A fantasztikus Margaret Atwood, A szolgálólány meséje és más kedvenceink szerzője ezúttal az ókori görög mitológia világába kalauzol el bennünket. Úgy gondolja ugyanis, hogy Odüsszeuszt már épp elegendő ideig dicsőítettük, és most a felesége, Pénelopé is megérdemel egy saját történetet. Hallgassuk ezt meg együtt!
Miért választottam ezt a könyvet?
Őszintén be kell vallanom, gimiben nem igazán voltam oda az Odüsszeiáért. Számomra túlságosan elavult volt mind a nyelvezete, mind a stílusa, és még a története sem kötött le. Ennek ellenére kíváncsi voltam erre a könyvre, elsősorban két okból. Egyfelől, mert Margaret Atwood írta, és ő az egyik kedvenc íróm és példaképem. Másfelől, mert a történet női szemszögből mutatja be az eseményeket, és kíváncsi voltam, hogy ilyen szempontból mennyiben lesz más a sztori, mint az eredeti.
Véleményem a könyvről
Mivel az eredeti történet kötelező olvasmány gimiben, ezért úgy vettem, hogy mindenki olvasta, vagy legalább tudja, hogy miről szól. Szóval a véleményemben egy kicsit több a spoiler, mint úgy általában. Ha valaki mégsem ismerné a sztorit, akkor a véleményem elolvasása előtt pótolja az elmaradást.
Atwood mindig érdekesen ábrázolja a női karaktereket, sorsokat, feministaként pedig ezt értékelem és izgalmasnak tartom. Ezúttal Pénelopé, Odüsszeusz felesége és az Odüsszeusz által felakasztott tizenkét szolgálólány szemszögéből ismerteti velünk azt a történetet, amit gimiben egy kicsit (nagyon) másképp olvashattunk. Pénelopé és a lányok a túlvilágról mesélik el nekünk, mi is történt velük, milyen volt az életük, a sorsuk egy olyan világban, ahol a férfiak uralkodnak. Pénelopé prózában teszi meg mindezt, a szolgálólányok pedig kórusként különböző formákban (próza, dal, ballada stb.).
Pénelopé elmeséli nekünk lényegében az egész életét attól kezdve, hogy az apja csecsemőkorában meg akarta gyilkolni, egészen a férjhez menetelén át odáig, hogy Odüsszeusz elkalandozik, évekig magára hagyja őt és a kisfiukat, majd visszatér. Sőt, mesél nekünk a túlvilági életéről is.
A meséje többféle szempontból is érdekes. Egyfelől megmutatja, hogy milyen is volt nőnek lenni abban a korban. Hogy a gazdag családba született lányok az apjuk, később a férjük tulajdonai voltak. Azt tették, amit elvártak tőlük, és még akkor sem mindig lehettek biztonságban vagy lehettek boldogok. De azt is megmutatja, hogy bizonyos nők ugyanúgy megtaposták a nőtársaikat, csak hogy ők azt érezhessék az elnyomó férfivilágban, hogy mégis érnek valamit, hasznosak, fontosak.
Ezt elsősorban Odüsszeusz régi dajkájának viselkedéséből szűrhetjük le, aki mikor Pénelopé friss feleségként, fiatalon és elveszetten megérkezik a férje házába, egyszerűen az irányítása alá vonja a lányt, ahelyett, hogy valóban segítene neki. Bármit is csinál a fiatal feleség, azt rosszul csinálja, Odüsszeusz másképp szereti, és ő a volt dadájaként különben is jobban tudja, mi kell Odüsszeusznak, mint bárki más a világon. Lényegében úgy viselkedik, mint az anyósok közül a legrosszabb fajta.
Sárba tiporja Pénelopé önbecsülését, és lényegében megfosztja őt a pozíciójától. Pénelopé pedig magányossá válik, és a semmittevéstől depressziós és boldogtalan lesz, nem találja a helyét a saját otthonában. Pedig mint később kiderül, legalább annyira okos, intelligens és leleményes, amilyennek az eredeti sztoriban a férjét tartják.
Vagyis a történet nagyon szépen összefoglalja nekünk, hogy miképpen keseríti meg a nők életét a férfiak által uralt világ, maguk a férfiak és az olyan nők, akik beállnak kápónak a rendszerbe.
Másfelől azért érdekes Pénelopé meséje, mert teljesen más Odüsszeuszt ismerhetünk meg belőle, mint az Odüsszeiából. A Pénelopéhoz eljutó hírek alapján ugyanis erős lehet az olvasóban a gyanú, hogy Odüsszeusz a háború után valójában nem azokat a csodás, izgalmas, veszélyes kalandokat élte át igazi hősként, amikről az eredeti sztoriban olvashattunk, hanem valójában csak piált, nőzött, balhékba keveredett és élvezte az életet a haverjaival, ezért nem tért haza évekig. Mondjuk, ez hihetőbb, mint a küklopsz, a szirének és a többi...
Mindig olyan meggyőző volt. Sokan elhitték, hogy az ő verziója az eseményekről egyenlő az igazsággal, plusz-mínusz egy-két gyilkosság, egy-két csábító szépség, egy-két egyszemű szörnyeteg. Még én is hittem neki, időnként. Tudtam, hogy cseles és hazudós, de mégis azt gondoltam, hogy nem engem fog kicselezni, és nem rajtam próbálja ki a hazugságait. Hát nem voltam hűséges? Nem vártam és vártam rá, dacolva a kísértéssel – mi több: a kényszerrel –, hogy ne várjak rá? És mi lett belőlem, amikor a hivatalos változat összeállt? Tanulságos legenda. Bot, amivel ütni lehet más asszonyokon. Miért nem tudtak olyan tapintatosak, megbízhatóak, mindent-tűrőek lenni, mint én voltam? Ezt az irányt választották az énekesek, a mesemondók. Ne kövessétek a példámat, ezt akarnám belesikítani a fületekbe – igen, a tiétekbe! De ha sikítani próbálok, csak mintha egy bagoly huhogna.
Aztán ott vannak a szolgálólányok. Azok a szerencsétlen nők, akik szegénynek születtek, ezért lényegében a kezdettől el volt rendelve a sorsuk. Szegénysorba született lányként lényegében minimális értékkel rendelkező tárgyként tekintettek rájuk a férfiak, akiket használhattak, de mivel értékük nem volt, akár meg is ölhettek, ha úgy tartotta kedvük.
Mondhatnám, hogy Pénelopéban több volt a sisterhoodérzés, mint Odüsszeusz dadájában, mivel megszánta és maga mellé vette ezeket a szegény lányokat szolgálóként, és viszonylag jó körülmények között nevelgette őket. De amikor megjelentek az eredeti történetből is ismert kérők, a szolgálólányoknak itt más szerep jutott. Nem mondom el, mi állt a háttérben, csak annyit, hogy a lányok mindenben teljesen ártatlanok voltak. Ennek ellenére Odüsszeusz mégis kivégezte őket, mint azt az eredeti sztoriból tudjuk. Vagyis Pénelopé, bár szánta ezeket a lányokat, mégis felhasználta őket arra, hogy önmagát megvédje. Úgyhogy én őt sem tudtam igazán áldozatnak, szentnek tekinteni a sztoriban, csak egy nőnek, aki bár viszonylag jólelkű volt, mégiscsak elérték az adott világ hatásai, és ezek szerint viselkedett.
Nagyon izgalmas volt Odüsszeusz tárgyalása a túlvilágon, mert tökéletesen idézte a valódi világ hozzáállását a nőkhöz, a nőket ért erőszakhoz, az ellenük elkövetett gyilkossághoz. Odüsszeusz meggyilkolta a kérőket, akik fiatal, gazdag, előkelő származású férfiak voltak, és meggyilkolta a tizenkét ártatlan, fiatal, szegény szolgálólányt. A túlvilági tárgyalásán mégis először csak a férfiak meggyilkolásával vádolták meg, ebben az ügyben kellett védenie magát. Mert hát, még a túlvilágon is a férfi az értékes, a női élet meg nem ér egy fabatkát sem. A túlvilági bíróságnak addig eszébe sem jutott, hogy a lányok Odüsszeusz igazi áldozatai, míg ők maguk fel nem szólaltak önmagukért.
A nemi erőszakról szóló rész is nagyot üt a tárgyaláson. Ugyanis kiderül, hogy Pénelopé természetesnek tartja, hogy egy nőt előbb vagy utóbb meg fognak erőszakolni az élete során, ami mindent elmond arról a régi korról. Valamint az is, hogy Odüsszeuszt nem az bosszantotta fel, hogy megerőszakolták a szolgálólányokat a kérők, hanem az, hogy az ő engedélye nélkül tették.
Végül persze a bíró sem viselkedik és dönt másképp, ahogyan a valóságban is megtörtént már vagy ezerszer. Nem árulom el pontosan, mi is történik a tárgyalás végén, de a bíró minden egyes mondata azért dühítő és gyomorforgató, mert biztos vagyok benne, hogy nem egyszer elhangzott már ugyanez a valódi bíróságokon is.
A Lányok: Ó, ti Mérgesek! Ó, Fúriák! Belétek vetjük utolsó reményünket! Könyörgünk nektek, hogy mérjétek ki értünk a büntetést, álljatok bosszút! Legyetek védelmezőink, mert az életben senki sem kelt védelmünkre! Szagoljátok ki Odüsszeuszt, bármerre jár! Cserkeljétek, üldözzétek egyik helyről a másikra, egyik életből a másikba, bármilyen álruhát visel, bármilyen alakot ölt! Kövessétek lépteit a földön és a Hádészban, akárhol keresne menedéket, dalban és drámában, kötetben és értekezésben, lábjegyzetben és függelékben! Jelenjetek meg előtte a mi képünkben, eltorzult képünkben, szegény kis holttestünk képében! Ne lehessen sohase nyugta!
Az viszont tetszik, hogy a túlvilági lányok elég dühösek ahhoz, hogy összefogjanak és ne hagyják magukat. Közöttük van igazi sisterhood, az a fajta, ami eltéphetetlen. Úgyhogy nekem az egész történetből leginkább a tizenkét szolgálólány volt a legszimpatikusabb.
Hogy tetszett a könyv?
Őszintén szólva a kedvenc Atwood-könyveim közé nem került be, de kifejezetten érdekes volt női szemszögből látni az Odüsszeia történetét. Rengeteg izgalmas gondolat, elgondolkoztató mondat volt a történetben. A túlvilági bírósági tárgyalásos rész pedig nagyot ütött. Nekem az volt a kedvenc részem annak ellenére, hogy iszonyatosan fel is dühített az, mennyire hasonlít a könyv a valósághoz.
Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Atwood-rajongóknak kötelező, mint minden könyve, de azoknak is ajánlom, akiket érdekel a nők élete, szemszöge, a gondolataik és érzéseik. Na meg persze a fájdalmuk és haragjuk.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
Mivel a könyvünk görög mitológiai alakokon alapul, játékunk főszereplői is ők lesznek. Feladatotok, hogy a rövid leírások alapján kitaláljátok, kire gondoltunk az adott állomáson.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Leírás a játékhoz:
Zeusz bika képében csábítja el, és Krétára hurcolja.
Állomáslista:
04. 11. Sorok Között
04. 12. Spirit Bliss Sárga könyves út
04. 14. Könyv és más
04. 16. A Szofisztikált Macska
04. 18. Utószó
04. 20. Szembetűnő
04. 22. Readinspo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése