Marie Rutkoski: A nyertes bűne

Marie Rutkoski A nyertes bűne című regényével kapcsolatban az a furcsa helyzet állt elő, hogy sokkal jobban tetszett, mint az első rész, A nyertes átka. Ez utóbbi is lekötött, szórakoztatott, de hiányzott belőle valami plusz, ami miatt azt mondhattam volna, odavagyok érte. Nos, a második rész iránt már így érzek.

A történet ott folytatódik, ahol az első végződött. Kestrel eljegyezte magát a valoriai koronaherceggel, csak hogy megmentse Arint és a herraniakat. Ám Arin nem tud arról, hogy Kestrel milyen alkut kötött az uralkodóval, így azt hiszi, Kestrel elhagyta őt a hatalomért. Valoria persze csak látszólag mondott le Herran területéről, a főbb karakterek és általuk a népek valójában szellemi sakkot (vagy hogy stílszerűek legyünk Határvidék játékot) játszanak egymással. A kérdés csak az, hogy ki nyer a végén.

Saját csapdában vergődve

Míg az első részben a világ választotta el egymástól Kestrelt és Arint, addig a másodikban az egymás iránti bizonytalanságuk, bizalmatlanságuk. Ez végül is valahol logikus, hiszen bármennyire is szeretünk hinni az első látásra szerelem erejében és halhatatlanságában, a valóságban a mély érzésekhez és a mély bizalomhoz sok együtt eltöltött időre van szükség. Kestrelnek és Arinnak ez nem adatott meg. Épp ezért lehet az, hogy Kestrel inkább hazudik Arinnak, mert azt gondolja, a fiú meggondolatlanul cselekedne, ha tudná az igazságot. Arin pedig elhiszi a hazugságot, és azt gondolja, tévedett Kestrellel kapcsolatban.

Megértettem, hogy a két karakter miért viselkedik így egymással, mégis olvasás közben néha elkaptam volna a grabancukat, és jól megráztam volna őket. Annyi kellett volna csak, hogy őszintén leüljenek egymással beszélni, és ha összefognak, együtt terveznek, akkor minden gondot sokkal könnyebben megoldhattak volna. Gond alatt pedig a szerelmi és a politikai gondokat is értem.

Kestrel másik tévedése a titkolózáson kívül az, hogy míg Arinban egyáltalán nem, addig önmagában túlságosan megbízik. Tény, hogy jó a logikája, jó stratéga, de miből gondolja, hogy olyan nagy elmejátékosokat is megvezethet és legyőzhet, mint pl. a valoriai uralkodó? Nem véletlenül ő került a trónra, nem véletlenül ilyen szilárd a hatalma, nem véletlen, hogy még a saját fia is tart tőle.

Szóval nyilvánvaló volt számomra, hogy ha Kestrel magányosan folytatja továbbra is a mesterkedéseit, akkor az lesz a vége az egésznek, ami a második könyv végén történt. Egyetlen dolgot nem sejtettem, az pedig az apja viselkedése. De erről többet nem mondok, aki elolvassa a könyvet, rájön, mire is gondolok.

Amikor a mellékszereplő izgibb

Arin a tipikus tökéletes férfi főszereplő. Helyes, izmos, bátor, lázadó hős. Természetesen nem volt számomra unszimpatikus, sőt, kedvelem a karakterét, de nem látom benne az izgalmat. Lényegében az egész könyvben annyi volt a belső konfliktusa, hogy vajon bízhat-e Kestrelben vagy félreismerte őt.

Volt viszont egy másik férfikarakter, aki kevesebb szerepet kapott a könyvben, mégis sokkal izgalmasabb volt számomra. Ez pedig Verex, a valoriai koronaherceg. Először egy nem túl okos, elkényeztetett hercegecskének tűnik, akit még a saját apja sem tart jónak semmire, és akiből valószínűleg Kestrel ellensége lesz majd, hiába jegyezték el egymást. Aztán szép lassan rájön az ember, hogy sokkal több van Verexben, mint amit az apja és Kestrel lát.

Verex sokkal jobban átlátja az udvari intrikákat és sokkal jobban ismeri az apja sötét oldalát, mint Kestrel. Nem azért húzódik vissza, mert buta és elkényeztetett, hanem azért, mert elég esze van ahhoz, hogy felmérje, mi veszélyes az életére nézve. Ahogy haladt előre a történet, egyre jobban megismerhettem őt, és egyre inkább megkedveltem. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a történet végi eseményekre mit fog lépni.

Szülői szeretet

A második könyvben a családi szál is izgalmasra sikeredett. Kestrel apja látszólag hideg, érzéketlen, ám apró reakciókból mégis úgy látszik, hogy szereti a lányát, és mindent érte tett és tesz. De katona, akinek a hűség olyan alapvető tulajdonság, amit elárulva szó szerint élni sem érdemes. Mi az erősebb, a lánya iránti szeretet vagy az elvei? A családhoz hűségesebb vagy az uralkodójához?

A lázas beszélgetős jelenet után a második könyv vége eléggé meglepő volt számomra, és nagyon azt gyanítom (vagy inkább remélem), hogy van valami a háttérben, amiről mi még nem tudunk, mert csak később fog kiderülni. Meglátjuk…

Csavarok és történetvezetés

Nos, ez a történet nem az izgalmas, pörgős cselekménye miatt érdekes, ugyanis a regény nagy részében semmi mozgalmas nem történik. Az érdekes történések a szereplők fejében és szívében mennek végbe. Az egész egy elmesakkjáték, amelyben Kestrel le akarja győzni az uralkodót és közben megmenteni önmagát, Arint, a herraniakat és az alföldi barbárokat, az uralkodó pedig le akarja igázni mind Herrant, mind a barbárokat, és megerősíteni a hatalmát.

Kestrel lépései egyébként hol logikusak, hol teljesen értelmetlenek. Heteket várni arra pl., hogy néhány moly kikeljen, teljesen felesleges. Egyfelől sokkal könnyebben is lehetne jelezni annak a bizonyos valakinek, akinek jelezni akar, másfelől sokkal biztonságosabban is jelezhetne. Valaki ugyanis csak elkezdi furcsállni majd, hogy bizonyos időközönként pont ugyanazon a helyen döglik meg egy nyomorult moly. Én legalábbis furcsállnám.

Az viszont nagyon tetszett, amit az alföldi emberek megmentése érdekében kitalált. Érdekes lelkiismereti dilemma, hogy vajon, ha a legrosszabb változat helyett egy kevésbé rosszat tanácsol, azzal segít-e vagy ugyanúgy árt. Nem csodálom, hogy lelkiismeret-furdalása volt, de szerintem azt tette, amit tennie kellett.

Szintén tetszett, ahogy végül rájött, mi is az uralkodó valódi terve a herraniakkal. A végére szépen összeállt a kép, és csak azon gondolkoztam, hogy nem jöttem rá korábban a nyilvánvalóra, pedig annyi nyomot hagyott nekünk Rutkoski a történetben.

Közben persze vannak mellékjátékosok is az elmejátékban. Pl. Arin, akinek hiányosak az információi, ennek ellenére olyanokat lép, amelyek hozhatnak pusztulást vagy győzelmet is a népének és neki. Az új szövetség, amit ki akar alakítani, igazán kíváncsivá tett.

Durva családi szálak futnak a barbároknál is, olyanok, amelyek fontos kihatással lehetnek a végjátékra. A dacrai királynő, a fivére, Roshar és a húguk, Risha egyelőre csak mellékszereplőként tűntek fel a regényben, mégis nagyon lekötött a történetszáluk. Már alapjában véve az nagyon durva, ahogyan Arin és Roshar először találkoztak a múltban. Amit Rosharral tettek a valoriaiak, az borzalmas. Nagyon erős jellemre vall, hogy a csúfságát inkább előnyként használja, semmint szégyellnivaló dologként tekint rá. Risha pedig… Nos, az ő karaktere még rejtély számomra. Vajon a túszul ejtett hercegnőt megtörték, magától vált árulóvá vagy valójában nincs megtörve, nem áruló, csak várja a megfelelő pillanatot a bosszúra?

Rengeteg titok vár még megfejtésre és kérdés válaszra, úgyhogy nagyon kíváncsian várom, hogy kézbe vehessem a harmadik részt is. Főképp a durva függővég után, amivel a második könyv befejeződött.

Ezt a regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik, ha egy történet valódi cselekménye a fejekben és szívekben játszódik.

Kedvenc karakterek: Verex, Roshar.

Kedvenc jelenet: amikor Verex az újszülött kiskutyát próbálja etetni.

Kedvenc idézetek:

„– (…) Nézzenek oda, hogy megnőttél! Még emlékszem a napra, amikor megszülettél. Elfértél a tenyeremben. A világon a legszebb dolog. A legértékesebb.
Már nem vagyok az?, szerette volna megkérdezni a lány. Ehelyett suttogni kezdett:
– Mesélj, milyen voltam!
– Már akkor is egy harcos szíve lakozott benned.
– Csak egy kisbaba voltam.
– De tényleg. Annyira határozott volt még a sírásod is. Olyan erővel szorítottad az ujjamat!
– Minden kisbaba sír. És minden kisbaba belekapaszkodik valamibe.
A tábornok felemelte a kezét, és a kézfejével megsimogatta Kestrel arcát.
– Nem úgy, mint te.”

„– Talán tényleg egy történetet meséltem el neki. Talán a történet két rabszolgáról szólt egy távoli vidéken, akik közül az egyik segített a másiknak.
– De hát én nem segítettem. – Arin megint emlékezni kezdett mindenre. Érezte a szájában a föld ízét, a szúrós kavicsokat az arca alatt. Hallotta a kiáltást. Újra elfogta a szégyen.
– Megmentettél – mondta Roshar.
Arin összezavarodott. Először azt hitte, a férfi gúnyolódik. De volt valami Roshar hangjában, valami őszinte, valamiféle vágyakozás. Átköltené a történteket? Talán egy olyan világba képzeli bele magát, amelyikben a valoriaiak nem értek az arcához. Fikció. Egy történet, ami happy enddel ér véget.
– Nagyon sajnálom – fogalmazott Arin óvatosan. – Én megpróbáltam. De nem tudtam semmit sem tenni.
– Dehogynem. Megmentetted bennem azt, ami miatt úgy döntöttem, hogy még egyszer megpróbálom a szökést.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT