Pachmann Péter Misu háborúja című könyvébe egy ajánlás után olvastam bele, és mivel a stílus bejött, úgy gondoltam, végigolvasom. Bevallom őszintén, nem sokat tudtam korábban a délszláv háborúról, lévén, még gyerek voltam, amikor elkezdődött, és utólag, felnőve, már más háborúk foglalták le a világ érdeklődését és az enyémet is. Kíváncsian álltam neki a regénynek, hátha általa többet tudhatok meg a múltban történtekről.
Bár a történet címszereplője Misu, úgy gondolom, hogy a főszereplő mégis inkább Misu édesanyja. A nő a háború veszélyeit vállalva vág neki egy utazásnak azért, hogy megmenthesse halálos beteg kisfiát. Útközben pedig találkozik az emberi nyomorúság és kegyetlenség minden formájával. Persze, érthető, hogy ennek ellenére miért Misu lett a címszereplő, hiszen ő is háborút folytat, csak éppen egy láthatatlan, önmagában zajló háborút a betegsége ellen.
A délszláv háború, avagy a háború természete
Bár az előzetes elvárásaim nem teljesültek, és a délszláv háborúról nem tudtam meg sokkal többet a könyvből, egyáltalán nem éreztem magam csalódottnak. Talán jó is, hogy a történelmi események a háttérbe szorultak, mert így a karakterek lelki világára és a háború igazi, bestiális természetére tudott koncentrálni az író.
Az a fajta állatias kegyetlenség, amelyet a harcok előhoztak a katonákból, egyszerűen hihetetlen. Egyik nap még átlagos fiúk, férfiak voltak, iskolába jártak, dolgozni, reggelente puszit adtak az anyjuknak, este jó éjt mesét mondtak a kislányuknak. Együtt játszottak a szomszédgyerekekkel, megbeszélték a hétvégi meccs eredményét a szomszéddal. Aztán jött a háború, eltűntek a korlátok, megszűnt a törvényesség, és kedves, békés emberekből átváltoztak állatokká.
És nem, itt nem arról van szó, hogy kényszerből, önvédelemből, a szeretteik védelmének céljából ölniük kellett az ellenséget. Itt arról van szó, hogy védtelen nőket rángattak le a buszról, megerőszakolták, undorító módon megalázták őket, és élvezték. Hogy tömegével fegyvertelen, civil embereket, gyerekeket, nőket, férfiakat mészároltak le.
Ilyenkor pedig elgondolkozom azon, hogy sokakat tényleg csak a törvények tartanak vissza attól, hogy kegyetlenek legyenek? Valóban állatok, csak emberbőrt viselnek, míg következményei lehetnek a tetteiknek? Ez iszonyatosan ijesztő és elborzasztó. Hiszen ezek az emberbőrbe bújtak itt élnek körülöttünk, ők a szomszédaink, az ismerőseink, talán a barátaink vagy családtagjaink is.
Idővonalak
A történet párhuzamosan mutatja be a múltat és jelent. A múltbeli szál fejezeteiben láthatjuk Misu megfoganásának, születésének és első néhány évének történetét egészen addig, míg ki nem derül, hogy súlyos betegségben szenved, és csak egyetlen megoldás létezik a megmentésére. A jelenbeli szál pedig arról a küzdelemről szól, ahogyan Misu édesanyja a háború szörnyűségei közepette próbálja megmenteni a fiát.
Azt kell mondanom, hogy mindkét szál nagyon erősre, realisztikusra sikeredett. Már a könyv első mondata összerántja az ember gyomrát, és ez a szöveg többi részében csak fokozódik. Nincs olyan fejezet a könyvben, amely ne lett volna erős érzelmi hatással rám. A történet egy az egyben üt, nem ad pihenési időt az olvasó lelkének.
Az erőteljes szavak, kifejezések, a borzalmasabbnál borzalmasabb történések mind hozzájárulnak a regény erejéhez. Vannak szerzők, akik egyszerűen csak minél jobban meg akarják botránkoztatni az olvasókat, pedig a történet szempontjából nem lenne szükségszerű, hogy ezeket az írói eszközöket használják. Ám a Misu háborújában egyáltalán nem éreztem öncélúnak a nyers, gyomorszorító stílust. Úgy érzem, az író ez esetben nem megbotránkoztatni akart, hanem azért választotta ezt a stílust, hogy a lehető legreálisabban mutathassa be egy nemi erőszak, egy komplikált szülés, a kínzások, megalázások működését, és azt, hogy miket váltanak ki az elszenvedőből vagy szemtanúból.
A szülőszobában
Nos, tudom, hogy a történet ideje és a jelen között eltelt jó sok idő, és nem is Magyarországon játszódik a sztori, de a mai napig annyi magyarországi, szörnyű történetet olvasni a neten arról, hogy mennyire semmibe veszik a szülő anya és a világra jött baba igényeit a kórházakban, hogy az elkeserítő. És ijesztő. Még nem volt szerencsém megtapasztalni, milyen is anyának lenni, de ha a kórházi állapotok, az orvosok és nővérek hozzáállása csak egy kicsit is hasonlít a könyvbelihez, akkor nem csodálom, hogy sokan inkább otthon akarnak szülni mostanság.
A fájdalom, a vér, a test szétszakadása és egyéb fizikai dolgok is éppen eléggé ijesztőek egy nő számára, de a legijesztőbb az lehet, amikor azok, akikben bízni akarna, az orvosok, ápolók, lényegében csak egy húsdarabnak tekintik. Egy húsdarabnak, amit vagy meg kell jól nézni a saját vágyaik miatt még ilyen kiszolgáltatott állapotban is, vagy egyszerűen csak munkadarabként kell tekinteni rá, amiből ki kell szedni a gyereket, aztán össze kell foltozni.
Szerintem, ha valaki rossz kezek közé kerül a szülőszobán, az konkrétan felér egy nemi erőszak traumájával. Szóval, ha egyszer mégis anya lennék, az első és legfontosabb dolgom az lesz, hogy a világ végéről is felkutatom azokat az orvosokat és nővéreket, akiknek valóban fontos vagyok én és a gyerekem is, mert nem akarok olyan sintérek kezére kerülni, amilyenekről a könyvben is olvashattam.
Az anyai szeretet
Elképzelni sem tudom, milyen lehet úgy élni, hogy ha megerőszakolnak, nem mondhatod el senkinek, mert úgysem hinnének neked, és a szörnyeteg közelében kell élned, sőt, be kell engedned a házadba is a történtek után. Milyen lehet kihordani a szörnyeteg gyerekét azt hazudva, hogy a férjedtől van. Milyen érzés lehet világra hozni, gondozni, aztán elhatározni, hogy mégis szeretni fogod őt, mert semmiről sem tehet. És végül azért küzdeni az életed árán is, hogy megmentsd.
Misu édesanyja egy igazán erős nő. Sok mindent túlélt, és szó szerint bármire képes a fiáért. Az, ahogy a szemén át láthatjuk a vele történteket, a háborút, az emberi szörnyeket és áldozataikat, a fiát és önmagát, megrázó és elgondolkoztató.
Bevallom őszintén, nem számítottam arra, amire Misu anyja készült. Azt gondoltam, azért vág át a háborús területeken, hogy elvigye a fiát egy távoli, biztonságos kórházba, egy bizonyos szakterülethez értő orvoshoz, aki meg tudja menteni őt. Ám a valódi terve ennél sokkal, de sokkal nagyobb önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot.
Misu és az ellenség gyermeke
Misu az út alatt megismerkedik egy muszlim kislánnyal, akivel barátokká válnak. Nem nagyon érdekli őket, hogy egyikük keresztény, másikuk muszlim, miért is érdekelné, számukra az a fontos, hogy mindketten emberek, gyerekek, jól érzik magukat együtt, kedvesek egymáshoz, és jókat játszanak. Őket még nem rontotta meg a felnőttek idiótasága, előítéletessége. Mivel nem értik egymás nyelvét, a porba rajzolt képekkel kommunikálnak egymással. Így mesélik el egymásnak azt is, hogy milyen rossz dolgok történtek velük.
Nagyon aranyos volt kettejük barátsága, és a könyv Epilógusát, amikor rájöttem, hogy ki is írta, bevallom őszintén, megkönnyeztem.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik bírják a lelki megrázkódtatásokat, és képesek szembenézni a világ és az emberiség valódi arcával – az önfeláldozóval és a kegyetlennel is.
Kedvenc karakter: a muszlim kislány, Misu anyukája.
Kedvenc jelenet: amikor Misu a kerítésen át eteti a muszlim kislányt.
Kedvenc idézetek:
„Érdekesek vagyunk mi, asszonyok. Létrehozunk életeket, hogy aztán létrehozzuk vele a magunk fájdalmát, aggódását.”
„Nem nyeltem le a vizet. A számban tartottam, megfájdult a fogam tőle, annyira hideg volt. Élesen szúrt az ínyemnél. Visszadobtam a kulacsot, és elindultam a buszhoz. A tisztféle intett, így az ajtót azonnal kinyitották. Szedtem a lábam, alig bírtam szusszal, hiszen csak az orromon keresztül vehettem levegőt. Hátrafutottam Misuhoz, és szájon csókoltam. Misu érezte, hogy hideg és vizes a szám. Becsukta a szemét, és megadta magát. Ahogy régen, ha elfáradt a kerti lugasban, amikor nyulakat kergettünk vagy ürgéket kerestünk. Hátradőlt, a karomba vettem, és cseppről cseppre csorgattam a szájába a vizet.”
„A zubbonyosok kint a reszkető nőket utánozták. Mintha remegne a lábuk vagy mintha sírnának. Csúfolták őket, nagyokat nevettek, és persze cigarettáztak.
Az egyik a kulacsát mutogatta felénk. Mintha vízzel kínált volna. Jeleztem, hogy köszönjük, és hogy természetesen kérünk. Erre a busz oldalára és az ablakokra locsolták a vizet. A kislányok döbbenten figyelték. A zubbonyosok élvezték a halálfélelmünket. Szinte fürödtek benne. Volt, aki a nadrágját is letolta, és a csupasz fenekét mutogatta a gyerekek felé.”
„Emlékszem, kislánykoromban, az utcánkban sokszor játszottam olyan fiúkkal, akiknek a nyakában félholdas medál lógott, nem pedig kereszt, mint az enyémben. Ha anyámat kérdeztem, hogy a miénk miért más, mint az övék, csak annyit mondott, hogy más Istent szeretnek ők, és mást mi. Ha megkérdeztem, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, nem tudott válaszolni. A választ magam találtam meg. Emlékszem, volt egy barátnőm félholdas medállal. Őt szerettem a legjobban, mindig megvédett, ha vízbe akartak lökni a nagyobbak. Egyszer a cseresznyefáról a vállán hozott le, mert a létrát, amin felmásztam, elrúgták onnan a többiek.”
„Misut harcmezőkre vitte a képzelete. Fondorlattal, néha ármánnyal vívta a csatáit elképelt hőseivel. Kicselezte, lépre csalta a manókat. Csapdát ásott nekik, ha olyan kedve volt, elrejtette őket. Akkor még nem tudtam, hogy a legnagyobb és leghosszabb háborúját éppen most kezdi el. Azt sem, hogy a hadvezére én magam leszek.”
„Ha jól értem, a doktor bennem turkál, a hasamban kotorászik. A belső szerveimben, ahol új élet foganhat. Életekről határoz, és a döntésében én vagyok az eszköz. Egy tárgy vagyok a szemében, amely segíthet isteni tervének megvalósításában. Azt hiszem, egyáltalán nem is érdekli őt más, mint kizárólag a saját üdvözülése.”
„A doktor leült mellém, fejét a térdére hajtotta. Sírt, és a Jóistent szidta, amiért ide kellett jönnie. Kiderült, néhány nap múlva szabadon járható lesz az az út, amelyik édesanyja falujához vezet. Azt mondta, látott egy jelentést, több nyelven is ráírták, hogy a kerítésen túl éjszaka száznegyven embert fejbe lőttek. Szerinte azokat égették el most. Egyszerűen olajat locsoltak rájuk, és meggyújtották az emberhalmot. Nem győzték már ásni a gödröket – így mondta.”
„Ijedten guggoltam az orvos mellé, megráztam, figyeljen rám, ébredjen. Hol van a kislány anyja, hova vitték? – kérdeztem tőle üvöltve.
- Mégis a nőkkel kezdték.
- Az lehetetlen, hiszen ott van a kislánya.
- Nyilván a gyerekek is sorra kerülnek majd.
Először öklendeztem azóta, hogy itt voltam a Drinánál.”
„Misu most is a kerítésnél ült. Vele szemben, a túloldalon a kislány. Senki sem foglalkozott velük. Misu darabokat tört egy szelet kenyérből, és a lyukakon keresztül dugta át neki. Volt, amelyiket meglocsolta egy kis vízzel, mert a palackot nem tudta átadni. Piszkos és nyúzott volt a kislány arca. Lassan rágta a falatokat, néha Misura mosolygott.”
„Egyre nagyobb volt a hangzavar, puska dörrent a kerítésen túl. Mindenki összerezzent. A kislány az egyik oldalról, Misu a másikról kapaszkodott az acélsodronyba. Összeért piszkos kis ujjuk.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Bár a történet címszereplője Misu, úgy gondolom, hogy a főszereplő mégis inkább Misu édesanyja. A nő a háború veszélyeit vállalva vág neki egy utazásnak azért, hogy megmenthesse halálos beteg kisfiát. Útközben pedig találkozik az emberi nyomorúság és kegyetlenség minden formájával. Persze, érthető, hogy ennek ellenére miért Misu lett a címszereplő, hiszen ő is háborút folytat, csak éppen egy láthatatlan, önmagában zajló háborút a betegsége ellen.
A délszláv háború, avagy a háború természete
Bár az előzetes elvárásaim nem teljesültek, és a délszláv háborúról nem tudtam meg sokkal többet a könyvből, egyáltalán nem éreztem magam csalódottnak. Talán jó is, hogy a történelmi események a háttérbe szorultak, mert így a karakterek lelki világára és a háború igazi, bestiális természetére tudott koncentrálni az író.
Az a fajta állatias kegyetlenség, amelyet a harcok előhoztak a katonákból, egyszerűen hihetetlen. Egyik nap még átlagos fiúk, férfiak voltak, iskolába jártak, dolgozni, reggelente puszit adtak az anyjuknak, este jó éjt mesét mondtak a kislányuknak. Együtt játszottak a szomszédgyerekekkel, megbeszélték a hétvégi meccs eredményét a szomszéddal. Aztán jött a háború, eltűntek a korlátok, megszűnt a törvényesség, és kedves, békés emberekből átváltoztak állatokká.
És nem, itt nem arról van szó, hogy kényszerből, önvédelemből, a szeretteik védelmének céljából ölniük kellett az ellenséget. Itt arról van szó, hogy védtelen nőket rángattak le a buszról, megerőszakolták, undorító módon megalázták őket, és élvezték. Hogy tömegével fegyvertelen, civil embereket, gyerekeket, nőket, férfiakat mészároltak le.
Ilyenkor pedig elgondolkozom azon, hogy sokakat tényleg csak a törvények tartanak vissza attól, hogy kegyetlenek legyenek? Valóban állatok, csak emberbőrt viselnek, míg következményei lehetnek a tetteiknek? Ez iszonyatosan ijesztő és elborzasztó. Hiszen ezek az emberbőrbe bújtak itt élnek körülöttünk, ők a szomszédaink, az ismerőseink, talán a barátaink vagy családtagjaink is.
Idővonalak
A történet párhuzamosan mutatja be a múltat és jelent. A múltbeli szál fejezeteiben láthatjuk Misu megfoganásának, születésének és első néhány évének történetét egészen addig, míg ki nem derül, hogy súlyos betegségben szenved, és csak egyetlen megoldás létezik a megmentésére. A jelenbeli szál pedig arról a küzdelemről szól, ahogyan Misu édesanyja a háború szörnyűségei közepette próbálja megmenteni a fiát.
Azt kell mondanom, hogy mindkét szál nagyon erősre, realisztikusra sikeredett. Már a könyv első mondata összerántja az ember gyomrát, és ez a szöveg többi részében csak fokozódik. Nincs olyan fejezet a könyvben, amely ne lett volna erős érzelmi hatással rám. A történet egy az egyben üt, nem ad pihenési időt az olvasó lelkének.
Az erőteljes szavak, kifejezések, a borzalmasabbnál borzalmasabb történések mind hozzájárulnak a regény erejéhez. Vannak szerzők, akik egyszerűen csak minél jobban meg akarják botránkoztatni az olvasókat, pedig a történet szempontjából nem lenne szükségszerű, hogy ezeket az írói eszközöket használják. Ám a Misu háborújában egyáltalán nem éreztem öncélúnak a nyers, gyomorszorító stílust. Úgy érzem, az író ez esetben nem megbotránkoztatni akart, hanem azért választotta ezt a stílust, hogy a lehető legreálisabban mutathassa be egy nemi erőszak, egy komplikált szülés, a kínzások, megalázások működését, és azt, hogy miket váltanak ki az elszenvedőből vagy szemtanúból.
A szülőszobában
Nos, tudom, hogy a történet ideje és a jelen között eltelt jó sok idő, és nem is Magyarországon játszódik a sztori, de a mai napig annyi magyarországi, szörnyű történetet olvasni a neten arról, hogy mennyire semmibe veszik a szülő anya és a világra jött baba igényeit a kórházakban, hogy az elkeserítő. És ijesztő. Még nem volt szerencsém megtapasztalni, milyen is anyának lenni, de ha a kórházi állapotok, az orvosok és nővérek hozzáállása csak egy kicsit is hasonlít a könyvbelihez, akkor nem csodálom, hogy sokan inkább otthon akarnak szülni mostanság.
A fájdalom, a vér, a test szétszakadása és egyéb fizikai dolgok is éppen eléggé ijesztőek egy nő számára, de a legijesztőbb az lehet, amikor azok, akikben bízni akarna, az orvosok, ápolók, lényegében csak egy húsdarabnak tekintik. Egy húsdarabnak, amit vagy meg kell jól nézni a saját vágyaik miatt még ilyen kiszolgáltatott állapotban is, vagy egyszerűen csak munkadarabként kell tekinteni rá, amiből ki kell szedni a gyereket, aztán össze kell foltozni.
Szerintem, ha valaki rossz kezek közé kerül a szülőszobán, az konkrétan felér egy nemi erőszak traumájával. Szóval, ha egyszer mégis anya lennék, az első és legfontosabb dolgom az lesz, hogy a világ végéről is felkutatom azokat az orvosokat és nővéreket, akiknek valóban fontos vagyok én és a gyerekem is, mert nem akarok olyan sintérek kezére kerülni, amilyenekről a könyvben is olvashattam.
Az anyai szeretet
Elképzelni sem tudom, milyen lehet úgy élni, hogy ha megerőszakolnak, nem mondhatod el senkinek, mert úgysem hinnének neked, és a szörnyeteg közelében kell élned, sőt, be kell engedned a házadba is a történtek után. Milyen lehet kihordani a szörnyeteg gyerekét azt hazudva, hogy a férjedtől van. Milyen érzés lehet világra hozni, gondozni, aztán elhatározni, hogy mégis szeretni fogod őt, mert semmiről sem tehet. És végül azért küzdeni az életed árán is, hogy megmentsd.
Misu édesanyja egy igazán erős nő. Sok mindent túlélt, és szó szerint bármire képes a fiáért. Az, ahogy a szemén át láthatjuk a vele történteket, a háborút, az emberi szörnyeket és áldozataikat, a fiát és önmagát, megrázó és elgondolkoztató.
Bevallom őszintén, nem számítottam arra, amire Misu anyja készült. Azt gondoltam, azért vág át a háborús területeken, hogy elvigye a fiát egy távoli, biztonságos kórházba, egy bizonyos szakterülethez értő orvoshoz, aki meg tudja menteni őt. Ám a valódi terve ennél sokkal, de sokkal nagyobb önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot.
Misu és az ellenség gyermeke
Misu az út alatt megismerkedik egy muszlim kislánnyal, akivel barátokká válnak. Nem nagyon érdekli őket, hogy egyikük keresztény, másikuk muszlim, miért is érdekelné, számukra az a fontos, hogy mindketten emberek, gyerekek, jól érzik magukat együtt, kedvesek egymáshoz, és jókat játszanak. Őket még nem rontotta meg a felnőttek idiótasága, előítéletessége. Mivel nem értik egymás nyelvét, a porba rajzolt képekkel kommunikálnak egymással. Így mesélik el egymásnak azt is, hogy milyen rossz dolgok történtek velük.
Nagyon aranyos volt kettejük barátsága, és a könyv Epilógusát, amikor rájöttem, hogy ki is írta, bevallom őszintén, megkönnyeztem.
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik bírják a lelki megrázkódtatásokat, és képesek szembenézni a világ és az emberiség valódi arcával – az önfeláldozóval és a kegyetlennel is.
Kedvenc karakter: a muszlim kislány, Misu anyukája.
Kedvenc jelenet: amikor Misu a kerítésen át eteti a muszlim kislányt.
Kedvenc idézetek:
„Érdekesek vagyunk mi, asszonyok. Létrehozunk életeket, hogy aztán létrehozzuk vele a magunk fájdalmát, aggódását.”
„Nem nyeltem le a vizet. A számban tartottam, megfájdult a fogam tőle, annyira hideg volt. Élesen szúrt az ínyemnél. Visszadobtam a kulacsot, és elindultam a buszhoz. A tisztféle intett, így az ajtót azonnal kinyitották. Szedtem a lábam, alig bírtam szusszal, hiszen csak az orromon keresztül vehettem levegőt. Hátrafutottam Misuhoz, és szájon csókoltam. Misu érezte, hogy hideg és vizes a szám. Becsukta a szemét, és megadta magát. Ahogy régen, ha elfáradt a kerti lugasban, amikor nyulakat kergettünk vagy ürgéket kerestünk. Hátradőlt, a karomba vettem, és cseppről cseppre csorgattam a szájába a vizet.”
„A zubbonyosok kint a reszkető nőket utánozták. Mintha remegne a lábuk vagy mintha sírnának. Csúfolták őket, nagyokat nevettek, és persze cigarettáztak.
Az egyik a kulacsát mutogatta felénk. Mintha vízzel kínált volna. Jeleztem, hogy köszönjük, és hogy természetesen kérünk. Erre a busz oldalára és az ablakokra locsolták a vizet. A kislányok döbbenten figyelték. A zubbonyosok élvezték a halálfélelmünket. Szinte fürödtek benne. Volt, aki a nadrágját is letolta, és a csupasz fenekét mutogatta a gyerekek felé.”
„Emlékszem, kislánykoromban, az utcánkban sokszor játszottam olyan fiúkkal, akiknek a nyakában félholdas medál lógott, nem pedig kereszt, mint az enyémben. Ha anyámat kérdeztem, hogy a miénk miért más, mint az övék, csak annyit mondott, hogy más Istent szeretnek ők, és mást mi. Ha megkérdeztem, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, nem tudott válaszolni. A választ magam találtam meg. Emlékszem, volt egy barátnőm félholdas medállal. Őt szerettem a legjobban, mindig megvédett, ha vízbe akartak lökni a nagyobbak. Egyszer a cseresznyefáról a vállán hozott le, mert a létrát, amin felmásztam, elrúgták onnan a többiek.”
„Misut harcmezőkre vitte a képzelete. Fondorlattal, néha ármánnyal vívta a csatáit elképelt hőseivel. Kicselezte, lépre csalta a manókat. Csapdát ásott nekik, ha olyan kedve volt, elrejtette őket. Akkor még nem tudtam, hogy a legnagyobb és leghosszabb háborúját éppen most kezdi el. Azt sem, hogy a hadvezére én magam leszek.”
„Ha jól értem, a doktor bennem turkál, a hasamban kotorászik. A belső szerveimben, ahol új élet foganhat. Életekről határoz, és a döntésében én vagyok az eszköz. Egy tárgy vagyok a szemében, amely segíthet isteni tervének megvalósításában. Azt hiszem, egyáltalán nem is érdekli őt más, mint kizárólag a saját üdvözülése.”
„A doktor leült mellém, fejét a térdére hajtotta. Sírt, és a Jóistent szidta, amiért ide kellett jönnie. Kiderült, néhány nap múlva szabadon járható lesz az az út, amelyik édesanyja falujához vezet. Azt mondta, látott egy jelentést, több nyelven is ráírták, hogy a kerítésen túl éjszaka száznegyven embert fejbe lőttek. Szerinte azokat égették el most. Egyszerűen olajat locsoltak rájuk, és meggyújtották az emberhalmot. Nem győzték már ásni a gödröket – így mondta.”
„Ijedten guggoltam az orvos mellé, megráztam, figyeljen rám, ébredjen. Hol van a kislány anyja, hova vitték? – kérdeztem tőle üvöltve.
- Mégis a nőkkel kezdték.
- Az lehetetlen, hiszen ott van a kislánya.
- Nyilván a gyerekek is sorra kerülnek majd.
Először öklendeztem azóta, hogy itt voltam a Drinánál.”
„Misu most is a kerítésnél ült. Vele szemben, a túloldalon a kislány. Senki sem foglalkozott velük. Misu darabokat tört egy szelet kenyérből, és a lyukakon keresztül dugta át neki. Volt, amelyiket meglocsolta egy kis vízzel, mert a palackot nem tudta átadni. Piszkos és nyúzott volt a kislány arca. Lassan rágta a falatokat, néha Misura mosolygott.”
„Egyre nagyobb volt a hangzavar, puska dörrent a kerítésen túl. Mindenki összerezzent. A kislány az egyik oldalról, Misu a másikról kapaszkodott az acélsodronyba. Összeért piszkos kis ujjuk.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése