Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. szeptember 28., csütörtök

Sara Shepard: Pretty Little Liars - Hazug csajok társasága 1.


Kicsit mindig félek, amikor előbb látok egy filmet vagy sorozatot, abba teljesen beleszeretek, és csak utána jutok hozzá a könyvváltozatához. Azok után, hogy valami már megelevenedett a szemem előtt, nem biztos, hogy sikerül elnyernie a tetszésemet vagy lekötnie a figyelmemet a könyvváltozatának. A Hazug csajok társasága első részével is így voltam, csak remélni tudtam, hogy beszippant majd, és a sorozat után nem okoz csalódást.

A történetet, azt hiszem, a legtöbben ismerik, de azért nagyon röviden összefoglalom. Van öt barátnő, Alison, Spencer, Aria, Emily és Hanna. Egy este Alisonnak, az iskola leggonoszkodóbb diákjának egyszerűen nyoma vész. Eltelik három év úgy, hogy senki nem tudja, hogy él-e, hal-e, mi történt vele. Aztán három évvel később a barátnői furcsa üzeneteket kapnak olyan titkokról, amelyeket csak Alison tudhatott róluk, az üzenetek aláírója pedig A.

Az első benyomás és a változások

Engem is kellemesen meglepett, hogy a történet azonnal bevonzott. Nosztalgikus érzéssel járt át a sorozat miatt, ám egyáltalán nem untatott, mert képes volt adni valami újat is. A regény elég pontosan követi a sorozatot, ám az a néhány momentum, amiben mégis más, nem csalódást okozott, hanem egyenesen érdekessé tette számomra az olvasást.

Voltak benne felszínes változások, amelyek nem hatottak ki magára a történetre, például, hogy Emilynek van egy nővére (aki amúgy nem sok vizet zavart a könyvben), és a lányok hajszíne, származása nem egyezik a filmbeli karakterekével. A könyvben Spencer szőke, Hanna barna, Emily pedig vörösesszőke (ami egyben szerintem azt is jelenti, hogy fehérbőrű).

Ám akadtak olyan változások is, amelyek változtattak valamelyest a sztorin.

Emily édesanyja például még negatívabban lett lefestve a könyvben, mint amilyennek a sorozat elején láthattuk. A sorozatban is elég gázul viselkedett, amikor kiderült, hogy Emily leszbikus, ám végül győzött benne a lánya iránti szeretet, és elfogadta őt olyannak, amilyen. A könyvben ez a leszbikus dolog még nem derült ki, ám az már igen, hogy Mrs. Fieldsen nemcsak a homofóbia fog kijönni, amikor Emily majd coming outol, hanem rasszista is. Ugyanis, eleinte nem tudja Mayáról, hogy a lányokat szereti, mégsem kedveli őt és a családját pusztán azért, mert fekete bőrűek. Ami a szememben elég gáz.

Az is nagy változás, hogy míg a sorozatban szinte azonnal kiderül a lányok között, hogy üzeneteket kapnak egy titokzatos személytől, addig itt egészen a regény végéig úgy élnek egymás mellett, mint az idegenek, megtartva maguknak a titkot, és csak a történet legvégén eszmélnek rá, hogy mind ugyanazt a titkot rejtegetik, és egy csónakban eveznek. Ez egyfelől azért fontos változtatás szerintem, mert így később alakul ki ismét a szoros baráti kötődés közöttük, ami sokkal védtelenebbé teheti őket lelkileg a könyvben. Másfelől emiatt a változtatás miatt ez az első könyv sokkal inkább a lányok bemutatásáról és életéről szól, semmint A.-ról és a kis terveiről. Ami egyébként egyáltalán nem zavart, mert a lányok élete sem nevezhető mindennapinak, szóval simán elszórakoztattak az átlagosnak nevezhető gondjaikkal is.

Amikor megváltozik az érdeklődésem

A sorozatban a lányok közül elsősorban Spencert és Hannát kedveltem. Spencert azért, mert okos, és mert bár keménynek és túl racionálisnak látszik, belül nagyon törékeny. Hannát pedig azért, mert pontosan tudom, milyen szörnyű érzés az, amikor az ember utálja a külsejét valami miatt, és az önbizalma a béka feneke alatt leledzik. Vagyis ők ketten hasonlítottak rám a leginkább a sorozatban, és ezért velük tudtam a leginkább együtt érezni.

Épp ezért lepett meg nagyon, hogy olvasás közben nem Spencer vagy Hanna fejezeteit vártam nagyon, hanem Ariáét és Emilyét. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is lehet ez, és végül rábukkantam az okra: a sorozatban az Emilyt játszó Shay Mitchell és az Ezrát játszó Ian Harding játéka sajnos nem nyerte el a tetszésemet.

Elég jó a melegradarom, és Shay valahogy nem tudta megtéveszteni azt a színészi játékával, egyszerűen soha nem éreztem a vonzódást közte és az éppen aktuális barátnője között. A könyvben ezzel szemben nagyon is ott volt a szikra Maya és Emily jeleneteiben. Így, hogy beleláthattam Emily fejében és érzéseibe, átjött az, amit a sorozatban Shay nem tudott közvetíteni számomra.

Iannel ugyanez a helyzet. Tudom, ízlés kérdése, de nekem nagyon nem jön be pasiként, túl „nyálasképű” számomra ahhoz képest, hogy ő a legidősebb a főszereplők pasijai közül. Egyáltalán nem férfias a szememben. Ezért a sorozatban képtelen voltam átérezni Aria mindent elsöprő vonzódását hozzá. Ezzel szemben olvasás közben, úgy, hogy én képzelhettem el a magam Ezráját, és beleláthattam Aria fejébe és szívébe, nagyon is átjött az az érzelmi kapocs, amely összeköti őket.

A háttérbe szorultak

Spencer karaktere is sokkal érthetőbb a könyvben számomra, bár tudva azt, amit a sorozatból már tudok, nagyon igazságtalan, ahogy a nővéréről gondolkozik, csak neki erről még fogalma sincs. Persze, megesik az, hogy rossz emberbe szeretünk bele, és itt, a könyvben sokkal jobban érezni, hogy Spencer szerelmes lett Wrenbe, ám az, ahogy kezelte a helyzetet, mégsem volt helyes. A filmben kevésbé éreztem ezt, lévén Wren csókolta meg őt, és csak egy csókról volt szó, amit Spencer végül hárított is. De a könyvben másképp történt, és Spencert sokkal bűnösebbnek éreztem emiatt. Bár az, ahogyan a szülei viselkedtek vele, enyhén szólva is túlzás és szemétség volt. Melissát megértem, de a szülőket nem.

Hanna karaktere pedig számomra sokkal szerethetőbb a sorozatban. A humoros beszólásai, a poénnak szánt, ám valójában totál jó meglátásai ott azonnal megmutatták, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik. Itt, a könyvben csak annyit láttam, hogy volt egy duci, önbizalom-hiányos lány, aki végül átváltozott egy buta, szőke, sznob libává, akinek azzal telik az élete, hogy retteg, nehogy újra visszaváltozzon ducivá, mert akkor összedőlne az egész világ. Szóval nem láttam Hannában azokat a rétegeket, amik miatt a sorozatban annyira imádtam őt. Persze, lehet, hogy a folytatásban majd előjönnek azok a mélyebb rétegek is, meglátjuk…

Érdekesebb mellékszereplők

A sorozatban Noel Kahnt szinte az első másodperctől valamiféle sötét aura lengte körül. Ő volt a gazdag rosszfiú, akinek talán köze lehet A.-hoz, ám ha még sincs, akkor is gazdag rosszfiú, aki mindig valami rosszban sántikál. Vagyis a karaktere tök egyszerű és egysíkú. A könyvben ennél sokkal emberibb arcot kapott, és én kevésbé éreztem körülötte a sötét aurát, sokkal inkább csak egy gazdag, beképzelt, ám teljesen egyszerű tinédzsernek tűnt, aki több réteget kapott azáltal, hogy ténylegesen is találkozhattunk a bátyjával, vagyis kicsit láthattuk, hogy ő is csak egy átlagos srác, akinek van családja, és aki izgul amiatt, hogy a lány, aki tetszik neki, megnézi edzés közben.

Andrew Campbellről is kicsit más képet kaptam a könyvben azáltal, hogy már a történet elejétől folyton ott lebzsel Spencer körül. A sorozatban nem volt ennyire jelen az elején, csak később került jobban előtérbe a karaktere. Itt mindig felbukkan, és mivel csak Spencer szemén át látjuk őt, nem lehet eldönteni, hogy pozitív értelemben, vagyis viszonzatlan érzésektől szenvedő hősszerelmesként, vagy negatív értelemben, titkok után szimatoló kémként.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelték a sorozatot, és érdekli őket egy olyan könyvváltozat, amely nagyon szépen követi a filmet, de azért nem teljesen pontosan. Ajánlom azoknak is, akik még nem látták a sorozatot, és érdekli őket egy fiatalokról szóló, izgalmas, titokzatos történet.

Kedvenc karakterek: Aria, Emily, Andrew.

Kedvenc jelenetek: Amikor Aria és Ezra először találkoznak az iskolában, valamint amikor Spencer találkozik Andrew-val a könyvtárban.

Kedvenc idézetek:

„Aria szája kiszáradt. Előtte, az osztály előtt a bárban megismert Ezra állt. Ezra, aki megkapta a haikuját. Az ő Ezrája, nyakigláb, aranyos, rosewoodi zakóban és nyakkendőben, kifésült hajjal, rendesen begombolt gombokkal, bal hóna alatt bőrkötésű tanári kézikönyvvel. Újra elolvasta a feliratot: Mr. Fitz, angol fakultáció.
Mr. Fitz Ariára bámult, és elsápadt.
– Szent szar.
Az egész osztály odafordult, hogy lássa, mi történik. Aria nem akart szembenézni velük, inkább lepillantott a telefonjára.
ARIA, MEGLEPETÉS! VAJON MIT SZÓLNA EHHEZ A MALACBÁBUD? A.
Szent szar, de tényleg.”

„– Tényleg szakítanod kellene – állapította meg Maya. – Tudod, miért?
– Miért?
– Mert akkor mindketten szinglik lennénk.
– És az mit jelent? – kérdezte Emily. Körülöttük az erdő elcsendesedett, mozdulatlanná vált.
Maya közelebb lépett.
– Azt jelenti… hogy így… nekünk több jut a jóból! – Megragadta Emily vállát, és a víz alá nyomta.”

„– Miért nem kedveled Noel Kahnt? – Mike hangját hallva Aria összerezzent. Az öccse pár lépésre állt tőle, a kezében egy doboz narancslé. – Ő a legnagyobb fej.
– Ha annyira bírod, miért nem jársz vele te? – vágta oda Aria.”

„– Tessék, Hanna, egyél még egy profiterolt! – suttogta Ali aznap, amikor meglátogatták az apját Annapolisban. Aztán Kate-hez fordult, az apja barátnőjének lányához, és azt mondta: – Hanna olyan szerencsés! Akármit megehet, és nem látszik meg rajta!
Ez persze nem volt igaz. Éppen ezért volt annyira gonosz. Hanna már duci volt, és egyre csak hízott. Kate kuncogott, Ali pedig, akinek Hanna oldalán kellett volna állnia, szintén nevetett.”

„– Egyszerűen olyan sok kulturális különbség van köztünk! – sóhajtott az anyja. – Nem is értem, mi lehet bennetek a közös. És ki tud bármit a családjáról? Ki tudja, miben lehetnek benne?
– Tessék?? – Emily az anyjára meredt. Maya családja? Legjobb tudomása szerint az apja városépítész volt, az anyja ápolónő. A bátyja végzős Rosewoodban, amellett ígéretes teniszcsillag; a hátsó kertben már készült is számára a pálya. Mi köze ehhez az egészhez a családnak?
– Én csak nem bízom azokban az emberekben – folytatta az anyja. – Tudom, hogy ez nagyon szűklátókörűnek tűnik, de akkor sem.
Emily gondolatai összeakadtak. A családja. Kulturális különbségek. Azok az emberek. Végigfutott mindenen, amit az imént hallott. Édes istenem!
Mrs. Fields nem azért volt zaklatott, mert azt gondolta, hogy Maya leszbikus. Azért volt zaklatott, mert Maya meg az egész családja fekete.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 



Játék:

A lányok életében bizony a srácok is fontos szerepet játszanak… A mostani játékunk során a történet azon férfi szereplőit keressük, akik az első könyvben is feltűntek már. A sorozatból kölcsönzött képek alapján te is felismerheted őket, de hogy nehezítsük a helyzetet, inkább a mellékszereplőkre koncentráltunk.

A megfejtést írd be a rafflecopter doboz megfelelő sorába. A helyes megfejtők között a könyv egy példányát sorsoljuk ki.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.


 


 
a Rafflecopter giveaway


Állomáslista:

09.26. - Sorok Között
09.28. - Spirit Bliss
09.29. - Dreamworld




Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. szeptember 26., kedd

Belinda Bauer: A 19-es holttest - avagy kinyomozni egy gyilkosságot Asperger-szindrómásan


Belinda Bauer A 19-es holttest című könyve a Facebookon jött szembe velem először. Ritkán szokott egy könyv pusztán a borítójával megfogni, de ezúttal ez történt. Azt hiszem, pont a megfelelő jelszavakat, figyelemfelkeltő mondatokat írták rá a borítóra, mert az agyamban azonnal felvillant a jelzés, hogy ez a könyv nekem való.

A történet röviden: Patrick Fort, Asperger-szindrómás egyetemista a boncolási gyakorlata során rájön, hogy a 19-es holttesttel, amit a jegyzőkönyv alapján szívelégtelenség vitt el, valami nagyon nem stimmel. Méghozzá a halál oka. Patrick szerint ugyanis gyilkosság történt. Ez a tudat nem hagyja nyugodni, ezért megszállottan nyomozni kezd az ügyben, ám a dolgát egyszerre segíti és nehezíti a betegsége.

A 19-es holttest és a kómás betegek

Nagyon érdekes volt számomra, hogy sokáig nem tudtam biztosra, kicsoda a 19-es holttest. A könyv ugyanis több szálon fut, és körülbelül a közepéig nem lehet pontosan elhelyezni ezeket a szálakat a történet rendszerében és idővonalán.

Az egyik szál egy balesetben megsérült, most a kórházban élőhalottként vegetáló férfiról szól, akinek csodás módon elkezd javulni az állapota. Ám, amikor felébred, az első, amit tapasztal, hogy a mellette lévő ágy kómás betegét éppen meggyilkolják. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy mivel még képtelen beszélni és mozogni, ezt nem tudja senkinek elmondani.

A másik szál egy kómás női betegről szól, akinek a férje bár rendszeresen bejár a kórházba, leginkább az egyik csinos nővér miatt teszi ezt, nem a felesége miatt. Erősen érezni, hogy valami nem stimmel a férfivel, mert a kalandja ellenére túl érzelemmentes és túlságosan irányító típus, de nem lehet tudni, hogy pontosan mi is a baj vele, és kapcsolódik-e valamilyen módon a gyilkosságokhoz.

A harmadik szál egy idősebb ápolónőé, aki a kóma osztályon dolgozik már régóta, és úgy sejti, hogy néhány betegük orvosi segítséggel halt meg korábban.

Szóval több lehetséges személy is lehetne a 19-es holttest, és bevallom őszintén, elsőre egyáltalán nem arra tippeltem, aki végül lett. Szóval sikerült meglepni.

Előny és hátrány

Patrick számomra nagyon szerethető karakter volt, szinte azonnal a szívembe zártam, ahogy felbukkant a történetben. Talán azért, mert sokáig senki nem értette meg őt, még a saját édesanyja sem, bennem pedig mindig feltámad az együttérzés azok iránt, akiket senki sem szeret igazán. A fiú még gyerekkorában vesztette el az édesapját, akit a szeme láttára ütött el egy autó, Patrick emiatt érdeklődik annyira élet és halál után, egyszerűen meg akarja érteni, mi történt az apjával. Ezért választja az anatómiát is az egyetemen, azt reméli, hogy a holttestek felboncolása által megfejtheti a nagy titkot.

Patrick a betegsége miatt kényszeres, nehezen kommunikál, képtelen kifejezni az érzéseit, és nagyon nehezen tudja beazonosítani mások érzéseit is. Régebben néztem a tévében a Monk, a flúgos nyomozót, és az jutott eszembe, hogy Patrick kicsit hasonlít rá, csak fiatalabb kiadásban.

Amikor Patrick rájön, hogy a 19-es holttest gyilkosság áldozata lett, a betegsége hasznosnak és hátrányosnak is bizonyul egyszerre. Lényegében a kényszeressége az, amely elindítja a nyomozás útján. Egyszerűen tudnia kell, mi történt a holttesttel, és képtelen leállni, míg rá nem talál a válaszokra. A nagy intelligenciájának köszönhetően olyan nyomokat is észrevesz, ami másoknak fel sem tűnne, viszont gyenge kommunikációs és kapcsolatteremtő készségeinek köszönhetően igencsak nehezen megy számára a tanúk kikérdezése és egyéb nyomok felkutatása. Valamint a betegsége abban is nehézséget okoz, hogy mások higgyenek neki, és ne nézzék teljesen bolondnak.

Két fontos női karakter Patrick életében

Az egyik fontos női karakter, Patrick egyik diáktársa, Meg. A lány azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak próbálják megérteni Patrickot, hanem sikerül is nekik. A történet középpontjában egyáltalán nem ez a talán szerelminek is mondható szál van, ám engem mégis nagyon megfogott. A Patrick és Meg között lévő érzések szinte csak jelzésértékűek, leheletfinomak, mégis ott vannak, és talán pont azért tetszenek annyira, mert a háttérben maradnak.

A másik fontos női karakter Patrick édesanyja. Nos, valószínűleg nem lehet könnyű dolog egy beteg gyerek anyjának lenni, még akkor sem, ha az adott anya szereti a gyermekét, de ez a nehézség nem lehet ok arra, hogy éreztessük a gyerekünkkel, mekkora teher számunkra, azt mondjuk, hogy bár meg se született volna, és hasonlók. Mert egy gyerek nem tehet arról, hogy betegnek született, és egy anyának feltétel nélkül szeretnie kéne a gyerekét. Akkor is, ha szörnyen nehéz az élet vele. Szóval abban teljesen együtt érzek Patrick anyjával, hogy nehéz lehet számára a Patrickkal való élet, ám ahogyan viselkedik, amiket tesz, az megbocsáthatatlan a szememben.

A nyomozás

Ebben a könyvben igazából nem a cél volt a legérdekesebb, hanem az oda vezető út. Vagyis nem az izgatott igazán, hogy ki a tettes, mert bár biztosra nem tudtam, volt egy sejtésem, inkább az érdekelt, hogy Patrick hogyan is jön rá erre. És maga a nyomozás kifejezetten izgalmasra sikeredett. Főképp azért, mert nem egy átlagos detektív átlagos nézőpontjából követhettük végig azt, hanem egy különleges logikával rendelkező szereplő gondolatain keresztül. Ahogy Patrick sutasága keveredett a kitartásával, az egyszerre volt igazán aranyos és érdekfeszítő.

Nagyon tetszett az is, ahogy végül a rendőrség is bejött a képbe, mert igazán reálisan sikerült megfogni a nyomozó karakterét. A rendőrök pont úgy viselkedtek és cselekedtek, ahogyan szerintem a valóságban is tennék. Sok történetben totál hülyének vagy rosszindulatúnak tüntetik fel őket, itt viszont egyszerűen csak végezték a dolgukat, még ha nem is mindig elsőre jól.

Mellékszálak

Ahogy fentebb említettem, több mellékszál is található a történetben. Számomra a legmegrázóbb azé a betegé, aki autóbaleset miatt került kómába. Megismerhetjük a gondolatait, érzéseit mind a kóma alatt, mind azt követően az ébredése után, és ezek a részek szörnyen nyomasztóak, ám nagyon hatásosak. Belegondolni, hogy az embernek működik az agya, érzékel dolgokat, tud dolgokat, de a teste nem akar együttműködni vele, igazán ijesztő gondolat.

Tetszett a kómás nő szála is. Valahogy sejtettem, hogy nem véletlenül kopog az ujjaival, de elképzelni sem tudtam, mi lehet a jelentése, pedig utólag visszagondolva, logikus, hogy azt akarta elmondani, amit.

Még a kómás nő férjét elcsábító nővér szála is tetszett, mert bár maga a nővér elég unszimpatikus karakter volt, az a sötét hangulat, amely belengte az ő történetét, nagyon jól sikerült. Annyi viszont biztos, hogy ha ne adj isten, kórházba kerülnék egyszer, nem akarok egy olyan ápolónő keze közé kerülni, mint amilyen ő volt.

A regényt szívből ajánlom azoknak, akik szeretik az olyan jó krimiket, amikben a nyomozást nem egy egyszerű rendőr végzi, hanem egy különleges „nyomozó” karakter.

Kedvenc karakter: Patrick, Meg.

Kedvenc jelenet: Amikor Meg megkérdezi Patricktól, hogy milyen olyannak lenni, mint ő.

Kedvenc idézetek:

„Amikor Tracy Evans és az orvos végül elmennek, a maszkos nő a fejemre teszi a gumikesztyűs kezét.
- Tudtam, hogy nem mentél el! Tudtam – ismétli, akár egy fanatikus hívő.
Aztán lehajol, és a kék papírmaszkon keresztül száraz csókot nyom a homlokomra.
- Szeretlek, drágám!
Nos, köszönöm, gondolom. De te ki az ördög vagy?”

„- Szeretném látni, mitől működnek az emberek – felelte.
A lány homlokán kicsit elmélyültek a ráncok.
- És nem szeretnéd rendbe hozni őket, vagy segíteni, hogy jobban működjenek?
- Nem.
- Aha – mondta elgondolkodva Meg.”

„- Ma este buli van nálam. Nincs kedved eljönni?
- Nincs.
- Jaj, ne! Tök jól éreznéd magad!
- Nem érezném.
- Honnan tudod?
- Tudom, hogy nem szeretem a bulikat.”

„Minél kékebb az ég, annál keményebben dolgozom. Nekem most egy a fontos: hogy képes legyek beszélni és enni. Szavak vannak, amelyeket ki kell mondanom, kérdések, amelyekre választ kell kapnom. Ha a nyelvem működni tud, akkor lehet még jövőm a vérlázító betűtáblákon, a kódolt pislogáson meg az íztelen ételeken túl is, így aztán fél életemet a felépülésnek szentelem. Még akkor is újra és újra gyúrom Leslie gyakorlatait, amikor ő nincs itt – összepréselt szájjal, megfeszített állkapoccsal. A nővérek már nem is ámuldoznak, amikor nyelvet öltök rájuk, habár Angie időnként visszaölti rám, miközben elhalad mellettem egy ágytállal vagy elindít egy infúziót.”

„Kézifűrésszel vágták be a gerincoszlop két oldalát, hogy végül kalapácsokkal és vésőkkel törjenek át rajta a gerincvelő csillogó folyamáig.
Miközben a könyökével letörölte az izzadtságot a homlokáról, Patrick arra gondolt: Vajon hogy halhat meg ilyen könnyen az ember, ha egyszer ennyire nehéz széttörni?”

„(…) és soha nem fogadott egyetlen lóra sem, még akkor sem, amikor a nő a pult mögül rákacsintott, és gavallérnak titulálta. Patrick tudta, amit tudott: a linóleum a fogadási ablaknál egészen a betonig elkopott, de a Kifizetésnél olyan tiszta és fényes volt, mint az első nap, amikor lerakták.”

„Patrick körbepillantott, és akkor látta, hogy mindenki érez valamit, amit ő nem. A többiek mind olyan furcsák voltak… talán mérgesek? Nem, az nem stimmel.
Hirtelen eszébe jutott az apja arca azon a napon, amikor Perzsa Táltos meghalt, és a szíve hatalmasat dobbant a váratlanul feltáruló összefüggésre.
Szomorú! A többiek szomorúak voltak.”

„- Hát te mit csinálsz? – kérdezte Meg, és visszament a boncasztalhoz.
- Hányásnyomot keresek.
- Na és szerencséd volt?
Patrick a hullára pillantott.
- Szerinted szerencse vagy balszerencse volna, ha az ujjammal hányásnyomot találnék egy halott szájában?
Meg kicsit megrökönyödött, aztán elmosolyodott.
- Te most viccelsz!
- Nevethetsz, ha akarsz – felelte Patrick.
A lány megvonta a vállát:
- Talán majd később.
Patrick alaposan végigkutatta a szájat, aztán feltartotta kék kesztyűs ujját: tiszta volt.
- Szerencsém volt – jelentette.
Meg elnevette magát.”

„A Halál egy fordított Nagy Bumm; képtelen bűvésztrükk, amelyben minden egyazon pillanatban lesz semmivé, amelyben az egyik állapotot olyan teljességgel veszi át egy másik, hogy az elsőnek semmiféle tanújele nem marad, és a változás földindulásában szétporlad a katalizátor is.”

„Szerette a könyveket. Az a gondolat, hogy valaki nem képes maga olvasni, borzasztónak tűnt. Szegény beteg.”

„- Szóval apa odarohant velem az ablakhoz, és…
Egy hosszú pillanatra elhallgatott, Patrick látta, hogy nagyokat nyel, pedig nem is eszik. Aztán összeszedte magát:
- Emlékszem, mindenki engem nézett, valahogy izgatottan, és én nem tudtam, hogy most féljek vagy örüljek, vagy hogy egyáltalán mi van. És akkor apa, a karjában velem, kifelé mutat, és azt suttogja: „Nézd! Nézd!”
- Mert mi volt ott kint? – sürgette Patrick.
- Kint sötté volt, de kicsit világos is, mert előtte egész nap esett a hó, sőt még mindig esett, és az utcai lámpák fényében minden narancsszínben csillogott.
- Jó, de mi volt kint? – ismételte meg türelmetlenül Patrick.
- Akkor haladt el az ablak előtt a Télapó.
Patrick a homlokát ráncolta.
- De hiszen a Télapó nem létezik!”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. szeptember 22., péntek

Kedvenc majdnem szerelmespárjaim Top 5+1


Van olyan, hogy egy történetben nagyon összepasszol két karakter a szememben, még sincs rá semmi esély, hogy összejöjjenek, vagy sejthető, hogy egyszer talán egymáséi lesznek, de ha be is következik majd, az valószínűleg nem a közeljövőben lesz, hanem sok-sok rész múlva. Az ilyen kedvenc „soha” vagy „majd, egyszer, talán” szerelmespárjaimat gyűjtöttem most össze nektek.


1. Cormoran és Robin: 

J. K. Rowling álnéven írt krimisorozatának két főszereplője szinte azonnal belopta magát a szívembe. Cormoran lehetőséget adott Robinnak, hogy kitanulja a magánnyomozói szakmát, mert meglátta benne a potenciált. Nem úgy, mint Robin vőlegénye, aki tapló módon csak vissza akarja fogni Robint a fejlődésben és az álmai megvalósításában. Nagyon remélem, hogy idővel Cormoran és Robin összejön majd a könyvsorozatban, de erre, úgy hiszem, még várnunk kell. Szóval ők a „majd, egyszer, talán” kategóriába tartoznak szerintem.


2. Piton és Hermione:

A következő párosomat szintén J. K. Rowling alkotta meg, és ők sajnos a „soha” kategóriát gyarapítják. Ront sosem tartottam megfelelő társnak Hermionéhoz. Túlságosan szürke, unalmas és az önbizalomhiánya miatt csak visszafogná Hermionét, aki valami nagyra hivatott. Ezzel szemben Piton rengeteget tudna tanítani Hermionénak, és támogatná őt a céljai elérésében. Lenne miről beszélgetniük, hiszen mindketten műveltek, szóval sosem fogynának ki a témából. És szerintem Hermionénak lenne türelme és kitartása megolvasztani Piton szívét. A korkülönbség meg nem sokat számít, sőt, néha még hasznos is lehet.


3. Sansa és Sandor (a Véreb):

Ők azok a Trónok harca sorozatból, akiket az eszem a „soha” kategóriába sorolna, de a szívem még mindig reménykedik benne, hogy „majd, egyszer, talán”. Igazi szépség és a szörnyeteg történet az övék, én pedig imádom az ilyen sztorikat. Sandor iszonyatosan sokat változott a történet során, még mindig egy morgó medve, de már igyekszik a helyes úton járni. Sansa karakterfejlődése szintén gyönyörű ívet mutat, butuska kislányból sokat megélt, intelligens nő lett, aki megtanulta, hogy egy szép ember is lehet velejéig gonosz, és egy csúnya ember is lehet hősies és jó.


4. Tyrion és Tysha:

Szintén George R. R. Martin Trónok harca sorozatának karakterei. Tysha Tyrion első felesége volt, akit szörnyű körülmények között szakított el a férjétől Tywin Lannister. A filmsorozatból nem derült egyelőre ki, de a könyvből igen, hogy Tysha valóban szerette a férjét, és csak Tywin kegyetlen tervének áldozata. Ahogyan az is kiderül, hogy valahol még életben van. Bár a sorozatban nem sok esélyt látok arra, hogy Tyrion rátaláljon, ám a könyvben talán még lehetséges, hogy kedvenc segítőm meglelje első szerelmét.


5. Kestrel és Arin:

Marie Rutkoski A nyertes átka című könyvének két főszereplője bár szerelmes egymásba, ellenséges oldalon állnak egy háborúban. A boldogságuk lehetetlennek tűnik, hiszen vagy a saját népüket, vagy a szerelmüket kell elárulniuk. Én azért mégis reménykedem benne, hogy nem a "soha" kategóriába kerülnek, hanem a "majd, egyszer, talán" kategóriába, de ez majd csak a folytatásból derül ki.


+1 Etta és Nicholas:

Alexandra Bracken Az idő vándorai című könyvében Etta és Nicholas szerelme szintén lehetetlennek látszik. A lány a jelenben él, a fiú a múltban. Ha Etta telepedne le a múltban, akkor nőként semmibe vennék, és még csak nem is lehetne Nicholasszal, mert a fiú mulatt, és akkoriban akár halál is járhatott azért, ha egy fehér és egy fekete bőrű ember szerelmi kapcsolatba lépett egymással. Nicholas sem élhet a jelenben, hiszen nincsenek papírjai, iskolái, szakmája, képtelen lenne boldogulni a mi világunkban. Szóval nagyon úgy fest, hogy a "soha" csoportba sorolhatóak, bár ebben az esetben is reménykedem azért, hogy Bracken kitalál valamit, és végül boldog, közös véget ad a két szerelmesnek.
Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. szeptember 21., csütörtök

Thomas Cullinan: Csábítás - avagy senki nem olyan, amilyennek elsőre látszik


Thomas Cullinan Csábítás című könyve igencsak érdekesnek ígérkezett a fülszövege alapján. Bevallom őszintén, végül nem azt kaptam, amire számítottam, de így is tetszett a regény. A trailer alapján a filmváltozatnak kicsit sötétebb hangulata lesz, mint a könyvnek, de arra is nagyon kíváncsi vagyok, remélem, sikerül majd megnéznem. Főképp, mert talán választ ad néhány kérdésre, ami a könyvben nyitott maradt.

A történet az amerikai polgárháború idején játszódik a Farnsworth Leánynevelő Intézetben, melynek vezetője egy testvérpár Martha és Harriet. A két nő azon igyekszik, hogy az iskolájuk kimaradjon a harcokból, és megvédjék önmagukat és a náluk ragadt növendékeiket a veszélyektől. Egy nap azonban, egyik tanítványuk, Amelia talál egy ellenséges, sérült katonát az iskola melletti erdőben, és visszaviszi őt magával, hogy megmentse. A probléma csak az, hogy sem a katona, sem az intézet két vezetőnője, sem a tanítványaik nem azok, akiknek eredetileg mutatják magukat.

Izgalmasan lassú cselekményszál

Utólag elolvastam mások véleményét a könyvről, és volt, akinek nem tetszett, hogy a könyv első felében nincsen pörgős cselekmény, és csak a könyv közepétől kezdenek el valóban történni az események. Nos, engem ez egyáltalán nem zavart, sőt!

Cullinan férfi létére annyira sokrétű, egymástól nagyon különböző női karaktert hozott létre, akiket a történet első felében, a gondolataik által ismerhetünk meg, hogy nekem egyáltalán nem hiányzott a sodró cselekmény. Izgalmasnak találtam, hogy beleláthatok mindegyik nő és lány karakter fejébe és lelkébe.

Sokszor úgy tűnhetett, hogy éppen semmi fontosról nem beszélnek, miközben valójában az a néhány lényegtelennek tűnő mondat mutatta meg valójában, hogy milyen emberek és mi van a lelkük legmélyén. Hogy hogyan gondolkoznak a világról, az emberekről, életről és halálról, egymásról, a háborúról és persze, a hozzájuk került sebesültről. Persze, ehhez oda kell figyelni rájuk olvasás közben, mert ha valaki felszínesen olvas, az valószínűleg nem veszi észre a sorok mögött megbúvó mögöttes értelmet.

Sok-sok női karakter

Bevallom őszintén, elsőre nekem is nagyon koncentrálnom kellett, hogy megjegyezzem a nevek alapján, ki kicsoda, ugyanis összesen nyolc szemszög található a történetben, és mindegyik női. Az elején még vissza-visszalapozgattam, hogy azonosítsam az adott fejezet beszélőjét, aztán elég gyorsan megtanultam a neveket, és már nem volt erre szükség.

Cullinant csodálom, mert még egyetlen női karaktert is nehéz hitelesen megalkotni egy férfi írónak (ahogyan egy női írónak is nehéz férfi szemszögből írni), nemhogy összesen nyolcat. És tényleg mindegyik karakter különböző, és mindegyik nagyon jól kidolgozott. Szóval ilyen szempontból szerintem Cullinan zseniális.

Az iskola vezetői, Martha és Harriet egyben testvérek is. Martha szigorú, fegyelmezett, irányító típus, akit látszólag semmi nem rengethet meg abban, amit eldöntött. Harriet gyengébb, irányíthatóbb és alkoholproblémákkal küzd. Mindketten sérült lelkűek, csak másképp. Szeretik egymást, de a különbözőségeik miatt nem igazán jönnek ki. Bevallom őszintén, egyikükről sem tudom, mit gondoljak. Mindkettejükről olvashatunk pletykákat, ám, hogy ezekből mi igaz, az nem derül ki száz százalékra. Ha a pletykák nem igazak, akkor Martha személyisége közelebb áll hozzám. Harriet alkohollal kapcsolatos gyengesége távol áll tőlem, és az is bosszantott, hogy amikor Marthának nehéz, de elkerülhetetlen döntéseket kellett hoznia, Harriet folyton belekötött ahelyett, hogy támogatta volna.

Marie a legkisebb diák az iskolában, csak tízéves. A többiek általában semmibe veszik, mert túl kicsi, ám ő a legharciasabb közülük. És ahogy a könyvben említik a legbosszúszomjasabb is, ha valaki lekezeli, az előbb vagy utóbb megbánja majd. Nagyon bírom a kis ördögfiókát, biztosan nem lehet könnyű nevelni, de olvasni róla nagyon szórakoztató.

Amelia Marie szobatársa, ő a második legfiatalabb, tizenhárom éves. Az embereket nem nagyon kedveli, a természetet és az állatokat annál inkább. Mindenféle csúszómászót, rágcsálót, bogarat és egyéb mások által nem preferált élőlényeket tart a szobájában, így nem csoda, hogy amikor megtalálja a sérült McBurney tizedest az erdőben, fogja, és őt is hazaviszi, mint valami sérült állatkát, akit a gyűjteményébe tehet. Őt is nagyon kedveltem, mert megértem az emberekkel szembeni bizalmatlanságát, és tetszik, hogy nyitott és érdeklődő a világ titkai iránt.

Alice tizenöt éves. Mielőtt az iskolába került volna, az anyjával élt, aki férfiak elcsábításával boldogult az életben. Alice-ben ez a példa él, és a szépségével próbál hatni másokra. Alapjában véve szerintem érzékeny lány, aki nagyon vágyik a szeretetre, csak ezt elfedi a kacérságával, mert fél a visszautasítástól. Apja sosem volt, az anyja is itt hagyta egyedül az iskolában, tart attól, hogy másnak sem fog igazán kelleni.

Emily tizenhat éves. Szeret főnökösködni, és imádja, amikor a tanárok rábízzák a többi lány felügyeletét. Hithűen támogatja a Konföderációs Államok hadseregét, mivel édesapja ott az egyik tábornok. Számomra talán az ő karaktere volt a legszürkébb, mert azon kívül, hogy parancsolgatott, és néha elmondta a véleményét a háborúról, nem nagyon csinált mást.

Edwina tizenhét évesként a legidősebb a lányok közül. Azt pletykálják róla, hogy az édesanyja fekete bőrű volt, ami abban az időben, Délen elég veszélyes pletykának számított. Keménynek, szinte érzelemmentesnek tűnik, ám a látszat az ő esetében is csal. Csak azért viselkedik így, mert fél, de egyébként nagyon vágyik az elfogadásra és a szeretetre.

Mattie amolyan cseléd az Intézetben. Mivel fekete bőrű, Martha rabszolgája, de lényegében jól bánnak vele, bíznak benne, és valamiféle családtagként kezelik. Ezért lehet az, hogy a könyvben Mattie is a Farnsworth vezetéknevet kapja a fejezetek előtt. Megkedveltem őt, mert sokszor jobban látta a dolgokat, mint a szabadok, és volt néhány jó beszólása a történet során.

A férfi, aki felkavarja az állóvizet

John (Johnny) McBurney-ről annyit tudni biztosra, hogy húsz éves, az északi, ellenséges hadsereg katonája, súlyosan megsérült a lába, a családja elég szegény, az édesanyja még él, és van egy beteges Bridget nevű húga. Minden más, amit önmagáról mond, kétséggel fogadható.

McBurney egyébként elég vidám fiúnak tűnik, folyton viccelődik, megpróbál a nők kedvében járni, kipuhatolni azt, mivel lehet elnyerni a barátságukat vagy a kegyeiket. Szinte azonnal rájönni arra is, hogy időnként füllent ezt-azt, ám nem lehet eldönteni, hogy azért, mert valami sötét hátsó szándéka van, vagy egyszerűen csak azt szeretné, ha a nők, akiknek sérültként az együttérzésére kell hagyatkoznia, megkedvelnék őt, és ezáltal biztos lehetne abban, hogy nem adják ki a konföderációs hadseregnek.

Az is biztos, hogy McBurney elég csapodár, lévén, három női szereplővel is kikezd, és szinte az összes női szereplővel flörtöl. Lényegében ez az, ami beindít egyfajta lavinát az iskolában. Mindenkiből előbújik a valódi énje, mindenki kimutatja a foga fehérjét, és szinte mindenkiről kiderül, hogy van valami szégyellni vagy titkolnivalója.

Ki a jó és ki a rossz?

Mielőtt nekiálltam volna olvasni a könyvet, azt hittem, vagy arról szól majd, hogy McBurney-ről kiderül, valami pszichopata, és terrorizálni kezdi a háború miatt elzártan élő, így segítségre nem számítható nőket, vagy arról, hogy a nőkről derül ki, hogy kicsit pszichopaták, és terrorizálni kezdik a sérült McBurney-t. Vagyis azt vártam, egyértelműen tudni fogom majd, hogy ki a jó, ki a rossz, ki cselekszik helyesen, ki cselekszik helytelenül.

Nos, nem így történt.

Tegnap óta gondolkozom a könyvön, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy McBurney valóban igazán veszélyes ember volt-e, vagy csak egy testileg-lelkileg sérült és sértett kölyök, aki bár néha ijesztően viselkedett és tett rossz dolgokat is, alapjában véve nem volt velejéig gonosz.

Ahogyan azt sem tudom eldönteni, hogy a nők valójában hogyan érezték magukat a közelében. Lehet, hogy féltek tőle, mert nem láthattak bele McBurney fejébe, és nem tudhatták, hogy tervez-e valamit, és ha igen, pontosan mit. De az is lehet, hogy pontosan tudták, McBurney nem igazán gonosz, és valójában ők voltak azok, akikben több volt a sötétség. Mindkét változatra vannak érveim és ellenérveim.

Talán azért van bennem ez a bizonytalanság, mert a könyv során nemcsak tényeket tudhatunk meg a karakterekről. Megesik, hogy egyik karakter mesél a másikról, és nem derül ki, hogy igaz-e, amit mondott, vagy csak kitaláció, félreértés, rosszindulat szülte pletyka. Az is elbizonytalanító tényező, hogy sok minden részben vagy egészben zárt ajtók mögött történik, és nem tudni a pontos részleteket arról, hogyan zajlottak le bizonyos események. De pont ez a bizonytalanság az, ami számomra nagyon érdekessé tette ezt a könyvet, és ez az, ami miatt még most is gondolkozom rajta. Nagyon érdekelne, hogy más olvasók hogyan látják ezt, milyennek tartják McBurney-t és az iskola lakóit…

A történet vége

A könyv utolsó harmada szerintem már cselekményében is nagyon izgalmas. Volt egy sejtésem, hogy melyik karakter döntésének lesz köszönhető majd a történet lezárása, és ez be is jött, viszont fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk el addig, mik történnek ez alatt, és miképpen következik majd be a történet lezárása.

Szóval volt olyan részlet, amit kitaláltam, és ezáltal megkaptam a sikerélményemet, de olyasmi is, amire nem számítottam, így a történet meglepetést is okozott.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretnek elmélkedni, elemezni, gondolkozni. Akiket nem zavar, ha lassú a cselekmény, mert izgalmasnak találják azt is, ha beleláthatnak a karakterek lelkének legmélyebb bugyraiba.

Kedvenc karakterek: Marie, Amelia.

Kedvenc jelenet: amikor Marie kimegy Ameliáért az erdei rejtekhelyére.

Kedvenc idézetek:

„Egyébként egy ideig azt hittem, hogy felfedeztem a nyerő taktikát az étkezéseknél folyó harcban. Azt csináltam, hogy különféle módszerekkel rendre kisebb felbolydulást idéztem elő az asztalnak azon a végén, ahol ültem. Volt, hogy bokán rúgtam Améliát, vagy hangosan beszéltem hozzá, vagy esetleg kiöntöttem egy pohár vizet, vagy nyújtózva próbáltam elérni valamit, ahelyett, hogy elkértem volna. Miután ilyen és ehhez hasonló, roppant változatos módszerekkel durván megszegtem az asztali illemszabályokat, a kétségbeesett Miss Martha gyakorlatilag elcibált a székemről, hogy leültessen maga mellé, Miss Harriettel szembe.
Hát, a tervem egy darabig nagyon szépen bevált, mert ott, az asztalfőn rögtön a két tanárnő után, a többi lány előtt kaptam meg az ételt. Sokkal jobban ment a sorom, mint az azt megelőző szemeszterekben, de aztán Miss Martha rájött, hogy szándékosan viselkedem rosszul, és kezdett rászokni arra, hogy egyszerűen elküld az asztaltól.”

„- Véleményed szerint – kérdeztem Ameliától -, mi lesz ennek a jenkiügynek a vége?
- Az állatok és a rovarok birodalmában nem ismerünk olyan fajokat, amelyek békésen fogadnák a betolakodókat. Ezt kerek perec megírta egy angol természettudós, akinek a könyve itt van a ládámban.
- És mi történik a betolakodókkal az állatvilágban – kérdeztem, miközben a komód fiókjához ütögettem egy diót, de vigyáztam, ne csapjak vele nagy zajt, nehogy Miss Martha meghallja.
- Hát – mondta elgondolkozva Amelia -, néha előfordul, hogy ők győznek. Egyszer láttam egy vadászdarazsat, amelyik behatolt a szöcsketanyára, és az összeset megölte, vagy legalábbis megbénította a fullánkjával. Így nyugodtan el tudta hurcolni a szöcskéket, hogy zavartalanul megehesse őket.
- Te jóságos ég! – szörnyülködtem. Végre sikerült feltörnöm a diót, de egy kicsit fel is hasítottam vele a fiók oldalát. Azért nem túl feltűnő, gondoltam. – Minő szerencse, hogy nem vagyok szöcske!
- Viszont a betolakodó nagyon gyakran alulmarad – folytatta Amelia. – Egyszer láttam egy hernyót, amelyik bement a parányi vöröshangyák közé, és azok valahogy úgy elbűvölték, vagy elterelték a figyelmét, hogy a végén teljesen ki volt nekik szolgáltatva.”

„Az az igazság, hogy néha jobban aggódom az ilyen ártatlan állatkákért, amelyek igencsak megszenvedik ezt a háborút, mint bármelyik oldal katonáiért. Hiszen a katonák legalább bizonyos fokig felelősek a saját sorsukért.”

„Nehéz lett volna ellenszenvet táplálni iránta. Olyan nyílt, barátságos képe volt, hogy ha tényszerűen tudtam volna, hogy az ártatlan külső alattomos ármányt leplez, akkor is nehéz lett volna másnak tekinteni ezt az ármányt, mint kisfiús csínynek.
És valóban bujkált ott ármány, semmi kétség. Bármit mondott McBurney tizedes, az ember önkéntelenül feltette magának a kérdést, hogy vajon tényleg így érez, vagy csak el akarja hitetni, hogy így érez. Lehet, hogy ravaszabb, mint gondoltam, és felfed valamit a trükkjéből, épp csak a legszélét, remélve, hogy ha meglátom, úgy érzem majd, hogy fölé kerekedtem a ravaszság terén. Pedig valójában nem. Vagy legalább is azt hiszi, hogy nem. Mert neki valójában az kell, hogy a másik rosszul ítélje meg őt.”

„- Te jóságos ég! – mondtam végül. – Azt gondolná az ember, hogy ha már muszáj reggel háborúzniuk, csinálhatnák halkabban is.
- Ezt támogatom – szólalt meg vidáman McBurney. – Javaslom, hogy hadakozzunk újra dárdával, lándzsával, pallossal, mint a régi szép időkben. És akkor az írek lesznek a világ urai, akárki meglássa!”

„- Minden emberben több rejlik a kabátja vagy akár a bőre színénél – mondta erre józan, tárgyilagos hangon McBurney tizedes, és beszéd közben sorra megnézett minket magának, gondolom, azért, hogy lássa, miként reagálunk a témára, amely úgy néz ki, a jenkik szerint az egyetlen, amire itt Délen gondolni tudunk.”

„- Van valamilyen eszme vagy ügy, amelynek eltökélt híve? Van valami, amiért kész lenne meghalni?
- Hogy őszinte legyek magához, kisasszony – felelte kis szünet után McBurney -, talán az anyámért halnék meg, vagy egy lányért, aki nagyon közel áll hozzám. Egy ilyen személy védelmében talán feláldoznám magam.”

„- Van pipája?
- Elhagytam úton-útfélen. Jó lesz a tiéd, Mattie.
- Maga aztán tényleg nem előkelő.
Erre teli torokbul hahotázni kezdett. Fura egy ember vót, annyi szent.
- Ha maga Jézus Krisztus jönne be ide, és kérne egy kis füstölnivalót, mit mondanál neki? Fogadjunk, hogy azt mondanád: „Uram, te osztán nem vagy valami előkelő!”
Aztán megint nyerített egy sort. Úgy röhögött, hogy nekem is muszáj vót röhögnöm.”

„- Tudja, ez a nagy baj ezzel a világgal: a civilizált társdalom! Az köt minket gúzsba, az zár ketrecbe, az fojtogat. Maga soha nem érezte úgy, hogy egy aprócska, civilizálatlan szellem döngeti a szíve falát, és cérnavékony hangon azt kiabálja: „Engedjen ki, Miss Harriet Farnsworth! Engedjen ki, hadd kapjak levegőt!”?”

„- (…) A szégyen komoly fegyver ám asszonyom! Több kárt tud tenni az ember lelkében, mint a háború a testben.”

„- Kérlek, nagyon kérlek, menj aludni!
- Borzasztó érdekes ez az egész, hát nem? Szerinted mi lesz most, Emily?
- Ez lesz! – kiáltottam, és hozzá akartam vágni a cipőmet, de ő elhajolt, és a lábbeli a folyosó szemközti falán csattant.
- Jaj, Emily! – viháncolt diadalmasan Marie. – Soha nem lesz belőled tüzér! – Azzal elszökdécselt.”

„- És honnan hallott ezekről az emberekről?
- Nem tudom. Elképzelhető, hogy elégedetlen hadifoglyoktól szerezte az értesüléseit. Olyan fiúktól, mint maga, akiknek nagyon nincs ínyére az, ahogy Északon mennek a dolgok.
- Tudja, az ilyen fickókban nem mindig lehet megbízni – mondta erre Johnny, és ismét elfordította a fejét. Mostanában többször is eszembe jutott, hogy ez volt a legőszintébb mondat, ami az ittléte alatt elhagyta a száját, sőt, talán ez volt az egyetlen őszinte mondata…”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz