Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Miért választottam ezt a könyvet?

Gyerekként a Nyakigláb apó című történetet egy olyan kötetből olvastam, amiben benne volt a folytatása, a Kedves Ellenségem! is. Erre a történetre még kevésbé emlékeztem, mint a Nyakigláb apóra, csak annyi maradt meg, hogy az első könyv Sallie-je átveszi az árvaházat, és van valami mogorva orvos is, akivel először utálják egymást, aztán meg szerelmesek lesznek egymásba. Ha már felfrissítettem az emlékeimet Judyval kapcsolatban, úgy gondoltam, olvassuk újra Sallie történetét is, főképp, hogy ezt is az új KMK-s, gyönyörű kiadással tehetem végre.

Véleményem a könyvről

Az emlékeim helyesek voltak. Judy és a férje megvásárolták a régi árvaházat, és felkérték Sallie-t, hogy legyen az igazgató ott, szedje rendbe az intézményt. Sallie csak ideiglenesen vállalta el, és csak azért, mert a férfi, aki udvarol neki, kinevette, hogy úgysem tudná megcsinálni. Sallie pedig be akarta bizonyítani, hogy csak azért is képes rá. Csak akkor döbben rá, micsoda felelősséget vett a nyakába, amikor rájön, mi mindent kell megreformálnia a gyerekek érdekében az elmaradott, inkább börtönnek tűnő intézetben.

Sallie személyisége egy kissé megváltozott az első rész óta. Bár abban csak mellékszereplő volt, így keveset tudhattunk meg róla, mégis úgy képzeltem, hogy gazdagabb munkáscsaládból származik, vagyis nincs elkényeztetve. Ennek ellenére ebben a részben olyan volt, mintha Sallie-be beleköltözött volna egy kis Julia (Judy másik, elkényeztetett, gazdag osztálytársa volt). Külön komornával érkezett az árvaházba, rengeteget foglalkozott a külsőségekkel, kiderült, hogy korábban henye, haszontalan életet élt, és időnként vágyik is vissza oda. Szóval kicsit más lett, mint amilyennek az első rész alapján elképzeltem volna, és nem feltétlenül pozitív irányban változott.

Az igazgatói poszt viszont jót tett neki, mert végre talált magának egy olyan feladatot, ami nagyon is hasznos. Szóval a jellemfejlődés megtalálható a regényben, csak a kiindulási pont furcsa az előző részhez képest.

A történet ugyanúgy levélregény, mint az első rész, csak ezúttal Sallie írja a leveleket Judynak, a Kedves Ellenségének (MacRae doktornak), valamint Gordonnak, az udvarlójának. A levelekben főképp az árvaház működéséről, a gyerekekről, a bevezetett változtatásokról, a felmerülő problémákról mesél. Judynak ír persze a doktorral és Gordonnal való kapcsolatáról, érzéseiről is. A válaszleveleket ezúttal sem láthatjuk, azok nem képzik a regény részét, csak Sallie leveleiből tudjuk leszűrni, mit is írhattak neki mások.

Azt mindenképpen észben kell tartani olvasás közben, hogy ez a történet a 19. században íródott, amikor még teljesen másként álltak az árvákhoz, a beteg, testi vagy szellemi fogyatékkal küzdő emberekhez. Olvasás közben sokszor nyelnem kellett egyet, mert Sallie néha olyan megjegyzéseket, ötleteket írt le ezzel a témával kapcsolatban, hogy az majdnem hitleri szintű volt. Igaz, ő nem akarta bántani, megölni mondjuk a szellemi fogyatékkal élőket, csak elzárni egy szép intézetbe, hogy ne szaporodhassanak tovább. 21. századi emberként ez a gondolat borzalmas. De a csúnyább árvákról sem beszélt túl szépen, többször kijelentette, hogy őket úgysem fogja senki örökbe fogadni. Persze, lehet, hogy akkoriban valóban csak a szőke, fehér bőrű, tökéletes múltú kislányokat keresték a gazdagabb családok, de olvasni ezt nagyon rossz érzés volt.

Ennek ellenére úgy gondolom, ezt a regényt nem lehetett volna másképp megírni. Mármint a múltat nem hamisíthatjuk. Régen valóban így gondolkoztak még a jó emberek is, tudatlanságból. És csak mert mi már fejlettebbek vagyunk (már aki), nem törölhetjük el ezeket a könyveket. Sőt, szerintem jó, hogy vannak, mert tanulhatunk belőlük! A fiatalokkal beszélgethetünk arról, hogy milyen volt a múlt, és mi minden változott azóta a pozitív irányba, meg persze mi mindenen kéne még mindig változtatni. Vagyis beszélgetésre sarkallnak az ehhez hasonló, régimódi, általunk már rég meghaladott gondolatokat, elveket tartalmazó sztorik.

Szóval én ilyen szemszögből néztem, olvastam a történetet. Egyfajta történelmi lenyomatként, látva, hogy milyen volt a múlt, és milyen ahhoz képest a jelen.

Az elmaradott gondolkodás nem mindenben igaz Sallie-re. Nagyon sok valóban jó változtatást is véghezvitt az árvaházban. Valóban szereti az ottani gyerekeket, külön odafigyel azokra, akik valamiért problémásabbak, és szeretettel próbálja őket megváltoztatni, nem büntetésekkel. Odafigyel az egészségükre is, jobb, változatosabb étkezéseket vezet be, több szellőztetést, több saját teret. Kitalálja, hogyan ösztönözheti őket olyan dolgok megtanulására, amik hasznosak lehetnek a jövőben a számukra, amik által az árvaházból kikerülve is jó életük lehet. Lényegében olyan döntéseket hoz, mintha nem is árvaházról lenne szó, hanem egy hatalmas családról. Ez pedig kifejezetten tetszett.

Szóval elmondhatjuk, hogy Sallie bizonyos témákban a 19. századi tudatlanságnak köszönhetően elmaradott, de igenis jószívű, szeretetteljes ember, aki tudásához és lehetőségeihez mérten a legjobbat akarja az összes rábízott gyereknek.

Mintegy félórányi laza társalgás után Cyrus úr felállt és menni készült. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó (és hálát adok az égnek, hogy a gyerek legalább azt megvárta), Rosszcsont rám emeli angyali barna szemét, és bizalmas mosollyal ezt suttogja:

– Az áldóját! Micsoda hülye pofája van ennek a vénembernek!

Imádtam, amikor a kis csínyekről írt a levelekben, amiket a gyerekek csináltak. Igazán édes kis jelenetek elevenedtek meg a szemem előtt. Rosszcsontpeti, Sadie Kate, Allegra és a többiek mind a szívemhez nőttek, legszívesebben ott lettem volna én is az árvaházba, hogy megszeretgethessem őket, és jókat szórakozzak a mókás beszólásaikon, tetteiken.

Ma délelőtt látogatóm van, Rosszcsontpeti személyében. Az elmúlt félóra során, amióta én buzgón körmölöm neked ezt a levelet, ő letelepedett az ablakülésre, és csöndben, jámborul foglalatoskodik a színes ceruzákkal. Betsy futtában egy puszit nyomott Rosszcsont orrára, amire ő azt mondta: – A francba! –, fülig pirult, és a férfiúi függetlenség elegáns mozdulatával letörölte orráról a puszi nyomát.

A szerelmi szálat is Sallie szemén át láthatjuk csak, ezért a leveleit olvasva MacRae doktorról csak annyit tudhatunk meg, hogy mogorva skót, aki imádja a tudományos olvasmányokat az elmebetegségekről, alkoholista szülőktől, bűnözői környezetből származó gyerekekről és hasonló nehéz témákról. Az is látszik, hogy szereti a gyerekeket, kiakad, ha nem kapják meg azt az ellátást, amire szükségük van. Azt is lehet sejteni, hogy féltékeny Gordonra. De azt sokáig nem érthetjük, hogy miért nem vallja be az érzéseit Sallie-nek és mitől olyan mogorva, miért él visszavonult életet... Hiába olvastam gyerekként már a könyvet, nem emlékeztem a titkára, de azt kicsit sajnálom, hogy nem tudhattunk meg részleteket, csak nagy vonalakban van benne a levelekben, hogy mi is történt a múltban és a jelenben. Bennem ez egy kicsit hiányérzetet okozott, mert a részletek által jobban megismerhettem volna a doktor személyiségét.

Gordon karaktere alapból nem tetszett már a történet elejétől. Az első információk egyike róla, hogy kinevette Sallie-t, amikor felajánlották neki az igazgatói állást, és azt éreztette vele, hogy úgysem boldogulna. Az sem túl szimpatikus, hogy politikus. Fogalmam sincs róla, hogy akkoriban akadt-e tisztességes politikus, de ha a mostaniakat nézzük, biztos, hogy egyikhez sem mennék hozzá semmi pénzért. A nőkről vallott nézetei is elég elavultak voltak. Az tetszett, hogy az árvaházi gyerekeknek sok mindent ajándékozott, foglalkozott velük, de Sallie levelei alapján nem tudtam eldönteni, hogy valóban jószívűségből tette-e, vagy csak Sallie-nek akart imponálni.

Szóval olvasás közben abban biztos voltam, hogy ha nem is tudok mindent MacRae doktorról, alapvetően sokkal szimpatikusabb, mint Gordon.

Hogy tetszett ez a könyv?

Bár a benne leírt dolgokkal nem mindig értettem egyet, sokszor rossz érzés volt olvasni bizonyos gondolatokat, de történelmi korképnek tökéletes. Nem hiszek a múlthamisításban, úgyhogy elfogadtam a történéseket és a karaktereket olyannak, amilyenek. A gyerekekről szóló részek nagyon édesek, viccesek voltak, azok megmelengették a szívemet. És mindennek ellenére érdekes volt egy 19. századi, akkoriban modern vezetésűnek mondható árvaház életébe belelátni.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik képesek elfogadni, hogy ez egy másik korban keletkezett regény, és inkább a gyerekekről szóló és romantikus szálra képes koncentrálni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT