Donáth Mirjam Mások álma című regénye azóta érdekelt, hogy először elolvastam a fülszövegét. Bevallom őszintén, 10 évvel ezelőtt még eszembe sem jutott, hogy egyszer elmehetnék ebből az országból, de a mostani körülmények között szerintem az emberek többségének megfordul a fejében. Így nekem is. Épp ezért igazán érdekelt, hogy az írónő hogyan is élte meg Magyarország elhagyását és az új életét az USÁ-ban.
Ez a könyv lényegében egy önéletrajzi írás. Donáth Mirjam ösztöndíjjal kikerült New York legjobb egyetemére, és újságírást tanult. Ez alatt rengeteg mindent megtapasztalt, sok kaland érte, és könyvformába öntötte az érzéseit és gondolatait.
A „főszereplő”
Kicsit féltem, hogy vajon milyen ember is Donáth Mirjam. Olvasás előtt semmit nem tudtam róla, és tartottam tőle, hogy ha esetleg az alapszemélyisége nem szimpatikus, az elrontja az olvasás élményét is. Hála az égnek, a félelmem alaptalannak bizonyult. A könyv „főszereplője” sok mindenben különbözik tőlem, de sok mindenben hasonlít is. Más az alapszemélyiségünk, de hasonló a világlátásunk és hasonlóak a vágyaink, így könnyedén szimpatizálni tudtam vele.
Nagyon átéreztem a gondjait, a félelmeit, a vágyait. Aggódtam, hogy mindig legyen viszonylag biztos fedél a feje felett, hogy felvegyék a munkahelyre, ahová jelentkezett, hogy sikerüljön ott jól teljesítenie, és hasonlók. Azt is megértettem, ahogy New Yorkhoz, Magyarországhoz és a kivándorláshoz viszonyult. Drukkoltam neki, hogy megtalálja a boldogságát, ha nem New Yorkban, akkor másutt. A könyv vége kicsit elbizonytalanított abban, hogy vajon ez sikerült-e neki, de remélem, hogy igen. Részben biztosan, hiszen gyermeke született, akit imád.
Tényleg mások álma
A regény elején az írónő elmondja, hogy sok Magyarországon élő magyar ember megszólta őt az USA-beli életről szóló cikkeiért és ezért a könyvéért is. Azt sérelmezték, hogy míg sokan menekülnének ebből az országból, de nincs meg rá a lehetőségük, addig akinek megadatott, hogy kint élhet, nem él vele, és csak „nyavalyog”. Ezzel pedig elveszi az itthonról álmodozók kedvét az esetleges költözéstől, és a hitüket abban, hogy valahol messze, a világ másik felén, jobb élet is várhat rájuk az itteninél.
Nos, annak ellenére, hogy a könyvet olvasva elhatároztam, soha az életben nem fogok New Yorkba költözni, én nem érzem úgy, hogy az írónő megölte volna az álmaimat és a hitemet. Ő csak leírta, amiket átélt, látott, érzett, teljesen őszintén. Az, hogy ez részben negatív volt, nem az ő hibája. Én például tudom magamról, hogy New York nem nekem való. Olyan a mentalitásom, hogy az a város másodpercek alatt élve felfalna. Nekem egy nyugisabb, békésebb hely való, ami nem ennyire vibráló, nyüzsgő. De léteznek ilyenek is a világon, nem igaz? Vagyis az, hogy az írónő nem találta a helyét New Yorkban, és az olvasó olvasás közben szintén úgy érzi, hogy ez a város talán nem neki való, nem azt jelenti, hogy akkor annyi az álmának. Hanem csak annyit, hogy valójában egy másik ország, város adhatja meg neki azt, amit keres. Hála az égnek, szinte az egész világ nyitva van most már az ember előtt, úgyhogy van választási lehetőség, nem is egy.
Aki pedig valóban New Yorkra vágyik, mert belevaló, bátor, vagány, azt ez a könyv sem tántoríthatja el a terveitől.
Sokszínű magány
Az ember a filmek alapján azt képzeli, hogy az USA az elfogadás, nyitottság, szabadság, sokszínűség hazája. Hát, az olvasottak alapján ez csak részben van így. Igaz, hogy ezerféle származású, vallású ember él egymás mellett, de mindezt egymástól majdhogynem teljesen elkülönülve teszik. Megvan minden csoportnak a saját területe, a saját kis társasága, és csak kevesek keverednek a többi társasággal. A bevándorlókból pedig, jöjjenek bárhonnan a világból, csak ritkán lesz igazi New York-i.
Magányos dolog lehet egyébként New Yorkban élni, talán ezért is van az, hogy ott könnyen barátkoznak a hasonszőrűek, de könnyen is válnak el egymástól. Az élet ide-oda sodorja őket, egyik albérletből a másikba, a város egyik feléből a másikba, így amíg tart a barátság, addig nagyon szoros, ám egyik napról a másikra teljesen megszűnhet.
Otthon nélkül
Leginkább a New York-i lakhatás az, ami elborzasztott. Én az egész életemet egyetlen lakásban éltem le, már az is furcsa volt, amikor néhány évre a lakás egyik szobájából átköltöztem a másikba. Szóval el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet lerobbant albérletek kicsi szobáiban élni úgy, hogy az albérlő albérlője vagy, ami törvénytelen, és tudod, hogy bármelyik nap bármelyik órájában kitehetnek az utcára. Nincs mihez kötődnöd, nincsen meg az az érzés, hogy egy nehéz nap után hazamehetsz. Számomra ez ijesztő.
Ettől függetlenül kicsit irigylem az írónő életét, személyiségét. A családja életmódjának köszönhetően már Magyarországon hozzászokott ahhoz, hogy újabb és újabb helyen kell élnie, új környezetbe beilleszkednie, régi emberektől elválnia, és újakat megszokni és megkedvelni. Így pedig elég kurázsi volt benne ahhoz, hogy New Yorkban is viszonylag jól boldoguljon. Persze… gyerekként nehéz lehet ez az állandó vándorlás, de felnőttként nagyon hasznosak a következményei. Lévén, nekem mindig fix otthonom volt, rettegek a változásoktól, és sajnos nem vagyok elég életrevaló sem. Ha egy idegen országban kitennének az albérletemből az utcára, halovány lilám nem lenne, mihez is kezdjek. Már persze azon kívül, hogy kiborulok. És tudom, hogy ez rossz, ilyen mentalitással nagyon nehezen lehet boldogulni a mai világban, épp ezért irigylem kicsit azokat, akiket már gyerekként az életre neveltek. Nekik sokkal könnyebb felnőttként legyőzni a problémákat. Persze, valószínűleg az életrevaló emberek meg engem irigyelnek kicsit, amiért van egy biztos pont az életemben, ahol mindig otthon lehetek. Így van ez, „akinek göndör a haja, egyenesre vágyik, akinek egyenes, az meg göndörre”.
A regény végén az írónő aggódik amiatt, hogy a saját gyerekének vajon jót tesz-e azzal, hogy hol itt élnek, hol ott élnek, a kicsinek mindig el kell szakadnia a barátaitól, az óvó néniktől, a lakástól, amit megszokott. Ez az életmód valóban nehéz lehet a gyereknek, de szerintem ezzel olyasvalamit adnak neki, amiért felnőttként hálás lesz. Mert ő bizony a jég hátán is meg fog élni, ha szükséges.
Egyetem és újságírás
Mivel egész életemben érdekelt az újságírás, így nagy érdeklődéssel olvastam azokat a részeket, amelyek az egyetemi cikkíró feladatokról, aztán pedig a valódi újságíró munkáról szóltak. Amit kicsit sajnáltam, hogy ezekből a részekből csak kevés volt, vagy legalább is én túl kevésnek éreztem, és még többet szerettem volna tudni az írónő életének ezen részéről. Hogy hogyan működik egy szerkesztőség, kik dolgoznak ott, pontosan mit csinálnak, milyen az irodai munka, milyen az, amikor helyszínre kell kimenni, hogyan interjúztat az ember stb. Remélem, egyszer kijön majd egy olyan könyve is Donáth Mirjamnak, ami csak és kizárólag a munkájáról és a munkája közben történt érdekes sztorikról szól majd. Én nagyon vevő lennék rá.
Összetartás
Mindig azt hallottam itt-ott külföldön élő, dolgozó magyaroktól, hogy odakint a bajban előbb lehet számítani a lengyelekre és más országból jött bevándorlókra, mint magyar honfitársainkra. Szóval felüdülés volt most azt olvasni, hogy vannak helyek, ahol a magyarok igenis összetartanak, közösséget alkotnak, és tartják egymásért a hátukat. Ahol nem keresztbe tesznek egymásnak, hanem segítenek. Még úgy is pozitív dolog ez számomra, ha ezek a barátságok kérészéletűek, mert nem az számít, hogy meddig tartanak, hanem az, hogy amíg tartanak, addig igazán erősek.
A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnék megismerni egy fiatal, az otthonát elhagyó nő kalandjait, örömeit, megpróbáltatásait, és kíváncsiak rá, hogyan látja bevándorlóként New Yorkot.
Kedvenc idézetek:
„Márk mindenkivel jóban volt. Híre is ment a maga szükségei előtt mindig a másikra gondoló, alföldi születésű fekete srácnak, aki nem tudott úgy elsétálni a ridgewoodi házsor előtt, hogy Marika néni ki ne kiabált volna neki az ablakból: „Magyar gyerek, hozzál fel nekem két szál petrezselymet, belefőzzük a húslevesbe, aztán megesszük!”
„Ahogy a Mercer Streeten sétáltam az uszoda felé, általában beugrottam a 248-as szám alatti Think Coffee nevű kávézóba, ahol kapitalizmust élt életemben először találkoztam a jelenséggel, hogy akár kicsi, akár óriáspohár kamillateát kértem, az 2 dollár 36 centbe került.
„A teafűért fizetsz, nem a forró vízért” – mondta a pultos.”
„Azután Márkra néztem, és eszembe jutott legelső beszélgetésünk a patkányok felett futó New York-i metrószerelvényen, amikor Manhattanbe kísért a JFK repülőtérről. Akkor tinédzserkori önmagáról mesélt. Megbecsüli a patkányok lakta New York-i metrót, mondta, őt patkány még sosem bántotta, amit a magyar metró utasairól nem tud elmondani. Ő azon a Budapesten szocializálódott, ahol a fekete ember ritkább volt, mint a fehér holló. Számtalanszor belekötöttek. Volt, hogy belerúgtak. Leköpték. Nem bántja ő, ha robotolnia kell New Yorkban a fennmaradásért. Itt egy lehet a tömegből. A kutya se bámulja meg.”
„- Nem elég szeretni a másikat – mondta aztán. Két keze közé seperte a patyolatfehér lepedőn szétterült színes fényképeket. – Úgy kell szeretni, ahogy neki van arra szüksége.”
„Nem féltem elbukni ott, ahol a talpraállást jobban értékelik az egyszeri sikernél. Semmitől sem féltem már, csak az áldozat szerepétől, amiben a munkahelyemen tengettem a hétköznapokat, és ami mellett minden más félelem indokolatlanuk, de szükségszerűen eltörpült.”
„A New York-iak, akik a hétköznapokon könyökkel taszították ki egymást a tömött metrókocsikból, akik dühös esernyőharcot vívtak az esőben ázó tömött főutcákon, akik idegrohamot kaptak, ha előttük nem a megfelelő tempóban közlekedtek a járókelők, összezártak, ha veszélyt éreztek. Szeptember 11-e tizedik évfordulóján, Bloomberg polgármester üzenete így szólt: „Ha bezárkózol a házadba, mert félsz, akkor ők nyernek. Ha nem hagyod a másikat imádkozni, beszélni, ha bármiféle jogot megtagadsz egy embercsoporttól, pontosan azt teszed, amit ők akarnak. Ne tedd!””
„(…) mert egy működő kapitalizmusban a vásárlónak kedveznek a játékszabályok.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Ez a könyv lényegében egy önéletrajzi írás. Donáth Mirjam ösztöndíjjal kikerült New York legjobb egyetemére, és újságírást tanult. Ez alatt rengeteg mindent megtapasztalt, sok kaland érte, és könyvformába öntötte az érzéseit és gondolatait.
A „főszereplő”
Kicsit féltem, hogy vajon milyen ember is Donáth Mirjam. Olvasás előtt semmit nem tudtam róla, és tartottam tőle, hogy ha esetleg az alapszemélyisége nem szimpatikus, az elrontja az olvasás élményét is. Hála az égnek, a félelmem alaptalannak bizonyult. A könyv „főszereplője” sok mindenben különbözik tőlem, de sok mindenben hasonlít is. Más az alapszemélyiségünk, de hasonló a világlátásunk és hasonlóak a vágyaink, így könnyedén szimpatizálni tudtam vele.
Nagyon átéreztem a gondjait, a félelmeit, a vágyait. Aggódtam, hogy mindig legyen viszonylag biztos fedél a feje felett, hogy felvegyék a munkahelyre, ahová jelentkezett, hogy sikerüljön ott jól teljesítenie, és hasonlók. Azt is megértettem, ahogy New Yorkhoz, Magyarországhoz és a kivándorláshoz viszonyult. Drukkoltam neki, hogy megtalálja a boldogságát, ha nem New Yorkban, akkor másutt. A könyv vége kicsit elbizonytalanított abban, hogy vajon ez sikerült-e neki, de remélem, hogy igen. Részben biztosan, hiszen gyermeke született, akit imád.
Tényleg mások álma
A regény elején az írónő elmondja, hogy sok Magyarországon élő magyar ember megszólta őt az USA-beli életről szóló cikkeiért és ezért a könyvéért is. Azt sérelmezték, hogy míg sokan menekülnének ebből az országból, de nincs meg rá a lehetőségük, addig akinek megadatott, hogy kint élhet, nem él vele, és csak „nyavalyog”. Ezzel pedig elveszi az itthonról álmodozók kedvét az esetleges költözéstől, és a hitüket abban, hogy valahol messze, a világ másik felén, jobb élet is várhat rájuk az itteninél.
Nos, annak ellenére, hogy a könyvet olvasva elhatároztam, soha az életben nem fogok New Yorkba költözni, én nem érzem úgy, hogy az írónő megölte volna az álmaimat és a hitemet. Ő csak leírta, amiket átélt, látott, érzett, teljesen őszintén. Az, hogy ez részben negatív volt, nem az ő hibája. Én például tudom magamról, hogy New York nem nekem való. Olyan a mentalitásom, hogy az a város másodpercek alatt élve felfalna. Nekem egy nyugisabb, békésebb hely való, ami nem ennyire vibráló, nyüzsgő. De léteznek ilyenek is a világon, nem igaz? Vagyis az, hogy az írónő nem találta a helyét New Yorkban, és az olvasó olvasás közben szintén úgy érzi, hogy ez a város talán nem neki való, nem azt jelenti, hogy akkor annyi az álmának. Hanem csak annyit, hogy valójában egy másik ország, város adhatja meg neki azt, amit keres. Hála az égnek, szinte az egész világ nyitva van most már az ember előtt, úgyhogy van választási lehetőség, nem is egy.
Aki pedig valóban New Yorkra vágyik, mert belevaló, bátor, vagány, azt ez a könyv sem tántoríthatja el a terveitől.
Sokszínű magány
Az ember a filmek alapján azt képzeli, hogy az USA az elfogadás, nyitottság, szabadság, sokszínűség hazája. Hát, az olvasottak alapján ez csak részben van így. Igaz, hogy ezerféle származású, vallású ember él egymás mellett, de mindezt egymástól majdhogynem teljesen elkülönülve teszik. Megvan minden csoportnak a saját területe, a saját kis társasága, és csak kevesek keverednek a többi társasággal. A bevándorlókból pedig, jöjjenek bárhonnan a világból, csak ritkán lesz igazi New York-i.
Magányos dolog lehet egyébként New Yorkban élni, talán ezért is van az, hogy ott könnyen barátkoznak a hasonszőrűek, de könnyen is válnak el egymástól. Az élet ide-oda sodorja őket, egyik albérletből a másikba, a város egyik feléből a másikba, így amíg tart a barátság, addig nagyon szoros, ám egyik napról a másikra teljesen megszűnhet.
Otthon nélkül
Leginkább a New York-i lakhatás az, ami elborzasztott. Én az egész életemet egyetlen lakásban éltem le, már az is furcsa volt, amikor néhány évre a lakás egyik szobájából átköltöztem a másikba. Szóval el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet lerobbant albérletek kicsi szobáiban élni úgy, hogy az albérlő albérlője vagy, ami törvénytelen, és tudod, hogy bármelyik nap bármelyik órájában kitehetnek az utcára. Nincs mihez kötődnöd, nincsen meg az az érzés, hogy egy nehéz nap után hazamehetsz. Számomra ez ijesztő.
Ettől függetlenül kicsit irigylem az írónő életét, személyiségét. A családja életmódjának köszönhetően már Magyarországon hozzászokott ahhoz, hogy újabb és újabb helyen kell élnie, új környezetbe beilleszkednie, régi emberektől elválnia, és újakat megszokni és megkedvelni. Így pedig elég kurázsi volt benne ahhoz, hogy New Yorkban is viszonylag jól boldoguljon. Persze… gyerekként nehéz lehet ez az állandó vándorlás, de felnőttként nagyon hasznosak a következményei. Lévén, nekem mindig fix otthonom volt, rettegek a változásoktól, és sajnos nem vagyok elég életrevaló sem. Ha egy idegen országban kitennének az albérletemből az utcára, halovány lilám nem lenne, mihez is kezdjek. Már persze azon kívül, hogy kiborulok. És tudom, hogy ez rossz, ilyen mentalitással nagyon nehezen lehet boldogulni a mai világban, épp ezért irigylem kicsit azokat, akiket már gyerekként az életre neveltek. Nekik sokkal könnyebb felnőttként legyőzni a problémákat. Persze, valószínűleg az életrevaló emberek meg engem irigyelnek kicsit, amiért van egy biztos pont az életemben, ahol mindig otthon lehetek. Így van ez, „akinek göndör a haja, egyenesre vágyik, akinek egyenes, az meg göndörre”.
A regény végén az írónő aggódik amiatt, hogy a saját gyerekének vajon jót tesz-e azzal, hogy hol itt élnek, hol ott élnek, a kicsinek mindig el kell szakadnia a barátaitól, az óvó néniktől, a lakástól, amit megszokott. Ez az életmód valóban nehéz lehet a gyereknek, de szerintem ezzel olyasvalamit adnak neki, amiért felnőttként hálás lesz. Mert ő bizony a jég hátán is meg fog élni, ha szükséges.
Egyetem és újságírás
Mivel egész életemben érdekelt az újságírás, így nagy érdeklődéssel olvastam azokat a részeket, amelyek az egyetemi cikkíró feladatokról, aztán pedig a valódi újságíró munkáról szóltak. Amit kicsit sajnáltam, hogy ezekből a részekből csak kevés volt, vagy legalább is én túl kevésnek éreztem, és még többet szerettem volna tudni az írónő életének ezen részéről. Hogy hogyan működik egy szerkesztőség, kik dolgoznak ott, pontosan mit csinálnak, milyen az irodai munka, milyen az, amikor helyszínre kell kimenni, hogyan interjúztat az ember stb. Remélem, egyszer kijön majd egy olyan könyve is Donáth Mirjamnak, ami csak és kizárólag a munkájáról és a munkája közben történt érdekes sztorikról szól majd. Én nagyon vevő lennék rá.
Összetartás
Mindig azt hallottam itt-ott külföldön élő, dolgozó magyaroktól, hogy odakint a bajban előbb lehet számítani a lengyelekre és más országból jött bevándorlókra, mint magyar honfitársainkra. Szóval felüdülés volt most azt olvasni, hogy vannak helyek, ahol a magyarok igenis összetartanak, közösséget alkotnak, és tartják egymásért a hátukat. Ahol nem keresztbe tesznek egymásnak, hanem segítenek. Még úgy is pozitív dolog ez számomra, ha ezek a barátságok kérészéletűek, mert nem az számít, hogy meddig tartanak, hanem az, hogy amíg tartanak, addig igazán erősek.
A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnék megismerni egy fiatal, az otthonát elhagyó nő kalandjait, örömeit, megpróbáltatásait, és kíváncsiak rá, hogyan látja bevándorlóként New Yorkot.
Kedvenc idézetek:
„Márk mindenkivel jóban volt. Híre is ment a maga szükségei előtt mindig a másikra gondoló, alföldi születésű fekete srácnak, aki nem tudott úgy elsétálni a ridgewoodi házsor előtt, hogy Marika néni ki ne kiabált volna neki az ablakból: „Magyar gyerek, hozzál fel nekem két szál petrezselymet, belefőzzük a húslevesbe, aztán megesszük!”
„Ahogy a Mercer Streeten sétáltam az uszoda felé, általában beugrottam a 248-as szám alatti Think Coffee nevű kávézóba, ahol kapitalizmust élt életemben először találkoztam a jelenséggel, hogy akár kicsi, akár óriáspohár kamillateát kértem, az 2 dollár 36 centbe került.
„A teafűért fizetsz, nem a forró vízért” – mondta a pultos.”
„Azután Márkra néztem, és eszembe jutott legelső beszélgetésünk a patkányok felett futó New York-i metrószerelvényen, amikor Manhattanbe kísért a JFK repülőtérről. Akkor tinédzserkori önmagáról mesélt. Megbecsüli a patkányok lakta New York-i metrót, mondta, őt patkány még sosem bántotta, amit a magyar metró utasairól nem tud elmondani. Ő azon a Budapesten szocializálódott, ahol a fekete ember ritkább volt, mint a fehér holló. Számtalanszor belekötöttek. Volt, hogy belerúgtak. Leköpték. Nem bántja ő, ha robotolnia kell New Yorkban a fennmaradásért. Itt egy lehet a tömegből. A kutya se bámulja meg.”
„- Nem elég szeretni a másikat – mondta aztán. Két keze közé seperte a patyolatfehér lepedőn szétterült színes fényképeket. – Úgy kell szeretni, ahogy neki van arra szüksége.”
„Nem féltem elbukni ott, ahol a talpraállást jobban értékelik az egyszeri sikernél. Semmitől sem féltem már, csak az áldozat szerepétől, amiben a munkahelyemen tengettem a hétköznapokat, és ami mellett minden más félelem indokolatlanuk, de szükségszerűen eltörpült.”
„A New York-iak, akik a hétköznapokon könyökkel taszították ki egymást a tömött metrókocsikból, akik dühös esernyőharcot vívtak az esőben ázó tömött főutcákon, akik idegrohamot kaptak, ha előttük nem a megfelelő tempóban közlekedtek a járókelők, összezártak, ha veszélyt éreztek. Szeptember 11-e tizedik évfordulóján, Bloomberg polgármester üzenete így szólt: „Ha bezárkózol a házadba, mert félsz, akkor ők nyernek. Ha nem hagyod a másikat imádkozni, beszélni, ha bármiféle jogot megtagadsz egy embercsoporttól, pontosan azt teszed, amit ők akarnak. Ne tedd!””
„(…) mert egy működő kapitalizmusban a vásárlónak kedveznek a játékszabályok.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése