Thomas Cullinan Csábítás című könyve igencsak érdekesnek ígérkezett a fülszövege alapján. Bevallom őszintén, végül nem azt kaptam, amire számítottam, de így is tetszett a regény. A trailer alapján a filmváltozatnak kicsit sötétebb hangulata lesz, mint a könyvnek, de arra is nagyon kíváncsi vagyok, remélem, sikerül majd megnéznem. Főképp, mert talán választ ad néhány kérdésre, ami a könyvben nyitott maradt.
A történet az amerikai polgárháború idején játszódik a Farnsworth Leánynevelő Intézetben, melynek vezetője egy testvérpár Martha és Harriet. A két nő azon igyekszik, hogy az iskolájuk kimaradjon a harcokból, és megvédjék önmagukat és a náluk ragadt növendékeiket a veszélyektől. Egy nap azonban, egyik tanítványuk, Amelia talál egy ellenséges, sérült katonát az iskola melletti erdőben, és visszaviszi őt magával, hogy megmentse. A probléma csak az, hogy sem a katona, sem az intézet két vezetőnője, sem a tanítványaik nem azok, akiknek eredetileg mutatják magukat.
Izgalmasan lassú cselekményszál
Utólag elolvastam mások véleményét a könyvről, és volt, akinek nem tetszett, hogy a könyv első felében nincsen pörgős cselekmény, és csak a könyv közepétől kezdenek el valóban történni az események. Nos, engem ez egyáltalán nem zavart, sőt!
Cullinan férfi létére annyira sokrétű, egymástól nagyon különböző női karaktert hozott létre, akiket a történet első felében, a gondolataik által ismerhetünk meg, hogy nekem egyáltalán nem hiányzott a sodró cselekmény. Izgalmasnak találtam, hogy beleláthatok mindegyik nő és lány karakter fejébe és lelkébe.
Sokszor úgy tűnhetett, hogy éppen semmi fontosról nem beszélnek, miközben valójában az a néhány lényegtelennek tűnő mondat mutatta meg valójában, hogy milyen emberek és mi van a lelkük legmélyén. Hogy hogyan gondolkoznak a világról, az emberekről, életről és halálról, egymásról, a háborúról és persze, a hozzájuk került sebesültről. Persze, ehhez oda kell figyelni rájuk olvasás közben, mert ha valaki felszínesen olvas, az valószínűleg nem veszi észre a sorok mögött megbúvó mögöttes értelmet.
Sok-sok női karakter
Bevallom őszintén, elsőre nekem is nagyon koncentrálnom kellett, hogy megjegyezzem a nevek alapján, ki kicsoda, ugyanis összesen nyolc szemszög található a történetben, és mindegyik női. Az elején még vissza-visszalapozgattam, hogy azonosítsam az adott fejezet beszélőjét, aztán elég gyorsan megtanultam a neveket, és már nem volt erre szükség.
Cullinant csodálom, mert még egyetlen női karaktert is nehéz hitelesen megalkotni egy férfi írónak (ahogyan egy női írónak is nehéz férfi szemszögből írni), nemhogy összesen nyolcat. És tényleg mindegyik karakter különböző, és mindegyik nagyon jól kidolgozott. Szóval ilyen szempontból szerintem Cullinan zseniális.
Az iskola vezetői, Martha és Harriet egyben testvérek is. Martha szigorú, fegyelmezett, irányító típus, akit látszólag semmi nem rengethet meg abban, amit eldöntött. Harriet gyengébb, irányíthatóbb és alkoholproblémákkal küzd. Mindketten sérült lelkűek, csak másképp. Szeretik egymást, de a különbözőségeik miatt nem igazán jönnek ki. Bevallom őszintén, egyikükről sem tudom, mit gondoljak. Mindkettejükről olvashatunk pletykákat, ám, hogy ezekből mi igaz, az nem derül ki száz százalékra. Ha a pletykák nem igazak, akkor Martha személyisége közelebb áll hozzám. Harriet alkohollal kapcsolatos gyengesége távol áll tőlem, és az is bosszantott, hogy amikor Marthának nehéz, de elkerülhetetlen döntéseket kellett hoznia, Harriet folyton belekötött ahelyett, hogy támogatta volna.
Marie a legkisebb diák az iskolában, csak tízéves. A többiek általában semmibe veszik, mert túl kicsi, ám ő a legharciasabb közülük. És ahogy a könyvben említik a legbosszúszomjasabb is, ha valaki lekezeli, az előbb vagy utóbb megbánja majd. Nagyon bírom a kis ördögfiókát, biztosan nem lehet könnyű nevelni, de olvasni róla nagyon szórakoztató.
Amelia Marie szobatársa, ő a második legfiatalabb, tizenhárom éves. Az embereket nem nagyon kedveli, a természetet és az állatokat annál inkább. Mindenféle csúszómászót, rágcsálót, bogarat és egyéb mások által nem preferált élőlényeket tart a szobájában, így nem csoda, hogy amikor megtalálja a sérült McBurney tizedest az erdőben, fogja, és őt is hazaviszi, mint valami sérült állatkát, akit a gyűjteményébe tehet. Őt is nagyon kedveltem, mert megértem az emberekkel szembeni bizalmatlanságát, és tetszik, hogy nyitott és érdeklődő a világ titkai iránt.
Alice tizenöt éves. Mielőtt az iskolába került volna, az anyjával élt, aki férfiak elcsábításával boldogult az életben. Alice-ben ez a példa él, és a szépségével próbál hatni másokra. Alapjában véve szerintem érzékeny lány, aki nagyon vágyik a szeretetre, csak ezt elfedi a kacérságával, mert fél a visszautasítástól. Apja sosem volt, az anyja is itt hagyta egyedül az iskolában, tart attól, hogy másnak sem fog igazán kelleni.
Emily tizenhat éves. Szeret főnökösködni, és imádja, amikor a tanárok rábízzák a többi lány felügyeletét. Hithűen támogatja a Konföderációs Államok hadseregét, mivel édesapja ott az egyik tábornok. Számomra talán az ő karaktere volt a legszürkébb, mert azon kívül, hogy parancsolgatott, és néha elmondta a véleményét a háborúról, nem nagyon csinált mást.
Edwina tizenhét évesként a legidősebb a lányok közül. Azt pletykálják róla, hogy az édesanyja fekete bőrű volt, ami abban az időben, Délen elég veszélyes pletykának számított. Keménynek, szinte érzelemmentesnek tűnik, ám a látszat az ő esetében is csal. Csak azért viselkedik így, mert fél, de egyébként nagyon vágyik az elfogadásra és a szeretetre.
Mattie amolyan cseléd az Intézetben. Mivel fekete bőrű, Martha rabszolgája, de lényegében jól bánnak vele, bíznak benne, és valamiféle családtagként kezelik. Ezért lehet az, hogy a könyvben Mattie is a Farnsworth vezetéknevet kapja a fejezetek előtt. Megkedveltem őt, mert sokszor jobban látta a dolgokat, mint a szabadok, és volt néhány jó beszólása a történet során.
A férfi, aki felkavarja az állóvizet
John (Johnny) McBurney-ről annyit tudni biztosra, hogy húsz éves, az északi, ellenséges hadsereg katonája, súlyosan megsérült a lába, a családja elég szegény, az édesanyja még él, és van egy beteges Bridget nevű húga. Minden más, amit önmagáról mond, kétséggel fogadható.
McBurney egyébként elég vidám fiúnak tűnik, folyton viccelődik, megpróbál a nők kedvében járni, kipuhatolni azt, mivel lehet elnyerni a barátságukat vagy a kegyeiket. Szinte azonnal rájönni arra is, hogy időnként füllent ezt-azt, ám nem lehet eldönteni, hogy azért, mert valami sötét hátsó szándéka van, vagy egyszerűen csak azt szeretné, ha a nők, akiknek sérültként az együttérzésére kell hagyatkoznia, megkedvelnék őt, és ezáltal biztos lehetne abban, hogy nem adják ki a konföderációs hadseregnek.
Az is biztos, hogy McBurney elég csapodár, lévén, három női szereplővel is kikezd, és szinte az összes női szereplővel flörtöl. Lényegében ez az, ami beindít egyfajta lavinát az iskolában. Mindenkiből előbújik a valódi énje, mindenki kimutatja a foga fehérjét, és szinte mindenkiről kiderül, hogy van valami szégyellni vagy titkolnivalója.
Ki a jó és ki a rossz?
Mielőtt nekiálltam volna olvasni a könyvet, azt hittem, vagy arról szól majd, hogy McBurney-ről kiderül, valami pszichopata, és terrorizálni kezdi a háború miatt elzártan élő, így segítségre nem számítható nőket, vagy arról, hogy a nőkről derül ki, hogy kicsit pszichopaták, és terrorizálni kezdik a sérült McBurney-t. Vagyis azt vártam, egyértelműen tudni fogom majd, hogy ki a jó, ki a rossz, ki cselekszik helyesen, ki cselekszik helytelenül.
Nos, nem így történt.
Tegnap óta gondolkozom a könyvön, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy McBurney valóban igazán veszélyes ember volt-e, vagy csak egy testileg-lelkileg sérült és sértett kölyök, aki bár néha ijesztően viselkedett és tett rossz dolgokat is, alapjában véve nem volt velejéig gonosz.
Ahogyan azt sem tudom eldönteni, hogy a nők valójában hogyan érezték magukat a közelében. Lehet, hogy féltek tőle, mert nem láthattak bele McBurney fejébe, és nem tudhatták, hogy tervez-e valamit, és ha igen, pontosan mit. De az is lehet, hogy pontosan tudták, McBurney nem igazán gonosz, és valójában ők voltak azok, akikben több volt a sötétség. Mindkét változatra vannak érveim és ellenérveim.
Talán azért van bennem ez a bizonytalanság, mert a könyv során nemcsak tényeket tudhatunk meg a karakterekről. Megesik, hogy egyik karakter mesél a másikról, és nem derül ki, hogy igaz-e, amit mondott, vagy csak kitaláció, félreértés, rosszindulat szülte pletyka. Az is elbizonytalanító tényező, hogy sok minden részben vagy egészben zárt ajtók mögött történik, és nem tudni a pontos részleteket arról, hogyan zajlottak le bizonyos események. De pont ez a bizonytalanság az, ami számomra nagyon érdekessé tette ezt a könyvet, és ez az, ami miatt még most is gondolkozom rajta. Nagyon érdekelne, hogy más olvasók hogyan látják ezt, milyennek tartják McBurney-t és az iskola lakóit…
A történet vége
A könyv utolsó harmada szerintem már cselekményében is nagyon izgalmas. Volt egy sejtésem, hogy melyik karakter döntésének lesz köszönhető majd a történet lezárása, és ez be is jött, viszont fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk el addig, mik történnek ez alatt, és miképpen következik majd be a történet lezárása.
Szóval volt olyan részlet, amit kitaláltam, és ezáltal megkaptam a sikerélményemet, de olyasmi is, amire nem számítottam, így a történet meglepetést is okozott.
A regényt azoknak ajánlom, akik szeretnek elmélkedni, elemezni, gondolkozni. Akiket nem zavar, ha lassú a cselekmény, mert izgalmasnak találják azt is, ha beleláthatnak a karakterek lelkének legmélyebb bugyraiba.
Kedvenc karakterek: Marie, Amelia.
Kedvenc jelenet: amikor Marie kimegy Ameliáért az erdei rejtekhelyére.
Kedvenc idézetek:
„Egyébként egy ideig azt hittem, hogy felfedeztem a nyerő taktikát az étkezéseknél folyó harcban. Azt csináltam, hogy különféle módszerekkel rendre kisebb felbolydulást idéztem elő az asztalnak azon a végén, ahol ültem. Volt, hogy bokán rúgtam Améliát, vagy hangosan beszéltem hozzá, vagy esetleg kiöntöttem egy pohár vizet, vagy nyújtózva próbáltam elérni valamit, ahelyett, hogy elkértem volna. Miután ilyen és ehhez hasonló, roppant változatos módszerekkel durván megszegtem az asztali illemszabályokat, a kétségbeesett Miss Martha gyakorlatilag elcibált a székemről, hogy leültessen maga mellé, Miss Harriettel szembe.
Hát, a tervem egy darabig nagyon szépen bevált, mert ott, az asztalfőn rögtön a két tanárnő után, a többi lány előtt kaptam meg az ételt. Sokkal jobban ment a sorom, mint az azt megelőző szemeszterekben, de aztán Miss Martha rájött, hogy szándékosan viselkedem rosszul, és kezdett rászokni arra, hogy egyszerűen elküld az asztaltól.”
„- Véleményed szerint – kérdeztem Ameliától -, mi lesz ennek a jenkiügynek a vége?
- Az állatok és a rovarok birodalmában nem ismerünk olyan fajokat, amelyek békésen fogadnák a betolakodókat. Ezt kerek perec megírta egy angol természettudós, akinek a könyve itt van a ládámban.
- És mi történik a betolakodókkal az állatvilágban – kérdeztem, miközben a komód fiókjához ütögettem egy diót, de vigyáztam, ne csapjak vele nagy zajt, nehogy Miss Martha meghallja.
- Hát – mondta elgondolkozva Amelia -, néha előfordul, hogy ők győznek. Egyszer láttam egy vadászdarazsat, amelyik behatolt a szöcsketanyára, és az összeset megölte, vagy legalábbis megbénította a fullánkjával. Így nyugodtan el tudta hurcolni a szöcskéket, hogy zavartalanul megehesse őket.
- Te jóságos ég! – szörnyülködtem. Végre sikerült feltörnöm a diót, de egy kicsit fel is hasítottam vele a fiók oldalát. Azért nem túl feltűnő, gondoltam. – Minő szerencse, hogy nem vagyok szöcske!
