A tükörjáró-sorozat záró kötetében Ophélie, Thorn és segítőik nem kisebb feladatot vállalnak magukra, mint hogy megvédjék világukat a végső pusztulástól. Vajon sikerül megtalálni a Másikat a szilánkokat átívelő hajszán, és mindez elég lesz ahhoz, hogy megmentsék a világot? Tartsatok a Blogturné Klub négy bloggerével, hogy kiderüljön és nyerjétek meg a könyv egy példányát!
Miért választottam ezt a könyvet?
Kevés olyan fantasysorozat van, amiről azt mondhatom, örökre az életem részévé vált. Ilyen a Harry Potter-, a Trónok harca- és a Mákháború-sorozat. Valamint most már A tükörjáró is. Az első három kötettel ez a történet úgy belopta magát a szívembe, hogy kérdés sem volt, érdekel-e az utolsó része is.
Véleményem a könyvről
A könyv elején megint kapunk egy kis segítséget azzal kapcsolatban, mi történt az előző kötetben és ki kicsoda. Ez azért jó, mert elég sok idő telt el két kötet megjelenése között, és bár a fontosabb dolgok megmaradtak az emlékezetemben, azért ezeket nem ártott visszahozni, felfrissíteni.
A történet onnan folytatódik, ahol a harmadikban félbemaradt. Ophélie rájött végre arra, ki is Isten, és hogy van egy Másik is. Fogalma sincs róla, melyikük az ellenség, azt sem tudja pontosan, mit akarnak, de az biztos, hogy a világ veszélyben van. A Szilánkok kezdenek szétesni, emberek vesznek oda, és kevés idő maradt rájönni mindenre, mielőtt a Szilánkok eltűnnek a semmiben. Azonban most Thorn is ott van Ophélie mellett. Együttes erővel kezdenek nyomozásban, a nyomok pedig az elhajlásgondozóba vezetnek.
Először is nagyon megörültem, hogy végre kapunk egy olyan könyvet, amelyben Ophélie és Thorn végre együtt dolgoznak és úgy alapból együtt vannak. A korábbi könyvekben mindig elválasztotta őket valami (a saját bizonytalanságaik, titkok és egyéb események), most azonban valóban érzelmileg is egy pár lettek, akiket azonos cél hajt. Volt egy pillanat, amikor elszakadtak egymástól még a könyv elején, akkor megijedtem, hogy Thornt megint a történet háromnegyedéig nem látjuk majd viszont, de szerencsére nem így lett.
A kapcsolatuk igazán szorossá és őszintévé vált. Nagyon tetszett, hogy bár a maguk módján, de már nyíltan képesek voltak kimutatni egymásnak, mennyire szeretik a másikat (pl. léghajóra toloncolós jelenet). Imádtam őket együtt. Külön-külön is nagyon egyedi, izgalmas karakterek, de párként még tökéletesebbek. Felkerültek a kedvenc könyves párosaim top 5-ös listájára.
Ophélie és Thorn nyomozós szála mellett van két másik szál is a sztoriban. Az egyik egy árnyé, akiről eleinte nem tudhatjuk, kicsoda: Isten (Itschen), a Másik, vagy valaki teljesen más? Ez a szál azért jött be, mert megmozgatta az agyamat. A másik Victoire-é, aki kiszakadt a testéből, és egyfajta lélekként követi a keresztapját és társait, valamint azt a valakit/valamit, ami az előző rész végén titokban felöltötte Róka alakját magára, és most mindenkit átver.
Victoire része nagyon izgalmas. Egyfelől igyekeztem jobban kiismerni a Róka alakjában tetszelgő lényt. Vajon vannak emberi érzései? Jó vagy rossz? A világ pusztulását vagy megmentését akarja? Volt, amikor úgy gondoltam, ő a jó lény, csak mindenki félreismeri, és volt, amikor ennek pont az ellenkezőjét gyanítottam. Egyetlen dolgot véltem biztosnak, amellyel kapcsolatban elszólta magát Victoire-nak. Az a mondat azonnal megragadt a fejemben.
Ophélie és Thorn nyomozása nagyon izgalmasra sikeredett az elhajlásgondozóban. Az, hogy Ophélie bizonyos okból elvesztette a mozgásterét, saját döntési lehetőségeinek nagy részét kevésbé ijesztett meg, mint az a sejtelem, hogy Ophélie többféle szempontból is elveszítheti önmagát. A testet be lehet zárni, meg lehet gyötörni, ez is szörnyű persze, de az sokkal rosszabb, ha valakinek a lelke, a személyisége szenved el súlyos változásokat, töréseket. Nagyon tartottam attól, mi lesz Ophélie-val, mennyire sikerül őt megtörni, átformálni.
– Mindannyiunknak megvannak a magunk korlátai, Miss Eulalie. Van bennünk valami... valami, ami... ami szükségszerűen összefogja, egyben tartja az embert. Odabent azon... azon lesznek, hogy elérjék, hogy átlépje a saját határait. De bármivel próbálkozzanak, bármit mondjanak is önnek, miss, a döntés egyedül önön áll.
Ez az egész háromszintes dolog a "kezelésében" nagyon hasonlított nekem arra, mint mikor valami vallási szélsőségesek a megvilágosodás ígéretét felhasználva nyomorgatják a híveiket. Nekem ez az egész nagyon elvont volt, őszintén szólva, mindenképpen el kell olvasnom majd még egyszer a teljes sorozatot, hogy százszázalékosan megérthessek mindent.
Az újraolvasásra azért is szükségem lesz, mert ez az egész Isten–Másik dolog csak részben kristályosodott ki az agyamban. Értem Isten (vagyis Itschen) múltbeli motivációját, átérzem a világ gonoszsága miatti szenvedését, és azt, hogy tenni akart valamit, hogy a világ és az emberiség jobbá váljon. De hogy miért pont azt tette, amit... Miből gondolta, hogy a tettei az adott célt szolgálják... Nos, egyelőre ezt nem igazán fogtam fel. Ez az egész Hang, Másik dolog számomra szintén szörnyen elvont volt. Próbáltam a jelenséget tudományosan megérteni, de ez csak részben sikerült, vannak még homályos foltok. Emellett a Másik cselekedeteinek motivációját is még próbálom megérteni.
Szóval ebben a könyvben voltak olyan elvont dolgok, elméletek, amelyekben látok értelmet, csak úgy hiszem, egyetlen olvasás nem elegendő ahhoz (főképp úgy, hogy a könyveket egy-egy éves szünetekkel olvashattam), hogy százszázalékosan értelmezni tudjam őket. Egyszer majd leülök, és egymás után elolvasom mind a négy könyvet úgy, hogy már ismerem az eseményeket, és akkor valószínűleg sokkal jobban felfogom majd az író minden szavát.
Ebben a részben is voltak olyan váratlan fordulatok, amelyek megleptek, sokkoltak. Ambrosius titka teljesen megdöbbentett, és a Thornnal történtektől is leesett az állam. Imádom őt! De tényleg! Szerintem az egyik legvonzóbb férfikarakter, akit mostanság író alkotott. Mert Thorn igazán tud szeretni. A szó legnemesebb értelmében.
Épp ezért a könyv vége... nos, az is sokkoló volt. De nem vagyok elégedetlen vele, sőt! Én imádom azokat az írókat, akik mernek bátrak lenni, és esetleg leírnak olyasmit is, ami megosztó lehet. Persze csak ha az adott dolog logikus. De ebben az esetben szerintem az volt. Thornnak mindig is Ophélie volt az első. Amióta beleszeretett, minden egyes tettét az motiválta, hogy Ophélie-t biztonságban tartsa. Ophélie pedig hűséges, kitartó, szintén a végsőkig elmenne Thornért. Én ezek alapján gondoltam tovább a sztorit, és így ki tudok egyezni az utolsó oldalakkal.
Hogy tetszett a könyv?
Azt gondolom, százszázalékosan úgy tudom majd feldolgozni, megérteni ezt a könyvet, ha még egyszer újraolvasom egymás után mind a négy részt, mert így maradtak számomra homályos foltok, nem teljesen összeálló motivációk. Ennek ellenére nagyon élveztem Ophélie-ék nyomozását, a kalandokat, volt jó pár olyan fordulat, amitől csak tátottam a számat. Imádom Ophélie és Thorn karakterét, párosként pedig még inkább odavagyok értük. Ez egy olyan sorozat számomra, ami örökké az életem része marad, és ezért minden apró hibájával együtt szeretem.
Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik az első három könyvet is szerették, és képesek elfogadni azt, ha egy író egyedi módon zárja le a történetét.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
A Tükörjáró sorozatban számos szilánk és családfő nevével találkozhattunk az elmúlt három rész során. Ebben a játékban most nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy az adott szilánkon ki a családfő. Túl sokat nem szeretnénk segíteni, de ha az előző köteteket végiglapozzátok, akkor könnyen megtaláljátok a választ a kérdéseinkre.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Szilánk neve a játékhoz: Totem
Állomáslista:
02. 05. Csak olvass!
02. 07. A Szofisztikált Macska
02. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út
02. 11. Könyv és más
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése