Spirit Bliss oldala: Mervyn Peake: A Gormenghast-trilógia

A Jelenkor Kiadónak hála végre magyarul is elérhető Mervyn Peake páratlan gótikus fantasy története, A Gormenghast-trilógia. Tartsatok velünk a Groan család baljós várába, ismerkedjetek meg a Peake által teremtett zegzugos világgal, és vegyetek részt a nyereményjátékunkban is, hogy esélyetek legyen megnyerni a könyv egy példányát.

Miért választottam ezt a könyvet?

A könyv egy komolynak tűnő fantasytrilógiának tűnt a fülszöveg alapján, ezért bár kicsit megijesztett az oldalszám (több mint 1000 oldal), úgy gondoltam, megéri bevállalni így a karácsonyi zűrzavarban is az olvasást. Így utólag nagyon örülök, hogy elég bátor voltam hozzá.

Véleményem a könyvről

A történet középpontjában, ahogy a cím is mutatja, egy Gormenghast nevű hely áll, amelyet a Groan család irányít. A vár urának és úrnőjének megszületik a második gyermeke, aki fiú, vagyis ő a Lord örököse. Titus életét mutatja be lényegében a trilógia, ám közben megismerhetjük a vár merev, rideg szokásait, a külvilágot és a többi karaktert is.

A könyvben a trilógia mindhárom része, valamint egy rövidebb történet található. Az első rész Titus megszületésétől a Hetvenhetedik Earlé való avatásáig tart. A második részben elsősorban Titus és a nővére, Fukszia lelki vívódása, valamint a gonosz főszereplő, Steerpike ármánykodása áll a középpontban. A harmadik rész pedig Titus önállóvá válásáról és kalandozásairól szól. A novella kicsit visszaugrik az időben, és beleláthatunk általa még jobban Titus (vagyis a Fiú) életébe, gondolataiba, érzéseibe.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, egy kicsit megijedtem. A nyelvezete, stílusa míves, szépirodalmi, bonyolult, történetvezetése pedig eléggé lassú. Például vannak olyan fejezetek, amikben a kastély folyosóiról olvashatunk csak. Vagy egy légyről követhetük végig hosszas értekezést. Ezeket a részeket meg kellett szoknom. Mert egyébként van bennük szépség, logika, izgalom, csak másféle, mint amit a rohanó 21. század olvasó embereként megszokhattunk. De ha nem adjuk fel, ráhangolódunk erre a stílusra, akkor egy idő után azt vesszük észre, hogy egészen megszerettük, sőt, elnyelt minket. Én legalábbis így jártam.

A másik, ami eleinte kicsit furcsa volt, hogy a történet, a karakterek kinézete, viselkedése, beszédmódja nagyon groteszk. Mivel mindenféle előzetes ismeret nélkül kezdtem bele az olvasásba, ezért az első néhány fejezet során azt sem tudtam eldönteni, hogy ez egy furcsa fantasylényekkel teli világ, vagy pedig borzalmasan furcsa kinézetű, esetenként igazán csúnya emberek a szereplők. Aztán végül összeállt, hogy emberekről van szó, csak a leírásuk groteszk.

A furcsa kinézet, beszédmód, viselkedés ellenére viszont szinte minden karaktert érdekesnek találtam valami miatt. Sőt, egyeseket nagyon meg is szerettem. És rövid időn belül teljesen megszoktam ezt a groteszkséget. Olyannyira, hogy mikor rájöttem, film is készült ebből a történetből, rákerestem, és megnéztem angol nyelven. Egyébként a film groteszksége sokat segített a regény groteszkségének értelmezésében is. Általa sokkal jobban el tudtam képzelni, hogy miként is képzelhette el az író Gormenghast világát.

A vár ura és úrnője

A Lord életuntan, a szertartásoknak szentelve éli a napjait. Lényegében a fia születéséig olyan, mintha kiszívták volna belőle az életet, és csak robotként tenné, amire programozták. Talán a lánya, Fukszia érdekli egy kicsit, Titus pedig majdhogynem csak azért, mert általa végre megvan az utódja, és így megnyugodhat végre. A felesége sem igazi társ számára, mivel pusztán érdekházasság az övék. Egyedül a könyvek érdeklik úgy igazán, az olvasás a menedéke. Nem túl jó apa, ám mégsem lehet emiatt megvetni őt, hiszen nem csoda, hogy ilyen lett. Születése óta őt is arra nevelik, hogy nem különálló személyiség, hanem pusztán Gormenghast ura, akinek az a sorsa, hogy kövesse a szertartásokat, szokásokat. Egyszerűen megnyomorították a lelkét, és benne nem volt annyi erő, lázadás, kíváncsiság, mint a gyermekeiben, ezért benne ragadt ebben az életben élő testtel, halott lélekkel. Szóval én borzalmasan sajnáltam és szántam őt, és csak remélni tudtam, hogy Titus sorsa nem ugyanez lesz.

Lady Groan a trilógia első részében egy lusta, végtelenül bamba és érdektelen, semmire nem jó nőnek tűnt, akit egyedül az állatai izgatnak. A gyerekeivel látszólag nem foglalkozik úgy igazán, sokszor azt sem veszi észre, hogy ott vannak mellette. Ami klassz, hogy a második részből kiderül majd, ez pusztán a látszat. Amikor baj van, amikor a gyerekeit meg kell védeni, akkor igazi stratéga, vezető válik belőle. És bár továbbra sem tudja kimutatni rendesen a gyermekei iránti szeretetét, mégis az olvasó elkezdi meglátni azt. Főképp egy bizonyos jelenetnél (lepedő felhúzása). Szóval a végére elkezdtem Lady Groant is megérteni, megszeretni, mert rá kellett jönnöm, az ő élete és lelke ugyanúgy meg lett nyomorítva, mint a férjéé, ő valahogy mégis, amikor szükség volt rá, erősebbnek bizonyult.

Fukszia és Titus

Fukszia volt a kedvenc karakterem a történetből. Egy fiatal lány, akivel egyedül a dadája foglalkozik, de ő is mindig csak a lelkifurdalást kelti benne a siránkozásával. Fukszia szabad lélek, hatalmas a fantáziája, igazi álmodozó. És utálja Gormenghast kötöttségeit, azt, hogy nem lehet pusztán csak Fukszia, egy egyszerű lány. Lelkileg ugyanazon megy keresztül, mint később Titus, annyi különbséggel, hogy míg Titust a earli címe köti gúzsba, addig Fuksziát az, hogy lánynak született.

Először azt hittem, hogy az ő sztorija is csak egy szimpla romantikus szál lesz a trilógiában. Véletlenül összetalálkozik a bántalmazott, szegény konyhásfiúval, megmenti az életét, és egymásba szeretnek. Kifejezetten jó érzés volt, hogy tévedtem, és ehelyett egyedien alakult mind Fukszia sorsa, mind a Steerpike-kal való kapcsolata.

Nagyon tetszett az a szoros testvéri kapocs, ami kialakult Fukszia és Titus között, valamint az is, ami a doktorhoz kötötte a lányt. Én azt vártam, hogy a korkülönbség ellenére végül a doktor adja majd meg neki azt a szabadságot a szerelmével, amire Fukszia annyira vágyik. De ez is túl sablonos lett volna, és olvasás közben rá kellett jönnöm, hogy ennek a regénytrilógiának a története minden csak épp nem sablonos.

Fukszia hasra vetette magát, és a füvet harapdálta. A tóra szegezett szeme még mindig lángolt.
– Mindent gyűlölök! Mindent gyűlölök! Minden egyes dolgot gyűlölök, a legapróbbat is, gyűlölöm az egész világot! – mondta hangosan, miközben arcát az ég felé fordítva felkönyökölt.
– Egyedül akarok élni. Örökké egyedül. Egy házban, vagy egy fán.
Fukszia egy zsenge fűszálat rágcsált.
– Aztán majd, mikor egyedül élek, egyszer csak jön valaki. Valaki egy másmilyen világból – egy újból –, nem ebből a világból, valaki, aki más lesz, és azonnal belém szeret, mert egyedül élek, és nem olyan vagyok, mint a többi szörnyeteg ebben a világban, és örül, hogy velem lehet, mert én büszke vagyok.

Titus az első könyvben nem sok vizet zavar, lévén csecsemő. Így csak kellékként van jelen a cselekményben. A második könyvtől viszont már nagyrészt róla szól a sztori. Ő bátrabb, mint az apja volt, megpróbál nemcsak egy újabb earl lenni a sorban, nemcsak Gormenghast ura lenni, hanem önmaga, egyszerűen csak Titus, a fiatal srác, aki fel akarja fedezni a világot.

A második részben nagyon szimpatikus volt számomra a karaktere, ám a harmadik részben egy kicsit meginogtam. Míg a trilógia középső részében éreztem valami egyedit, valami szerethetőt Titus bizonytalanságában, útkeresésében, addig a harmadik részben már kicsit bosszantott, hogy semmi nem jó neki. Nem jó Gormenghast, nem jó a külvilág. Nem jó a kötelesség, nem jó a szabadság. Nem jó a magány, nem jó a szerelem. Amennyire megértettem korábban, hogy mennyire menekül az earlséggel járó kötelességek elől, annyira nem értettem, hogy miért menekül konkrétan minden elől. A harmadik rész legvégén pedig konkrétan a fejemet tudtam volna verni a falba. Csak annyit kérdezek: most komolyan???

Steerpike

Az ő karaktere volt a legösszetettebb és legérdekesebb. Mert a könyv elején csak egy szerencsétlen szolgafiú, aki el akar menekülni arról a pokoli helyről, ahol él. Többre akarja vinni, jobban akar élni. Már akkor is érezni, hogy birtokolja a manipuláció képességét, jó emberismerő, könnyen kiismeri mások vágyait, és elhiteti velük, hogy valóra válthatja azokat. De ott még valahogy nem rója fel neki ezt az ember, mert érthető, hogy mindent megtesz a pokolból való szabadulás érdekében.

Az első borzalmas tettét is még próbáltam megmagyarázni. Nem ezt akarta, nem szándékozott másoknak ténylegesen ártani, csak jobb helyzetbe akarta hozni magát... Aztán eljött az a pont, ahol ki kellett mondani, hogy ő a gonosz főszereplő, nincs visszaút számára.

A gonoszsága ellenére az esze lenyűgözött. Úgy rángatta a többi karaktert, akár egy bábjátékos a bábjait. És igen, ha már valaki gonosz, akkor legyen meg hozzá az esze. Sokkal jobban kedvelem azokat a negatív karaktereket, akik nem feltétlenül fegyverrel, erővel érik el a céljaikat, hanem manipulációval, bonyolult tervekkel, kitartással, vagyis az eszükkel. És Steerpike ilyen karakter. Épp ezért, bár megvetettem a tetteit, és alig vártam, hogy végre lebukjon és megbűnhődjön, imádtam olvasni róla.

A többiek

A mellékszereplők között vannak az ikrek, Clarice és Cora, akik úgy érzik, hogy Lady Groan ellopta tőlük azt a figyelmet és hatalmat, ami nekik is megjárt volna. Butus nők, könnyen megvezethetők, és elvakítja őket a hatalomvágyuk. Nem igazán kedvelhetőek, de a legvégső tettüket mégis becsültem, mert azt mutatta számomra, hogy a helyzet ellenére volt elég lelki erejük arra, hogy bosszút akarjanak állni.

A Doktor és a húga, Irma kapták talán mellékszereplőként a legtöbb figyelmet a történetben. A Doktor furcsa emberke, de szimpatikus. Jóindulatú, és kedveli, segíti Fuksziát, valamint Titust is. Ő amolyan pozitív támogató karakterként van jelen a sztoriban, saját története nem igazán van.

A húgának viszont igen. Furcsamód kapott egy saját férjkereső szálat, amit egész hosszan kifejt a regény. És bár elég groteszk volt ez a szál sokféle szempontból, valamint nem is kapcsolódott túlságosan a főszálhoz, olvasás közben azt vettem észre magamon, hogy érdekelt, hogyan alakul Irma sorsa, mi lesz a vége a férjkeresésének.

Az öreg Flay a Lord jobbkeze szolgálóként. Az ő feladata az, hogy vigyázzon a Lordra, valamint Fuksziára és Titusra. Ám hibát követ el, ezért végül csak a távolból segítheti és óvhatja őket. Flay sokszor mogorvának tűnik, de igazi elkötelezett szolga, aki az uraiért él és hal. Számomra ő egy mogorva nagyapafigura volt, aki bár látszólag állandóan morcos, ha bajban vagyunk, bármikor fordulhatunk hozzá, és az utolsó lélegzetével is védeni fog minket. Kedveltem őt.

A falon kívüliek

Az egyik ceremónia részét képezik a Gormenghast falain kívül, de a birodalom területén élő mesteremberek és családjaik. Ezek a mesterek faragványokat készítenek, amelyek közül az earl mindig kiválasztja egy szertartás keretében a legjobbakat. Őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy ezeknek az embereknek milyen szerepe volt a történetben, a cselekmény alakulásában. Szerintem csak érdekességképpen vannak a sztoriban, mert valódi jelentőségük nincsen.

Titus tejtestvére közülük származik, de elvadultan él. Először azt gondoltam, hogy majd ő lesz Titus párja, aki megtanítja arra, mi is a szabadság. És ez valamilyen szinten meg is történik, de nagyon nem úgy, mint ahogyan én azt elképzeltem. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy ez nem egy tucatsztori. Nincsenek benne sablonos szálak. Bármi megtörténhet benne, szó szerint. Egyik pillanatról a másikra elveszthetünk olyan karaktereket, akikről azt hittük, főszereplők, vagy legalábbis nagyon fontos szereplők, akiknek végig kell kísérniük a teljes történetet. Ilyen szempontból olyan volt ez a regény, mint a Trónok harca, párszor a földről kellett összekaparnom az államat, és nem hittem el, hogy tényleg megtörtént az, amit éppen olvastam.

Szóval a falon kívüliek olyanok voltak számomra, mint valami ősi törzs. Érdekesek voltak a szokásaik, az életmódjuk, de úgy egyébként, a tejtestvéren kívül nem sokat tettek hozzá a történethez. És Gormenghast életéhez sem.

A harmadik rész karakterei

Őszintén szólva a trilógia zárókötetének karakterei annyira nem fogtak meg. Titus elhagyta Gormenghastot, kalandozik a világban, közben találkozik egy furcsa állatkert-tulajdonossal, egy nála idősebb, de vonzó nővel, egy fiatal, gonosz kis csitrivel és néhány föld alatt élő, a társadalomból kiszakadt emberkével. Egyikük sem volt számomra annyira kiemelkedő karakter, mint a Gormenghastban élők. Akik egyébként kifejezetten hiányoztak nekem a harmadik részt olvasva...

Ez a kötet Titus énvesztéséről és -kereséséről szól. Amint elhagyja Gormenghastot, azonnal vissza is vágyik oda. És mivel az elhagyott otthona olyan lesz számára, mint ha soha nem is létezett volna (mivel senki más nem ismeri a helyet rajta kívül, és ő sem tudja, hogyan találhatna haza), ezért abban is kételkedni kezd, hogy ő maga kicsoda. Létezik-e egyáltalán...

Ami érdekes volt számomra ebben a részben, hogy Titus egy erősen feudális világból hirtelen átkerült a modern világba, ahol fegyverek, gépek, robotok, repülők és autók vannak. Vagyis ez a rész engem is elgondolkoztatott azon, hogy vajon Gormenghast létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor mi is az a hely pontosan. Az is felötlött bennem, hogy Titus tényleg csak képzelte, és valójában valami baj van a fejében. Vagy hogy Gormenghast pusztán egy szimbólum, nem valós hely.

A novella

A novellában Titus csak a Fiúként van emlegetve. Ismét tizennégy éves, Gormenghast falai között van, és unja, hogy állandóan szertartásokkal zargatják. Ezért megszökik, és furcsa, bizarr kalandokat él át néhány állatnévvel illetett szereplővel.

Hogy tetszett a könyv?

Az első részt szoknom kellett, de teljesen beszippantott végül. Nagyon megkedveltem a karaktereket, és még azokat is izgalmasnak találtam, akik gonosznak bizonyultak. A második részt egyenesen imádtam, beindultak az események, odavoltam Steerpike mesterkedéseiért, még jobban megszerettem Fuksziát, és együttéreztem Titusszal. A harmadik részben is találtam érdekes dolgokat, de hiányzott Gormenghast és valahogy az új karakterek sem fogtak meg annyira, mint a régiek. A novella pedig érdekes volt, de sokat nem adott hozzá nekem a sztorihoz.

Vagyis:

az 1. könyv NAGYON TETSZETT,

a 2. könyvet egyenesen IMÁDTAM,

a 3. könyv NAGYON TETSZETT,

a novella pedig TETSZETT.

Összességében nagyon örülök, hogy elolvashattam ezt a trilógiát, mert egyedi, érdekes, újszerű volt számomra, és a groteszksége megmozgatta az agyamat.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akiket nem rémít meg a szépirodalmi nyelvezet, a lassú cselekmény, a hosszas leírások, a groteszk ábrázolásmód.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
KATT

Nyereményjáték:

Mervyn Peake nemcsak a saját, hanem más írók regényeihez is készített illusztrációkat - játékunkban ezeket kell most felismernetek. Minden állomáson találhattok egy betűvel (“A”, “B”, “C”) jelölt rajzot és egy könyvcímet, a feladatotok pedig annyi lenne, hogy megtaláljátok az egymáshoz tartozó képet és címet. A betű-cím párokat akármilyen sorrendben beírhatjátok a rafflecopter doboz soraiba.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Kép és cím a játékhoz:

B. kép