- Viszont a betolakodó nagyon gyakran alulmarad – folytatta Amelia. – Egyszer láttam egy hernyót, amelyik bement a parányi vöröshangyák közé, és azok valahogy úgy elbűvölték, vagy elterelték a figyelmét, hogy a végén teljesen ki volt nekik szolgáltatva.”
„Az az igazság, hogy néha jobban aggódom az ilyen ártatlan állatkákért, amelyek igencsak megszenvedik ezt a háborút, mint bármelyik oldal katonáiért. Hiszen a katonák legalább bizonyos fokig felelősek a saját sorsukért.”
„Nehéz lett volna ellenszenvet táplálni iránta. Olyan nyílt, barátságos képe volt, hogy ha tényszerűen tudtam volna, hogy az ártatlan külső alattomos ármányt leplez, akkor is nehéz lett volna másnak tekinteni ezt az ármányt, mint kisfiús csínynek.
És valóban bujkált ott ármány, semmi kétség. Bármit mondott McBurney tizedes, az ember önkéntelenül feltette magának a kérdést, hogy vajon tényleg így érez, vagy csak el akarja hitetni, hogy így érez. Lehet, hogy ravaszabb, mint gondoltam, és felfed valamit a trükkjéből, épp csak a legszélét, remélve, hogy ha meglátom, úgy érzem majd, hogy fölé kerekedtem a ravaszság terén. Pedig valójában nem. Vagy legalább is azt hiszi, hogy nem. Mert neki valójában az kell, hogy a másik rosszul ítélje meg őt.”
„- Te jóságos ég! – mondtam végül. – Azt gondolná az ember, hogy ha már muszáj reggel háborúzniuk, csinálhatnák halkabban is.
- Ezt támogatom – szólalt meg vidáman McBurney. – Javaslom, hogy hadakozzunk újra dárdával, lándzsával, pallossal, mint a régi szép időkben. És akkor az írek lesznek a világ urai, akárki meglássa!”
„- Minden emberben több rejlik a kabátja vagy akár a bőre színénél – mondta erre józan, tárgyilagos hangon McBurney tizedes, és beszéd közben sorra megnézett minket magának, gondolom, azért, hogy lássa, miként reagálunk a témára, amely úgy néz ki, a jenkik szerint az egyetlen, amire itt Délen gondolni tudunk.”
„- Van valamilyen eszme vagy ügy, amelynek eltökélt híve? Van valami, amiért kész lenne meghalni?
- Hogy őszinte legyek magához, kisasszony – felelte kis szünet után McBurney -, talán az anyámért halnék meg, vagy egy lányért, aki nagyon közel áll hozzám. Egy ilyen személy védelmében talán feláldoznám magam.”
„- Van pipája?
- Elhagytam úton-útfélen. Jó lesz a tiéd, Mattie.
- Maga aztán tényleg nem előkelő.
Erre teli torokbul hahotázni kezdett. Fura egy ember vót, annyi szent.
- Ha maga Jézus Krisztus jönne be ide, és kérne egy kis füstölnivalót, mit mondanál neki? Fogadjunk, hogy azt mondanád: „Uram, te osztán nem vagy valami előkelő!”
Aztán megint nyerített egy sort. Úgy röhögött, hogy nekem is muszáj vót röhögnöm.”
„- Tudja, ez a nagy baj ezzel a világgal: a civilizált társdalom! Az köt minket gúzsba, az zár ketrecbe, az fojtogat. Maga soha nem érezte úgy, hogy egy aprócska, civilizálatlan szellem döngeti a szíve falát, és cérnavékony hangon azt kiabálja: „Engedjen ki, Miss Harriet Farnsworth! Engedjen ki, hadd kapjak levegőt!”?”
„- (…) A szégyen komoly fegyver ám asszonyom! Több kárt tud tenni az ember lelkében, mint a háború a testben.”
„- Kérlek, nagyon kérlek, menj aludni!
- Borzasztó érdekes ez az egész, hát nem? Szerinted mi lesz most, Emily?
- Ez lesz! – kiáltottam, és hozzá akartam vágni a cipőmet, de ő elhajolt, és a lábbeli a folyosó szemközti falán csattant.
- Jaj, Emily! – viháncolt diadalmasan Marie. – Soha nem lesz belőled tüzér! – Azzal elszökdécselt.”
„- És honnan hallott ezekről az emberekről?
- Nem tudom. Elképzelhető, hogy elégedetlen hadifoglyoktól szerezte az értesüléseit. Olyan fiúktól, mint maga, akiknek nagyon nincs ínyére az, ahogy Északon mennek a dolgok.
- Tudja, az ilyen fickókban nem mindig lehet megbízni – mondta erre Johnny, és ismét elfordította a fejét. Mostanában többször is eszembe jutott, hogy ez volt a legőszintébb mondat, ami az ittléte alatt elhagyta a száját, sőt, talán ez volt az egyetlen őszinte mondata…”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
A történet az amerikai polgárháború idején játszódik a Farnsworth Leánynevelő Intézetben, melynek vezetője egy testvérpár Martha és Harriet. A két nő azon igyekszik, hogy az iskolájuk kimaradjon a harcokból, és megvédjék önmagukat és a náluk ragadt növendékeiket a veszélyektől. Egy nap azonban, egyik tanítványuk, Amelia talál egy ellenséges, sérült katonát az iskola melletti erdőben, és visszaviszi őt magával, hogy megmentse. A probléma csak az, hogy sem a katona, sem az intézet két vezetőnője, sem a tanítványaik nem azok, akiknek eredetileg mutatják magukat.
Izgalmasan lassú cselekményszál
Utólag elolvastam mások véleményét a könyvről, és volt, akinek nem tetszett, hogy a könyv első felében nincsen pörgős cselekmény, és csak a könyv közepétől kezdenek el valóban történni az események. Nos, engem ez egyáltalán nem zavart, sőt!
Cullinan férfi létére annyira sokrétű, egymástól nagyon különböző női karaktert hozott létre, akiket a történet első felében, a gondolataik által ismerhetünk meg, hogy nekem egyáltalán nem hiányzott a sodró cselekmény. Izgalmasnak találtam, hogy beleláthatok mindegyik nő és lány karakter fejébe és lelkébe.
Sokszor úgy tűnhetett, hogy éppen semmi fontosról nem beszélnek, miközben valójában az a néhány lényegtelennek tűnő mondat mutatta meg valójában, hogy milyen emberek és mi van a lelkük legmélyén. Hogy hogyan gondolkoznak a világról, az emberekről, életről és halálról, egymásról, a háborúról és persze, a hozzájuk került sebesültről. Persze, ehhez oda kell figyelni rájuk olvasás közben, mert ha valaki felszínesen olvas, az valószínűleg nem veszi észre a sorok mögött megbúvó mögöttes értelmet.
Sok-sok női karakter
Bevallom őszintén, elsőre nekem is nagyon koncentrálnom kellett, hogy megjegyezzem a nevek alapján, ki kicsoda, ugyanis összesen nyolc szemszög található a történetben, és mindegyik női. Az elején még vissza-visszalapozgattam, hogy azonosítsam az adott fejezet beszélőjét, aztán elég gyorsan megtanultam a neveket, és már nem volt erre szükség.
Cullinant csodálom, mert még egyetlen női karaktert is nehéz hitelesen megalkotni egy férfi írónak (ahogyan egy női írónak is nehéz férfi szemszögből írni), nemhogy összesen nyolcat. És tényleg mindegyik karakter különböző, és mindegyik nagyon jól kidolgozott. Szóval ilyen szempontból szerintem Cullinan zseniális.
Az iskola vezetői, Martha és Harriet egyben testvérek is. Martha szigorú, fegyelmezett, irányító típus, akit látszólag semmi nem rengethet meg abban, amit eldöntött. Harriet gyengébb, irányíthatóbb és alkoholproblémákkal küzd. Mindketten sérült lelkűek, csak másképp. Szeretik egymást, de a különbözőségeik miatt nem igazán jönnek ki. Bevallom őszintén, egyikükről sem tudom, mit gondoljak. Mindkettejükről olvashatunk pletykákat, ám, hogy ezekből mi igaz, az nem derül ki száz százalékra. Ha a pletykák nem igazak, akkor Martha személyisége közelebb áll hozzám. Harriet alkohollal kapcsolatos gyengesége távol áll tőlem, és az is bosszantott, hogy amikor Marthának nehéz, de elkerülhetetlen döntéseket kellett hoznia, Harriet folyton belekötött ahelyett, hogy támogatta volna.
Marie a legkisebb diák az iskolában, csak tízéves. A többiek általában semmibe veszik, mert túl kicsi, ám ő a legharciasabb közülük. És ahogy a könyvben említik a legbosszúszomjasabb is, ha valaki lekezeli, az előbb vagy utóbb megbánja majd. Nagyon bírom a kis ördögfiókát, biztosan nem lehet könnyű nevelni, de olvasni róla nagyon szórakoztató.
Amelia Marie szobatársa, ő a második legfiatalabb, tizenhárom éves. Az embereket nem nagyon kedveli, a természetet és az állatokat annál inkább. Mindenféle csúszómászót, rágcsálót, bogarat és egyéb mások által nem preferált élőlényeket tart a szobájában, így nem csoda, hogy amikor megtalálja a sérült McBurney tizedest az erdőben, fogja, és őt is hazaviszi, mint valami sérült állatkát, akit a gyűjteményébe tehet. Őt is nagyon kedveltem, mert megértem az emberekkel szembeni bizalmatlanságát, és tetszik, hogy nyitott és érdeklődő a világ titkai iránt.
Alice tizenöt éves. Mielőtt az iskolába került volna, az anyjával élt, aki férfiak elcsábításával boldogult az életben. Alice-ben ez a példa él, és a szépségével próbál hatni másokra. Alapjában véve szerintem érzékeny lány, aki nagyon vágyik a szeretetre, csak ezt elfedi a kacérságával, mert fél a visszautasítástól. Apja sosem volt, az anyja is itt hagyta egyedül az iskolában, tart attól, hogy másnak sem fog igazán kelleni.
Emily tizenhat éves. Szeret főnökösködni, és imádja, amikor a tanárok rábízzák a többi lány felügyeletét. Hithűen támogatja a Konföderációs Államok hadseregét, mivel édesapja ott az egyik tábornok. Számomra talán az ő karaktere volt a legszürkébb, mert azon kívül, hogy parancsolgatott, és néha elmondta a véleményét a háborúról, nem nagyon csinált mást.
Edwina tizenhét évesként a legidősebb a lányok közül. Azt pletykálják róla, hogy az édesanyja fekete bőrű volt, ami abban az időben, Délen elég veszélyes pletykának számított. Keménynek, szinte érzelemmentesnek tűnik, ám a látszat az ő esetében is csal. Csak azért viselkedik így, mert fél, de egyébként nagyon vágyik az elfogadásra és a szeretetre.
Mattie amolyan cseléd az Intézetben. Mivel fekete bőrű, Martha rabszolgája, de lényegében jól bánnak vele, bíznak benne, és valamiféle családtagként kezelik. Ezért lehet az, hogy a könyvben Mattie is a Farnsworth vezetéknevet kapja a fejezetek előtt. Megkedveltem őt, mert sokszor jobban látta a dolgokat, mint a szabadok, és volt néhány jó beszólása a történet során.
A férfi, aki felkavarja az állóvizet
John (Johnny) McBurney-ről annyit tudni biztosra, hogy húsz éves, az északi, ellenséges hadsereg katonája, súlyosan megsérült a lába, a családja elég szegény, az édesanyja még él, és van egy beteges Bridget nevű húga. Minden más, amit önmagáról mond, kétséggel fogadható.
McBurney egyébként elég vidám fiúnak tűnik, folyton viccelődik, megpróbál a nők kedvében járni, kipuhatolni azt, mivel lehet elnyerni a barátságukat vagy a kegyeiket. Szinte azonnal rájönni arra is, hogy időnként füllent ezt-azt, ám nem lehet eldönteni, hogy azért, mert valami sötét hátsó szándéka van, vagy egyszerűen csak azt szeretné, ha a nők, akiknek sérültként az együttérzésére kell hagyatkoznia, megkedvelnék őt, és ezáltal biztos lehetne abban, hogy nem adják ki a konföderációs hadseregnek.
Az is biztos, hogy McBurney elég csapodár, lévén, három női szereplővel is kikezd, és szinte az összes női szereplővel flörtöl. Lényegében ez az, ami beindít egyfajta lavinát az iskolában. Mindenkiből előbújik a valódi énje, mindenki kimutatja a foga fehérjét, és szinte mindenkiről kiderül, hogy van valami szégyellni vagy titkolnivalója.
Ki a jó és ki a rossz?
Mielőtt nekiálltam volna olvasni a könyvet, azt hittem, vagy arról szól majd, hogy McBurney-ről kiderül, valami pszichopata, és terrorizálni kezdi a háború miatt elzártan élő, így segítségre nem számítható nőket, vagy arról, hogy a nőkről derül ki, hogy kicsit pszichopaták, és terrorizálni kezdik a sérült McBurney-t. Vagyis azt vártam, egyértelműen tudni fogom majd, hogy ki a jó, ki a rossz, ki cselekszik helyesen, ki cselekszik helytelenül.
Nos, nem így történt.
Tegnap óta gondolkozom a könyvön, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy McBurney valóban igazán veszélyes ember volt-e, vagy csak egy testileg-lelkileg sérült és sértett kölyök, aki bár néha ijesztően viselkedett és tett rossz dolgokat is, alapjában véve nem volt velejéig gonosz.
Ahogyan azt sem tudom eldönteni, hogy a nők valójában hogyan érezték magukat a közelében. Lehet, hogy féltek tőle, mert nem láthattak bele McBurney fejébe, és nem tudhatták, hogy tervez-e valamit, és ha igen, pontosan mit. De az is lehet, hogy pontosan tudták, McBurney nem igazán gonosz, és valójában ők voltak azok, akikben több volt a sötétség. Mindkét változatra vannak érveim és ellenérveim.
Talán azért van bennem ez a bizonytalanság, mert a könyv során nemcsak tényeket tudhatunk meg a karakterekről. Megesik, hogy egyik karakter mesél a másikról, és nem derül ki, hogy igaz-e, amit mondott, vagy csak kitaláció, félreértés, rosszindulat szülte pletyka. Az is elbizonytalanító tényező, hogy sok minden részben vagy egészben zárt ajtók mögött történik, és nem tudni a pontos részleteket arról, hogyan zajlottak le bizonyos események. De pont ez a bizonytalanság az, ami számomra nagyon érdekessé tette ezt a könyvet, és ez az, ami miatt még most is gondolkozom rajta. Nagyon érdekelne, hogy más olvasók hogyan látják ezt, milyennek tartják McBurney-t és az iskola lakóit…
A történet vége
A könyv utolsó harmada szerintem már cselekményében is nagyon izgalmas. Volt egy sejtésem, hogy melyik karakter döntésének lesz köszönhető majd a történet lezárása, és ez be is jött, viszont fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk el addig, mik történnek ez alatt, és miképpen következik majd be a történet lezárása.
Szóval volt olyan részlet, amit kitaláltam, és ezáltal megkaptam a sikerélményemet, de olyasmi is, amire nem számítottam, így a történet meglepetést is okozott.
A regényt azoknak ajánlom, akik szeretnek elmélkedni, elemezni, gondolkozni. Akiket nem zavar, ha lassú a cselekmény, mert izgalmasnak találják azt is, ha beleláthatnak a karakterek lelkének legmélyebb bugyraiba.
Kedvenc karakterek: Marie, Amelia.
Kedvenc jelenet: amikor Marie kimegy Ameliáért az erdei rejtekhelyére.
Kedvenc idézetek:
„Egyébként egy ideig azt hittem, hogy felfedeztem a nyerő taktikát az étkezéseknél folyó harcban. Azt csináltam, hogy különféle módszerekkel rendre kisebb felbolydulást idéztem elő az asztalnak azon a végén, ahol ültem. Volt, hogy bokán rúgtam Améliát, vagy hangosan beszéltem hozzá, vagy esetleg kiöntöttem egy pohár vizet, vagy nyújtózva próbáltam elérni valamit, ahelyett, hogy elkértem volna. Miután ilyen és ehhez hasonló, roppant változatos módszerekkel durván megszegtem az asztali illemszabályokat, a kétségbeesett Miss Martha gyakorlatilag elcibált a székemről, hogy leültessen maga mellé, Miss Harriettel szembe.
Hát, a tervem egy darabig nagyon szépen bevált, mert ott, az asztalfőn rögtön a két tanárnő után, a többi lány előtt kaptam meg az ételt. Sokkal jobban ment a sorom, mint az azt megelőző szemeszterekben, de aztán Miss Martha rájött, hogy szándékosan viselkedem rosszul, és kezdett rászokni arra, hogy egyszerűen elküld az asztaltól.”
„- Véleményed szerint – kérdeztem Ameliától -, mi lesz ennek a jenkiügynek a vége?
- Az állatok és a rovarok birodalmában nem ismerünk olyan fajokat, amelyek békésen fogadnák a betolakodókat. Ezt kerek perec megírta egy angol természettudós, akinek a könyve itt van a ládámban.
- És mi történik a betolakodókkal az állatvilágban – kérdeztem, miközben a komód fiókjához ütögettem egy diót, de vigyáztam, ne csapjak vele nagy zajt, nehogy Miss Martha meghallja.
- Hát – mondta elgondolkozva Amelia -, néha előfordul, hogy ők győznek. Egyszer láttam egy vadászdarazsat, amelyik behatolt a szöcsketanyára, és az összeset megölte, vagy legalábbis megbénította a fullánkjával. Így nyugodtan el tudta hurcolni a szöcskéket, hogy zavartalanul megehesse őket.
- Te jóságos ég! – szörnyülködtem. Végre sikerült feltörnöm a diót, de egy kicsit fel is hasítottam vele a fiók oldalát. Azért nem túl feltűnő, gondoltam. – Minő szerencse, hogy nem vagyok szöcske!
- Viszont a betolakodó nagyon gyakran alulmarad – folytatta Amelia. – Egyszer láttam egy hernyót, amelyik bement a parányi vöröshangyák közé, és azok valahogy úgy elbűvölték, vagy elterelték a figyelmét, hogy a végén teljesen ki volt nekik szolgáltatva.”
„Az az igazság, hogy néha jobban aggódom az ilyen ártatlan állatkákért, amelyek igencsak megszenvedik ezt a háborút, mint bármelyik oldal katonáiért. Hiszen a katonák legalább bizonyos fokig felelősek a saját sorsukért.”
„Nehéz lett volna ellenszenvet táplálni iránta. Olyan nyílt, barátságos képe volt, hogy ha tényszerűen tudtam volna, hogy az ártatlan külső alattomos ármányt leplez, akkor is nehéz lett volna másnak tekinteni ezt az ármányt, mint kisfiús csínynek.
És valóban bujkált ott ármány, semmi kétség. Bármit mondott McBurney tizedes, az ember önkéntelenül feltette magának a kérdést, hogy vajon tényleg így érez, vagy csak el akarja hitetni, hogy így érez. Lehet, hogy ravaszabb, mint gondoltam, és felfed valamit a trükkjéből, épp csak a legszélét, remélve, hogy ha meglátom, úgy érzem majd, hogy fölé kerekedtem a ravaszság terén. Pedig valójában nem. Vagy legalább is azt hiszi, hogy nem. Mert neki valójában az kell, hogy a másik rosszul ítélje meg őt.”
„- Te jóságos ég! – mondtam végül. – Azt gondolná az ember, hogy ha már muszáj reggel háborúzniuk, csinálhatnák halkabban is.
- Ezt támogatom – szólalt meg vidáman McBurney. – Javaslom, hogy hadakozzunk újra dárdával, lándzsával, pallossal, mint a régi szép időkben. És akkor az írek lesznek a világ urai, akárki meglássa!”
„- Minden emberben több rejlik a kabátja vagy akár a bőre színénél – mondta erre józan, tárgyilagos hangon McBurney tizedes, és beszéd közben sorra megnézett minket magának, gondolom, azért, hogy lássa, miként reagálunk a témára, amely úgy néz ki, a jenkik szerint az egyetlen, amire itt Délen gondolni tudunk.”
„- Van valamilyen eszme vagy ügy, amelynek eltökélt híve? Van valami, amiért kész lenne meghalni?
- Hogy őszinte legyek magához, kisasszony – felelte kis szünet után McBurney -, talán az anyámért halnék meg, vagy egy lányért, aki nagyon közel áll hozzám. Egy ilyen személy védelmében talán feláldoznám magam.”
„- Van pipája?
- Elhagytam úton-útfélen. Jó lesz a tiéd, Mattie.
- Maga aztán tényleg nem előkelő.
Erre teli torokbul hahotázni kezdett. Fura egy ember vót, annyi szent.
- Ha maga Jézus Krisztus jönne be ide, és kérne egy kis füstölnivalót, mit mondanál neki? Fogadjunk, hogy azt mondanád: „Uram, te osztán nem vagy valami előkelő!”
Aztán megint nyerített egy sort. Úgy röhögött, hogy nekem is muszáj vót röhögnöm.”
„- Tudja, ez a nagy baj ezzel a világgal: a civilizált társdalom! Az köt minket gúzsba, az zár ketrecbe, az fojtogat. Maga soha nem érezte úgy, hogy egy aprócska, civilizálatlan szellem döngeti a szíve falát, és cérnavékony hangon azt kiabálja: „Engedjen ki, Miss Harriet Farnsworth! Engedjen ki, hadd kapjak levegőt!”?”
„- (…) A szégyen komoly fegyver ám asszonyom! Több kárt tud tenni az ember lelkében, mint a háború a testben.”
„- Kérlek, nagyon kérlek, menj aludni!
- Borzasztó érdekes ez az egész, hát nem? Szerinted mi lesz most, Emily?
- Ez lesz! – kiáltottam, és hozzá akartam vágni a cipőmet, de ő elhajolt, és a lábbeli a folyosó szemközti falán csattant.
- Jaj, Emily! – viháncolt diadalmasan Marie. – Soha nem lesz belőled tüzér! – Azzal elszökdécselt.”
„- És honnan hallott ezekről az emberekről?
- Nem tudom. Elképzelhető, hogy elégedetlen hadifoglyoktól szerezte az értesüléseit. Olyan fiúktól, mint maga, akiknek nagyon nincs ínyére az, ahogy Északon mennek a dolgok.
- Tudja, az ilyen fickókban nem mindig lehet megbízni – mondta erre Johnny, és ismét elfordította a fejét. Mostanában többször is eszembe jutott, hogy ez volt a legőszintébb mondat, ami az ittléte alatt elhagyta a száját, sőt, talán ez volt az egyetlen őszinte mondata…”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése