Alexandra Bracken Sötét elmék sorozata hamar meghódította az olvasók szívét. A negyedik könyv, a Sötét örökség azután játszódik, hogy Rubyék kiszabadították a Pszí-gyerekeket a “rehabilitációs táborokból” és megfosztották Gray elnököt a hatalmától. A főszereplő ezúttal Zu, akinek rá kell jönnie, a szabadság csak látszat, valójában a Pszí-gyerekek még mindig rabigát viselnek. A könyvet ezúttal három bloggerünk véleményezi. Tarts velünk, és nyerj te is egy saját példányt!
Alexandra Bracken Sötét elmék című regénye azonnal megvett magának, így kérdés sem volt, hogy végigolvasom a teljes sorozatot. Most a negyedik résznél tartok, a Sötét örökségnél, amely részben folytatása az eredeti trilógiának, mégis kicsit más, mint az volt.
Ebben a negyedik kötetben eltelt pár év, mióta kiszabadították a pszí-gyerekeket a táborokból, és már nem Ruby a főszereplő, hanem Zu, aki összetört, megnémult kislányból fiatal, erős, a hangját hallató tinédzserlánnyá cseperedett. Ő és Dagi úgy gondolják, hogy együtt kell működniük az új kormánnyal, ami azt ígérte nekik, hogy segít a Pszí-gyerekeknek visszailleszkedni a társadalomba. Ruby és Liam azonban másképp vélekednek, ők nem hisznek a felnőtteknek, ezért kivonulnak a társadalomból, és saját menedékhelyet, otthont építenek a hozzájuk hasonlóknak. Amikor egy terrorcselekménnyel és egy terrorszervezet vezetésével vádolják meg Zut, rá kell jönnie, hogy talán tévedtek Dagival. A kérdés csak az, mihez kezdjenek ezek után. Hogyan mentsék meg saját magukat, és hogyan teremtsenek egy szabad, biztonságos világot a különleges gyerekeknek?
Az eredeti trilógia
Mivel a Sötét elmék első három könyvéről még nem írtam nektek, gondoltam, először azokról mondanék néhány mondatot. Az első könyv elején egy olyan táborban találjuk magunkat Rubyval és a többi pszí-gyerekkel együtt, amely felér a II. világháború munka- és haláltáboraival. A legborzalmasabb az egészben, hogy a bent lévő, rabszolgaként tartott gyerekek egy részét a saját szüleik adták fel félelemből. A képességeik valóban rémisztőek lehetnek sokak számára, ám ez egyáltalán nem mentség arra, hogy a felnőttek segítségnyújtás helyett szörnyetegekként kezelték őket. Ez a felnőtt-pszí-gyerek ellentét azonnal megfogott magának, mert pszichológiai szempontból egyedi és érdekes szituáció, amellett, hogy borzalmasan megrázó.
Ruby szimpatikus karakter volt, az ember könnyen tudott azonosulni vele, az egyetlen, ami zavart benne, hogy még a többi veszélyes képességű gyerek között is szörnyetegnek érezte magát, és emiatt kicsit mártírkodott. Viszont bátor, okos, ügyes lány, aki a szeretteiért bármire képes, és ezáltal ő maga is szerethetővé válik az olvasó szemében. A mellékszereplők közül Dagit bírtam még, ő néha olyan kis morci, de jószívű srác, aki a személyiségének köszönhetően talán a legkevésbé illik bele abba a vad, zűrzavaros világba, amelyben élni, menekülni és harcolni kényszerül a barátaival. Liam a főszereplő srác, akibe Ruby szerelmes lesz, kedves, de olyan semleges volt számomra. Nem találtam benne semmi különöset. Zu pedig szimplán csak cuki kislány volt, talán a harmadik kötetre kapott valami pluszt a személyisége, amikor is elkezdett beszélni és kiállni önmagáért és a társaiért.
A történet maga megható, izgalmas, fordulatos és pörgős volt, épp ezért ezt vártam a Sötét örökségtől is.
Új főszereplő
Kicsit aggódtam, hogy vajon mennyire tudom beleélni magam a történetbe úgy, hogy egy másik szereplő szemszögén keresztül látok mindent. Zu aranyos kislány volt az első három könyvben, de ezen kívül nem sokat lehetett tudni a személyiségéről, így fogalmam sem volt, képes leszek-e azonosulni vele, érdekes karakternek találom-e főszereplőként.
Szerencsére nagyon hamar rájöttem, hogy talán még egy hajszállal jobban is tetszik Zu szemszöge, mint az eredeti kötetekben Rubyé. Zu nagyon sokat változott, fejlődött az évek során, ám még mindig nem nőtt fel teljesen. Megvannak benne azok a kétségek önmagával és a világgal szemben, amelyek izgalmassá teszik a belső konfliktusait. Ezen kívül nagyon sokat hozzáad a karakteréhez az, hogy Rubyval ellentétben ő olyan társat kapott, aki igazán izgalmas személyiség. Zu önmagában is érdekes karakter, de Romannal együtt még érdekesebb.
Régi-új konfliktus
Az eredeti trilógia harmadik könyvének vége már előre jelezte azt, amit ebben a könyvben kapunk. Vagyis hogy hiába szabadították ki Rubyék a pszí-gyerekeket a táborokból, attól még egyikük sem lett valójában szabad. A felnőttek ugyanis továbbra is félnek tőlük, nem bíznak bennük. Szabadságot és biztonságot ígérnek nekik, ám közben megjelölik és ezerféleképpen korlátozzák őket. És ez még csak a felszín…
Zu szemén át bepillantást nyerhetünk abba, hogy mit is tett eddig az új kormány. Elhitették a pszí-gyerekek egy részével, így Zuval és Dagival is, hogy bár most még van néhány korlátozó intézkedés ellenük, ez csak és kizárólag az ő érdekeiket szolgálja, és azt, hogy később teljes jogú tagjai legyenek a társadalomnak. Valahol mélyen talán mindketten érzik, hogy valami nem stimmel, de annyira vágynak egy jobb világra, hogy inkább elzárják magukban a kétségeiket.
Egészen addig, míg egy sajtótájékoztatón robbanás nem történik, amelyben többen meghalnak, és amelynek kitervelését és végrehajtását ráfogják Zura. A lányt két ismeretlen pszí-kölyök segíti a szökésben, akikről nem tudja, hogy bízhat-e bennük, vagy ők is csak fel akarják használni valamihez, ezért mentették meg. Fogalmuk sincs róla, hogy kicsoda akarta befeketíteni Zut, és megerősíteni az emberekben, hogy a pszí-gyerekek még mindig szörnyen veszélyesek, és mi volt ezzel a célja.
Számomra izgalmas volt ennek a régi konfliktusnak a visszatérése kicsit más formában. A harmadik rész vége után csalódtam is volna, ha másképp alakulnak a dolgok, mert szerintem ez pont így reális. A valóságban is hasonlóan történnek általában a dolgok a politika színterén. A hatalmon lévő gazdagok a közembert felhergelik egy kitalált „ellenség” ellen, elhitetik velük, hogy veszélyben vannak ilyen vagy olyan módon, közben hazug híreket gyártanak, hogy elrejtsék a borzalmakat, amelyeket tesznek. Bracken sajnos tűpontos leírást ad arról, hogyan működnek az elnyomó rendszerek és a megalomániás gazdagok.
Bizalom és barátság
Az a két ismeretlen pszí-fiatal, aki a könyvben Zu mellé szegődik és segíti őt, Roman és Priyanka. Ők ketten elég összetett személyiségek, akikkel kapcsolatban érezni, hogy megvannak a maguk titkai. Zu bizalmatlan is velük emiatt, ennek ellenére én végig bíztam bennük. Valahogy azt éreztem, hogy bármit is titkolnak, alapvetően jó embereknek kell lenniük, akik valóban megkedvelték Zut, és aggódnak érte.
Azt, hogy kik ők, mi a történetük és végül tényleg jogos volt-e a bizalmam, nem mesélem el, majd mindenki elolvassa a könyvben, de annyi biztos, hogy mindkét karakter izgalmasra sikeredett.
Priyanka kemény csaj, kicsit hasonlít Vidára, annyi különbséggel, hogy talán ő könnyebben kimutatja az érzéseit, főképp Roman és Zu előtt. Az viszont igencsak érdekes volt, amikor egy légtérbe került Vidával, amolyan két dudás egy csárdában esete állt fenn, amiből bármi kikerekedhet. Hozzá kötődik a történet leszbikus szála is, ami nem lett túlságosan kifejtve, csak amolyan említés szintjén.
Roman képzett harcos, erős, folyton készenlétben áll, hátha veszély közeleg, közben viszont nagyon érzelmes. Bármire képes azért, hogy megvédje azokat, akiket szeret, és ha esetleg nem sikerül, azt nagyon a lelkére veszi.
Mindkettejüket igazán megkedveltem, és szerintem jobb és érdekesebb kísérőket nem is kaphatott volna Zu Ruby, Liam és Dagi után.
Régi arcok
Szerencsére a korábban megkedvelt karakterektől sem kell teljesen búcsút vennünk. Ruby, Liam, Dagi, Vida és néhány más szereplő is visszatér hozzánk, ki rövidebb, ki hosszabb időre. Jó érzés volt újra olvasni róluk, mintha régi kedves barátokkal találkoztam volna.
A menedék nagyon klassz hely, igazán tetszik, ahogyan a káosz közepette Ruby és Liam valódi otthont varázsolt ott. A gyerekek imádják őket, igazából olyanok, mintha egy nagy család lennének, ahol Ruby és Liam az anya és az apa, és a többiek a gyerekeik. Furcsa, de Liam így felnőve, megemberesedve sokkal szimpatikusabb és érdekesebb volt számomra karakterként, mint az eredeti trilógiában. Ruby szemén át szerintem túlságosan nyálas szépfiúnak lehetett őt látni, míg Zu szemszöge sokkal összetettebb képet mutat róla. Megmutatja a gyengeségeit, a félelmeit, az „apai” és baráti oldalát.
Jól fel volt építve az a baráti konfliktus is, amely elsősorban Liam és Dagi között alakult ki. Szeretik egymást, hiszen a poklot is megjárták együtt, de teljesen másképp gondolkoznak arról, mi a legjobb a pszí-gyerekek számára. A politika pedig olyan méreg, ami még a barátok lelkét is megfertőzheti. Teljesen érthető volt az is, ahogyan Ruby és Zu viselkedett ebben a feszült helyzetben. Zu imádja Rubyékat, de tudja, hogy Dagi nélküle teljesen elveszett lenne, és muszáj mellette maradnia, hogy támogassa őt.
Rosszfiúk
Először is visszatér a régi gonosz, Clancy Gray. A harmadik rész végén elvégezték rajta azt a műtétet, ami elnyomja a képességét, valamint Ruby kitörölte és módosította az emlékeit is, úgyhogy elvileg nem emlékszik semmire abból, amit korábban elkövetett. De vajon ez elég ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt senkire?
Az első jelenet, amiben felbukkan, pont azért ideglelő, mert bár elvileg Clancy veszélytelen, az embernek mégis van egy rossz érzése. Mintha egy kígyó lenne a lába előtt, amelyről nem tudja eldönteni, hogy halálos-e a mérge vagy teljesen veszélytelen. Vajon csak elterelés ez az érzés, és míg az ember Clancytől tart, addig nem figyel a valódi gonoszra? Vagy valóban ő áll minden rossz mögött?
Aztán ott van Moore, aki tipikus öltönyös-nyakkendős gazember. Ő az egyik elnökjelölt a következő választáson, és a gyűlöletre próbálja építeni a győzelmét. Bármire képes a hatalomért, az sem zavarja, ha emberek, gyerekek halnak meg. Annak ellenére, hogy egy mocsadék, ő a politikai szál legérdekesebb karaktere, hiszen tükröt tart a mi világunk elé.
Van egy szervezet is, amelyről nem beszélhetek sokat, mert nem szeretnék spoilerezni, és egy lány, aki egyszerre veszélyes ellenség és áldozat.
A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik az olyan kalandos disztópiákat, amelyek reális képet mutatnak a politikáról, és nagyon szépen bemutatják az emberi érzelmek sokaságát (szeretet, gyűlölet, félelem, kétségek, remény, hatalomvágy stb.).
Kedvenc karakterek: Zu, Roman, Priyanka.
Kedvenc jelenet: amikor Zu a jelenben tér vissza a menedékbe.
Kedvenc idézetek:
„– Akik együtt jöttek, együtt távoznak (…)”
„– A katonák vadállatoknak neveznek benneteket. Nem gyerekeknek, nem pszí-képességűeknek, nem is fura kölyköknek. Vadnak és állatnak neveznek benneteket, olyanoknak, amikre az emberek sportból vadásznak. Rosszul vagyok ettől. Legszívesebben üvöltenék, és tudom, hogy mindannyian ugyanígy éreztek. Régebben hagytam, hogy az ilyenek bántsanak engem. Szó nélkül tűrtem. Megpróbáltak megtörni, és átkozottul közel jártak hozzá, hogy sikerüljön, de nem hagyom, hogy benneteket tovább kínozzanak. Ha ez az utolsó dolog... az egyetlen dolog... amit ebben az életben teszek, akkor is segítek nektek kijutni innen. Megérdemeljük, hogy szabadon éljünk. Ennél többet érdemlünk. A legsötétebb sors jutott nekünk, de ezek nem tudják, hogy mi megtanultunk, hogyan kell az árnyékok között élve saját fényt csinálni magunknak.”
„Egyszer régen, réges-régen egyetlen szót sem szóltam hónapokig. Ami azt illeti, a hónapok több mint egy évet jelentettek.
(...)
Az igazság az, hogy bizonyos dolgok túlmutatnak a szavakon, bizonyos dolgokat nem lehet leírni. Például az éjszakában mennydörgő puskalövések hangját. A vékony egyenruhák hátát szennyező vérfoltot. A hason heverő gyerekeket, akiket lassan betemet a sötét égből hulló hó. Az érzést, hogy saját reményünk fojtott meg abban a pillanatban, amikor kimenekült a kerítésen, és otthagyott minket meghalni.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Ebben a negyedik kötetben eltelt pár év, mióta kiszabadították a pszí-gyerekeket a táborokból, és már nem Ruby a főszereplő, hanem Zu, aki összetört, megnémult kislányból fiatal, erős, a hangját hallató tinédzserlánnyá cseperedett. Ő és Dagi úgy gondolják, hogy együtt kell működniük az új kormánnyal, ami azt ígérte nekik, hogy segít a Pszí-gyerekeknek visszailleszkedni a társadalomba. Ruby és Liam azonban másképp vélekednek, ők nem hisznek a felnőtteknek, ezért kivonulnak a társadalomból, és saját menedékhelyet, otthont építenek a hozzájuk hasonlóknak. Amikor egy terrorcselekménnyel és egy terrorszervezet vezetésével vádolják meg Zut, rá kell jönnie, hogy talán tévedtek Dagival. A kérdés csak az, mihez kezdjenek ezek után. Hogyan mentsék meg saját magukat, és hogyan teremtsenek egy szabad, biztonságos világot a különleges gyerekeknek?
Az eredeti trilógia
Mivel a Sötét elmék első három könyvéről még nem írtam nektek, gondoltam, először azokról mondanék néhány mondatot. Az első könyv elején egy olyan táborban találjuk magunkat Rubyval és a többi pszí-gyerekkel együtt, amely felér a II. világháború munka- és haláltáboraival. A legborzalmasabb az egészben, hogy a bent lévő, rabszolgaként tartott gyerekek egy részét a saját szüleik adták fel félelemből. A képességeik valóban rémisztőek lehetnek sokak számára, ám ez egyáltalán nem mentség arra, hogy a felnőttek segítségnyújtás helyett szörnyetegekként kezelték őket. Ez a felnőtt-pszí-gyerek ellentét azonnal megfogott magának, mert pszichológiai szempontból egyedi és érdekes szituáció, amellett, hogy borzalmasan megrázó.
Ruby szimpatikus karakter volt, az ember könnyen tudott azonosulni vele, az egyetlen, ami zavart benne, hogy még a többi veszélyes képességű gyerek között is szörnyetegnek érezte magát, és emiatt kicsit mártírkodott. Viszont bátor, okos, ügyes lány, aki a szeretteiért bármire képes, és ezáltal ő maga is szerethetővé válik az olvasó szemében. A mellékszereplők közül Dagit bírtam még, ő néha olyan kis morci, de jószívű srác, aki a személyiségének köszönhetően talán a legkevésbé illik bele abba a vad, zűrzavaros világba, amelyben élni, menekülni és harcolni kényszerül a barátaival. Liam a főszereplő srác, akibe Ruby szerelmes lesz, kedves, de olyan semleges volt számomra. Nem találtam benne semmi különöset. Zu pedig szimplán csak cuki kislány volt, talán a harmadik kötetre kapott valami pluszt a személyisége, amikor is elkezdett beszélni és kiállni önmagáért és a társaiért.
A történet maga megható, izgalmas, fordulatos és pörgős volt, épp ezért ezt vártam a Sötét örökségtől is.
Új főszereplő
Kicsit aggódtam, hogy vajon mennyire tudom beleélni magam a történetbe úgy, hogy egy másik szereplő szemszögén keresztül látok mindent. Zu aranyos kislány volt az első három könyvben, de ezen kívül nem sokat lehetett tudni a személyiségéről, így fogalmam sem volt, képes leszek-e azonosulni vele, érdekes karakternek találom-e főszereplőként.
Szerencsére nagyon hamar rájöttem, hogy talán még egy hajszállal jobban is tetszik Zu szemszöge, mint az eredeti kötetekben Rubyé. Zu nagyon sokat változott, fejlődött az évek során, ám még mindig nem nőtt fel teljesen. Megvannak benne azok a kétségek önmagával és a világgal szemben, amelyek izgalmassá teszik a belső konfliktusait. Ezen kívül nagyon sokat hozzáad a karakteréhez az, hogy Rubyval ellentétben ő olyan társat kapott, aki igazán izgalmas személyiség. Zu önmagában is érdekes karakter, de Romannal együtt még érdekesebb.
Régi-új konfliktus
Az eredeti trilógia harmadik könyvének vége már előre jelezte azt, amit ebben a könyvben kapunk. Vagyis hogy hiába szabadították ki Rubyék a pszí-gyerekeket a táborokból, attól még egyikük sem lett valójában szabad. A felnőttek ugyanis továbbra is félnek tőlük, nem bíznak bennük. Szabadságot és biztonságot ígérnek nekik, ám közben megjelölik és ezerféleképpen korlátozzák őket. És ez még csak a felszín…
Zu szemén át bepillantást nyerhetünk abba, hogy mit is tett eddig az új kormány. Elhitették a pszí-gyerekek egy részével, így Zuval és Dagival is, hogy bár most még van néhány korlátozó intézkedés ellenük, ez csak és kizárólag az ő érdekeiket szolgálja, és azt, hogy később teljes jogú tagjai legyenek a társadalomnak. Valahol mélyen talán mindketten érzik, hogy valami nem stimmel, de annyira vágynak egy jobb világra, hogy inkább elzárják magukban a kétségeiket.
Egészen addig, míg egy sajtótájékoztatón robbanás nem történik, amelyben többen meghalnak, és amelynek kitervelését és végrehajtását ráfogják Zura. A lányt két ismeretlen pszí-kölyök segíti a szökésben, akikről nem tudja, hogy bízhat-e bennük, vagy ők is csak fel akarják használni valamihez, ezért mentették meg. Fogalmuk sincs róla, hogy kicsoda akarta befeketíteni Zut, és megerősíteni az emberekben, hogy a pszí-gyerekek még mindig szörnyen veszélyesek, és mi volt ezzel a célja.
Számomra izgalmas volt ennek a régi konfliktusnak a visszatérése kicsit más formában. A harmadik rész vége után csalódtam is volna, ha másképp alakulnak a dolgok, mert szerintem ez pont így reális. A valóságban is hasonlóan történnek általában a dolgok a politika színterén. A hatalmon lévő gazdagok a közembert felhergelik egy kitalált „ellenség” ellen, elhitetik velük, hogy veszélyben vannak ilyen vagy olyan módon, közben hazug híreket gyártanak, hogy elrejtsék a borzalmakat, amelyeket tesznek. Bracken sajnos tűpontos leírást ad arról, hogyan működnek az elnyomó rendszerek és a megalomániás gazdagok.
Bizalom és barátság
Az a két ismeretlen pszí-fiatal, aki a könyvben Zu mellé szegődik és segíti őt, Roman és Priyanka. Ők ketten elég összetett személyiségek, akikkel kapcsolatban érezni, hogy megvannak a maguk titkai. Zu bizalmatlan is velük emiatt, ennek ellenére én végig bíztam bennük. Valahogy azt éreztem, hogy bármit is titkolnak, alapvetően jó embereknek kell lenniük, akik valóban megkedvelték Zut, és aggódnak érte.
Azt, hogy kik ők, mi a történetük és végül tényleg jogos volt-e a bizalmam, nem mesélem el, majd mindenki elolvassa a könyvben, de annyi biztos, hogy mindkét karakter izgalmasra sikeredett.
Priyanka kemény csaj, kicsit hasonlít Vidára, annyi különbséggel, hogy talán ő könnyebben kimutatja az érzéseit, főképp Roman és Zu előtt. Az viszont igencsak érdekes volt, amikor egy légtérbe került Vidával, amolyan két dudás egy csárdában esete állt fenn, amiből bármi kikerekedhet. Hozzá kötődik a történet leszbikus szála is, ami nem lett túlságosan kifejtve, csak amolyan említés szintjén.
Roman képzett harcos, erős, folyton készenlétben áll, hátha veszély közeleg, közben viszont nagyon érzelmes. Bármire képes azért, hogy megvédje azokat, akiket szeret, és ha esetleg nem sikerül, azt nagyon a lelkére veszi.
Mindkettejüket igazán megkedveltem, és szerintem jobb és érdekesebb kísérőket nem is kaphatott volna Zu Ruby, Liam és Dagi után.
Régi arcok
Szerencsére a korábban megkedvelt karakterektől sem kell teljesen búcsút vennünk. Ruby, Liam, Dagi, Vida és néhány más szereplő is visszatér hozzánk, ki rövidebb, ki hosszabb időre. Jó érzés volt újra olvasni róluk, mintha régi kedves barátokkal találkoztam volna.
A menedék nagyon klassz hely, igazán tetszik, ahogyan a káosz közepette Ruby és Liam valódi otthont varázsolt ott. A gyerekek imádják őket, igazából olyanok, mintha egy nagy család lennének, ahol Ruby és Liam az anya és az apa, és a többiek a gyerekeik. Furcsa, de Liam így felnőve, megemberesedve sokkal szimpatikusabb és érdekesebb volt számomra karakterként, mint az eredeti trilógiában. Ruby szemén át szerintem túlságosan nyálas szépfiúnak lehetett őt látni, míg Zu szemszöge sokkal összetettebb képet mutat róla. Megmutatja a gyengeségeit, a félelmeit, az „apai” és baráti oldalát.
Jól fel volt építve az a baráti konfliktus is, amely elsősorban Liam és Dagi között alakult ki. Szeretik egymást, hiszen a poklot is megjárták együtt, de teljesen másképp gondolkoznak arról, mi a legjobb a pszí-gyerekek számára. A politika pedig olyan méreg, ami még a barátok lelkét is megfertőzheti. Teljesen érthető volt az is, ahogyan Ruby és Zu viselkedett ebben a feszült helyzetben. Zu imádja Rubyékat, de tudja, hogy Dagi nélküle teljesen elveszett lenne, és muszáj mellette maradnia, hogy támogassa őt.
Rosszfiúk
Először is visszatér a régi gonosz, Clancy Gray. A harmadik rész végén elvégezték rajta azt a műtétet, ami elnyomja a képességét, valamint Ruby kitörölte és módosította az emlékeit is, úgyhogy elvileg nem emlékszik semmire abból, amit korábban elkövetett. De vajon ez elég ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt senkire?
Az első jelenet, amiben felbukkan, pont azért ideglelő, mert bár elvileg Clancy veszélytelen, az embernek mégis van egy rossz érzése. Mintha egy kígyó lenne a lába előtt, amelyről nem tudja eldönteni, hogy halálos-e a mérge vagy teljesen veszélytelen. Vajon csak elterelés ez az érzés, és míg az ember Clancytől tart, addig nem figyel a valódi gonoszra? Vagy valóban ő áll minden rossz mögött?
Aztán ott van Moore, aki tipikus öltönyös-nyakkendős gazember. Ő az egyik elnökjelölt a következő választáson, és a gyűlöletre próbálja építeni a győzelmét. Bármire képes a hatalomért, az sem zavarja, ha emberek, gyerekek halnak meg. Annak ellenére, hogy egy mocsadék, ő a politikai szál legérdekesebb karaktere, hiszen tükröt tart a mi világunk elé.
Van egy szervezet is, amelyről nem beszélhetek sokat, mert nem szeretnék spoilerezni, és egy lány, aki egyszerre veszélyes ellenség és áldozat.
A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik az olyan kalandos disztópiákat, amelyek reális képet mutatnak a politikáról, és nagyon szépen bemutatják az emberi érzelmek sokaságát (szeretet, gyűlölet, félelem, kétségek, remény, hatalomvágy stb.).
Kedvenc karakterek: Zu, Roman, Priyanka.
Kedvenc jelenet: amikor Zu a jelenben tér vissza a menedékbe.
Kedvenc idézetek:
„– Akik együtt jöttek, együtt távoznak (…)”
„– A katonák vadállatoknak neveznek benneteket. Nem gyerekeknek, nem pszí-képességűeknek, nem is fura kölyköknek. Vadnak és állatnak neveznek benneteket, olyanoknak, amikre az emberek sportból vadásznak. Rosszul vagyok ettől. Legszívesebben üvöltenék, és tudom, hogy mindannyian ugyanígy éreztek. Régebben hagytam, hogy az ilyenek bántsanak engem. Szó nélkül tűrtem. Megpróbáltak megtörni, és átkozottul közel jártak hozzá, hogy sikerüljön, de nem hagyom, hogy benneteket tovább kínozzanak. Ha ez az utolsó dolog... az egyetlen dolog... amit ebben az életben teszek, akkor is segítek nektek kijutni innen. Megérdemeljük, hogy szabadon éljünk. Ennél többet érdemlünk. A legsötétebb sors jutott nekünk, de ezek nem tudják, hogy mi megtanultunk, hogyan kell az árnyékok között élve saját fényt csinálni magunknak.”
„Egyszer régen, réges-régen egyetlen szót sem szóltam hónapokig. Ami azt illeti, a hónapok több mint egy évet jelentettek.
(...)
Az igazság az, hogy bizonyos dolgok túlmutatnak a szavakon, bizonyos dolgokat nem lehet leírni. Például az éjszakában mennydörgő puskalövések hangját. A vékony egyenruhák hátát szennyező vérfoltot. A hason heverő gyerekeket, akiket lassan betemet a sötét égből hulló hó. Az érzést, hogy saját reményünk fojtott meg abban a pillanatban, amikor kimenekült a kerítésen, és otthagyott minket meghalni.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nyereményjáték:
Alexandra Brackennek már több könyve is megjelent magyarul. A játék során borítórészletek alapján kell kitalálnotok, hogy éppen melyik könyvére gondoltunk. Nem lesz más feladatotok, csak írjátok be a Rafflecopterbe az adott borítórészlethez tartozó regény magyar címét.
Figyelem! A kiadó csak Magyarország területén belül postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésükre, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, különben automatikusan újat sorsolunk.
Kép a játékhoz:
Alexandra Brackennek már több könyve is megjelent magyarul. A játék során borítórészletek alapján kell kitalálnotok, hogy éppen melyik könyvére gondoltunk. Nem lesz más feladatotok, csak írjátok be a Rafflecopterbe az adott borítórészlethez tartozó regény magyar címét.
Figyelem! A kiadó csak Magyarország területén belül postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésükre, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, különben automatikusan újat sorsolunk.
Kép a játékhoz:
a Rafflecopter giveaway
Állomáslista:
12. 30. Spirit Bliss Sárga könyves út
01. 02. CBooks
01. 05. Deszy könyvajánlója
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése