Miért néztem meg ezt a filmet?
A trailere alapján humoros és megható filmnek gondoltam, ami jó kikapcsolódást nyújt majd anyának és nekem is. Sajnos eléggé különbözik az ízlésünk filmek terén is, ő inkább a könnyed, vicces családi filmeket kedveli, én meg az mély, elgondolkoztató, filozofikus sci-fiket, drámákat, thrillereket és hasonlókat. Ez a film középútnak tűnt, mert úgy véltem, aranyos, de közben remélhetőleg mélységei is vannak.
Előzetes
A film története röviden
Matthew és a felesége gyereket várnak, ám a szülés után rövid idővel a nő tüdőembóliát kap és meghal. Matthew egyedül marad az újszülött kislányával, Maddyvel, miközben a karrierjét is építgetni szeretné. Az anyósa úgy véli, egyedül nem lesz képes gondoskodni a kicsiről, ezért magával akarja vinni, de Matthew be akarja bizonyítani, hogy igenis jó apja (és egyben anyja) tud lenni a kicsi Maddynek.
Véleményem a filmről
A sztori nem újszerű, több olyan filmet is láttam már, ami arról szólt, hogy egy férfinak (vagy többnek, lásd Három férfi és egy mózeskosár) hirtelen fel kell nőnie a gyereknevelés cseppet sem könnyű feladatához. Kíváncsian álltam neki a filmnézésnek, mert érdekelt, vajon tudnak-e a többször feldolgozott téma ellenére valami újat is mutatni nekem.
Reménykeltő volt, hogy ezúttal egy afroamerikai család életébe csöppenhettünk. Azt gondoltam, ez ad majd valamiféle pluszt, újféle gondolatokat, szemszöget, látásmódot, problémákat a korábbi (előnyök terén sokféle szempontból első helyen álló) fehér férfiakról és babákról szóló filmekhez képest. Sajnos nem ez történt. Rengeteg érdekes szálat ki lehetett volna hozni abból, hogy ezúttal egy fekete családról van szó, akik valljuk be, az USA-ban a mai napig nem feltétlenül juthatnak ugyanolyan esélyekhez, mint egy fehér család. De ahelyett, hogy a film kihasználta volna ezt a lehetőséget, a fekete családot kifehérítette. Az egyedülálló apának baromi jó munkája volt, amiben egyre feljebb és feljebb léphetett, jó környéken, kertvárosi szép házban laktak, a gyerek felnőve elit iskolába került, anyagi gondjaik sem igazán akadtak, és bandaharcot is maximum a filmeken láthattak, ahogyan én. Egy ideális világban persze nem lenne gond azzal, ha egy afroamerikai családról szóló film pont ugyanolyan lenne, mint egy fehér családról szóló film, csak hát, ez nem egy ideális világ, és ha mégis így mutatjuk be, akkor úgy érzem, elhazudjuk a valóságot. És jobbítani sem tudunk rajta, mert vakon nem lehet változtatni a rossz dolgokon.
Meg kell jegyeznem azt is, amit a bejegyzésem címében már pedzegettem: nők milliói maradnak teljesen egyedül a gyerekeikkel (hol haláleset miatt, hol csak azért, mert az apa lelépett), nekik is pont ugyanolyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy egyedülálló apának, róluk valamiért mégsem készül film (vagy csak nagyon ritkán), és sokszor még kevesebb segítséget és megbecsülést kapnak. Ezzel szemben, ha egy férfi marad egyedül egy gyerekkel, akkor mindenki sajnálja, segíti őt, hősként tekint rá stb. Vagyis egy nőtől elvárt, hogy egyedül is tökéletesen felnevelje a gyerekét, míg egy apától ez inkább valamiféle hőstett az emberek szemében. És sajnos ez a film is ezt erősíti.
Hogy igazságos legyek, azért hozzá kell tennem, hogy vannak dolgok, amik egyedülálló apaként nehezebbek. Például szakszerű segítséget kapni a csecsemők körüli teendőkhöz. Ezt jól mutatja az a jelenet, amikor Matthew elmegy az újdonsült szülők csoportjába segítségért, de ott csak anyákat talál, akik először nem értik, mit keres közöttük. Aztán persze megsajnálják és ellátják tanácsokkal. De tény, hogy apaként nehezebb szülői közösséget találni másokkal, mert általában a szülő az anyát jelenti, hiszen még most, a 21. században is a nő az, akire több felelősség hárul a gyereknevelés terén.
A humorral kapcsolatban kettős érzéseim voltak. Amikor apa-lánya poénokról volt szó, vagy Swan (Matthew új barátnője) és Matthew, esetleg Swan és Maddy közötti vicces beszólásokról, azok tetszettek, aranyosak voltak és tényleg megmosolyogtattak. Viszont Matt haverjaitól agyvérzést kaptam, annyira görcsös poénokat eresztettek el, és olyan infantilisen és idegesítően viselkedtek, hogy anyával csak fintorogtunk rajtuk.
– Azt hiszed, menni fog. De nem fog.– Igazad van. De tudod, mit? Akkor is összehozom. Mert apa vagyok.
A megható rész működött talán a legjobban, de az sem volt tökéletes. Szomorúan aranyosak voltak Matthew és a felesége múltbeli jelenetei, szintén édes volt, ahogy a férfi gondoskodni próbált a lányáról, bénázott, szenvedett, de közben látszott rajta az őszinte szeretet. Viszont ezek a szálak valahogy inkább képsorozatoknak tűntek, semmint jól kidolgozott, összefüggő filmnek. Ezt támasztotta alá az is számomra, hogy Maddy nagyobb korában még visszaugráltunk emlékezésképpen a kiskorához, és hasonlók. Nem volt rendesen kidolgozva az egész. Akadtak jól sikerült részek, de széttöredezett a sztori. A legmeghatóbb jelenetek talán azok voltak számomra, amikor férj és anyósa együtt érezték át a veszteséget, hiányt, bánatot. Ilyenkor szavak sem kellettek, elég volt, hogy együtt ültek csendben az elvesztett szerettük gyerekkori szobájában. Ezek szép jelenetek voltak.
A főszereplő színészekkel egyébként teljesen elégedett voltam. Kevin Hart (Matthew) tekintetében látszott az apai szeretet és eltökéltség, meg persze a kimerültség, kétségbeesés, pánik is. DeWanda Wise (Swan) jól hozta az új párt, akinek fel kell dolgoznia, hogy mindig ott lebeg majd egy már nem létező feleség és anya emléke a feje fölött, és hogy a férfinak, akit szeret, mindig a gyereke lesz az első, nem ő. Tetszett, ahogyan Maddyvel viselkedett, ha már valaki elveszíti az édesanyját, ilyen nevelőanyuka járna neki. Melody Hurd (Maddy) pedig nagyon cuki volt a hatalmas sötét szemével és okos tekintetével. Külön meg kell említenem Alfre Woodardot (az anyós), akinek többször is sikerült meghatnia. Nagyon át lehetett érezni az anyai veszteségét, fájdalmát és a nagyanyai szeretetét is.
Feministaként nagyon tetszett a történetbeli iskolai konfliktus. Maddy ugyanis jobban szeret fiú alsót és nadrágot viselni (nem akar fiú lenni, csak ez az öltözék kényelmesebb számára), ám az iskolájában lévő dresszkód szerint szoknyában kéne bejárnia. Az apja, hála az égnek, hagyja neki, hogy nadrágot viseljen, és kitér a tanárok, igazgató elől, akik megpróbálják rábeszélni a hülyeségre. Aztán persze az iskola erőszakoskodása miatt baj történik. Imádtam, amikor megkérdezi a tanár Matthew-t, hogy mit szólna, ha másnap egy fiú jönne be szoknyában, mert azt akarja viselni, mire Matthew rávágja gondolkodás nélkül, hogy mindenki azt visel, amit akar, másoknak ehhez nincsen semmi közük. Aztán pedig az utolsó jelenet, amikor ő maga is kiáll a lánya nadrágviselése mellett, egyszerűen zseniális! Ilyen egy igazi Férfi! Aki nem bizonytalan a saját férfiasságában, az nem mások sanyargatásával, skatulyába kényszerítésével próbálja bizonygatni, hogy ő férfi. Ez ennyire egyszerű. Vagy legalábbis ennyire egyszerűnek kéne lennie.
Az is tetszett, ahogyan Matthew munkahelye, ügyfelei (és végül a főnöke is) reagáltak arra, hogy apa lett pluszfelelősséggel. Ha minden munkahely ennyire elfogadó, nyitott és segítőkész lenne, sokkal könnyebbé válna az anyák (és ritkább esetben az egyedülálló apák) élete, sokkal könnyebben mennének vissza a nők szülés után dolgozni.
Történet: 3
Sajnos azt kell mondanom, hogy a forgatókönyvből ki lehetett volna hozni sokkal többet is. Rámehettek volna arra, hogy miben más (mert nyilvánvalóan más!) egy afroamerikai, egyedülálló apa élete, mint egy fehér apáé, ehelyett behelyezték egy fehér családi képbe a fekete karaktereket. A cselekményszálat is jobban kidolgozhatták volna, hogy ne csak különálló pillanatképeket kapjunk a nehézségekből, megható eseményekből.
Színészek: 4,5
A Matthew-t, Maddyt, Swant alakító színészekkel nagyon elégedett voltam, sajnáltam, hogy nem adtak nekik egy jobb forgatókönyvet, de így is elvitték a hátukon a történetet. Alfre Woodard pedig zseniális mellékszereplő volt. A fél pontot az infantilis barátok miatt vontam le, akik idegesítőek voltak.
Kivitelezés: 5
A történet képi világa, a filmzene, a hangulat, amit a film átadott szerintem jól sikerült. Imádtam, ahogy a főszereplők táncoltak, mozogtak bizonyos jelenetekben, ilyenkor azt kívántam, bárcsak az összes emberből eltűnne a merevség, és simán mernénk mások előtt, az utcán táncra perdülni csak úgy, mert épp jól érezzük magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése