A Menő Könyveknek köszönhetően egy újabb klasszikust vehetünk kézbe új kiadásban. Ezúttal Anne Brontë Wildfell asszonya című regénye kapott szép, új köntöst. A borongós, különös hangulatú regény méltó darabja a Brontë nővérek életművének. Tartsatok velünk, ismerjétek meg Helen történetét, és ha nektek kedvez a szerencse, akkor tiétek lehet a kiadó által felajánlott nyeremény is.
Miért választottam ezt a könyvet?
Emily és Charlotte Brontë-tól olvastam már, de Anne egyelőre kimaradt a sorból, szóval, amikor kiderült, hogy az egyébként is gyönyörű Örök Kedvencek-sorozatban megjelenik a regénye, gondoltam, itt a jó alkalom, hogy pótoljam az elmaradásomat.
Véleményem a könyvről
A történet keretes szerkezetű. Az elején és a végén egy fiatal férfi, Gilbert Markham barátjának írt leveleit olvashatjuk. A könyv elején elmeséli, miként ismerkedett meg a titokzatos Mrs. Helen Grahammel, aki a szomszédságukba költözött a kisfiával. Megírja, hogyan barátkoztak össze, hogyan szerettek egymásba. Ahogyan azt is, miféle pletykák indultak el Mrs. Grahamről, amik végül őt magát is elbizonytalanították a nővel kapcsolatban egy saját szemével látott félreértés miatt.
A könyv középső része Mrs. Graham naplóbejegyzéseiből áll, amiket azért adott oda Markhamnek, hogy bizonyítsa az ártatlanságát, és megmagyarázza, miért is nem lehetnek soha együtt. Ebből megtudhatjuk, hogyan szeretett bele fiatalon egy rossz emberbe, miként jött rá arra, hogy nem kellett volna hozzámennie. Végigkövethetjük egy szörnyű házasság éveit, és végül megtudhatjuk, hogyan került Helen Markhamék városába, és miért él álnéven ott.
A könyv végén ismét visszatérünk Gilbert leveleihez, amelyekből kiderül, miként is zárul a szerelmi története Helennel.
Nagyon kíváncsi voltam Anne Brontë stílusára, főképp azok után, hogy azt olvastam a neten, őt nem tartják olyan jó írónak, mint a testvéreit. Őszintén bevallom, fogalmam sincs, miért. Nagyon szerettem a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket már kevésbé, de azért nem utáltam, viszont ennek a könyvnek a lapjait egyszerűen faltam.
Anne Brontë stílusa nekem egyáltalán nem hasonlított a testvérei stílusára, inkább Jane Austen jutott róla eszembe. Csak épp, míg Austen történeteinek eddig sosem sikerült úgy igazán megfogniuk, addig Anne Brontë történetét imádtam. Talán azért, mert olyan témához nyúlt (rossz házasság, családon belüli bántalmazás), ami fontos számomra, és mindezt olyan módon tette, hogy olvasás közben nemcsak elszórakoztatott a történet, hanem el is gondolkoztatott és érzelmileg is nagyon hatott rám.
Helen karakterét igazán megkedveltem, nagyon együttéreztem vele, de őszintén, 21. századi nőként azonosulni nem tudtam a vallásos önfeláldozásával. Helen valóban egy szent, ami egy átlagember számára sokszor bosszantó. Sosem értettem, hogy valaki miként árthat azért önmagának, hogy olyasvalakin segítsen, olyat támogasson, aki csak kihasználja, bántja őt. A karaktere mégis reális, mert ismerek hozzá hasonló embert a valóságban is. Helen annyira hisz Istenben és az égi törvényekben, hogy simán képes lenne feláldozni önmagát a házasság oltárán lemondva a boldogságáról. Még szerencse, hogy van egy gyereke, akit Istennél is jobban szeret, és miatta végül hajlandó cselekedni.
Helen férje, Arthur Huntingdon egy alkoholista, tivornyázó, csapodár alak. Amikor Helen beleszeretett, hozzáment, még viszonylag visszafogta magát, ezért tudta megvezetni a fiatal lányt. Ám az esküvőjük után rövid időn belül kimutatta a foga fehérjét. Én megőrültem volna egy ilyen férfi mellett. Épp ezért sajnáltam nagyon Helent, mert még most, a 21. században sem könnyű megszabadulni egy ilyen férfitól, akkoriban viszont konkrétan bűn volt a válás. Nem mellesleg a nőktől simán elvehették a gyerekeiket, és anyagi szempontból is teljesen kiszolgáltatottak voltak a férjüknek. Olvasás közben végig azon drukkoltam, hogy Huntingdon igya halálra magát, vagy haljon meg egy balesetben, betegségben, hogy Helen végre megszabadulhasson. Mert abban a világban ezt láttam az egyetlen reális útnak Helen boldogságához.
Bár Helen szentnek is beillő jelleme végig megmaradt a könyv során, azért elég sokat változott, fejlődött a személyisége. Míg az elején elnéző és megbocsátó volt a férjével szemben, a végén már csak a hite miatt gondoskodott róla, és neki is kimutatta az ellenszenvét, nem fogta vissza többé magát. A fia miatt pedig igazán bátor dolgokat tett.
– Sajnállak, Esther; de megint csak azt mondhatom: légy állhatatos. Inkább légy rabszolga, mint hogy olyan férfihoz menj feleségül, akit nem szeretsz. Ha édesanyád és a bátyád nem kedvesek hozzád, elhagyhatod őket, férjedhez azonban hozzá vagy láncolva egész életedre.
Gilbert is viszonylag szimpatikus férfi. Tetszett, hogy nem ült fel a pletykáknak, hiába duruzsoltak a fülébe, kiállt Helen mellett. Csak akkor ingott meg, amikor a saját szemével látott és fülével hallott valamit. Igaz, félreértette, de abban a helyzetben érthető volt, hogy elbizonytalanodott. A másik, ami tetszett benne, hogy végül elfogadta Helen döntését, tiszteletben tartotta a hitét, nem próbálta cselekkel, barátot játszva manipulálni őt, mint más férfiak. És nem lépett tovább, a szerelme hosszú időn át kitartott úgy is, hogy tudta, nincs remény. Szóval úgy gondolom, ő tényleg, igazán szerelmes volt Helenbe. Az egyetlen, amit nem tudtam hová tenni, egy erőszakos kitörése volt egy férfival szemben. Azt megértettem, hogy adott helyzetben dühös rá, de az erőszak sosem megoldás. És ijesztő, ha valaki képes bántani egy másik embert. Szóval igen, ezt a részletet próbálom elfelejteni...
Anne Brontë egyébként tökéletesen ábrázolta mind a bántalmazó házasság dinamikáját, mind a bántalmazó gondolkodásmódját, és ahhoz a korhoz mérten a bántalmazott reakcióit, érzéseit is. Amikor Huntingdon a haverjaival a saját otthonában tivornyázott a felesége és a gyereke mellett, konkrétan gyomorgörccsel és lélegzet-visszafojtva olvastam az oldalakat, mert teljesen átéreztem azt, mit él meg egy nő egy ilyen közegben. Undorodik, fél, menekülne, de nincs hová. Rémisztő jelenetek voltak.
Nagyon megkedveltem Rachelt is, aki szolgálóként dolgozott Helen mellett, de szinte a pótanyjaként óvta és szerette őt. A legnagyobb bajban is mellette maradt, még akkor is, amikor nem tudtak fizetni neki. Talán ő volt a kedvenc mellékszereplőm a történetben.
Hogy tetszett a könyv?
Nekem jobban tetszett, mint az Üvöltő szelek, a Jane Eyre-rel pedig egy szinten van. A stílusa inkább Austen könyveihez hasonló, de Anne Brontë könyvét sokkal jobban élveztem, mint Austen bármelyik történetét. A könyv tökéletesen visszaadta a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, működését. Kedveltem Helent, együttéreztem vele, sajnáltam őt. És kedveltem Gilbertet is. Huntingdont pedig szerettem utálni.
Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki szereti a régi időkben játszódó, komoly témát feldolgozó, elsősorban a nők gondjairól szóló szépirodalmi regényeket, a Brontë nővérek írásait és Austen könyveit.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nyereményjáték:
A Brontë nővérek írásai a mai korban is rendkívül népszerűek. Ebben a játékban most a hölgyek életművére koncentrálunk. Minden állomáson találtok egy idézetet egy olyan könyvből, mely az egyik író műve. Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy honnan származik az idézet és melyik hölgy az írója.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Idézet a játékhoz:
– […] Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
Állomáslista:
12. 15. Csak olvass!
12. 17. Readinspo
12. 19. Spirit Bliss Sárga könyves út
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése