Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2018. március 3., szombat

André Aciman: Szólíts a neveden


André Aciman Szólíts a neveden című regénye a filmváltozatával keltette fel a figyelmemet. Láttam a Facebookon a film promóját, megnéztem a trailerét, és tudtam, hogy a könyvet is mindenképpen el kell olvasnom. Olyan kevés LMBTQ regény jelenik meg sajnos magyar nyelven, hogy amihez hozzá lehet jutni, azt örömmel elolvasom, hátha valami gyöngyszemre bukkanok. Ezúttal is ez történt.

A történet egy Elio nevű tinédzserfiúról szól, aki a szüleivel mindig egy olasz kisváros nyaralójában tölti a nyarat. Minden évben odafogadnak magukhoz egy nyaralóvendéget alkotói szabadságra, aki segíti Elio apjának a munkáját, valamint ő maga is tudományos munkát végez. Ezúttal egy fiatal férfi érkezik a családhoz, Oliver, akihez Elio első pillanattól vonzódik.

Stílus és nyelvezet

Ez a regény nem egy könnyed nyelvezetű szórakoztató irodalmi mű. A szépirodalom határán egyensúlyoz, jellemzőek rá a hosszú, összetett mondatok, az idegen szavak, a művészettörténeti, nyelvészeti, történelmi és irodalmi utalások, valamint a filozofikus stílus. Szóval lehet, hogy aki nincs kifejezetten oda az ilyen szövegekért, annak beletörik majd a bicskája.

A történet Elio szemszögéből, E/1-ben van megírva, ami kicsit furcsa lehet elsőre. Ugyanis a tinédzserfiúk többsége biztos, hogy nem olyan nyelvezetet, stílust használ, mint ő, és nem gondolkozik ennyire elvontan, filozofikusan. Aztán, ahogy az olvasó megismeri Eliót, rájön, hogy ez nem írói hiba, hanem Elio a kivétel a korosztályában. A szüleinek köszönhetően nagyon tanult, sok olyasmit is tud az irodalom, történelem, filozófia és más tudományágak területéről, amit más tinik biztosan nem. Szóval a műveltsége kiemelkedően nagy, és a szellemi szintje jócskán megelőzi a kortársaiét.

Értelem és érzelem

Bár, ahogy fentebb is írtam, Elio szellemileg kiemelkedik a kortársai közül, érzelmileg még tinédzser. Egyelőre csak keresi önmagát, fogalma sincs róla, kicsoda, mit akar, kihez vonzódik, kit szeret. Az érzései olyanok, mint az időjárás, szinte percről percre változnak. Egyszer rajongva vágyódik Oliver után, és bármit megtenne, csak hogy a férfi egy elismerő szót szóljon hozzá, máskor egy lány után fut, butaságnak véli a korábbi rajongását, és közömbössé válik Oliver iránt. Aztán a rajongás ismét fellángol, átalakul, elmélyül, és végül igazi szerelem lesz belőle. Ez az érzelmi utazás pedig izgalmas és gyönyörű.

A másik fél

Oliver karaktere igazán érdekes, főképp azért, mert Elio szemén át látjuk őt, és Elio nem mindig a valóságot látja. Féltékenységében, rajongásában olyasmiket is Oliver tettei mögé lát, amelyeket csak ő képzel. Ezek a félreértések pedig csak idővel derülnek ki, ám akkor teljesen összeáll végre Oliver karaktere is.

Oliver visszafogottabb. Próbálja elnyomni az érzéseit, nem akar sem Eliónak, sem a fiú szüleinek gondot, csalódást okozni. És önmagának sem. Tudja, hogy Elio még csak egy fiatal srác, két különböző kontinensen élnek, és egyéb dolgok is közöttük állnak, és fél tőle, hogy ha hagyja az érzéseit eluralkodni magán, akkor megsérül.

Az igazi szülők

Egy igazi szülő szerintem feltétel nélkül szereti a gyerekeit. Akkor is, ha valamiben nem ért egyet velük, vagy egyszerűen csak nem érti őket. Elio szülei igazi szülők. Szinte azonnal megérzik a fiuk és Oliver közötti kötődést, és finoman, csendesen, de támogatják azt. Bár nem mondanak semmit, úgy viselkednek Oliverrel, mintha családtag lenne, mintha máris a vejükké fogadták volna.

A könyv vége felé van egy beszélgetés Elio és az apja között, amely nagyon tanulságos és szép. Az apa azt tanácsolja a fiának, hogy inkább érezze át az öröm mellett a fájdalmat is, minthogy lemondjon az érzésekről, és semmit se érezzen. Nagyon egyetértek vele. Egy szerelem még akkor is ijesztő kicsit, ha a társadalom simán elfogadja, ám egy olyan szerelem, amely előtt milliónyi akadály áll, rengeteg lemondással és kínnal jár. Mégis inkább ismerje meg az ember ezt a fájó szerelmet, minthogy az egész életét szerelem nélkül élje le.

Szívszakadás

A regény vége nagyon érdekes a karakterek személyisége szempontjából, és egyben nagyon szívszorító. Nem igazán tudok spoilerezés nélkül beszélni róla, úgyhogy csak annyi, hogy így volt tökéletes. Időközben sikerült megnézem a könyv filmváltozatát is, amiben a történet végét kicsit megmásították, megvágták, és nekem emiatt lezáratlannak és tragikusabbnak tűnt, mint a regény befejezése.

Ami kicsit zavart

Nyitott embernek tartom magam, de voltak olyan gondolatok, tettek a történetben, amik számomra kicsit bizarrak voltak. A barackos jelenetet betudom annak, hogy a férfiak többsége valahogy sokkal szex-orientáltabb, mint a nők többsége, és ha egy filmben megkívánják az almáspitét (lásd Amerikai pite), akkor már a barack sem furcsább. Valószínűleg ezer bizarrabb szexuális dolgot csinálnak nap mint nap az emberek a világon, szóval nem akasztott ki ez a rész, csak számomra kicsit fura volt.

A másik, ami szintén furcsa volt, és ez valószínűleg a lelki beállítottságom miatt van, hogy Elio és Oliver szinte eggyé akarnak válni, nemcsak testileg, hanem mindenféle szempontból. Ezt fejezi ki a regény címe is, Szólíts a neveden. Ezáltal az összeolvadás által azt szeretnék elérni, hogy szimbolikus értelemben Elióból Oliver, Oliverből Elio váljék, és így sose kelljen többé elválniuk a másiktól. Annyira ismerni akarják a másikat, látni minden apró titkát, ami számomra a valóságban már bizarr lenne. Például nem tudnám elképzelni, hogy egy másik ember előtt vécézzek. Én ehhez túl zárkózott személyiség vagyok, és azt hiszem, kiforrott, makacs és egoista is, aki már nem képes mások miatt megváltozni, maximum abban reménykedik, hogy akad valaki, aki elfogadja majd olyannak, amilyen.

A regényt azoknak ajánlom, akik otthon érzik magukat a komolyabb szövegek területén, és nyitottak megismerni egy fiatal fiú első igazi szerelmének történetét.

Kedvenc karakterek: Elio, Oliver, Elio apja.

Kedvenc jelenetek: amikor Elio az apjával beszélget.

Kedvenc idézetek:

„A legtöbben jobb híján úgy élnek, mintha két életük lenne, egyik a vázlat, másik a kész mű, a kettő közt megannyi variációval. Pedig csak egy van, és a szíved hamarabb kopik el, mint gondolnád, ami pedig a testedet illeti, egyszer csak eljön az idő, amikor mások már ránézni sem akarnak, nemhogy még a közelébe is jöjjenek.”

„– Szeretsz egyedül lenni? – kérdezte.
– Nem. Egyedül lenni senki sem szeret. De megtanultam együtt élni a magánnyal.”

„Közös csillagot találtunk, ő és én. Ez pedig mindenkinek csak egyszer adatik meg.”

„Ha hülyeséget csinálok, hát csináljak hülyeséget. Ha összeér a térdünk, hát összeér. Ha meg akarom ölelni, hát megölelem.”

„Hogy csodáltam az olyan embereket, akik képesek úgy beszélni a saját hibáikról, mintha azok holmi távoli rokonok volnának, akiket, ha már kitagadni nem lehet, meg kell tanulni elviselni valahogy.”

„A te helyzetedben azt mondom, ha jön a fájdalom, fogadd el, ha van még láng, ne oltsd ki, ne légy vele kegyetlen. Annyi mindent tépünk ki magukból a gyógyulás mesterséges felgyorsítása érdekében, hogy harmincéves korunkra már egészen csődbe megyünk, és minden újabb találkozásnál egyre kevesebbet és kevesebbet tudunk adni. Gyötrő dolog, ha éjjelente nem hagy aludni a hiány, és az sem kellemesebb, ha látjuk, mások hamarabb felejtenek el minket, mint szeretnénk. De szándékosan semmit sem érezni, nehogy valamit éreznünk kelljen… Ez borzalmas pazarlás.”

„– Aki sokat olvas, rendszerint rejtőzködik. Elrejti önmagát. A rejtőzködők pedig ritkán vannak jóban magukkal.
– És te rejtőzködsz?
– Néha. Miért, te nem?”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése