~ Sárga könyves út ~

2010. augusztus 13., péntek

Démoni érintés - 10. fejezet

10. fejezet



- Pár éve volt egy nagy járvány a városban, amely főleg a középréteget és a szegényebbeket sújtotta – kezdett bele Casimir, mire én izgatottan visszafojtottam a lélegzetemet. – Az egyház és a város vezetői semmit sem tettek, csak nézték, ahogy egyre több ártatlan ember hal meg. Az orvosok közölték, hogy a kór gyógyíthatatlan, aki elkapta, el kell szigetelni a többiektől, és az egyetlen, amit tehetünk, hogy a végén a testeket elégetjük – szorultak ökölbe a férfikezek.

- Én hittem, hogy van ellenszer, csak meg kell keresni. Anyám sok emberen segített már korábban olyan módszerekkel, amelyekről az orvosok még csak nem is hallottak, vagy legalább is, nem ismerték el őket. Vért szereztem néhány fertőzöttől még mielőtt elzárták volna őket, és segítettem anyámnak kísérletezni, de… - sóhajtott fel úgy, mintha a vállain mázsás súlyok lennének.

- De? – próbáltam ösztökélni a folytatásra, miközben feszülten markolásztam a szék két oldalát.

- Anyám közvetlenül a járvány kitörése előtt is kint járt azoknál, akik később maguk is megbetegedtek – Keith szüleinél is. Persze, erről senki sem tudott, csak én, Magdalena és azok, akiknek anyám gyógyfüveket és egyéb szereket vitt fogfájásra, migrénre, fertőtlenítéshez és egyéb mindennapi apróságokhoz.

- Aztán bevezették a karantént, anyám pedig rá pár napra maga is beteg lett. Ha szólunk valakinek, fogják őt, és egyszerűen behajítják a fertőzött területre magatehetetlenül. Így hát, hallgattunk és magunk ápoltuk – hajtotta le a fejét. – Egyre másra kaptam a híreket, hogy hányan haltak már meg, a tetemeket dombokba dobálva égették a katonák. Nem tehettem mást, minthogy folytattam anyám kísérleteit, hogy meggyógyíthassam őt, Emmanuelát – aki anyám ápolása közben lett beteg – és a többi embert.

- És sikerrel is jártál – szólaltam meg ismét. – Keith elmondta, hogy megtaláltad az ellenszert és megmentetted őt és a még élő embereket – magyaráztam meg, hogy honnan tudok a dologról.

- Ez igaz, őt és még pár embert sikerült megmentenem, de ez nem a teljes történet – rázta meg a fejét, aztán visszaült velem szemben az asztalhoz. Pár pillanatig csendben volt, aztán zaklatottan a hajába túrt. – Megtaláltam az ellenszerét a kórnak, ami a járvány nagy részét okozta, és akik ebben szenvedtek, és időben megkapták, meggyógyultak.

- A nagy részét? Ezt meg, hogy érted? – vontam össze a szemöldökömet.

- Itt jön képbe a Vérző Rózsa Rend... – feszült meg az állkapcsa. – Mansfield püspök az egyik vezetőjük. Egy álszent, kőszívű, csuhába bújt pokolfajzat! – csattant fel, az arca pedig eltorzult a dühtől.

- Mit tett, hogy ennyire gyűlölöd őt? – kérdeztem halk hangon.

- A Rend elsődleges célja megtalálni a halhatatlanság titkát. Megtagadták Istent, és úgy gondolják, joguk van játszani élettel és halállal – keményedett meg a jégkék tekintet. Korábban furcsálltam volna ezeket a mondatokat Casimir szájából, de mostanra, annyira zavaros lett minden, hogy ez volt a legkisebb dolog, amin csodálkozni tudtam. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, ahol minden az ellenkezőjére fordult – a fekete lett fehér és a fehér fekete.

- A járványt használták fel a céljaikhoz. A betegek egy kis csoportja nem abban szenvedett, mint a többiek. A Rend megfertőzte őket valamivel, amiről úgy hitték, az örök élet kulcsa lehet. Persze, magukon nem merték kipróbálni, a gyáva kutyák! Olyan szerencsétlenek kellettek nekik, akiket senki nem fog keresni, ha a kísérletük rosszul sül el – a járvány pedig tökéletes alibit nyújtott számukra.

- Direkt megbetegítették az embereket? – döbbentem meg.

- Igen. – Casimir hangja elakadt egy pillanatra. – Persze, remélték, hogy beválik a szer, de vállalták a kockázatot, hogy mindenki meghalhat, ha mégsem.

- És mi történt? Mi lett a rend által megfertőzött emberekkel? – remegett meg a kezem, ahogy elképzeltem a betegeket bezárva, remény nélkül.

- Meghaltak. Az őrület jelei jelentkeztek náluk egy idő után. Néhányukat a betegség vitte el, de voltak, akik egymást gyilkolták meg, és olyanok is, akikkel a rend emberei végeztek, mikor látták, hogy mi lett a kísérleteik eredménye.

- Nekem… Eleinte fogalmam sem volt róla, hogy kétféle betegség van. Mindegyiknek ugyanolyan tünetei voltak. Láz, hányás, izomgyengeség, eszméletvesztések és hallucinációk – magyarázta, miközben a karjaival széles, csapkodó mozdulatokat tett. Látszott rajta, hogy felzaklatják még mindig az emlékek, de nem tudtam, hogy segíthetnék. – Azokkal a vérmintákkal dolgoztam, amelyeket még a járvány elején vettem le a betegektől. Volt belőlük elég, ezért feleslegesnek találtam, hogy anyámat és Emmanuelát is megcsapoljam – így is olyan gyengék voltak.

- Hetekig a laborban töltöttem minden percet, aztán mikor úgy tűnt, megvan a szer, ki kellett próbálnom valakin. Anyám már nem volt magánál, és… Képtelen voltam neki beadni először – sütötte le a szemeit Casimir. – Emmanuelán próbáltam ki – ismerte be. Halkan felnyögtem a gondolattól, hogy egy kislány élete azon múlt, vajon hat-e egy teljesen új gyógyszer, amit azelőtt még sosem teszteltek le senkin.

- El akartam ezt is mondani neked, hogy mindent tudj rólam. Mindent – nézett a szemeimbe, amitől aprót borzongtam. – Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, sőt, tettem rossz dolgokat, amiket szörnyen szégyellek, de ha te mellettem lennél… Ha szeretnél… - fogta meg ismét a kezemet. – Rica, sokkal jobb emberré tennél engem. – A hangja szinte már könyörgő volt, mintha ő maga kérte volna tőlem, hogy mentsem meg a lelkét, csak nem olyan módon, ahogyan én képes lettem volna rá. Ez az állandó ostrom zavarba hozott és fogalmam sem volt, hogyan kéne reagálnom rá.

- Melletted vagyok és segítek, ez nem elég? – pillantottam elpirulva az asztalon fekvő kezeinkre.

- Egyelőre… talán… - meredt maga elé Casimir.

- Mi történt Emmanuelával? – próbáltam meg visszaterelni a beszélgetésünket az eredeti témához. Casimir szórakozottan játszadozni kezdett az ujjaimmal.

- Mikor beadtam neki az első adagot, szinte azonnal javulni kezdett az állapota. Lement a láza, magához tért, eltűntek a hallucinációk és erőre kapott – ült ki keserű mosoly az ajkára. – Olyan boldog voltam, hogy sikerült, hogy egy nap múlva anyámat is beoltottam. Azt hittem, megtaláltam az ellenszert, mert ő is kezdte jobban érezni magát. Teletöltöttem egy csomó üvegcsét a szerrel, és megpróbáltam beszökni az elzárt területre, hogy mindenkinek beadhassam. Első alkalommal nem jutottam át az őrökön, de sikerült úgy elmenekülnöm, hogy nem látták meg az arcomat. Közben anyám és Emmanuela naponta kapta a gyógyszert, és egyre jobban lettek, nekem pedig a sokadik próbálkozásra sikerült átjutnom a katonákon.

- Ami odabent volt… - Casimir arcizmai megfeszültek, mintha ismét látná a szörnyűségeket. Az ujjaim, amik még mindig a kezében feküdtek, önkéntelenül is megszorították őt. Annyira elgyötörtnek tűnt, hogy képtelen voltam nem együtt érezni vele. – Az emberek többsége már meghalt, és nem mind a betegségtől. Voltak, akik éhen vagy szomjan haltak, mert senki sem ápolta őket, néhány emberrel azok végeztek, akiken erőt vett az őrület, de olyan is akadt, aki önkezével vetett véget az életének, hogy ne szenvedjen tovább. Ez… iszonyatos volt! – préselődtek össze a férfiajkak.

- Minden túlélőt, akit csak találtam – nem voltak túl sokan -, Keith-ék házába vittem. Beadtam nekik az ellenszert, de valahogy lassabban gyógyultak, mint az édesanyámék. Azt hittem, hogy azért, mert régebb óta betegeskednek és az ápolás hiánya miatt jobban le vannak gyengülve. Eszembe sem jutott, hogy az eredeti járvány mellett van egy másik is.

- Végül persze, a gyógyszerem hatott, hiszen ahhoz a betegséghez készült, amelyben a bent lévők szenvedtek. Két hetet töltöttem a fertőzött területen, és azt hiszem, csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem kaptam el én is a betegséget. Naponta többször is fertőtlenítettem az egész házat, és Magdalena minden este friss vizet és ételt csempészett be nekünk.

- Miután a bent lévők felgyógyultak, és hazamentem, csak akkor jöttem rá a tévedésemre. Magdalena nem akarta elmondani nekem, mi lett anyámékkal, amíg odabent gyógyítottam… Először nem értettem az egészet, attól féltem, hogy a többi ember is átváltozik majd, csak mivel később kezdték el kapni az ellenszert, ezért még nem kezdődött el ez a borzalom.

- Helyre akartam hozni a hibámat, ezért beszöktem a püspök rezidenciájára, hátha fellelek valami utalást az iratai vagy a könyvei között, amivel segíthetek – végül is, anyám vérre vágyott, akár csak egy démon, és ha belegondoltam, hogy az összes túlélőre ez vár... Muszáj volt tennem valamit!

- Nem szólhattam senkinek, főleg nem egy papnak, hiszen azonnal máglyára küldtek volna egy ártatlant is, nemhogy egy olyan lényt, amivé anyám vált. Gondoltam, ez az egyetlen esélyem, hogy segíthessek rajta. De nem azt találtam ott, amit kerestem… - Felszisszentem, ahogy az ujjai túl fájóan szorultak össze az enyémek körül.

- Sajnálom – eresztett azonnal a szorításon. – Csak… Néha úgy gondolom, képes lennék… képes lennék megölni azt a gazembert a társaival együtt – hunyta le a szemét szorosan, aztán mély levegőt véve folytatta. Nem mertem közbeszólni, mert láttam, mekkora erőfeszítésébe telik elmesélni ezt az egészet.

- A szerencsének vagy talán a sorsnak köszönhető, hogy rátaláltam a titkos szobára. A püspök őrei megjelentek a folyosón, én pedig csak behúzódtam valahová, hogy ne kapjanak el. Ha az én laboromat ördöginek hitted elsőre, azt a helyiséget a Sátán szobájának gondolnád – nevetett fel keserűen, de nem részletezte, hogyan is nézett ki a szoba. Valószínűleg, meg akart kímélni engem, bár már így is rázott a hideg.

- Voltak ott iratok is… A Rendről. Találtam egy névsort, de a tagok álneveket használnak. A vezetőik Belzebúb, Azazel, Mefisztó, Beliál és Masztema. Mintha a Sátán öt testben éledt volna újjá. – Casimir hangja a félhomályos szobában hátborzongató volt. Mintha egy rémtörténetet hallgattam volna, amelyet a tábortűz körül szokás mondani. – Rájöttem, hogy mit tettek. Hogy két járvány volt, és a Rend által megfertőzöttek, már mind halottak. Kivéve két embert, akikről a mai napig semmit sem sejt senki, kivéve az általam beavatottakat és a Rendet. A nyilvánosság úgy tudja, hogy anyám és Emmanuela meghaltak egy tűzesetben, mikor leégett a vadászkunyhó. Szeretném azt hinni, hogy nem az én bűnöm, ami velük történt, de… - ült ki tömény bűntudat az arcára.

- Hogy lenne a te bűnöd? – ráztam meg a fejemet. – A Rend tette, ők fertőzték meg az embereket. – Casimir a szájához emelte a kezemet, és egy csókot nyomott az ujjaimra. Idegesen megköszörültem a torkomat, mire visszahelyezte a kezünket az asztalra.

- Igen, ez igaz. De azok, akik nem kapták meg az ellenszeremet, nem változtak át. Valószínűleg, a Rend általi fertőzés és a gyógyszerem együttesen tették anyámat ilyenné.

- Ezt nem tudhatod. Azt mondtad, hogy volt, aki nem a betegségbe halt bele. Lehet, hogy aki túléli a fertőzést, az egyébként is átváltozott volna, ha nem végeznek vele korábban. Nem biztos, hogy te tetted, és még ha így is lenne, akkor is, csak meg akartad menteni az anyád életét. És… ezt valamilyen módon meg is tetted… - haraptam be a számat. Korábban úgy gondoltam, hogy mindenképpen a halált választanám a vámpírléttel szemben, de Rosalind teljesen más volt, mint azok a vámpírok, akiket korábban láttam. Ha úgy is lehet vámpírként létezni, hogy senkinek sem esik baja, akkor is rosszabb ez az élet, mint a halál?

- Akkor te… nem tartasz bűnösnek engem? – nézett rám Casimir, és mintha félelmet láttam volt pislákolni a tekintetében.

- Nem hiszem, hogy a te hibád lenne, ami az anyáddal és Emmanuelával történt – feleltem úgy, hogy az megfeleljen a valóságnak. Bűnösnek gondoltam Casimirt olyan dolgok miatt, amelyeket a jövőben fog majd elkövetni, de ebben az esetben csak egy összeesküvés megtévesztettje volt maga is. Payton biztosan nem hitte volna el Casimir történetét, de én valamiért úgy hittem, az igazat mondja nekem – annak ellenére, hogy ott pislákolt bennem haloványan a gondolat, hogy biztosan elment az eszem.

- Köszönöm – állt fel a helyéről Casimir, és megkerülve az asztalt, elém lépett. – Köszönöm, hogy hiszel bennem. – Ahogy kinyúlt felém, összerezzentem. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, de aztán mégis végigsimított az arcomon.

- Casimir… - húzódtam hátrébb előle, mikor lehajolt, hogy megcsókoljon. – Ne csináld ezt folyton, nem akarom – hajtottam le a fejemet.

- A folyosón mégis visszacsókoltál…

- Hiba volt – fordultam vissza az asztalhoz, és magam elé húztam a Kódexet. – Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs róla, mit akarok – ismertem be. – És szerintem, te sem tudod…

- Ezt meg, hogy érted?

- Belém szerettél pár levél alapján, de nem is ismersz igazán. Nem szerethetsz engem, mert… én nem az a nő vagyok, akinek hiszel –csúszott ki a számon. Annyira el akartam mondani neki az igazat, hogy az már engem is megijesztett.

- Nem, tényleg nem az vagy. – Nem mertem felnézni rá, mert féltem attól, mit látok majd az arcán. – Az éned, akivel leveleztem, meg akart felelni nekem, hogy a bizalmamba férkőzzön, te viszont… Azt mondod és azt teszed, amit valójában gondolsz és érzel. Ezért bízom benned – lapozott pár oldalt az előttem lévő könyvben.

- A Rend feljegyezett mindent abban a szobában, én pedig leírtam ide. Önteltségükben még csak el sem zárták a titkaikat – vagy talán, mert elég sok befolyásos tagjuk van, akik által elegendő védelmet élveznek ahhoz, hogy ne kelljen félniük az egyházi vagy világi büntetéstől – sóhajtott fel.

- Honnan tudod, hogy befolyásosak a tagjaik, ha álnevet használnak? – szóltam közbe engedve a kíváncsiságomnak.

- Folyamatosan nyomozunk utánuk, és kiderítettünk egy pár dolgot – csapkodta meg a Vámpír-kódexet.

- Nyomoztok… Kikkel? – vontam össze a szemöldökömet. Casimir egy pillanatra elgondolkodva nézett rám félredöntött fejjel, és csak aztán válaszolt.

- Szeretném elmondani, de… Ugye, megérted, hogy miért nem tehetem meg? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Azt hiszem, igen – sütöttem le a szemeimet. – Én sem tudnék bízni valakiben, aki korábban meg akart ölni – ismertem be, bár tudtam, hogy Payton lehülyézne, amiért nem próbálom minden áron kiszedni a Casimirt támogató emberek nevét belőle. Az információszerzés fontosságáról külön órát tartottak nekünk, de én már annyi tanult szabályt megszegtem, hogy eggyel több már semmit sem számított.

- Ennek semmi köze ahhoz, hogy meg akartál ölni – nevetett fel halkan.

- Nincs? – néztem fel rá összeráncolt homlokkal.

- Nincs – erősítette meg, amit az előbb mondott. – Ahhoz már inkább van köze, hogy nem akarom, hogy bármi bajod essen, csak mert olyan titkokat tudsz, amelyekre mások is kíváncsiak lennének. Rossz emberek, akik képesek lennének… bántani, hogy kiszedjék belőled, amit akarnak.

- Így is már túl sokat tudok, nem? – futtattam végig a szememet azon az oldalon, ahová Casimir lapozott, és megborzongtam. Erre a lapra emlékeztem a jövőből – a vámpírok tulajdonságait taglalta – de a fejezetnek még nem volt címe.

- Lehet… - sóhajtott fel, aztán témát váltott. – Leírtam anyámról is mindent… Nem tudom, hogy a Rend mit mondott róla, de ez itt az igazság. – mutatott a könyvre. Úgy tettem, mintha elolvasnám a sorokat, de valójában már minden egyes szót kívülről tudtam. Vérszomj, emberfeletti erő, kiváló látás, szaglás és hallás, gyorsaság, félelem a szenteltvíztől, a kereszttől, a fokhagymától és halál a napfény által.

- Ulysses azt mondta, hogy anyád nem öl embert. Akkor hogyan táplálkozik? – kérdeztem.

- Vannak emberek, akik önként segítenek neki és Emmanuelának – lépett Casimir az ablakpárkányhoz, és egy kancsót leemelve róla teletöltött két fapoharat. Az egyiket nekem adta, míg a másikba maga kortyolt bele.

- Mármint, hogy… hagyják megharapni magukat? – tátottam el a számat. A gondolat, hogy az éles fogak belemarnak a húsomba, annyira lezsibbasztott, hogy majdnem elejtettem a kupát.

- Nem – nevetett fel Casimir úgy, mintha valami viccet mondtam volna, aztán a konyhaszekrényhez lépett, és leemelve egy tálat kivett mögüle valamit. – Ezzel kevésbé fájdalmas – tette elém. Érdeklődve emeltem fel a furcsa tárgyat, és kellett pár pillanat, amíg rájöttem, hogy egy középkori vérvételre alkalmas műszerről van szó. Egy hosszú fémcsövet erősítettek egy fából kifaragott másik csőszerűséghez, amelynek a szabad vége olyan vékony volt, mint egy tű. – Én magam csináltam. Csak egy apró szúrás, és egy tálba fel lehet fogni a friss vért. Ha már nem tudtam megmenteni az anyámat, legalább megkönnyítem mindenkinek a helyzetet – mosolyodott el Casimir keserűen.

- Kérdezhetek valamit? – haraptam be a számat, az ujjaim között forgatva a csövet.

- Persze.

- Nekem… nekem azt mondták – kezdtem kicsit átfogalmazva a mondani valómat, hogy Casimir úgy gondolja, a Rendtől hallottam bizonyos dolgokat. -, hogy a vámpírok veszélyesek, mert nem tudják visszafogni magukat emberek közelében. Egyszerűen az ösztöneik miatt kénytelenek… ölni.

- Eleinte nehezebb megállni – legalább is, anyám ezt mondta. De meg lehet tanulni kezelni a szomjúságot, főleg, ha mindig eleget táplálkozhat az ember… vagyis… Milyen szót is használtál rájuk? – nézett rám kérdőn.

- Vámpír… - feleltem.

- Vámpír – ismételte meg Casimir. – Honnan vetted ezt a szót?

- Nem tudom – jöttem zavarba hirtelen. Korábban, mikor először használtam ezt a kifejezést a többiek előtt, eszembe sem jutott, hogy esetleg még nem ismerhetik, de úgy látszik, mégis ez volt a helyzet. – Hallottam valahol… Talán, a Rendtől – vontam meg a vállamat, mintha nem lenne fontos.

- Mit jelent pontosan?

- Azt hiszem, vérivót – kortyoltam bele a borba.

- Találó elnevezés… - gondolkodott el, aztán maga felé fordította a Kódexet, és az asztalon lévő tintásüvegből kiemelte a madártollat. Gyorsan valamit ráfirkantott a lapra, aminél nyitva volt a könyv, aztán elém csúsztatta.

A Vámpírok tulajdonságai. – A cím láttán meglepetten nyögtem fel. Most már pont olyan volt az oldal, amilyenre emlékeztem. A fizika tanárom nem igazán örülne ennek a hírnek… - rándult össze a gyomrom. Vagy milliószor hallhattuk tőle, hogy bárki is lesz a kiválasztott, legyen nagyon óvatos, mert egyetlen apró változás a múltban, ami az ő hatására következik be, végzetes kihatással lehet a jövőre nézve. Persze, akkoriban nem igazán figyeltem rá – sosem gondoltam volna, hogy a vészhelyzetnek köszönhetően engem küldenek majd vissza, hiszen Hale vagy Payton sokkal megfelelőbbek voltak a feladatra.

Persze, ez a cím a könyvben, a legkisebb dolog volt, amin változtattam. Ki tudja, mekkora hatással van a saját jelenemre az, hogy átvettem az igazi Roderica helyét, vagy hogy Casimir belém szeretett, én pedig visszautasítom őt. Lehet, hogy minden, amit nem úgy csinálok, ahogyan Roderica Galahad tette volna, egy-egy szeg a jövőnk koporsójában.

- Valami baj van? – Casimir hangja kizökkentett a gondolataimból. Kutakodó pillantással fürkészte az arcomat, mintha a vonásaimról akarná leolvasni, mi jár a fejemben.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejemet. – Azon kívül, hogy Perlina már biztosan felverte az egész házat, hogy megint eltűntem – jutott hirtelen eszembe az ijesztő gondolat.

- Erre nem is gondoltam – hümmögött Casimir.

- Hát én sem! – ismertem be, és becsukva a Kódexet felálltam az asztaltól. Annyi minden történt velem az elmúlt pár órában, hogy teljesen megfeledkeztem Perlináról. Csak remélni tudtam, hogy nem szólt senkinek Paytonról, amikor nem tértem vissza a hálószobába.

Idegesen indultam el az ajtó felé, de még mielőtt kinyithattam volna, az erős férfiujjak megragadták a csuklómat. Meglepetten fordultam vissza, és egyenesen Casimir mellkasának ütköztem. Elakadó lélegzettel néztem fel a hihetetlenül kék tekintetbe, miközben éreztem, hogy a forróság felkúszik az arcomba. Ahogy Casimir közelebb hajolt hozzám, önkéntelenül is felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet, aztán meglepetten rezzentem össze, mikor megéreztem a kendő érintését.

Kellemetlen érzés költözött a gyomromba, miközben paradicsomvörössé váltam. Az egyik pillanatban azt mondom Casimirnek, hogy nem érzek iránta semmit, és ne közeledjen felém férfiként, a következőben pedig tiszta hülyét csinálok magamból.

Összepréselt szájjal hagytam, hogy Casimir kivezessen a szabadba, miközben magamban dühöngtem az ostobaságom miatt. Hallottam, ahogy elköszön a ház lakóitól és bocsánatot kér a késői zavarásért, és én is elmotyogtam egy halk viszontlátásrát magam elé, de ezen kívül nem voltam képes semmit sem mondani.

Úgy éreztem, mintha a testem, a szívem és az eszem teljesen különálló életbe kezdett volna. Korábban még soha nem történt velem ilyen, mindig pontosan tudtam, hogy mit akarok és aszerint is cselekedtem. De most… Casimir teljesen összezavart.

Csak akkor ébredtem rá, hogy ismét fedett helyen vagyunk, mikor megálltunk, és már nem érzem a szellő érintését az arcomon. Zavartan várakoztam, miközben az ajtó halk suhogással becsukódott mögöttem, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mikor megéreztem a matatást a fejemnél.

Fényes karikák lebegtek egy pár másodpercig a szemem előtt, amíg hozzá nem szoktam a sötétség után a fáklya fényéhez az alagútban, aztán mikor helyre jött a látásom, észrevettem Casimir arcán az elégedett mosolyt. Szó nélkül hagyva indultam el az alagútban, de mikor pár perc múlva is még rám szegeződött a pillantása, nem bírtam tovább cérnával.

- Mi az? – csattantam fel a hálóingemet szorongatva – bár az alja már úgyis tiszta kosz volt az odakint mászkálástól.

- Csak rájöttem, hogy türelem, rózsát terem – mosolygott rám csillogó tekintettel. Az ujjaim elfehéredve markolták az engem fedő anyagot.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam meg a vállamat.

- Igazán nincs? – hajolt Casimir a fülemhez, aztán megkerülve engem előre sietett. Dühösen rándult meg az arcom, mikor rájöttem, hogy a szívem heves dobogásba kezdett.