Ha csak úgy ismeretlenül veszem a kezembe V. K. Bellone Felvont vitorlák című regényét, a történet alapján biztosan azt gondolom, hogy egy sokkönyves, külföldi, profi írótól olvasok éppen. A gyönyörű az ebben, hogy Bellone valójában egy elsőkönyves, magyar írónő, és csak a profi jelző az, amelyben nem tévedtem volna.
Meridia világa egy veszélyes és izgalmas világ, amely nem ismeri a modern technikát, és a mi korunkból hátramaradt tárgyakat a Tengeristennő csodájának tekinti. A történet két szálon fut, az egyik Anahitáról a Tengeristennő főpapnőjéről szól, akit belekényszerítettek a szerepébe, most pedig Ramallal, a vademberrel kötendő házasság az, amire rá akarják venni. Anahita megpróbál kibújni a házasság alól, hiszen másik férfinak ígérte a szívét. Espadon azonban távol van Meridiától, hajójával és legénységével éppen egy fontos ereklye után kutat, amely megváltoztathatja az egész világot. A másik szál az ő kalandjait meséli el nekünk.
Aprólékosság
Rengeteg fantasy történetet olvastam már életem során, de nagyon kevés olyan sztorival találkoztam, amit az írója a lehető legaprólékosabban kidolgozott volna. Minden sztoriban találtam nagyobb hézagokat, logikátlanságokat, olyasmit, amire kíváncsi lettem volna, amit fontos lett volna tudnom olvasóként, de nem kaptam rá semmiféle választ. Nos, Meridia világa olyan szinten kidolgozott, hogy egyetlen fontosabb kérdés vagy nagyobb kétség sem merült fel bennem olvasás közben.
A politikai-vallási szál, a társadalmi rétegek működése, a múlt beleilleszkedése a jelen világába, minden szépen ki van találva. Valahányszor előkerült a történetben egy a mi világunkból származó technikai eszköz, izgatottság fogott el. Bár a tárgyak nevét a szereplők nem mondják ki, az általuk adott leírások alapján kitalálhatja az ember, hogy pontosan miről is van szó. Olyan ez, mint amikor véletlenül összefutsz egy gyerekkori ismerőssel, és bár már évtizedek óta nem láttad, hirtelen mégis felismered őt a vonásairól.
Egy nagyon emberi főhős
A legtöbb sztoriban van egy teljesen nyilvánvalóan pozitív hős, aki megy, bátran és önzetlenül harcol, és végül megmenti a világot. Nos, Espadon nagyon nem ilyen férfi. Való igaz, hogy neki kell elvileg jobbá tennie a világot úgy, hogy sikeresen véghezvisz egy küldetést, ehhez viszont nem hősi, hanem nagyon is emberi személyiséget kapott. Olyannyira, hogy a mai napig nem tudom eldönteni, hogy kedvelem-e őt, vagy sem. Ahogyan az is kétséges, hogy ő egy összességében pozitív vagy negatív főszereplő lesz-e a történet végére. És ez… baromi izgalmas!
Olvasás közben figyeltem Espadon tetteit, mondatait, érzéseit, gondolatait, megpróbáltam kielemezni őket, rájönni, mi is hajtja valójában. Hőskomplexusa van, és emiatt akarja megmenteni a népét? Egoista, és azt szeretné, ha hősként ünnepelnék mások? Vagy valódi hívő, aki tényleg hiszi, hogy a Tengeristennő őt jelölte ki a küldetésre?
Az elnyomott nő
Anahita életéről eddig mindig mások döntöttek, elsősorban az apja. Szinte még gyerek volt, amikor beadták papnőnek, és elszakították Espadontól, és azóta is csak azért küzd, hogy végül a férfi felesége lehessen. Elérte, hogy főpapnővé válasszák, aki megházasodhat, de a törvény szerint csak és kizárólag azzal a férfival teheti, akit a Tengeristennő a bajnokává tesz egy hajós versenyen. A lány hisz abban, hogy Espadon lesz a kiválasztott, ám az apja megint keresztbe tesz neki azzal, hogy házasságba akarja kényszeríteni egy másik férfival.
Anahita karaktere gyönyörű fejlődésen megy keresztül. Elzárták a világtól, így igencsak keveset tud róla, előítéletes, fél attól, ami más. Már a hite is megrendült a Tengeristennőben, csak kötelességből végzi a dolgát. Egyetlen vágya maradt, hogy Espadon hazatérjen, és megszabadítsa a kötelességeinek láncától és az apja elnyomásától.
Aztán belép az életébe egy vadember, egy barbár, aki a sivatagból jött, és sosem látta a tengert. Akinek furcsa szokásai vannak, és állítólag a saját népének egy része is gyűlöli. És ez a barbár feleségül akarja őt magának.
Nem csoda, hogy Anahita halálra van rémülve, és megpróbál mindent, hogy megmeneküljön a házasságtól. Ahogyan az sem csoda, hogy eleinte az ellenséget látja férjjelöltjében és annak népében. Aztán a tornyát elhagyva betekintést nyer a valódi világba, és szép lassan kinyílik a szeme. A valóság pedig teljesen más, mint amit korábban hitt.
Csodálatosan ki van dolgozva az is, ahogyan megváltoznak az érzései Espadon, a sivatagi nép és Ramal iránt. Semmi nincs elkapkodva, minden teljesen reális és pont a megfelelő ütemű.
A sivatagi, civilizált barbár
Ramal elsőre valóban egy sivatagi vadembernek tűnik, furcsa szokásokkal és rejtélyes célokkal. A sivatagi népek ugyanis mindig rosszban voltak a meridiaiakkal, Ramal az első vezető, aki más módszerekkel próbál jobb életet teremteni a népének. Békével, ésszel és házassággal, nem pedig karddal és vérrel.
A regény elején nem tudtam, mi fog kisülni a karakteréből, nagyon féltem tőle, hogy egy Khal Drogóhoz hasonló személyiség lesz, akit iszonyatosan utálok a Trónok harcában, de hála az égnek, a félelmem teljesen alaptalan volt. Ramalt az első néhány jelenete után megkedveltem, és minél többet tudtam meg róla, annál jobban a szívemhez nőtt. Megvannak a maga titkai, a maga hibái, ám alapjában véve sokkal civilizáltabb és emberségesebb, mint a „civilizált” meridiaiak többsége. A regény végén egy teljesen új helyzetbe kerül, amiből nagyon kíváncsi vagyok, mit fog kihozni végül.
Nem mellékes mellékszereplők
Sok regényben a mellékszereplők csak díszek. Nos, ebben a könyvben nem. Van kidolgozott háttértörténetük, összetett személyiségük, és tetteikkel nagyon komoly hatással vannak (vagy lesznek a későbbiekben) a cselekményre és a főszereplőkre.
Az egyik, akit imádok Eel, aki egy aranyszívű gonosztevő, egy igazi szeretnivaló gazember. Törvénytelen dolgokból él, megvannak a sötét kis titkai, de ha valaki elnyeri a barátságát, azért átmegy tűzön-vízen. Ramallal nagyon klassz baráti párost alkotnak, bár Eel valószínűleg sosem ismerné ezt be hangosan.
A másik nagy kedvencem Kame. Ő egy fiatal hajósinas, akinek bár elég szomorú a múltja, mégsem halt még ki belőle a gyermeki naivitás. Imádja a kalandokat, imád új dolgokat megismerni, az, hogy Espadonnal tarthat, olyan számára, mint mikor egy hétévest vidámparkba visznek. Ismeri a veszélyt, de még nem érzi át teljesen, így benne van a legőrültebb akciókban is. Aztán szép lassan elkezd felnőni a szemünk előtt. Lát, hall, megtapasztal és megszenved dolgokat, és ennek köszönhetően rálép a felnőtté válás útjára. Az ő karaktere azért izgalmas, amiért Espadoné, mert folyamatosan fejlődik, változik, és nem lehet előre tudni, hogy mi is lesz majd ennek a következménye. Belőle is lehet még bármi, hős és antihős is, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, milyen sors vár majd rá.
Van még egy karakter a regényben, aki iszonyatosan izgalmas, ám mivel meglepetés volt számomra, hogy ki is ő, mit is akar, mert a történet elején teljesen másnak tűnik, mint amilyen valójában, így nem írnám le a nevét. A lényeg vele kapcsolatban, hogy az eszméit, céljait nagyon is megértem, ám az eszközöket, amelyekkel el akarja érni őket, elítélem. Viszont épp azért, mert ellentétes érzéseket váltott ki belőlem, részben megértem őt, részben nem, nagyon érdekesnek találtam.
Különleges világok
A regény világán belül sok kisebb világot ismerhetünk meg, amelyek mind különböznek egymástól. Ott van Meridia, amelyet a Tengeristennő imádatán alapuló vallás irányít. Az ott élők civilizált országnak tartják, vagy legalább is az ott élő férfiak. A nők helyzete ugyanis nem túl rózsás Meridiában. Az apjuk, férjük uralkodik rajtuk, ha pedig nincsen férfi, aki „vigyázzon rájuk”, és nem lehetnek papnők sem, akkor kénytelenek szajhának állni, vagy éhen halnak. Persze megy az intrika is ezerrel, még a Tengeristennő hajós versenyén is az nyer, aki jobban csal, vagy több pénze, jobb kapcsolatai vannak, a tehetség csak mellékes.
A másik világ a sivatagi népek hazája. Itt nem túl egyszerű az élet, lévén az iható víz kincsnek számít. A sivatagi népek több törzsből állnak, akik hol összefognak, hol egymásnak esnek, egyetlen közös van bennük, hogy utálják a meridiaikat. A szokásaik egy része elég bizarr, másik része igazán érdekes. És számomra minden hibájukkal együtt is sokkal szimpatikusabb nép, mint a meridiaiak.
Aztán ott van a tenger világa, amelyet Espadon kalandjainak és a Tengeristennő versenyének köszönhetően ismerhetünk meg. Veszélyes, kiszámíthatatlan világ ez, ám egyben gyönyörű is. Nem tudom, hogy Bellone járt-e már hajón és tengeren, de számomra teljesen hihetően írta le ezeket a részeket. Úgy, hogy olvasás közben én magam is a tengeren éreztem magam egy nagy kaland közepén.
És persze ott van az ismeretlen világ, amely felé Espadon hajózik. Meridiai még sosem lépte át a „küszöbét”, úgyhogy csak néhány régi, hátramaradt szövegből lehet arra következtetni, mi is vár a hajó legénységére. Az ottani világról nem is szeretnék többet írni. Mindenki olvassa el és fedezze fel maga az ismeretlen világot olvasás közben Espadonékkal. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy izgalmas lesz.
A regényt azoknak ajánlom, akik egy kalandokkal teli, részletesen kidolgozott fantasyre vágynak, amelyet bár egy elsőkönyves író írt, ezt profikat is megszégyenítő módon vitte véghez.
Kedvenc karakterek: Anahita, Ramal, Eel, Kame.
Kedvenc jelenetek: amikor Anahita Ramal édesanyjánál van, és általa kicsit jobban megismerhetjük mi és Anahita is Ramalt.
Kedvenc idézetek:
„– Tudja, igazán adhatna nekem egy esélyt. Attól még, hogy a sivatagba születtem, nem vagyok én olyan rossz ember – mormolta.
– Kiskoromban anyám arra tanított, hogy különösen óvakodjak mindenkitől, aki azt bizonygatja, hogy nem akar rosszat.
– Bölcs asszony lehetett – nevette el magát Ramal.”
„– (…) Csak nézz magadra, hiszen te vagy a tökéletes bábkirály!
– Köszönöm! – Carassius nem tudta eldönteni, hogy ezen most megsértődjön vagy sem. Menthetetlenül összezavarodott.
– Sokan szeretnek, kifogástalan családból jössz, remek kereskedelmi hajós vagy, szelíd, megbízható, de nem veszélyesen okos…
– Ahi, te most szívességet akarsz kérni tőlem, vagy meg akarsz bántani?”
„Anahita a kopott fényű tükörbe nézett. Nem Meridia főpapnője állt előtte, hanem egy egyszerű lány. Egy lány, aki szabadon járhat-kelhet, anélkül, hogy vallási előírásoknak vagy politikai elvárásoknak kellene megfelelnie. Olyan, aki nyugodtan lehet néha bolondos és vakmerő. Valaki, akit már-már elfelejtett. Önmaga. Szemét lehunyta, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem akart emlékezni rá, mit veszített, hogy mivé lett az egyház foglyaként.”
„– Elég szarul nézel ki – szólította meg a barbárt.
Ramal olyan gyorsan fordult meg, mint a felzavart vad. Amint meglátta, hogy csak Eel áll előtte, megnyugodott.
– Hogy jöttél be? – morogta.
– Az ajtón.
– Bezártam.
– Meglehet. De hallod, tényleg nem vagy formában. Úgy megnyúlt az arcod, mint egy öszvérnek. Sápadt vagy. Meg egy kicsit zöldes – vigyorgott rá Eel. Élvezettel harapott bele újra az almába.
Ramal pár másodpercig irigyen bámulta, ahogyan rág, aztán undorodva visszatért a hányáshoz.
– Ez lesz az új hobbid? – röhögött a csempész.
– Dögölj meg! Csak azért jöttél, hogy rajtam szórakozz?
– Eltaláltad. És megérte. Nyugi, majd megszokod. A tengert. Engem nem biztos.”
„Hinni akarta, hogy az Istennő nem is létezik. Csak az emberek találták ki, a haláltól rettegő, bizonytalan emberek, akiknek szent törvény kell, hogy levegye a vállukról a nehéz döntések terhét. A bűnösök, akik nem tudnak együtt élni tetteikkel, ha nem kérhetnek irgalmat az egyháztól. És azok is, akik a papi csuha felöltésével próbálják igazolni, hogy miért oktathatnak ki másokat. Egyszerű emberek. Ezt akarta hinni, mert a halandók tévedhetnek, ők hibázhatnak, nekik meg lehet bocsátani. De egy Istennő szívtelenségére nincs bocsánat. A gyermekeit kínzó anyának nincs feloldozás. Ha a Tengeristennő valóban mindenható, ha valóban látja az emberek szívét, és szereti a gyermekeit – akkor a sok szenvedésre csak az lehet a mentsége, hogy nem létezik.”
„– Na, ha most a jobb öklöddel erősen hátrasuhintasz, akkor pont eltalálhatod a… hogyismondjam. A golyóimat; nem vagy te bakfislány. Jó erősen üss!
– Most? Komolyan?
– Nehogy! Fene beléd! – Eel elengedte, és úgy ugrott hátra, mintha a lány hirtelen lángra kapott volna. – Csak tégy úgy, mintha!”
„– Hát nem a hatalom az, amire vágysz? Felajánlom neked a kapcsolataimat és a tudásom. Egy nőnek ez az egyetlen út, hogy uralkodhasson, fogadd el!
– Látod, épp ez az, ami miatt legyőzött téged egy férfi a saját játékodban. Ha beletörődsz a kicsinyes szabályaikba, máris ők nyertek.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Meridia világa egy veszélyes és izgalmas világ, amely nem ismeri a modern technikát, és a mi korunkból hátramaradt tárgyakat a Tengeristennő csodájának tekinti. A történet két szálon fut, az egyik Anahitáról a Tengeristennő főpapnőjéről szól, akit belekényszerítettek a szerepébe, most pedig Ramallal, a vademberrel kötendő házasság az, amire rá akarják venni. Anahita megpróbál kibújni a házasság alól, hiszen másik férfinak ígérte a szívét. Espadon azonban távol van Meridiától, hajójával és legénységével éppen egy fontos ereklye után kutat, amely megváltoztathatja az egész világot. A másik szál az ő kalandjait meséli el nekünk.
Aprólékosság
Rengeteg fantasy történetet olvastam már életem során, de nagyon kevés olyan sztorival találkoztam, amit az írója a lehető legaprólékosabban kidolgozott volna. Minden sztoriban találtam nagyobb hézagokat, logikátlanságokat, olyasmit, amire kíváncsi lettem volna, amit fontos lett volna tudnom olvasóként, de nem kaptam rá semmiféle választ. Nos, Meridia világa olyan szinten kidolgozott, hogy egyetlen fontosabb kérdés vagy nagyobb kétség sem merült fel bennem olvasás közben.
A politikai-vallási szál, a társadalmi rétegek működése, a múlt beleilleszkedése a jelen világába, minden szépen ki van találva. Valahányszor előkerült a történetben egy a mi világunkból származó technikai eszköz, izgatottság fogott el. Bár a tárgyak nevét a szereplők nem mondják ki, az általuk adott leírások alapján kitalálhatja az ember, hogy pontosan miről is van szó. Olyan ez, mint amikor véletlenül összefutsz egy gyerekkori ismerőssel, és bár már évtizedek óta nem láttad, hirtelen mégis felismered őt a vonásairól.
Egy nagyon emberi főhős
A legtöbb sztoriban van egy teljesen nyilvánvalóan pozitív hős, aki megy, bátran és önzetlenül harcol, és végül megmenti a világot. Nos, Espadon nagyon nem ilyen férfi. Való igaz, hogy neki kell elvileg jobbá tennie a világot úgy, hogy sikeresen véghezvisz egy küldetést, ehhez viszont nem hősi, hanem nagyon is emberi személyiséget kapott. Olyannyira, hogy a mai napig nem tudom eldönteni, hogy kedvelem-e őt, vagy sem. Ahogyan az is kétséges, hogy ő egy összességében pozitív vagy negatív főszereplő lesz-e a történet végére. És ez… baromi izgalmas!
Olvasás közben figyeltem Espadon tetteit, mondatait, érzéseit, gondolatait, megpróbáltam kielemezni őket, rájönni, mi is hajtja valójában. Hőskomplexusa van, és emiatt akarja megmenteni a népét? Egoista, és azt szeretné, ha hősként ünnepelnék mások? Vagy valódi hívő, aki tényleg hiszi, hogy a Tengeristennő őt jelölte ki a küldetésre?
Az elnyomott nő
Anahita életéről eddig mindig mások döntöttek, elsősorban az apja. Szinte még gyerek volt, amikor beadták papnőnek, és elszakították Espadontól, és azóta is csak azért küzd, hogy végül a férfi felesége lehessen. Elérte, hogy főpapnővé válasszák, aki megházasodhat, de a törvény szerint csak és kizárólag azzal a férfival teheti, akit a Tengeristennő a bajnokává tesz egy hajós versenyen. A lány hisz abban, hogy Espadon lesz a kiválasztott, ám az apja megint keresztbe tesz neki azzal, hogy házasságba akarja kényszeríteni egy másik férfival.
Anahita karaktere gyönyörű fejlődésen megy keresztül. Elzárták a világtól, így igencsak keveset tud róla, előítéletes, fél attól, ami más. Már a hite is megrendült a Tengeristennőben, csak kötelességből végzi a dolgát. Egyetlen vágya maradt, hogy Espadon hazatérjen, és megszabadítsa a kötelességeinek láncától és az apja elnyomásától.
Aztán belép az életébe egy vadember, egy barbár, aki a sivatagból jött, és sosem látta a tengert. Akinek furcsa szokásai vannak, és állítólag a saját népének egy része is gyűlöli. És ez a barbár feleségül akarja őt magának.
Nem csoda, hogy Anahita halálra van rémülve, és megpróbál mindent, hogy megmeneküljön a házasságtól. Ahogyan az sem csoda, hogy eleinte az ellenséget látja férjjelöltjében és annak népében. Aztán a tornyát elhagyva betekintést nyer a valódi világba, és szép lassan kinyílik a szeme. A valóság pedig teljesen más, mint amit korábban hitt.
Csodálatosan ki van dolgozva az is, ahogyan megváltoznak az érzései Espadon, a sivatagi nép és Ramal iránt. Semmi nincs elkapkodva, minden teljesen reális és pont a megfelelő ütemű.
A sivatagi, civilizált barbár
Ramal elsőre valóban egy sivatagi vadembernek tűnik, furcsa szokásokkal és rejtélyes célokkal. A sivatagi népek ugyanis mindig rosszban voltak a meridiaiakkal, Ramal az első vezető, aki más módszerekkel próbál jobb életet teremteni a népének. Békével, ésszel és házassággal, nem pedig karddal és vérrel.
A regény elején nem tudtam, mi fog kisülni a karakteréből, nagyon féltem tőle, hogy egy Khal Drogóhoz hasonló személyiség lesz, akit iszonyatosan utálok a Trónok harcában, de hála az égnek, a félelmem teljesen alaptalan volt. Ramalt az első néhány jelenete után megkedveltem, és minél többet tudtam meg róla, annál jobban a szívemhez nőtt. Megvannak a maga titkai, a maga hibái, ám alapjában véve sokkal civilizáltabb és emberségesebb, mint a „civilizált” meridiaiak többsége. A regény végén egy teljesen új helyzetbe kerül, amiből nagyon kíváncsi vagyok, mit fog kihozni végül.
Nem mellékes mellékszereplők
Sok regényben a mellékszereplők csak díszek. Nos, ebben a könyvben nem. Van kidolgozott háttértörténetük, összetett személyiségük, és tetteikkel nagyon komoly hatással vannak (vagy lesznek a későbbiekben) a cselekményre és a főszereplőkre.
Az egyik, akit imádok Eel, aki egy aranyszívű gonosztevő, egy igazi szeretnivaló gazember. Törvénytelen dolgokból él, megvannak a sötét kis titkai, de ha valaki elnyeri a barátságát, azért átmegy tűzön-vízen. Ramallal nagyon klassz baráti párost alkotnak, bár Eel valószínűleg sosem ismerné ezt be hangosan.
A másik nagy kedvencem Kame. Ő egy fiatal hajósinas, akinek bár elég szomorú a múltja, mégsem halt még ki belőle a gyermeki naivitás. Imádja a kalandokat, imád új dolgokat megismerni, az, hogy Espadonnal tarthat, olyan számára, mint mikor egy hétévest vidámparkba visznek. Ismeri a veszélyt, de még nem érzi át teljesen, így benne van a legőrültebb akciókban is. Aztán szép lassan elkezd felnőni a szemünk előtt. Lát, hall, megtapasztal és megszenved dolgokat, és ennek köszönhetően rálép a felnőtté válás útjára. Az ő karaktere azért izgalmas, amiért Espadoné, mert folyamatosan fejlődik, változik, és nem lehet előre tudni, hogy mi is lesz majd ennek a következménye. Belőle is lehet még bármi, hős és antihős is, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, milyen sors vár majd rá.
Van még egy karakter a regényben, aki iszonyatosan izgalmas, ám mivel meglepetés volt számomra, hogy ki is ő, mit is akar, mert a történet elején teljesen másnak tűnik, mint amilyen valójában, így nem írnám le a nevét. A lényeg vele kapcsolatban, hogy az eszméit, céljait nagyon is megértem, ám az eszközöket, amelyekkel el akarja érni őket, elítélem. Viszont épp azért, mert ellentétes érzéseket váltott ki belőlem, részben megértem őt, részben nem, nagyon érdekesnek találtam.
Különleges világok
A regény világán belül sok kisebb világot ismerhetünk meg, amelyek mind különböznek egymástól. Ott van Meridia, amelyet a Tengeristennő imádatán alapuló vallás irányít. Az ott élők civilizált országnak tartják, vagy legalább is az ott élő férfiak. A nők helyzete ugyanis nem túl rózsás Meridiában. Az apjuk, férjük uralkodik rajtuk, ha pedig nincsen férfi, aki „vigyázzon rájuk”, és nem lehetnek papnők sem, akkor kénytelenek szajhának állni, vagy éhen halnak. Persze megy az intrika is ezerrel, még a Tengeristennő hajós versenyén is az nyer, aki jobban csal, vagy több pénze, jobb kapcsolatai vannak, a tehetség csak mellékes.
A másik világ a sivatagi népek hazája. Itt nem túl egyszerű az élet, lévén az iható víz kincsnek számít. A sivatagi népek több törzsből állnak, akik hol összefognak, hol egymásnak esnek, egyetlen közös van bennük, hogy utálják a meridiaikat. A szokásaik egy része elég bizarr, másik része igazán érdekes. És számomra minden hibájukkal együtt is sokkal szimpatikusabb nép, mint a meridiaiak.
Aztán ott van a tenger világa, amelyet Espadon kalandjainak és a Tengeristennő versenyének köszönhetően ismerhetünk meg. Veszélyes, kiszámíthatatlan világ ez, ám egyben gyönyörű is. Nem tudom, hogy Bellone járt-e már hajón és tengeren, de számomra teljesen hihetően írta le ezeket a részeket. Úgy, hogy olvasás közben én magam is a tengeren éreztem magam egy nagy kaland közepén.
És persze ott van az ismeretlen világ, amely felé Espadon hajózik. Meridiai még sosem lépte át a „küszöbét”, úgyhogy csak néhány régi, hátramaradt szövegből lehet arra következtetni, mi is vár a hajó legénységére. Az ottani világról nem is szeretnék többet írni. Mindenki olvassa el és fedezze fel maga az ismeretlen világot olvasás közben Espadonékkal. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy izgalmas lesz.
A regényt azoknak ajánlom, akik egy kalandokkal teli, részletesen kidolgozott fantasyre vágynak, amelyet bár egy elsőkönyves író írt, ezt profikat is megszégyenítő módon vitte véghez.
Kedvenc karakterek: Anahita, Ramal, Eel, Kame.
Kedvenc jelenetek: amikor Anahita Ramal édesanyjánál van, és általa kicsit jobban megismerhetjük mi és Anahita is Ramalt.
Kedvenc idézetek:
„– Tudja, igazán adhatna nekem egy esélyt. Attól még, hogy a sivatagba születtem, nem vagyok én olyan rossz ember – mormolta.
– Kiskoromban anyám arra tanított, hogy különösen óvakodjak mindenkitől, aki azt bizonygatja, hogy nem akar rosszat.
– Bölcs asszony lehetett – nevette el magát Ramal.”
„– (…) Csak nézz magadra, hiszen te vagy a tökéletes bábkirály!
– Köszönöm! – Carassius nem tudta eldönteni, hogy ezen most megsértődjön vagy sem. Menthetetlenül összezavarodott.
– Sokan szeretnek, kifogástalan családból jössz, remek kereskedelmi hajós vagy, szelíd, megbízható, de nem veszélyesen okos…
– Ahi, te most szívességet akarsz kérni tőlem, vagy meg akarsz bántani?”
„Anahita a kopott fényű tükörbe nézett. Nem Meridia főpapnője állt előtte, hanem egy egyszerű lány. Egy lány, aki szabadon járhat-kelhet, anélkül, hogy vallási előírásoknak vagy politikai elvárásoknak kellene megfelelnie. Olyan, aki nyugodtan lehet néha bolondos és vakmerő. Valaki, akit már-már elfelejtett. Önmaga. Szemét lehunyta, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem akart emlékezni rá, mit veszített, hogy mivé lett az egyház foglyaként.”
„– Elég szarul nézel ki – szólította meg a barbárt.
Ramal olyan gyorsan fordult meg, mint a felzavart vad. Amint meglátta, hogy csak Eel áll előtte, megnyugodott.
– Hogy jöttél be? – morogta.
– Az ajtón.
– Bezártam.
– Meglehet. De hallod, tényleg nem vagy formában. Úgy megnyúlt az arcod, mint egy öszvérnek. Sápadt vagy. Meg egy kicsit zöldes – vigyorgott rá Eel. Élvezettel harapott bele újra az almába.
Ramal pár másodpercig irigyen bámulta, ahogyan rág, aztán undorodva visszatért a hányáshoz.
– Ez lesz az új hobbid? – röhögött a csempész.
– Dögölj meg! Csak azért jöttél, hogy rajtam szórakozz?
– Eltaláltad. És megérte. Nyugi, majd megszokod. A tengert. Engem nem biztos.”
„Hinni akarta, hogy az Istennő nem is létezik. Csak az emberek találták ki, a haláltól rettegő, bizonytalan emberek, akiknek szent törvény kell, hogy levegye a vállukról a nehéz döntések terhét. A bűnösök, akik nem tudnak együtt élni tetteikkel, ha nem kérhetnek irgalmat az egyháztól. És azok is, akik a papi csuha felöltésével próbálják igazolni, hogy miért oktathatnak ki másokat. Egyszerű emberek. Ezt akarta hinni, mert a halandók tévedhetnek, ők hibázhatnak, nekik meg lehet bocsátani. De egy Istennő szívtelenségére nincs bocsánat. A gyermekeit kínzó anyának nincs feloldozás. Ha a Tengeristennő valóban mindenható, ha valóban látja az emberek szívét, és szereti a gyermekeit – akkor a sok szenvedésre csak az lehet a mentsége, hogy nem létezik.”
„– Na, ha most a jobb öklöddel erősen hátrasuhintasz, akkor pont eltalálhatod a… hogyismondjam. A golyóimat; nem vagy te bakfislány. Jó erősen üss!
– Most? Komolyan?
– Nehogy! Fene beléd! – Eel elengedte, és úgy ugrott hátra, mintha a lány hirtelen lángra kapott volna. – Csak tégy úgy, mintha!”
„– Hát nem a hatalom az, amire vágysz? Felajánlom neked a kapcsolataimat és a tudásom. Egy nőnek ez az egyetlen út, hogy uralkodhasson, fogadd el!
– Látod, épp ez az, ami miatt legyőzött téged egy férfi a saját játékodban. Ha beletörődsz a kicsinyes szabályaikba, máris ők nyertek.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése