jelenetek: A világítótornyos jelenet, Leah jelenetei, amikor Vivi találkozik az apjával, és utána Jonah elmegy érte és a végén a falfestményes jelenet.
Kedvenc idézetek:
„- Vivi – segítem ki. – Egyik nap már találkoztunk. Meggyanúsítottam a szolgálati ebét, hogy azért ül a rendőrautóban, mert le van tartóztatva.
Hayashi fölnéz, és úgy méreget, mintha azt hinné, hogy ez valami trükk akar lenni.
- Emlékszem.
- Kubaba volt az egyetlen, aki saját jogán lett Sumer királynője. Ő az egyetlen nő a sumer királylistán.
Hayashi szája lassan mosolyra húzódik.
- Rákeresett, mi?
Kubabának a hím német juhászok világában kell helytállnia, akiket bűnözőtorkok átharapására képeztek ki. És lám, a gazdija olyan nevet adott az ő királynői „kislányának”, amely azt sugallja, hogy egyenrangú a fiúkkal, mivel az is.”
„Ismerem ezt az érzést: mintha kísértetként járnál-kelnél a saját életedben. Senki sem lát, senki sem érez téged, ezért mozdulatlan maradsz, mintha tényleg bármelyik pillanatban eltűnhetnél.”
„Mert én legbelülről fakadóan, egész lényemmel, minden porcikámmal, minden sejtemmel haragszom azokra, akik szerint a depresszió azonos a gyengeséggel, és a „szomorú” embereket pátyolgatni kell, mint a magatehetetlen, totyogó csöppségeket.”
„Ismerem az érzést. Valamint azt is tudom, hogy az érzelmek az agyból jönnek. De akkor miért mellkasi fájdalmat éreznek az emberek? Miért érezzük úgy, hogy az érzelmeinket a bensőnkben, a szívünk táján hordozzuk?”
„Tudom, hogy szörnyű vagyok: tüskés, kényeskedő és makacs. Néha előfordul velem, hogy az agyam regisztrál ugyan bizonyos tényeket, de nem érzem őket. Olyasmikre gondolok, hogy nem vagyok alultáplált, nem szenvedek agresszív rákban, éjszakánként biztonságban, jó meleg ágyban alhatok, és akkor fagyizok, amikor kedvem tartja. Meg aztán most, ebben a percben is érzem az óceán sós illatát, meg a nedves homok szagát, mert elhozza a hajamat borzoló szél. Mindezt tudom, azaz kognitív szinten tisztában vagyok vele, hogy jól megy a sorom, és mégsem érzem magam szerencsésnek.”
„Alapvetően úgy gondolom, hogy nem hiszek Istenben, mert nem járok templomba, és nem érdekel, ki mit csinál, amíg nem okoz fájdalmat senkinek. De ha ez igaz, és tényleg nem hiszek, akkor miért szólok néha motyogva egy magasabb rendű lényhez? Kérlek, segíts!”
„- Jonah – suttogom, hogy lássam, alszik-e.
- Semmi baj – mondja, pedig csukva a szeme, és abszolút nincs ébren. – Semmi baj.
Ezt sűrűn mondogatja álmában, mintha már annyiszor jött volna ki a száján, hogy ez az alapértelmezett reakciója mindenre. A fájdalom szavai ezek, amelyből úgy kijutott neki az életben, meg a többieknek kiporciózott tömérdek szeretet és törődés szavai. És ő mindezek után még jobban kitárja a sebzett, már-már szétrepedő szívét, hogy be tudjon szuszakolni engem is. Az jár a fejemben, hogy biztos fáj neki, biztos nagy árat fizet azért, hogy még nekem is juttat valamit magából, pedig már alig maradt valamije, amit szétoszthatna.”
„Ez a lány olyan kedves, hogy valószínűleg a tenyeréből tudna etetni egy őzikét, mint az a kis hercegnő Leah egyik kedvenc filmjében. Ugyanakkor nyolcadikos korában – ezt a saját szememmel láttam! – egyszer bevitt egy gyomrost Patrick Lowensteinnek, amiért puncinak nevezte a bátyját. És még csak nem is azért tette, hogy megvédje Diegót! Ezt is tudom, mert a Patrickot kétrét görnyesztő csapás előtt Ellie így kiáltott: „A LÁNYOK NEMI SZERVE NEM JELENTI AZT, HOGY NYÁPIC!” Szerintem ez állati vagány duma volt.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Hayashi fölnéz, és úgy méreget, mintha azt hinné, hogy ez valami trükk akar lenni.
- Emlékszem.
- Kubaba volt az egyetlen, aki saját jogán lett Sumer királynője. Ő az egyetlen nő a sumer királylistán.
Hayashi szája lassan mosolyra húzódik.
- Rákeresett, mi?
Kubabának a hím német juhászok világában kell helytállnia, akiket bűnözőtorkok átharapására képeztek ki. És lám, a gazdija olyan nevet adott az ő királynői „kislányának”, amely azt sugallja, hogy egyenrangú a fiúkkal, mivel az is.”
„Ismerem ezt az érzést: mintha kísértetként járnál-kelnél a saját életedben. Senki sem lát, senki sem érez téged, ezért mozdulatlan maradsz, mintha tényleg bármelyik pillanatban eltűnhetnél.”
„Mert én legbelülről fakadóan, egész lényemmel, minden porcikámmal, minden sejtemmel haragszom azokra, akik szerint a depresszió azonos a gyengeséggel, és a „szomorú” embereket pátyolgatni kell, mint a magatehetetlen, totyogó csöppségeket.”
„Ismerem az érzést. Valamint azt is tudom, hogy az érzelmek az agyból jönnek. De akkor miért mellkasi fájdalmat éreznek az emberek? Miért érezzük úgy, hogy az érzelmeinket a bensőnkben, a szívünk táján hordozzuk?”
„Tudom, hogy szörnyű vagyok: tüskés, kényeskedő és makacs. Néha előfordul velem, hogy az agyam regisztrál ugyan bizonyos tényeket, de nem érzem őket. Olyasmikre gondolok, hogy nem vagyok alultáplált, nem szenvedek agresszív rákban, éjszakánként biztonságban, jó meleg ágyban alhatok, és akkor fagyizok, amikor kedvem tartja. Meg aztán most, ebben a percben is érzem az óceán sós illatát, meg a nedves homok szagát, mert elhozza a hajamat borzoló szél. Mindezt tudom, azaz kognitív szinten tisztában vagyok vele, hogy jól megy a sorom, és mégsem érzem magam szerencsésnek.”
„Alapvetően úgy gondolom, hogy nem hiszek Istenben, mert nem járok templomba, és nem érdekel, ki mit csinál, amíg nem okoz fájdalmat senkinek. De ha ez igaz, és tényleg nem hiszek, akkor miért szólok néha motyogva egy magasabb rendű lényhez? Kérlek, segíts!”
„- Jonah – suttogom, hogy lássam, alszik-e.
- Semmi baj – mondja, pedig csukva a szeme, és abszolút nincs ébren. – Semmi baj.
Ezt sűrűn mondogatja álmában, mintha már annyiszor jött volna ki a száján, hogy ez az alapértelmezett reakciója mindenre. A fájdalom szavai ezek, amelyből úgy kijutott neki az életben, meg a többieknek kiporciózott tömérdek szeretet és törődés szavai. És ő mindezek után még jobban kitárja a sebzett, már-már szétrepedő szívét, hogy be tudjon szuszakolni engem is. Az jár a fejemben, hogy biztos fáj neki, biztos nagy árat fizet azért, hogy még nekem is juttat valamit magából, pedig már alig maradt valamije, amit szétoszthatna.”
„Ez a lány olyan kedves, hogy valószínűleg a tenyeréből tudna etetni egy őzikét, mint az a kis hercegnő Leah egyik kedvenc filmjében. Ugyanakkor nyolcadikos korában – ezt a saját szememmel láttam! – egyszer bevitt egy gyomrost Patrick Lowensteinnek, amiért puncinak nevezte a bátyját. És még csak nem is azért tette, hogy megvédje Diegót! Ezt is tudom, mert a Patrickot kétrét görnyesztő csapás előtt Ellie így kiáltott: „A LÁNYOK NEMI SZERVE NEM JELENTI AZT, HOGY NYÁPIC!” Szerintem ez állati vagány duma volt.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése