A legszebb baba

Lord Irvine háza december huszonnegyedikén teljesen felbolydult.

A cselédlányok azon serénykedtek, hogy minden tökéletesen nézzen ki. Mind a huszonhét helyiségben leporolták a bútorokat, felmosták a padlót, majd feldíszítették a karácsonyillatot árasztó fát a szalonban, és kifényesítették az ezüst étkészletet. A lakáj feladata az volt, hogy előkészítse Lord Irvine és a fiai Párizsból rendelt ruháit, míg a szobalányokra Lady Sophia és a kis Amelia öltözéke maradt. A konyhában sem tétlenkedett senki, készültek a rántott, sült és főtt húsok, zöldségköretek, és szép sorban hűltek a finomabbnál finomabb sütemények a hosszú asztalon. Bár odakint fagyott és havazott, idebent rettenetes volt a forróság. Martha, a szakácsnő kipirult arccal perdült-fordult, közben pedig úgy osztogatta a parancsokat a konyhalányoknak, hogy azt egy ezredes is megirigyelhette volna.

– Abba kell még egy kis só! Te pedig pucolj még krumplit, kérlek! Hé, nem nyúlunk hozzá! – csapott rá az egyik fiatal konyhalány kezére, aki kinézte magának a csokoládés sütemény tetején a habot. Még csak tizenegy éves volt, Martha tudta, milyen nehéz lehet neki most idebent az ínycsiklandó illatok és látvány miatt. – Tessék! Ezt lenyalhatod – nyomta a kezébe a fakanalat, amivel az olvasztott csokoládét kevergette korábban. A lány arca azonnal kivirult, lelkesen nekilátott a tisztogatásnak.

Estére minden el is készült, ám a cselédség még nem pihenhetett. Megmosakodtak, megfésülködtek, rendbe hozták a ruházatukat, és a megadott jelre felsorakoztak a szalon fala mellett. Az újakat még izgalom töltötte el, ám az olyan régi bútordarabok, mint például Martha is, már csak arra vágytak, hogy mielőbb túl legyenek az egész színjátékon, és a családjukkal lehessenek vagy lepihenhessenek. A menetrend ugyanis minden évben ugyanaz volt. Ahogy felállt a cselédség, bevonult Lord Irvine karján a feleségével, arcukon műmosollyal.

„Ó, hogy ez milyen csodálatos lett! Nem igaz, drágám?” – motyogta maga elé Martha, amit némi késéssel Lady Sophia szó szerint megismételt. Nyolc év. Nyolc éve minden szenteste ez volt a nyitómondata.

– Igaz, igaz, angyalom! Csodálatos munkát végeztek! – nézett végig a lord a cselédek során, azután hátrafordult. – Gyertek csak, gyerekek, ezt nézzétek meg! – intette beljebb két fiát és a kislányát a dada kíséretében. Ők legalább még őszinték voltak, nem igazán értették, miért is kéne lelkesedniük. Megnézték maguknak a díszes karácsonyfát, azután fancsali képpel a szüleikhez fordultak.

– De mikor eszünk már? – szólalt meg Henry, a legnagyobb.

– És hol vannak az ajándékaink? – biggyesztette le Amelia a száját.

– Én pónit akarok! – vágott közbe a középső, Albert.

– Gyerekek! – mosolyodott el a Lord elnézően. A cselédség visszamosolygott rá, bár Martha biztosra vette, hogy ugyanazt érzik, amit ő is: szánakozást. Hirtelen felderengett előtte Sarah angyali arcocskája. Még biztosan ébren várja őt, hogy legalább karácsonykor együtt lehessenek egy kicsit, ha már Marthának a munkája miatt muszáj itt, az Irvine házban lakni a cselédség többi tagjával együtt. Ám ahelyett, hogy most egymást ölelnék, ő itt ácsorgott.

– Először meg kell köszönnünk ezeknek a kedves, szorgos embereknek azt, hogy egész évben olyan keményen dolgoztak – igazgatta meg Lady Sophia a haját, mielőtt a sorfal elé lépett. Férje szó nélkül követte őt. – Igazán hálásak vagyunk önöknek, és szeretnénk egy kis ajándékot adni mindenkinek. Arthur, drágám!

– Máris, kedvesem – húzott elő a férfi egy bőrerszényt a mellényzsebéből. A konyhalányok és cselédlányok egy shillinget kaptak, az inasok félkoronát, a lakáj, a komornyik és Martha öt shillinget. Ahogy az érmék a kezébe pottyantak, úgy érezte magát, akár egy koldus, akit megszán egy járókelő a karácsonyi szeretet nevében. A „köszönöm” szó epeként keserítette meg a száját. Igyekezett arra gondolni, hogy ebből a pénzből talán majd futja egy új cipőre Sarah-nak, csak ez segített hálát erőltetni a vonásaira.

– Nos, akkor azt hiszem, ehetünk is! – indult el az ajtó felé Lord Irvine, ám a hangos gyerekzsivaj félúton megállította.

– Mi lesz az ajándékokkal? Előbb az ajándékokat akarjuk! – csimpaszkodtak bele a gyerekek a ruhájába. Martha érezte, ahogy James, a komornyik megrezzen mellette. Ebben a munkában az volt az egyik legnehezebb dolog, hogy folyamatosan fegyelmezni kellett önmagukat. A szavakkal nem is volt gond, mindenki hamar megtanulta, mikor mit kell mondania: „Igenis, uram!”, „Azonnal, asszonyom!”, ám az arcukat, a tekintetüket, a mozdulataikat sokkal nehezebb volt kordában tartani.

Csendben, rezzenéstelenül figyelték, ahogy a három Irvine gyerek megkapja az ajándékait, és nekiállnak leszaggatni a díszes papírt róluk. Szalagok röpültek, masnidíszek hulltak a földre, és szakadt a csomagolóanyag, ahol érték. Az egyik cselédlány száját halk szisszenés hagyta el, hátrapislantva Martha rájött, hogy Irene volt az, aki vagy három órán át küzdött, hogy a lehető legcsinosabban becsomagoljon mindent.

– Ó, de szép! Ugye, kicsikém, milyen gyönyörű babát hozott a Mikulás? – gügyögött Lady Sophia a lányának. Mielőtt az válaszolhatott volna, felhangzott Albert úrfi kiáltása.

– Én pónit akartam! – meredt a lába előtt heverő ostorra, amit az előbb vágott dühében a földhöz. Lord Irvine ismét elmosolyodott.

– Ohó, szerinted mihez való ez? – emelte fel a gyerek helyett az ajándékot. Kellett néhány pillanat, míg az úrfi megértette.

– Hol van? Meg akarom nézni! Lovagolhatok rajta még vacsora előtt, igaz? – sorolta az izgatott kérdéseket, miközben ide-oda pislantott, mintha azt várná, a folyosóról mindjárt betrappol egy ló.

– Per… – kezdett bele Lord Irvine a mondatba, de felesége rosszalló pillantására meggondolta magát. – Kint van az istállóban, majd vacsora után megnézzük. Ugye, nem akarjátok, hogy kihűljön az a sok finom sütemény? – vetette be a cselt. A fiúk indiánüvöltéssel rohantak az ebédlő felé, Amelia viszont lassú, előkelő léptekkel vonult utánuk, magasra tartott fejjel, akár egy kis hölgy. A baba, amit csak az imént kapott, ott maradt a karácsonyfa alatt, a földön. A póni mellett teljesen elvesztette különlegességét, pedig Martha úgy hallotta, egyedi darab, ami egy fél vagyonba került.

– Asztalhoz ülünk – jelentette ki Lady Sophia, majd a gyerekei után indult.

– Hallottátok! – csapta össze Martha a két tenyerét. Még egy utolsó szomorú pillantást vetett a cserbenhagyott játék babára, azután mély levegőt vett, és indult ő is a dolgára.

***

A konyhában még késő este sem volt megállás, Martha a megmaradt ételt válogatta szét. Ami hamar megromlott volna, azt szétosztotta a cselédség között, természetesen a Lord külön engedélyével. A csontok és egyéb ehető hulladékok a kutyáknak jutottak. Minden mást szépen elcsomagolt, hogy a kamrába tegye. Mosogatnivalóból is volt egy hatalmas halomnyi, de azzal már nem neki kellett foglalkoznia. Akárhányszor kirepedezett, száraz, vöröslő kezére nézett, az emlékeztette rá, milyen is volt régen konyhalányként dolgozni. Megtapogatta a kötényzsebében a kis kenőcsös tégelyt, amit oda akart adni a mostani konyhalányoknak, amint végeztek. Róla senki nem gondoskodott korábban, ám ez nem jelenti azt, hogy neki sem kell másokról.

– Egy shilling, egy nyomorult shilling – morogta maga elé Thelma, az egyik konyhalány. Alámerített a vízbe egy kissé odakozmált lábast, majd nekiállt a dörzsölésnek.

– Ha jól végzed a munkádat, lesz az több is! – felelte neki Alisa, aki sorstársként egy másik edényt súrolt éppen.

– Igen, öt shilling – csúszott ki Martha száján. A lányok meglepve meredtek rá, de ő is megdöbbent a saját merészségén. Néhány kimerevített pillanat múlva mindegyikükből egyszerre tört ki a nevetés. Néha kellett ez a bajtársiasság, hogy elviselhetőbb legyen a remény teljes hiánya.

– Mi ez a jókedv? – jelent meg az ajtóban James, a komornyik. Szeme alatt hatalmas fekete karikák ültek a fáradtságtól, de a mosoly most is ott ragyogott az arcán. Martha konyhalány korában egy másik házban dolgozott, ahol a komornyik egy karót nyelt, pökhendi rabszolgahajcsár volt, Jamest viszont kedvelte. Ő sosem bánt volna úgy a személyzet többi tagjával, mint az a nyomorult Hains, mégis elérte, hogy mindenki keményen dolgozzon.

– Csak örülünk, hogy mindjárt végzünk, és mehetünk aludni – mosolyodott el Martha. A füle mögé igazított egy szőke tincset, amely munka közben csúszhatott ki a kontyából.

– Ez tényleg örömre ad okot. A mai nap után, azt hiszem, mindannyiunkra ráfér egy kiadós alvás. És meg is érdemeljük – nézett végig James elismerően a konyhabelieken.

– Köszönjük – hangzott fel visszhangozva a válasz mindenki szájából. James bólintott, majd megköszörülte a torkát.

– Miss Martha, beszélhetnénk egy percre? – fordult a szakácsnőhöz, aki egy szemvillanással megelőzte, hogy a lányokból kitörjön a kuncogás, majd megtörölte a kezét a kötényébe.

– Természetesen – indult el a kamra felé az egyik letakart süteményes tálcával. Nem fordult hátra, de biztosan érezte, hogy James ott van a nyomában. Az ajtót természetesen nem csukták be maguk után, a pletykákat jobb volt elkerülni, egyszerűen csak megálltak az egyik hátsó polc mellett.

– Hallgatom! – nézett fel Martha egyenesen a férfi zöld szemébe. James ismét megköszörülte a torkát, és tőle szokatlan bizonytalansággal kezdett beszélni.

– Nos, éppen a szalonban voltam a vacsora után, szivart vittem az úrnak, és történt egy kis baleset.

– Megsérült valaki? – jött zavarba a nő. Az ilyen hírek hamar eljutottak a konyhába is, de most nem hallott semmiről. James megrázta a fejét, lesütötte a szemét, és elpirult. Martha ebben a pillanatban egész jóképűnek találta rövidre nyírt, szőkésbarna hajával, szögletes állával és enyhén ferde orrával. No, nem olyan igézően jóképűnek, mint korábban Robertet, de azok után, hogy a férfi kihasználta és cserbenhagyta, nem is akart többé hozzá hasonlóval kezdeni.

– Ó, nem, nem. Amelia kisasszony az új babájával játszott, aztán elkapta a szokásos hiszti roham, mert őt nem vitték ki a pónihoz, és… nos, a baba megsérült közben egy kissé.

– Oh…

– A lady azt parancsolta, dobjam ki a tönkrement játékot, majd vesznek egy újat, de úgy véltem, vétek lenne azért a gyönyörű babáért – hajolt közelebb James, miközben lehalkította a hangját. Martha orrát friss citromillat csapta meg. Kellett néhány pillanat, hogy felfogja a hallottakat.

– Igen, gyönyörű baba volt – motyogta. – Kár érte.

– Az igazság az, hogy nem teljesítettem az utasítást – vallotta be a férfi. A nyitott ajtón át a konyha felé pislantott, és szinte suttogva folytatta. – Eszembe jutott, hogy van önnek egy kislánya, aki… nos, talán örülne egy ilyen sérült, de csodaszép babának. Becsomagoltam, és betettem odakint az odvas fába. Tudom, hogy ilyenkor szenteste haza szokott menni hozzá, kiveheti onnan, és… elviheti neki.

– Oh, én… - Martha szeme elkerekedett a döbbenettől, azután megtelt könnyel. Bár mindenki tudott arról, hogy folt esett a becsületén, soha senki egy szót sem ejtett Sarah-ról. Mintha a kislány nem is létezett volna. Hogy őt nem akarták felzaklatni vele, vagy egyszerűen csak egy bűnös tett következményeként gondoltak Sarah-ra, azt nem tudta, de talán jobb is volt így.

Még Jamesszel sem beszélt róla azóta, hogy a férfi megkérte Lord Irvine-t, ne rúgja ki őt csak azért, mert megesett. Martha sosem kérdezett rá, de úgy hitte, a lord tartozik valamiért Jamesnek, csak ez lehetett az ok arra, hogy végül itt maradhatott, sőt, a szorgalmas munkájának köszönhetően előre léphetett a ranglétrán. Azóta sem értette, miért állt ki mellette a komornyik, de hálás volt neki. Ahogyan most is.

– Nem is tudom, mit mondhatnék.

– Nem kell semmit mondania. Legyen annak a kislánynak örömteli karácsonya. A babának pedig olyan gazdája, aki megérdemli őt.

A néhány pillanatnyi csend egyszerre volt kellemes és szokatlan. Martha valóban nem tudta, hogyan is hálálhatná meg a kedvességet, és valószínűleg a férfi sem volt biztos abban, hogyan fogadja a hálát, ám mindketten érezték azt a meleg köteléket, amellyel a baba titka összekötötte őket.

Végül James volt az, aki elsőként mozdult. Hátrébb lépett, és megigazította a gallérját.

– Nos, csak ennyit szerettem volna. Boldog karácsonyt! – biccentett Martha felé pont úgy, ahogyan mindig is, a nő mégis azt érezte, valami megváltozott.

– Boldog karácsonyt, James! – mondta ki most először a férfi keresztnevét. A komornyik egy pillanatra megtorpant a küszöbön, majd szó nélkül elhagyta a konyhát.

***

Már teljesen besötétedett, amikor Martha elhagyta az Irvine házat, és az odvas fa felé vette az útját. A telihold és a hó elég világosságot adott neki, hogy lássa, hová lép. Összehúzta magán a kendőjét, és amennyire csak lehetett kapkodta a lábát. Valahányszor eszébe jutott James kedvessége, a hideg ellenére melegség járta át a mellkasát. Nem szokta meg, hogy rajta kívül bárki más is gondol a kislányára. Hiszen még Robertnek sem kellett. Sőt, a saját nagyszülei is megtagadták Marthával egyetemben.

A fához érve kikapta a rongyanyagba bebugyolált babát, és ment is tovább. Csak remélhette, hogy Sarah-t még ébren találja, ám valószínűbb volt, hogy a kislányt rég elnyomta az álom.

Máskor átvágott volna a réten, de most a hatalmas hó csak lelassította volna, így a kitaposott úton maradt. Miközben a holdvilágban gyalogolt, eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha meghívná magukhoz Jamest ebédre egyik vasárnap. Talán a férfi örülne neki. Talán többször is velük akarna ebédelni. Talán nem csak ebédelni akarna. Korábban sosem jutott eszébe, hogy apát keressen a lányának és magának férjet, hiszen ki akarna feleségül venni egy leányanyát, de James olyan… más volt.

– Várjon! Miss Martha, várjon! – Ahogy felharsant James hangja az éjszakában, Martha egy másodpercig azt hitte, csak a gondolatai hatására képzelődik, hátrafordulva azonban nem volt nehéz észrevenni a feketébe öltözött alakot a fehérlő hóban.

– Hát ön meg hogy kerül ide? – érdeklődött, amint a komornyik beérte. A férfi vett néhány mély lélegzetet, úgy tűnt, sietősen tette meg az utat a háztól idáig.

– Olyan késő van már. Máskor mindig korábban indul neki, de ma elhúzódott a munka. Először nem akartam zavarni, aztán eszembe jutott, hogy ha baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Szóval, én csak… hazakísérném. Ha szabad. Persze nem muszáj, ha nem akarja, de jobban örülnék neki – tette hozzá, félreértve Martha bizonytalan toporgását.

– A házból még senki nem járt nálunk, és nem látta Sarah-t. Nem tudom, hogy ez… hogy fel vagyok-e rá készülve – vallotta be a nő. Félt tőle, hogy az őszintesége megsérti majd a férfit, de a zöld szempárból csak megértés áradt felé.

– Akkor csak az ajtóig megyek. Hogy biztosan tudjam, rendben odaért – húzta ki magát James szolgálatkészen. Martha arcán önkéntelen mosoly futott át a mozdulatra. Hiszen nem ezt tervezgette néhány perccel korábban? Hogy elhívja magukhoz a férfit, és bemutatja neki a lányát? Ha már így alakult, akkor talán most van itt az ideje…

– Azt nem engedhetem. Fel kell melegednie, mielőtt visszaindul, különben holnap hajnalban hóemberként találom meg félúton a ház felé – tréfálkozott, csak hogy elterelje a figyelmet a zavaráról. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, tovább is indult, James pedig felzárkózott mellé.

– Tényleg nem zavarok sokáig. Gondolom, szívesebben maradna kettesben a kislányával. Nehéz lehet, hogy hetente csak egy este láthatja. – Martha magán érezte a fürkésző pillantást. Furcsa mód nem tartotta tolakodónak, sokkal inkább figyelmesnek és érdeklődőnek, pedig máskor kényelmetlenül érezte magát, ha valaki az életéről és az érzéseiről kérdezte.

– Nehéz. De kell a pénz, hogy mindene meglegyen, ami csak kell, és tudom, hogy biztonságban van a nagynénémmel. Ez segít – ölelte magához a bebugyolált babát, mintha csak fel akarná melegíteni.

– Nem gondolt még arra…? Á, nem, butaság! – legyintett James. A hóra szegeződő tekintet és egymáshoz préselt száj azt jelentette Martha számára, hogy hiába kérdezne rá, úgysem tudná meg, mi jár a férfi fejében. Így ő is hallgatott. A csend egyáltalán nem zavarta, valahogy James mellett nem érezte szükségét annak, hogy beszéljen. Csak remélni tudta, hogy a férfi is így van ezzel.

Ahogy meglátta a házikót a város szélén, felgyorsította a lépteit, szinte szaladt. Kísérője nem szólt rá, hogy lassítson, egyszerűen csak felvette az új tempót. Martha korábban sosem gondolkozott el azon, mennyire apró is az otthonuk, ez csak most tudatosult benne, hogy valaki másnak is készült megmutatni. Persze, lehet, hogy James látta már korábban kívülről, amikor lent járt a városban a szabadnapjain, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi tudta-e, hogy ez a kis ház az övék.

Halkan nyitotta ki az ajtót, lábujjhegyen beosont, majd maga után intette a férfit is. Patricia néni valószínűleg nemrég fekhetett le a hátsó szobában, mert a tűz még parázslott a kályhában. Nem volt annyira hideg, mint odakint, de melegnek sem mondta volna a helyiséget. Lepakolta az asztalra az ételt, amit maguknak csomagolt el az Irvine-ház karácsonyi vacsorájának maradékából, mellé tette az ajándékot is, és odasettenkedett a sarokban álló kis ágyhoz.

Sarah a fehér párnán feküdt, szőke haja szétterült, akár az úrinők legyezője. Arca valóban angyali volt, mintha egyenesen az égből küldték volna ajándékként. Martha már épp vissza akart vonulni, hadd aludjon a kislány, amikor a világoskék szempár rá világlott.

– Mama, hazaértél. – Sarah hangja álomittas volt, mégis teli szeretettel. Martha szíve mindig elolvadt, valahányszor meghallotta őt. Ilyenkor nem számított a sok félelem, szenvedés, megaláztatás, amit át kellett élnie a gyermekéért.

– Boldog karácsonyt! – simított végig a puha tincseken. Hirtelen ült ki a kislány vonásaira a felismerés.

– Karácsony van – ismételte meg szinte csodálattal. Pedig számára ez a nap sosem volt olyan, mint az Irvine gyerekeknek. Nem ehetett tízfogásos vacsorát egy hatalmas étkezőben, nem volt plafonig érő karácsonyfa sem, még az ajándékok is hiányoztak. Vagyis…

Martha hirtelen elmosolyodott. Most ez utóbbit mégis megadhatja Sarah-nak.

– Hoztam neked valamit – sietett vissza az asztalhoz, ahol a csomagot hagyta. Lelkesen bontogatta a rongyot, közben hallotta, ahogy Sarah kimászik a paplan alól.

– Szia, te ki vagy? – A kérdés juttatta eszébe, hogy nincsenek egyedül, a nagy izgalomban szinte teljesen el is feledkezett a vendégükről. Felnézett, hogy bemutassa a férfit, de benne akadt a szó. Azonnal megértette, hogy James nem tudta azt. Bár a komornyik igyekezett palástolni, nem titkolhatta el a vonásain átsuhanó döbbenetet a nő elől.

– James. A nevem James. Anyukáddal dolgozom a nagy házban. Azt szerintem mégsem kéne… – lépett az asztal felé, ám elkésett. Martha már megszabadította a rongycsomagolástól a babát.

A nő először fel sem fogta, mit lát, csak a háta mögül jövő sóhaj ébresztette rá. Amikor James azt mondta, megsérült a baba, ő azt hitte, elszakadt a ruhája, vagy Amelia kitépett egy csomót a hajából szokásához híven, de ennek most a jobb karja hiányzott.

– Jaj, istenem! – James nem tudhatta, fogalma sem lehetett róla… – Ó, kincsem! Én…

– Olyan gyönyörű! – A magyarázkodást félbeszakította Sarah álmélkodó hangja. Martha megfordult, és semmi mást nem látott a kislány arcán, mint őszinte elragadtatást. Hát, persze, persze, hogy gyönyörű. Pont olyan gyönyörű, amennyire számára Sarah: a legszebb kislány a világon. Nem számít, hogy rossz ember az apja, az sem, hogy születése óta üresen lóg jobb oldalon a ruhaujja, és egyesek azt gondolják, ez a büntetés azért, mert bűnben fogant. Az emberek nem tudnak semmit!

– A tiéd… – nyújtotta át Martha az ajándékot nedves szemmel. Sarah a bal karjába vette a babát, és úgy ölelte a szívére, mintha csak egy valódi gyermek lenne, akit szerethet. Néhány pillanatig teljesen elvarázsolva ringatta új játékát, azután felpillantott az anyjára.

– Én nem tudok ajándékot adni – olvadt le a boldogság az arcáról. Martha a vállára csúsztatta a kezét, és visszaterelte az ágyhoz. Ahogy leültek, magához húzta a lányát, és szorosan átölelte.

– Ne aggódj, én már megkaptam a legvarázslatosabb ajándékot hat évvel ezelőtt – lehelt csókot a gyermek homlokára. Felnézve még épp elkapta a pillanatot, amint James megdörgöli a szemét. Nem akarta véletlenül sem még nagyobb zavarba hozni a férfit, ezért gyorsan elfordult. Egyvalamit azonban mindenképpen meg szeretett volna tudni most azonnal, hogy vajon ezek után reménykedhet-e még.

Adott magának néhány percet, hogy összeszedje minden bátorságát, csak azután szólalt meg.

– Nos, hoztam egy kis ételt, süteményt is. Ehetnénk belőle – javasolta könnyednek szánt hangon. Szíve majd kiugrott a torkán, mégis egyenesen a férfi szemébe nézett. – James, mit szólna egy késői vacsorához velünk? – kérdezte úgy, hogy mindketten tudták, mit jelent majd a válasz. A férfi késlekedés nélkül mondta ki:

– Ezer örömmel.