Idén új kötettel bővül az Agave kiadó gondozásában megjelenő Ray Bradbury-sorozat: ezúttal Az illusztrált embert olvashatjuk új fordításban. Ha titeket is érdekelnek az illusztrált ember testén megelevenedő, baljós történetek, tartsatok három bloggerünkkel, és a kiadó jóvoltából a turné végén akár nyerhettek is egy példányt.
Az illusztrált ember című novelláskötet a címével hívta fel magára elsőként a figyelmemet, azután elolvastam a fülszöveget, és mivel mostanság újra a sci-fi korszakomat élem, valamint könnyebb úgy gazdálkodni az időmmel, ha novelláskötetet olvasok, ezért úgy véltem, érdemes ezt a könyvet is kézbe vennem.
Ami tetszett
1. Jól felépített, izgalmas
Vannak novelláskötetek, amikben jók a novellák, de végigolvasod őket, aztán tovább is lépsz rajtuk. Nos, ez a kötet nem ilyen. Egyfelől, az összes, igen, szó szerint az összes benne lévő novellát érdekesnek találtam, mindegyiknek sikerült magába szippantani, érdeklődve olvastam őket, és vártam, melyiknek mi lesz a vége. Másfelől annyi izgalmas kérdést, témát, dilemmát felvetnek ezek a történetek, hogy képtelenség a végükhöz érve azonnal elfeledkezni róluk. A fejemben a mai napig ott motoszkálnak a kötettel kapcsolatos gondolatok.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én sokszor gondolkozom azon, vajon milyen lesz a jövő. Nemcsak az én jövőm, hanem az emberiség jövője, a világ jövője. Ezért is kedvelem pl. a disztópiákat, mert bemutatnak egyfajta lehetséges jövőképet. Szóval számomra szórakoztató volt ezekben a novellákban látni, hogyan is alakulna a világ, ha például okosotthonokban laknánk, és a gyerekeinket egy furcsa technikával felszeret szoba idegenítené el a saját szüleiktől. Vagy ha a fehér ember majdnem teljesen kipusztította volna önmagát, és egy korábban létrehozott, marsi kolóniára menekülne, ahol csak és kizárólag fekete bőrű emberek élnek, vagyis a fehér ember kerülne hirtelen kisebbségbe.
De a saját életemmel kapcsolatban is elmerengtem. Mit tennék én az utolsó óráimban, ha váratlanul kiderülne, ma éjszaka itt a világvége, és mind meghalunk? Hogyan reagálnék, ha valaki azt mesélné, hogy megjelent egy titokzatos férfi a városban, aki a keze érintésével meggyógyítja a betegeket és békével tölti el az emberek szívét? Vajon én is kételkednék benne, csalásnak tartanám (elsőre valószínűleg igen) és ha mégis rájönnék, hogy igaz, valóban Jézusról van szó, készen állnék arra, hogy találkozzak vele? Milyen érzés lenne az űrben balesetet szenvedni, és a semmiben lebegve tudni, hogy egyedül fogok meghalni? És ami a legszörnyűbbnek tűnik, hogyan élhetnék egy olyan világban, ahol a könyveket elégetik, és a tudomány mellett nem hagyják létezni a fantáziát?
Ezernyi kérdés, ezernyi képzelgés, amely megmozgatja az ember fantáziáját, és ez csak a novellák és dilemmák egy része...
2. Remény és reménytelenség
Bradbury novellái alapvetően olyan szituációkat dolgoznak fel, amelyekben nemcsak egy-egy embernek, de magának az emberiségnek is szenvednie kell ilyen vagy olyan formában. Miközben a novellákat olvastam, sokszor elöntött a reménytelenség érzése. Az a gondolat járt a fejemben, hogy megérdemeljük, amit kapunk, és felesleges is küzdeni a végzet ellen, akár az egyes emberi, akár az emberiség szintjén. Aztán amikor már végképp beletörődtem volna abba, hogy az emberiség elveszett, akkor mindig jött egy-egy reményt adó novella. Ez a remény is hol egyéni, hol az emberiség szintjén érkezett meg. Volt olyan történet, amelyben egy sokat szenvedő ember végül biztonságra talált, vagy a családi szeretet egy apa fantáziadús játékában nyilvánult meg, de olyan is, amiben megjelent Jézus, és ez egyfajta ígéretnek tűnt arra nézve, hogy létezik megváltás az egész emberiség számára.
Vagyis az író nagyon klasszul eltalálta a reménytelenség és remény arányát, és azt is, hogy milyen időközönként kell adni egy kis reményt az embernek ahhoz, hogy ne süllyedjen végül teljes depresszióba.
Az illusztrált ember kerettörténetének záró fejezete előtti utolsó novella is nagyon pozitív lett, így én végül jó érzéssel és reménnyel telve fejeztem be ezt a novelláskötetet.
3. Egy író rémálma
Van egy szürreális, de mégis nagyon érdekes novella a kötetben, amely íróként megragadta a gondolataimat. Ebben az emberek elpusztítottak majdnem minden olyan művet, amelyben valamilyen formában szerepel a természetfeletti, mindezt pedig a tudomány nevében tették. Néhány mű azonban megmenekült, és ezen történetek írói és szereplői valamiféle szellemformában még léteznek a Marson.
Nagyon érdekes volt azon gondolkozni, hogy vajon a tudomány miért tartja ellenségnek a természetfelettiről szóló regényeket, vagyis a fantáziát. Én mindig is realista ember voltam, olyan, aki a saját szemének és a tudománynak hisz csak százszázalékosan. Minden mást kétkedve fogadok, bár sok dologra nem merném azt mondani, hogy biztosan nem létezik, csak azt, hogy szerintem nem sok esély van arra, hogy létezik. De annak ellenére, hogy realista ember vagyok, és a tudomány pártján állok, szeretem a misztikus történeteket, és szeretem használni a fantáziámat akár a megalkotásukhoz, akár az olvasásukhoz.
Szóval sosem értettem azokat a szélsőséges embereket, akik hisznek valamiben, és ezért elpusztítanak mindent, ami nem tartozik a hitükhöz. Mintha csak úgy tudnának valamiben hinni, ha minden egyéb dolgot eltörölnek a föld színéről, ne is létezzen. Pedig úgy is lehet hinni valamiben, hogy mellette létezni hagyunk sok egyéb mást is, amiben nekünk persze nem kötelező hinnünk. Jó példa erre a különböző vallású emberek viselkedése, akik a történelem során úgy tudtak csak hinni a saját vallásukban, hogy közben ki akartak irtani mindenkit, aki másban hisz. Ahelyett, hogy békésen eléldegéltek volna egymás mellett úgy, hogy egyik ebben hisz, a másik meg abban.
A másik, ami elgondolkoztató volt, hogy egy író és egy történet csak és kizárólag akkor és addig létezik, amikor és amíg van legalább egyetlen olvasója, aki eltárolja a történetet az emlékeiben, gondolataiban, szívében. Ha egy író művét senki nem olvassa, akkor a történet olyan, mintha nem is létezne. Az író, a mű és az olvasó csak és kizárólag együtt alkot valami igazi, létező dolgot, egymás nélkül mit sem érnek.
Amin még elgondolkoztam...
A novelláskötet címe az, hogy Az illusztrált ember. Az ő története egy amolyan kerettörténet. A könyv elején egy túrázó férfi találkozik egy másik férfival, akinek tele van tetoválva a teste, és emiatt csavargóként él. Azt állítja, hogy a tetoválások éjszakánként mozogni kezdenek, és elmesélik a jövő történeteit. Valamint, ha egy ember sokáig nézi az egyik tetoválást, akkor az megmutatja neki a saját jövőjét, azt is, hogyan fog meghalni az illető. Így érthető, hogy az illusztrált embernek senki nem akar állást adni hosszú távon, és senki nem akar a közelében maradni.
A túrázó a figyelmeztetés ellenére éjszaka együtt alszik a szabadban az illusztrált emberrel, és a kötetben lévő novellák azok a jövendölések, amelyeket a tetoválások jelenítenek meg neki.
Maga az illusztrált ember története nagyon érdekes, és az is érdekes, ahogyan lezárul ez a sztori a könyv végén. De felesleges volt szerintem kerettörténetbe tenni, mert magukhoz a novellákhoz nem sokat adott hozzá az illusztrált ember. Szerintem az ő története is simán lehetett volna egy novella a sok közül, nem több részre szedve.
Persze, ahogy keretként nem adott semmi pluszt, úgy nem is rontott semmit a köteten, csak egyszerűen nem találtam értelmét a keretes formának. De ha valakinek mégis van valami ötlete, hogy miért így építette fel a kötetet az író, és milyen pluszt ad ez a keretes forma az értelmezéshez, az mindenképpen írja meg nekem, mert érdekelne, hátha valaki másképp látja a dolgot. :)
Kedvenc idézet:
„– Peregrine atya, maga sosem komolyodik meg?
– Addig nem, amíg az Úr sem. Jaj, könyörgöm ne legyen ennyire megbotránkozva! Az Úr nem komoly. Igazából elég nehéz megmondani, milyen azon kívül, hogy szeretetteljes. A szeretet pedig elválaszthatatlan a humortól, nem igaz? Az ember csak akkor szerethet valakit, ha elviseli, nem? És senkit nem lehet állandóan elviselni, ha néha nem nevetünk rajta. Mi pedig nevetséges kis állatok vagyunk, akik dagonyáznak a fagylaltos tálban, és Isten még jobban szeret, mert humorosnak talál bennünket.
– Sose jutott eszembe, hogy Istennek lehet humorérzéke – vallotta be Stone atya.
– Annak, aki megteremtette a kacsacsőrű emlőst, a tevét és a struccot? Az embert? Ugyan már! - nevetett Peregrine atya.”
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik szeretnének szórakoztató, mégis mélyen elgondolkoztató novellákat olvasni, és egyszerre megélni a reménytelenség és remény érzését.
Értékelés: IMÁDOM!
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Ami tetszett
1. Jól felépített, izgalmas
Vannak novelláskötetek, amikben jók a novellák, de végigolvasod őket, aztán tovább is lépsz rajtuk. Nos, ez a kötet nem ilyen. Egyfelől, az összes, igen, szó szerint az összes benne lévő novellát érdekesnek találtam, mindegyiknek sikerült magába szippantani, érdeklődve olvastam őket, és vártam, melyiknek mi lesz a vége. Másfelől annyi izgalmas kérdést, témát, dilemmát felvetnek ezek a történetek, hogy képtelenség a végükhöz érve azonnal elfeledkezni róluk. A fejemben a mai napig ott motoszkálnak a kötettel kapcsolatos gondolatok.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én sokszor gondolkozom azon, vajon milyen lesz a jövő. Nemcsak az én jövőm, hanem az emberiség jövője, a világ jövője. Ezért is kedvelem pl. a disztópiákat, mert bemutatnak egyfajta lehetséges jövőképet. Szóval számomra szórakoztató volt ezekben a novellákban látni, hogyan is alakulna a világ, ha például okosotthonokban laknánk, és a gyerekeinket egy furcsa technikával felszeret szoba idegenítené el a saját szüleiktől. Vagy ha a fehér ember majdnem teljesen kipusztította volna önmagát, és egy korábban létrehozott, marsi kolóniára menekülne, ahol csak és kizárólag fekete bőrű emberek élnek, vagyis a fehér ember kerülne hirtelen kisebbségbe.
De a saját életemmel kapcsolatban is elmerengtem. Mit tennék én az utolsó óráimban, ha váratlanul kiderülne, ma éjszaka itt a világvége, és mind meghalunk? Hogyan reagálnék, ha valaki azt mesélné, hogy megjelent egy titokzatos férfi a városban, aki a keze érintésével meggyógyítja a betegeket és békével tölti el az emberek szívét? Vajon én is kételkednék benne, csalásnak tartanám (elsőre valószínűleg igen) és ha mégis rájönnék, hogy igaz, valóban Jézusról van szó, készen állnék arra, hogy találkozzak vele? Milyen érzés lenne az űrben balesetet szenvedni, és a semmiben lebegve tudni, hogy egyedül fogok meghalni? És ami a legszörnyűbbnek tűnik, hogyan élhetnék egy olyan világban, ahol a könyveket elégetik, és a tudomány mellett nem hagyják létezni a fantáziát?
Ezernyi kérdés, ezernyi képzelgés, amely megmozgatja az ember fantáziáját, és ez csak a novellák és dilemmák egy része...
2. Remény és reménytelenség
Bradbury novellái alapvetően olyan szituációkat dolgoznak fel, amelyekben nemcsak egy-egy embernek, de magának az emberiségnek is szenvednie kell ilyen vagy olyan formában. Miközben a novellákat olvastam, sokszor elöntött a reménytelenség érzése. Az a gondolat járt a fejemben, hogy megérdemeljük, amit kapunk, és felesleges is küzdeni a végzet ellen, akár az egyes emberi, akár az emberiség szintjén. Aztán amikor már végképp beletörődtem volna abba, hogy az emberiség elveszett, akkor mindig jött egy-egy reményt adó novella. Ez a remény is hol egyéni, hol az emberiség szintjén érkezett meg. Volt olyan történet, amelyben egy sokat szenvedő ember végül biztonságra talált, vagy a családi szeretet egy apa fantáziadús játékában nyilvánult meg, de olyan is, amiben megjelent Jézus, és ez egyfajta ígéretnek tűnt arra nézve, hogy létezik megváltás az egész emberiség számára.
Vagyis az író nagyon klasszul eltalálta a reménytelenség és remény arányát, és azt is, hogy milyen időközönként kell adni egy kis reményt az embernek ahhoz, hogy ne süllyedjen végül teljes depresszióba.
Az illusztrált ember kerettörténetének záró fejezete előtti utolsó novella is nagyon pozitív lett, így én végül jó érzéssel és reménnyel telve fejeztem be ezt a novelláskötetet.
3. Egy író rémálma
Van egy szürreális, de mégis nagyon érdekes novella a kötetben, amely íróként megragadta a gondolataimat. Ebben az emberek elpusztítottak majdnem minden olyan művet, amelyben valamilyen formában szerepel a természetfeletti, mindezt pedig a tudomány nevében tették. Néhány mű azonban megmenekült, és ezen történetek írói és szereplői valamiféle szellemformában még léteznek a Marson.
Nagyon érdekes volt azon gondolkozni, hogy vajon a tudomány miért tartja ellenségnek a természetfelettiről szóló regényeket, vagyis a fantáziát. Én mindig is realista ember voltam, olyan, aki a saját szemének és a tudománynak hisz csak százszázalékosan. Minden mást kétkedve fogadok, bár sok dologra nem merném azt mondani, hogy biztosan nem létezik, csak azt, hogy szerintem nem sok esély van arra, hogy létezik. De annak ellenére, hogy realista ember vagyok, és a tudomány pártján állok, szeretem a misztikus történeteket, és szeretem használni a fantáziámat akár a megalkotásukhoz, akár az olvasásukhoz.
Szóval sosem értettem azokat a szélsőséges embereket, akik hisznek valamiben, és ezért elpusztítanak mindent, ami nem tartozik a hitükhöz. Mintha csak úgy tudnának valamiben hinni, ha minden egyéb dolgot eltörölnek a föld színéről, ne is létezzen. Pedig úgy is lehet hinni valamiben, hogy mellette létezni hagyunk sok egyéb mást is, amiben nekünk persze nem kötelező hinnünk. Jó példa erre a különböző vallású emberek viselkedése, akik a történelem során úgy tudtak csak hinni a saját vallásukban, hogy közben ki akartak irtani mindenkit, aki másban hisz. Ahelyett, hogy békésen eléldegéltek volna egymás mellett úgy, hogy egyik ebben hisz, a másik meg abban.
A másik, ami elgondolkoztató volt, hogy egy író és egy történet csak és kizárólag akkor és addig létezik, amikor és amíg van legalább egyetlen olvasója, aki eltárolja a történetet az emlékeiben, gondolataiban, szívében. Ha egy író művét senki nem olvassa, akkor a történet olyan, mintha nem is létezne. Az író, a mű és az olvasó csak és kizárólag együtt alkot valami igazi, létező dolgot, egymás nélkül mit sem érnek.
Amin még elgondolkoztam...
A novelláskötet címe az, hogy Az illusztrált ember. Az ő története egy amolyan kerettörténet. A könyv elején egy túrázó férfi találkozik egy másik férfival, akinek tele van tetoválva a teste, és emiatt csavargóként él. Azt állítja, hogy a tetoválások éjszakánként mozogni kezdenek, és elmesélik a jövő történeteit. Valamint, ha egy ember sokáig nézi az egyik tetoválást, akkor az megmutatja neki a saját jövőjét, azt is, hogyan fog meghalni az illető. Így érthető, hogy az illusztrált embernek senki nem akar állást adni hosszú távon, és senki nem akar a közelében maradni.
A túrázó a figyelmeztetés ellenére éjszaka együtt alszik a szabadban az illusztrált emberrel, és a kötetben lévő novellák azok a jövendölések, amelyeket a tetoválások jelenítenek meg neki.
Maga az illusztrált ember története nagyon érdekes, és az is érdekes, ahogyan lezárul ez a sztori a könyv végén. De felesleges volt szerintem kerettörténetbe tenni, mert magukhoz a novellákhoz nem sokat adott hozzá az illusztrált ember. Szerintem az ő története is simán lehetett volna egy novella a sok közül, nem több részre szedve.
Persze, ahogy keretként nem adott semmi pluszt, úgy nem is rontott semmit a köteten, csak egyszerűen nem találtam értelmét a keretes formának. De ha valakinek mégis van valami ötlete, hogy miért így építette fel a kötetet az író, és milyen pluszt ad ez a keretes forma az értelmezéshez, az mindenképpen írja meg nekem, mert érdekelne, hátha valaki másképp látja a dolgot. :)
Kedvenc idézet:
„– Peregrine atya, maga sosem komolyodik meg?
– Addig nem, amíg az Úr sem. Jaj, könyörgöm ne legyen ennyire megbotránkozva! Az Úr nem komoly. Igazából elég nehéz megmondani, milyen azon kívül, hogy szeretetteljes. A szeretet pedig elválaszthatatlan a humortól, nem igaz? Az ember csak akkor szerethet valakit, ha elviseli, nem? És senkit nem lehet állandóan elviselni, ha néha nem nevetünk rajta. Mi pedig nevetséges kis állatok vagyunk, akik dagonyáznak a fagylaltos tálban, és Isten még jobban szeret, mert humorosnak talál bennünket.
– Sose jutott eszembe, hogy Istennek lehet humorérzéke – vallotta be Stone atya.
– Annak, aki megteremtette a kacsacsőrű emlőst, a tevét és a struccot? Az embert? Ugyan már! - nevetett Peregrine atya.”
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik szeretnének szórakoztató, mégis mélyen elgondolkoztató novellákat olvasni, és egyszerre megélni a reménytelenség és remény érzését.
Értékelés: IMÁDOM!
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nyereményjáték:
A blogjainkon ezúttal egy-egy könyvekről szóló idézetet találhattok meg a szerző korábban megjelent műveiből. Ha szeretnétek nyerni egy példányt a könyvből, nincs más dolgotok, mint beírni a rafflecopter doboz megfelelő helyére annak a könyvnek a címét, amiből az egyes idézetek származnak.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Amikor lefeküdt, eszébe jutott a sok könyv, a szép új és a régi kötetek, amelyeket megvásárolni tervezett, mégsem vett meg és olvasott el soha. Jaj, mennyire szerette a könyveket és a könyvek illatát!”
a Rafflecopter giveawayA blogjainkon ezúttal egy-egy könyvekről szóló idézetet találhattok meg a szerző korábban megjelent műveiből. Ha szeretnétek nyerni egy példányt a könyvből, nincs más dolgotok, mint beírni a rafflecopter doboz megfelelő helyére annak a könyvnek a címét, amiből az egyes idézetek származnak.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
„Amikor lefeküdt, eszébe jutott a sok könyv, a szép új és a régi kötetek, amelyeket megvásárolni tervezett, mégsem vett meg és olvasott el soha. Jaj, mennyire szerette a könyveket és a könyvek illatát!”
Állomáslista:
10. 27. Flora the Sweaterist
10. 29. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 31. Nem félünk a könyvektől
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése