David Attenborough neve nem ismeretlen a hazai természetkedvelők körében, de főleg a felnőttkori munkái révén. A Park kiadó viszont bemutatja a híres természettudós fiatalkori éveit, amikor még az ismeretlen szigeteken és területeken segítette az állatkertek munkáit különlegesebbnél különlegesebb állatok begyűjtésével és az ott lakók életének bemutatásával.
Tartsatok a Blogturné Klub 4 bloggerével, akik bemutatják ezt az izgalmas kalandot, ha pedig velünk játszotok, akkor a könyv egyik példánya is a tiétek lehet!
Tartsatok a Blogturné Klub 4 bloggerével, akik bemutatják ezt az izgalmas kalandot, ha pedig velünk játszotok, akkor a könyv egyik példánya is a tiétek lehet!
Szeretek olyan könyveket olvasni, amelyek egzotikus utazásokról, helyekről, kultúrákról szólnak, ezért mikor megláttam, hogy David Attenboroughtól megjelent az Egy ifjú természettudós történetei című könyv, azonnal lecsaptam rá. A könyvben Attenborough három útját írja le (Guyanába, Indonéziába és Paraguayba), amiken állatokat fogtak be a tévéműsora és egy állatkert számára.
Ami tetszett
1. Az állatokhoz való hozzáállás
Az igazság az, hogy kicsit féltem, nem érzem-e majd azt, hogy Attenborough és társai érzések nélkül felhasználják, kizsákmányolják az állatokat, csak hogy meglegyen a tévéműsor és az állatkert megkapja, amit akar. Nem mondom, hogy néha nem zavart, ahogy befogták az állatokat, de az igazság az, hogy úgy gondolom, sokszor a természetes közegükben sem éltek volna tovább és jobban, mint az állatkertben. Pl. borzalmasan megrázott az a rész, ahol a helyiek az étkezésre szánt teknősök lábát átszögelték, hogy ne tudjanak megszökni, míg a fazékba nem kerülnek, és szerencsétlen teknősöknek potyogtak a könnyeik a kíntól és rettegéstől. Szóval inkább az állatkert, mint egy ilyen borzalmas és fájdalmas szituáció és a halál a természetes környezetükben.
Ez egy nagyon nehéz téma, sokan teljesen elítélik az állatkerteket, és nem tesznek különbséget a lepukkant, az állatok igényeivel egyáltalán nem törődő és az állatoknak a lehető legkényelmesebb életet biztosító állatkertek között. Egy ideális világban én is azt mondanám, hogy igen, zárjuk be az összes állatkertet, és az állatok hadd éljenek szabadon, a természetes élőhelyükön.
Ám nem ideális világban élünk, és amíg az ember az „úr” a földön, addig nem is fogunk. Nem véletlen, hogy egyre több állatfaj hal ki, hiszen kiírtjuk, tönkretesszük az élőhelyeiket, megfosztjuk őket a táplálékuktól, a tiszta víztől, leöljük őket a csontjaikért, agancsaikért, agyaraikért stb. Vagyis sok esetben nagyobb biztonságban és boldogságban élhez egy állat egy jól felszerelt, az állatokra odafigyelő állatkertben, mint szabadon. Ha rólam lenne szó, és választhatnék, hogy holnap kegyetlen módon legyilkolnak a fogaimért, vagy hosszú életet élhetek egy zárt helyen, ahol viszont rendesen gondoskodnak rólam, vigyáznak rám és szeretnek, akkor én a második lehetőség mellett döntenék.
Úgy egyébként is végig azt éreztem, hogy Attenborough és a társai tisztelik a környezetet, az állatokat, voltak olyan állatkölykök, állatok, akikről úgy gondoskodtak, mintha embergyerekek, emberek lennének. Sokukat megkedvelték, maguk nevelték egy ideig, míg lehetett. És ami nagyon tetszett, ha a helyiek olyan állatot hoztak nekik, amiről tudták, hogy képtelenek lennének rendesen gondoskodni róla, speciálisan etetni és hasonlók, azt az állatot szabadon engedték.
2. Vicces, élvezetes
Attól is féltem kicsit, mikor először kézbe vettem a könyvet, hogy túlságosan tudományos lesz, és unni fogom. Hála az égnek, ez sem így lett. Attenborough pont jó arányokban váltogatja a leírásokat, a kalandos és a humoros sztorik elmesélését.
A leírások nagyon képszerűek, az ember szinte látja maga előtt az adott tájat, az őslakosokat, az állatokat, növényeket. Őszintén szólva a regényekben sokszor hadilábon állok a leírásokkal, ám itt nagyon tetszettek és teljesen lekötöttek. Egyetlen pillanatra sem untam őket.
A kalandos jeleneteknél sikerült elérni, hogy izguljak azon, vajon mi lesz. Megsérül valaki? Sikerül befogni az adott állatot? Vagy elmenekül? Hogyan boldogulnak a kalandorok az adott falu őslakosaival? Megkapják a városi engedélyeket az állatok felkutatásához, filmezéséhez, befogásához? Igen, Attenborough képes volt arra, hogy még az elsőre unalmas tevékenységnek tűnő engedélyek beszerzésének folyamatát is izgalmassá és érdekessé tegye. Talán, mert ezek által az apróságok által is sokat megtudhattunk az adott nép szokásairól, életstílusáról, gondolkodásmódjáról, életritmusáról.
A könyv leginkább azzal lepett meg, hogy tele van humoros sztorikkal. Olyanokkal, amiken az ember tényleg hangosan felkuncog, és azonnal továbbmeséli az adott sztorit a családjának, kolléganőjének, barátainak stb., mert úgy érzi, ez annyira cuki és vicces, hogy meg kell osztania másokkal is.
3. Képek
Igaz, a könyvben lévő fekete-fehér és színes képek nem mindig a legélesebbek, legjobban sikerültek, de ez nem is csoda, hiszen akkoriban készültek, amikor az én édesanyám éppen csak megszületett, vagyis jó hatvanegynehány éve. Ám mégis örülök, hogy bekerültek a könyvbe, mert adnak egyfajta kellemes hangulatot az olvasás mellé. A munkahelyi szüneteimet többször is olvasással töltöttem, és sokszor odafordultam a kolléganőmhöz, hogy megmutassak neki egy-egy érdekesebb fotót.
Az egyetlen, amit sajnálok, hogy valószínűleg sosem láthatom majd azokat a videófelvételeket, amiket Attenborough-ék készítettek az útjaik során, pedig azokat is szívesen végignézném.
4. Új ismeretek
A könyvet olvasva rájöttem, hogy a föld állatainak csak igen minimális százalékát ismerem. Sokszor be kellett írnom a Google-ba a könyvben említett állatok nevét, hogy lássam, tudjam, milyen állatokról is van szó. Attenborough klassz külső leírásokat adott többségükről, de sokat hozzáadott az, hogy láthattam is őket a neten. Szóval ez a könyv nemcsak szórakoztat, de tanít is. Olyan állatokat, embereket, kultúrákat, tájakat ismerhetünk meg, amikről nagyrészt még sosem hallottunk vagy csak nagyon keveset.
Amin elgondolkoztam…
Igazából az okozta számomra a legnagyobb fejtörést, hogy mely idézeteket válasszam majd ki kedvencnek. Ugyanis tele post iteltem a könyvet, mert tele van olyan sztorikkal, amik valamiért nagyon tetszettek. Vagy mert viccesek voltak, vagy mert aranyosak voltak, vagy mert sokat elmondtak az adott területen élő népről.
Szóval még most is gondolkodom, hogy mely részleteket mutassam meg nektek a bejegyzés végén, és hatalmas bajban vagyok, mert nehéz választani.
Ami tetszett
1. Az állatokhoz való hozzáállás
Az igazság az, hogy kicsit féltem, nem érzem-e majd azt, hogy Attenborough és társai érzések nélkül felhasználják, kizsákmányolják az állatokat, csak hogy meglegyen a tévéműsor és az állatkert megkapja, amit akar. Nem mondom, hogy néha nem zavart, ahogy befogták az állatokat, de az igazság az, hogy úgy gondolom, sokszor a természetes közegükben sem éltek volna tovább és jobban, mint az állatkertben. Pl. borzalmasan megrázott az a rész, ahol a helyiek az étkezésre szánt teknősök lábát átszögelték, hogy ne tudjanak megszökni, míg a fazékba nem kerülnek, és szerencsétlen teknősöknek potyogtak a könnyeik a kíntól és rettegéstől. Szóval inkább az állatkert, mint egy ilyen borzalmas és fájdalmas szituáció és a halál a természetes környezetükben.
Ez egy nagyon nehéz téma, sokan teljesen elítélik az állatkerteket, és nem tesznek különbséget a lepukkant, az állatok igényeivel egyáltalán nem törődő és az állatoknak a lehető legkényelmesebb életet biztosító állatkertek között. Egy ideális világban én is azt mondanám, hogy igen, zárjuk be az összes állatkertet, és az állatok hadd éljenek szabadon, a természetes élőhelyükön.
Ám nem ideális világban élünk, és amíg az ember az „úr” a földön, addig nem is fogunk. Nem véletlen, hogy egyre több állatfaj hal ki, hiszen kiírtjuk, tönkretesszük az élőhelyeiket, megfosztjuk őket a táplálékuktól, a tiszta víztől, leöljük őket a csontjaikért, agancsaikért, agyaraikért stb. Vagyis sok esetben nagyobb biztonságban és boldogságban élhez egy állat egy jól felszerelt, az állatokra odafigyelő állatkertben, mint szabadon. Ha rólam lenne szó, és választhatnék, hogy holnap kegyetlen módon legyilkolnak a fogaimért, vagy hosszú életet élhetek egy zárt helyen, ahol viszont rendesen gondoskodnak rólam, vigyáznak rám és szeretnek, akkor én a második lehetőség mellett döntenék.
Úgy egyébként is végig azt éreztem, hogy Attenborough és a társai tisztelik a környezetet, az állatokat, voltak olyan állatkölykök, állatok, akikről úgy gondoskodtak, mintha embergyerekek, emberek lennének. Sokukat megkedvelték, maguk nevelték egy ideig, míg lehetett. És ami nagyon tetszett, ha a helyiek olyan állatot hoztak nekik, amiről tudták, hogy képtelenek lennének rendesen gondoskodni róla, speciálisan etetni és hasonlók, azt az állatot szabadon engedték.
2. Vicces, élvezetes
Attól is féltem kicsit, mikor először kézbe vettem a könyvet, hogy túlságosan tudományos lesz, és unni fogom. Hála az égnek, ez sem így lett. Attenborough pont jó arányokban váltogatja a leírásokat, a kalandos és a humoros sztorik elmesélését.
A leírások nagyon képszerűek, az ember szinte látja maga előtt az adott tájat, az őslakosokat, az állatokat, növényeket. Őszintén szólva a regényekben sokszor hadilábon állok a leírásokkal, ám itt nagyon tetszettek és teljesen lekötöttek. Egyetlen pillanatra sem untam őket.
A kalandos jeleneteknél sikerült elérni, hogy izguljak azon, vajon mi lesz. Megsérül valaki? Sikerül befogni az adott állatot? Vagy elmenekül? Hogyan boldogulnak a kalandorok az adott falu őslakosaival? Megkapják a városi engedélyeket az állatok felkutatásához, filmezéséhez, befogásához? Igen, Attenborough képes volt arra, hogy még az elsőre unalmas tevékenységnek tűnő engedélyek beszerzésének folyamatát is izgalmassá és érdekessé tegye. Talán, mert ezek által az apróságok által is sokat megtudhattunk az adott nép szokásairól, életstílusáról, gondolkodásmódjáról, életritmusáról.
A könyv leginkább azzal lepett meg, hogy tele van humoros sztorikkal. Olyanokkal, amiken az ember tényleg hangosan felkuncog, és azonnal továbbmeséli az adott sztorit a családjának, kolléganőjének, barátainak stb., mert úgy érzi, ez annyira cuki és vicces, hogy meg kell osztania másokkal is.
3. Képek
Igaz, a könyvben lévő fekete-fehér és színes képek nem mindig a legélesebbek, legjobban sikerültek, de ez nem is csoda, hiszen akkoriban készültek, amikor az én édesanyám éppen csak megszületett, vagyis jó hatvanegynehány éve. Ám mégis örülök, hogy bekerültek a könyvbe, mert adnak egyfajta kellemes hangulatot az olvasás mellé. A munkahelyi szüneteimet többször is olvasással töltöttem, és sokszor odafordultam a kolléganőmhöz, hogy megmutassak neki egy-egy érdekesebb fotót.
Az egyetlen, amit sajnálok, hogy valószínűleg sosem láthatom majd azokat a videófelvételeket, amiket Attenborough-ék készítettek az útjaik során, pedig azokat is szívesen végignézném.
4. Új ismeretek
A könyvet olvasva rájöttem, hogy a föld állatainak csak igen minimális százalékát ismerem. Sokszor be kellett írnom a Google-ba a könyvben említett állatok nevét, hogy lássam, tudjam, milyen állatokról is van szó. Attenborough klassz külső leírásokat adott többségükről, de sokat hozzáadott az, hogy láthattam is őket a neten. Szóval ez a könyv nemcsak szórakoztat, de tanít is. Olyan állatokat, embereket, kultúrákat, tájakat ismerhetünk meg, amikről nagyrészt még sosem hallottunk vagy csak nagyon keveset.
Amin elgondolkoztam…
Igazából az okozta számomra a legnagyobb fejtörést, hogy mely idézeteket válasszam majd ki kedvencnek. Ugyanis tele post iteltem a könyvet, mert tele van olyan sztorikkal, amik valamiért nagyon tetszettek. Vagy mert viccesek voltak, vagy mert aranyosak voltak, vagy mert sokat elmondtak az adott területen élő népről.
Szóval még most is gondolkodom, hogy mely részleteket mutassam meg nektek a bejegyzés végén, és hatalmas bajban vagyok, mert nehéz választani.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Olyanoknak, akik nyitottak, érdeklődőek a vad és gyönyörű természet iránt, kíváncsiak néhány ember egzotikus kalandjaira, és nincsen bennük mély ellenérzés az állatkertek iránt.
Kedvenc idézetek:
„– Micsoda nagyszerű látvány lenne – súgtam oda Charlesnak –, ha ez a rengeteg madár hirtelen felszállna… Mássz ki a bokorból, én meg kiugrok a másik oldalon, aztán amikor felreppennek, állj fel és vedd fel, ahogy elrepülnek!
Charles rettentő lassan és óvatosan, nehogy idő előtt felriassza a rengeteg madarat, előmászott a bokrok közül, feltérdelt, és felemelte a kamerát.
– Most! Készülj! – súgtam felé színpadiasan, és egy harsány kiáltással, hevesen hadonászva kiugrottam a bokrok mögül.
A kócsagok a legapróbb jelét sem adták annak, hogy egyáltalán észrevettek volna. Érthetetlen volt. Tapsoltam és ordítoztam, de semmi sem történt. Egész délelőtt végtelen óvatossággal lopakodtunk és kúsztunk-másztunk a bozótosban, még suttogni is alig mertünk, nehogy felijesszük ezeket a félénknek hitt madarakat, most meg itt állunk torkunkszakadtából ordítozva, a tömérdek madár meg mélységes közönyt tanúsít irántunk – teljesen értelmetlen volt az a nagy óvatosság…”
„Nem feszegettem tovább a dolgot, és felkaptam a magnetofont. Mindjárt be is dugtam a mikrofont, és bekapcsoltam.
– És ezt elhozhatom?
– Miféle dolog az? –nézett rá mély megvetéssel.
– Hallgasd csak! – mondtam, és visszatekertem a szalagot.
– Miféle dolog az? – hangzott fel a parányi hangszóróból, meglehetősen színtelenül. A gyógyító ember gyanakvó arckifejezését széles vigyor váltotta fel.
– Ügyes kis dolog vagy te… – A dicséret a szerkezetnek szólt.”
„A faluban többen is tartottak állatokat, de teljesen érthető módon csak kevesen voltak hajlandók megválni tőlük. Az egyik asszonynak egy szelíd pakája volt; ez a bájos, vékony lábú, antilopszerű kis rágcsáló a kapibara és a tengerimalac rokona. Bundája élénkbarna, krémszínű foltokkal; gazdája öléből bámult ránk fényes, fekete szemeivel. Az asszony elmondta, hogy három évvel azelőtt volt egy kisbabája, aki igen kicsi korában meghalt. Nem sokkal később a férje az erdőben vadászva talált egy nőstény pakát a kicsinyével. Az anyát lelőtte, mert ennivalóra volt szükségük, de az elárvult kicsit hazavitte a feleségének, aki a gondjaiba vette és a saját tejével táplálta. A kicsi paka mostanra felnőtt. Az asszony igazi, anyai szeretettel paskolta és simogatta.
– Ő az én kicsikém… – mondta egyszerűen.”
Értékelés: IMÁDOM.
Kedvenc idézetek:
„– Micsoda nagyszerű látvány lenne – súgtam oda Charlesnak –, ha ez a rengeteg madár hirtelen felszállna… Mássz ki a bokorból, én meg kiugrok a másik oldalon, aztán amikor felreppennek, állj fel és vedd fel, ahogy elrepülnek!
Charles rettentő lassan és óvatosan, nehogy idő előtt felriassza a rengeteg madarat, előmászott a bokrok közül, feltérdelt, és felemelte a kamerát.
– Most! Készülj! – súgtam felé színpadiasan, és egy harsány kiáltással, hevesen hadonászva kiugrottam a bokrok mögül.
A kócsagok a legapróbb jelét sem adták annak, hogy egyáltalán észrevettek volna. Érthetetlen volt. Tapsoltam és ordítoztam, de semmi sem történt. Egész délelőtt végtelen óvatossággal lopakodtunk és kúsztunk-másztunk a bozótosban, még suttogni is alig mertünk, nehogy felijesszük ezeket a félénknek hitt madarakat, most meg itt állunk torkunkszakadtából ordítozva, a tömérdek madár meg mélységes közönyt tanúsít irántunk – teljesen értelmetlen volt az a nagy óvatosság…”
„Nem feszegettem tovább a dolgot, és felkaptam a magnetofont. Mindjárt be is dugtam a mikrofont, és bekapcsoltam.
– És ezt elhozhatom?
– Miféle dolog az? –nézett rá mély megvetéssel.
– Hallgasd csak! – mondtam, és visszatekertem a szalagot.
– Miféle dolog az? – hangzott fel a parányi hangszóróból, meglehetősen színtelenül. A gyógyító ember gyanakvó arckifejezését széles vigyor váltotta fel.
– Ügyes kis dolog vagy te… – A dicséret a szerkezetnek szólt.”
„A faluban többen is tartottak állatokat, de teljesen érthető módon csak kevesen voltak hajlandók megválni tőlük. Az egyik asszonynak egy szelíd pakája volt; ez a bájos, vékony lábú, antilopszerű kis rágcsáló a kapibara és a tengerimalac rokona. Bundája élénkbarna, krémszínű foltokkal; gazdája öléből bámult ránk fényes, fekete szemeivel. Az asszony elmondta, hogy három évvel azelőtt volt egy kisbabája, aki igen kicsi korában meghalt. Nem sokkal később a férje az erdőben vadászva talált egy nőstény pakát a kicsinyével. Az anyát lelőtte, mert ennivalóra volt szükségük, de az elárvult kicsit hazavitte a feleségének, aki a gondjaiba vette és a saját tejével táplálta. A kicsi paka mostanra felnőtt. Az asszony igazi, anyai szeretettel paskolta és simogatta.
– Ő az én kicsikém… – mondta egyszerűen.”
Értékelés: IMÁDOM.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nyereményjáték:
David Attenborough ebben a könyvében állatkerti gyűjtőútra indul. Leleményes módon nagyon sok állatot be tudnak fogni, de van néhány, amelyik kifogott rajtuk. Ezen állatok közül mutatunk be négyet. A képek és a leírások alapján találjátok ki az állat nevét és írjátok be a rafflecopter megfelelő mezőjébe. (a névnél elfogadjuk a magyar, illetve a latin elnevezést is).
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Leírás a játékhoz:
A dél-amerikai esőerdőkben, valamint Venezuelától Észak-Argentínáig húzódó füves területeken él. Családjának legnagyobb tagja, akár 100 cm-re is megnőhet és a súlya akár 54 kg is lehet. Bőre rendkívül durva, hátán és fején sávokba rendeződött csontos lemezek találhatóak. Mellső lábán 5 nagy karom van, ebből a középső elérheti a 20 cm-t is. Magányos állat, táplálékát a termeszek, rovarok, pókok, kígyók teszik ki.
David Attenborough ebben a könyvében állatkerti gyűjtőútra indul. Leleményes módon nagyon sok állatot be tudnak fogni, de van néhány, amelyik kifogott rajtuk. Ezen állatok közül mutatunk be négyet. A képek és a leírások alapján találjátok ki az állat nevét és írjátok be a rafflecopter megfelelő mezőjébe. (a névnél elfogadjuk a magyar, illetve a latin elnevezést is).
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Leírás a játékhoz:
A dél-amerikai esőerdőkben, valamint Venezuelától Észak-Argentínáig húzódó füves területeken él. Családjának legnagyobb tagja, akár 100 cm-re is megnőhet és a súlya akár 54 kg is lehet. Bőre rendkívül durva, hátán és fején sávokba rendeződött csontos lemezek találhatóak. Mellső lábán 5 nagy karom van, ebből a középső elérheti a 20 cm-t is. Magányos állat, táplálékát a termeszek, rovarok, pókok, kígyók teszik ki.
Állomáslista:
03. 15. Nem félünk a könyvektől
03. 19. Kelly és Lupi olvas
03. 21. Spirit Bliss Sárga könyves út
03. 22. Szembetűnő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése