Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. szeptember 23., csütörtök

Démoni érintés - 12. fejezet

12. fejezet




A szalonban voltunk mindannyian és próbáltuk kiheverni a püspök küldöttének látogatását. Perlina még mindig sápadt volt és remegett, és én is valószínűleg annak köszönhettem csak a színemet, hogy megittam egy pohár bort a nagy ijedelemre. Casimir és Keith félrevonulva beszélgettek az ablaknál, míg mi, nők a kanapén ücsörögtünk. Casimir arca elég dühösnek tűnt, a tekintete kéken izzott, és Keith sem volt túl nyugodt. Próbáltam kihallgatni, hogy miről is társalognak pontosan, de csak szófoszlányokat kaptam el a halk susmorgásból. A csörömpölésre Perlinára kaptam a tekintetemet.

- Jaj, de ügyetlen vagyok! – törölgette fehér zsebkendőjével az asztalról a vizet, amit kiborított, mikor feldöntötte a poharát.

- Jól vagy? – dőltem előre, hogy segítsek neki.

- Igen, csak… Az a férfi maga az ördög – borzongott meg. – Valahányszor látom, napokig rémálmaim vannak.

- Már találkoztál vele? – érdeklődtem csevegő hangon, de feszülten vártam a választ. Tudj mindent a barátaidról, de még többet az ellenségeidről! – jutott eszembe Hale egy régi tanácsa, mire kellemetlenül összerándult a gyomrom. Vajon hol lehet Hale? Jól van? Itt van? Vagy, ha nincs, akkor hogy került ide a lánca?

- I… igen. A nagybátyám néha magával hozta hozzánk, de… Jobb nem is beszélni róla – rázta meg a fejét, aztán reszkető kézzel felállította a feldőlt poharat.

- Holnap este elmegyünk a püspökhöz – lépett mellénk Casimir és Keith félbeszakítva a beszélgetésünket.

- Rendben – néztem fel aggódva a szürkéskék szempárba.

- Előtte viszont beszélnünk kéne. Felkészítelek, mit mondj és hogyan viselkedj, gyere! – nyújtotta felém a karját Casimir. Hagytam, hogy felsegítsen a kanapéról, és kivezessen a szalonból. – Először is, egyszerűen öltözz fel. Fehér ruha, kendő, amivel elfeded a válladat és fogd fel a hajad. A püspök nem szereti a kibontott hajat, mert a cédák hordják így szerinte. – Casimir ujjai végigsimítottak a vállamra omló vörös tincseken, mire izgatottan megborzongtam.

- És szerinted? – csúszott ki a számon önkéntelenül, miközben megálltam a lépcsőkorlátnál és szembe fordultam vele.

- Szerintem gyönyörű a hajad – felelte mély hangon, mire elpirultam. Lesütöttem a szemem, aztán tovább indultam a kijárat felé. Casimir követett.

- A vacsora előtt imádkozni fogunk, szóval, ne állj neki azonnal felfalni mindent – folytatta, miközben megrándult a szája sarka.

- Nem is szoktam mindent felfalni – ráncoltam össze morcosan az orromat. Casimir kinyitotta előttem az ajtót.

- Rendben, akkor mondjuk úgy, hogy jóízűen eszel – kuncogott. – Néha olyan érzésem támad, mintha nem gyakran láttál volna ételt az asztalon – fürkészte az arcomat, mire idegesen rándult egyet a gyomrom.

- Pedig hatalmas lakomák voltak nálunk otthon – lódítottam. – Nagyobbak, mint itt. – Casimir tekintete ellágyult, és újra felém nyúlt, hogy megsimogasson. Sóhajtva húzódtam el az érintésétől.

- Ezt még mindig ne – ráztam meg a fejem.

- Nem tehetek róla – húzta vissza a kezét. – Olyan, mintha lenne benned valami, ami magához vonz. Néha olyan nehéz megállnom, hogy ne érjek hozzád – fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Inkább azt mondd el, mire kell még figyelnem – léptem be a sövénylabirintusba, csak hogy legalább egy kis időre leszereljem a próbálkozásait.

- Ha beszélgetünk, ne szólj közbe. Légy tisztelettudó, engedelmes és csendes, ahogyan azt egy asszonytól elvárják – sorolta Casimir, mire felháborodottan megtorpantam.

- Lábat ne csókoljak nektek? – fontam össze magam előtt a karomat, és csak még dühösebb lettem, mikor nevetni kezdett. – Ez egyáltalán nem vicces! Pont annyit érek, mint bármelyik férfi! – tört elő belőlem az önérzetesség.

- Még többet is érsz, mint sok férfi – ismerte el Casimir. – De a püspök ezt másképp gondolja. Ha nem akarjuk, hogy szálka legyél a szemében – márpedig nem akarjuk -, akkor úgy kell viselkedned, ahogyan elvárja tőled. Figyelj – lépett elém, miközben megemelkedett a karja, de végül nem ért hozzám. -, Mansfieldnek én már úgyis szemet szúrtam, nem akarom, hogy te is túlságosan a látóterébe kerülj. Hidd el, így biztonságosabb. Csak próbáld megtartani, amiket kértem, rendben? – A hangja szinte könyörgő volt, ezért bólintottam. – Köszönöm.

- Te hogy bírod ki? – kérdeztem, mikor tovább haladtunk. A tekintetem végigsimogatta a rózsákat, melyeknek az illata mindent betöltött.

- Mit?

- Hogy nyugodt maradj a közelében, és ne törd be minimum az orrát – morogtam. Bár még sosem láttam a püspököt, már most viszketett a tenyerem, ha eszembe jutott, miket tett.

- Nehezen, elhiheted. – Casimir mély levegőt vett, aztán a hajába túrt. – Tudod… Ha megütném, pár hét, és felgyógyulna. Én viszont másnap mehetnék a máglyára.

- Az tényleg nem lenne túl kellemes – rázott ki a hideg a gondolattól. Furcsa érzés volt. Pár napja még bármit megadtam volna azért, hogy Casimirt a lángok emésszék el, most viszont, azért tettem volna meg mindent, hogy megvédjem őt. Teljesen összezavarodott az életem, és már fogalmam sem volt róla, mi is a feladatom.

- Ne érts félre! – emelte fel a kezét Casimir tiltakozva. – Nem az életemet féltem. Bármikor meghalnék az ügyünkért, ha kéne – keményedett meg a hangja, és én biztos voltam benne, hogy tényleg így van. -, de sok embernek szüksége van rám. Addig nem nyugodhatok, amíg nem vágom le a sárkány fejét.

- Én melletted állok – ígértem. Casimir halványan elmosolyodott.

- Tudom.

- Én… - kezdtem volna bele, mikor egy kiáltás félbeszakított.

- Casimir! Casimir! – Ulysses rohant felénk a sapkájával integetve felénk, és szörnyen izgatottnak látszott. Mikor elénk ért lihegve dőlt előre, és a térdének támasztva a kezét fújtatott egy párat. – Nelda – nézett fel ránk végül. – Neldánál beindult a szülés. Rohantam, ahogy tudtam.

- Megyek – Casimir megragadott és gyors léptekkel a ház felé vezetett. – Ezt este majd befejezzük, bocsáss meg – kérte az elnézésemet.

- Arról a lányról van szó, aki este ott volt a kisházban? – kérdeztem, miközben szabad kezemmel feljebb emeltem a szoknyám alját, hogy ne bukjak hasra benne a nagy rohanásban.

- Igen, róla.

- Hadd menjek veled – kértem. Casimirt korábban mindig úgy festették le nekem, mint magát a Sátánt, látni akartam, milyen mikor valami jót tesz. És mi lehetne jobb tett, mint világra segíteni egy új életet…

- Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét.

- De hát, miért?

- Mert jobb, ha minél kevesebbé keveredsz bele az ügyeimbe – jelentette ki, miközben beléptünk a házba. – Ulysses, készítsd elő a lovamat, mindjárt jövök! – utasította a férfit, aztán a pince felé indult. Még hallottam, ahogy Keith-ék kijönnek a szalonból, és megkérdezik Ulyssest, mi történt, de nem hagytam lerázni magam. Casimir hatalmasakat lépett, ezért szinte futva követtem őt.

- Kérlek, látni szeretném – kérleltem tovább.

- Miért akarnál látni ilyesmit? - vetette oda nekem a kérdést, miközben befordult az egyik folyosón.

- Mert ez egy csoda. Még sosem láttam megszületni egy kisbabát, de… Kérlek, Casimir… Annyira szeretném… - markoltam meg az ingujját, mikor megállt a titkos szobájának az ajtaja előtt. Egy pillanatra felnézett rám, aztán megadóan kifújta a levegőt.

- Rendben, te makacs nőszemély. De ha elájulsz, ne engem hibáztass! – forgatta meg a szemét.

- Nem vagyok ájulós típus – húztam ki magam megfeledkezve a tény említéséről, hogy nem igazán bírom a vért.

- Majd meglátjuk, viszont, ha nem engedsz el, sosem érünk oda – pillantott le a kezemre, ami még mindig a ruháját markolta. Az ujjaim azonnal eleresztették, és zavartan köszörültem meg a torkomat.

- Csináltál már ilyet? Mármint, segítettél már szülésnél? – kérdeztem, miközben nekiállt összeszedni egy táskaszerűségbe a műszereket és gyógyszereket, amire szüksége volt. Persze abból, amilyen tudatosan pakolta össze a dolgokat, biztos voltam a válaszában, de zavart volna, ha csendben kell maradnom.

- Egy párszor. A legtöbbször anyámnak segítettem – emelt le egy kis üvegcsét az egyik polcról.

- Ő is ott lesz? – érdeklődtem. Megpróbáltam a lehető legfesztelenebb hangomat elővenni, de még mindig nem tudtam megemészteni, hogy egy szobában voltam egy vámpírral, és mégis úgy döntöttem, nem akarom megölni.

- Nem. Anyám és Emmanuela alszanak ilyenkor, és egyébként is… Kínzás lenne számukra érezni a vér illatát – hajtotta le a táska bőrfedelét Casimir, aztán felkapta, és megint rohanni kezdett, csak most visszafelé.

Toporogva figyeltem, ahogy Casimir a lova nyergéhez rögzíti a táskát, miközben utasításokkal látja el Keith-t. Perlinát odabent hagyták a házban, valószínűleg, hogy ne keverjék bele őt is az ügyeikbe. Izgatottnak éreztem magam, pedig korábban soha nem érdekelt, hogyan születik egy kisbaba. Még arra sem mertem gondolni, hogy egyszer valaha gyerekem legyen. A mi világunkba beleszülni egy babát… Túl nagy felelősség. És talán esztelenség is.

- Na, gyere! – intett nekem Casimir előhúzva az éjszakai fekete kendőt.

- Ó, ne már! – nyögtem fel.

- Sajnálom, de ez a feltételem – vonta meg a vállát.

- Mit szólnak majd a városiak, ha azt látják, hogy bekötözött szemmel viszel valahová? – érdeklődtem.

- Nem a városon keresztül megyünk – mosolyodott el. Bosszúsan szusszantottam, aztán megadóan hátat fordítottam neki. Ahogy sötét lett, bizonytalanul vártam, hogy most mi lesz, és mikor eltűnt a lábam alól a talaj, halkan felsikkantottam. – Nyugalom, foglak! – hallottam Casimir hangját egészen közelről. Összepréselt ajkakkal tűrtem, hogy felültessen a ló hátára, és nem mertem moccanni, nehogy szégyenszemre megint lepottyanjak.

Ahogy valaki felugrott mögém, a ló megmoccant, én pedig ijedten kapaszkodtam a sörényébe. Aztán egy férfikéz csúszott a derekamra, és addig húzott maga felé, míg a hátam hozzá nem szorult a kemény mellkashoz.

- Ne aggódj, nem hagyom, hogy leess – suttogta Casimir a fülembe. Bármennyire is nem akartam forróság futott végig a mellkasomon, hogy végül az alhasamban koncentrálódjon. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de valahányszor a hosszú férfiujjak szorosabban markoltak egy-egy döccenőnél, a tüdőmben akadt a levegő.

Fogalmam sem volt, miért hat így rám Casimir közelsége. Talán, mert a pillanatnyi vakságom miatt kiélesedett a többi érzékem. Az orromban éreztem a fűszeres férfiillatot, a bőrömet égette a hozzá simuló férfitest, a fülemben pedig ott dobogott a saját heves szívverésem hangja. Próbáltam nem gondolni arra, hogy Casimir látja rajtam, hogyan érzek, mert ettől csak még vörösebb lett az arcszínem.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor végre megálltunk. Casimir leszállt mögülem, aztán megragadott a derekamnál fogva és leemelt a lóról. Az ujjai lehúzták a szememről a kendőt, én pedig pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra. Mikor végre sikerült, Casimir tekintetében olyan parázsló vágyakozást láttam, amit én is éreztem. Lesütöttem a szemem és hátrébb léptem egyet.

- Casimir, kérlek… - Ulysses hangjára tértem vissza a valóságba. Casimir a táskájával elindult a kis ház felé a férfi után, én pedig követtem őt. Ahogy beléptünk, Ulysses arca aggódóvá vált. Nelda az asztal mellett üldögélt egy széken a hasát simogatva. A homloka verejtékezett és elég sápadtnak tűnt.

- Mondtam neki, hogy maradjon ágyban, de nem hallgatott rám – szólalt meg egy számomra még ismeretlen ötven év körüli nő, aki éppen egy hatalmas fazék forró víz fölött állt és egy lepedőt főzött ki benne valószínűleg fertőtlenítés céljából.

- Fekve jobban fáj – zihálta a lány.

- Jól van, semmi baj – tette le a táskát az asztalra Casimir, aztán előhalászott belőle egy kis üvegcsét. – Tessék, ezt idd meg. Erőt ad.

- Nem kaphatnék inkább abból, amit Ulysses a fogfájására kapott? Iszonyatosan fáj – markolták meg a női ujjak az asztal szélét.

- A babának jobb, ha érzed a fájdalmat. Így tudod, mikor kell nyomni, és tudsz segíteni neki – magyarázta Casimir. – Meg kéne vizsgáljalak, megtennéd, hogy… - tárta szét a karjait jelzésképpen. Ulysses az ablakhoz lépett, és kibámult rajta, én pedig a padlót akartam fixírozni, de Casimir nem hagyta. – Rica, gyere!

- Én? – A hangom cincogóvá vált, ahogy magamra mutattam.

- Te. Azt mondtad, segíteni akarsz. Na, gyere már! – intett felém. Tétovázva léptem mellé. Az egy dolog volt, hogy meg akartam győzni, hozzon magával, hadd lássam, ahogyan dolgozik, az pedig egy másik, hogy közvetlen közelről nézzem végig. – Tartsd a kezed! – parancsolt rám. Elé tartottam a tenyeremet, mire valami égető szagú folyadékot locsolt rá. – Rendben, most dörzsöld bele a bőrödbe – magyarázta, miközben ő is fertőtlenítette magát. – Oké, akkor kezdjük. Csak próbálj ellazulni – mosolygott fel végül Neldára, aztán leguggolt elé, és felhajtotta a szoknyáját combközépig. A kezemet bámulva próbáltam nem tudomást venni arról, hogy mit is csinál Casimir, de úgy tűnt, nem úszom meg ennyivel. Tényleg azt akarta, hogy részt vegyek az egészben. Hogy azért, mert meg szeretett volna leckéztetni vagy csak nem vette észre a zavaromat, nem tudtam eldönteni. – Gyere, nézd meg te is – ragadta meg a csuklómat, aztán lehúzott magához és az ujjaimat a combok közé irányította. – Hány ujjnyi a tágulás? – kérdezte. Félrefordított fejjel próbáltam túllenni az egészen.

- Körülbelül három – feleltem végül, és azonnal visszahúztam a kezem. Ez volt a legbizarrabb élmény egész életemben, pedig már jó pár furcsa dologban volt részem.

- Pontosan. Még van pár óránk, úgyhogy addig előkészülünk. Addig pihenj – hajtotta le a szoknyát Casimir, aztán finoman megpaskolta Nelda térdét. – Ulysses, az a gerenda mennyire tart? – intett a fejével a konyha hátsó része felé, miközben egy tálban megmosta a kezét. Mikor végzett, követtem a példáját.

- Én magam választottam a fát és húztam fel az egész házat, úgyhogy egy bivaly is nekimehetne, állva maradnának a falak – felelte büszkén a férfi.

- Én is így gondoltam – bólintott Casimir, aztán a táskájából legnagyobb meglepetésemre elővett egy kötelet. Érdeklődve figyeltem, ahogy a két férfi valamiféle kapaszkodót készít a gerendára, miközben Nelda egyre sűrűbben és hangosabban nyöszörög.

Pár óra múlva az asztalon könyökölve támasztottam a fejemet, és már majdnem elaludtam, mikor Nelda felsikoltott. Összerezzenve néztem fel. Casimir ismét elé térdelt és megvizsgálta, aztán óvatosan felhúzta a székről, és a kötelekhez kísérte a görnyedező lányt, melyek alá le lett terítve a kifőzött lepedő.

- Kapaszkodj bele, és guggolj le annyira, amennyire jól esik – adta a kötél két végét a lány remegő kezébe, aztán mögétérdelve átfogta őt, hogy kitámassza. Az idősebb nő, akiről időközben kiderült, hogy Ludellának hívják, odalépett hozzájuk és le akart guggolni, de Casimir megállította. – Ne! Majd Rica – nézett rám, mire rémülten pislogtam magam elé. – Önts újra a kezedbe abból! – biccentett az üveg felé, amiben a fertőtlenítő volt, aztán mikor megtettem, folytatta. – Most pedig guggolj Nelda elé, és ha jön a baba, kapd el.

- Hogy mit csináljak? – kerekedett el a szemem.

- Fogd meg a babát, nehogy lepottyanjon – ismételte meg Casimir.

- Ez nekem nem fog menni! – ráztam hevesen a fejemet. Nelda felsikoltott és zihálva kapkodta a levegőt.

- Már jön, érzem, hogy jön – nyöszörögte.

- Gyerünk, Rica! Csináld! – Casimir kemény hangjától összerezzentem, aztán odatántorogtam Nelda elé, és leguggoltam. A kezem reszketett, ahogy a combok közé tartottam, és legalább úgy kapkodtam a levegőt, mintha én magam szülnék. A padlóra csöpögő vért és egyéb testnedvet látva közel álltam ahhoz, hogy Casimir gúnyolódását valóra váltva elájuljak, de nem akartam megadni neki ezt az örömet. Gyorsan letérdeltem, mert a lábaim már nagyon remegtek és igyekeztem mélyeket lélegezni. – Nyomj, ez az! Gyerünk, kislány! Még egyet! – Casimir folyamatos biztatása és Nelda sikoltásai és zihálása betöltötték a konyhát. Kezdtem szédülni, mikor egyszer csak valami hozzáért a kezemhez. Meglepetten pislantottam le, aztán felnyögtem.

- Itt… itt a feje… - akadt a levegő a tüdőmben, miközben tágra nyílt a szemem. El sem hittem, hogy itt térdelek egy faház padlóján egy ismeretlen lány előtt, és éppen a világra segítem a kisbabáját. Elképedve figyeltem, ahogy minden nyögés után egyre többet látok a piciből, és mikor végre a kezembe csusszant, könnyezni kezdtem.

Az egész teste ragacsos volt, de ahogy sírni kezdett és rám nézett, úgy éreztem, hogy nem is lehet a világon ennél csodásabb érzés. Nelda megkönnyebbült sóhajjal engedte el a kötelet és rogyott Casimirre, aztán pár pillanat múlva kinyújtotta a kezeit.

- Megfoghatom? – A hangja gyengének tűnt, ezért mikor a karjába adtam a gyermekét, nem mozdultam mellőle, nehogy leejtse.

- Kisfiú – mondtam neki nevetve.

- Marcus – felelte Nelda, miközben csillogó tekintettel figyelte az apró babát. – Marcus a neve.

- Rendben, most már adjátok ide, megmosdatom – lépett hozzánk Ludella.

Nem sokkal később Nelda már az ágyban feküdt és karjában a kisfiával pihent. Nem akartam zavarni a családi idillt, ezért mikor nem figyeltek, kiosontam a ház elé és megálltam az egyik fánál. Még mindig hevesen dobogott a szívem az élménytől, és úgy éreztem, megteltem valami furcsa energiával. Annyira fel voltam dobva, hogy halkan felnevettem, aztán a számra szorítottam a kezem, mikor rájöttem, hogy magamban kacarászom.

- Ügyes voltál – hallottam meg Casimir hangját a hátam mögül pár perc múlva. Vigyorogva fordultam meg.

- Mondtam, hogy nem fogok elájulni – húztam ki magam.

- Azért valld be, közel álltál hozzá párszor – nevetett Casimir.

- Nem is! – tiltakoztam, aztán a pillantását látva megadtam magam. – Na jó, talán egyszer… De… Ez olyan csodálatos volt! Rémisztő. De csodálatos – magyaráztam heves kézmozdulatokkal. – El sem hiszem – ráztam meg a fejem. – Nekünk köszönhető, hogy egy új élet a világra jött. Egy kisbaba. – Képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást.

- Talán nem ez az utolsó alkalom, hogy ketten hozunk létre egy életet – nézett a szemembe. Mikor megértettem, mire gondol, elpirultam.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne.

- Soha ne mondd, hogy soha – lépett közelebb hozzám. Aprót rezzentem, mikor megfogta a kezemet. – Gyere, neked sem ártana egy kis pihenés. Ma igazán kiérdemeltük mindketten – húzott a ház felé, de ahelyett, hogy az ajtóhoz mentünk volna, elvezetett a ház mellett.

- Hová megyünk? – kérdeztem.

- Odabent nincs szabad ágy, ezért ha nem tudok hazamenni valami miatt, mindig itt töltöm az éjszakát – mutatott az apró istállószerűségre, ami a ház mögött állt. – Alszunk egy kicsit, amíg Ludella el nem készül a vacsorával.

- Al… szunk? – haraptam be a számat.

- Nyugalom, úriember vagyok – eresztett meg Casimir egy olyan mosolyt, ami a szavaival ellentétben cseppet sem volt megnyugtató.

- Csak hogy tudd… Ha hozzám érsz egy ujjal is, akkor biztosra veheted, hogy sosem lesz utódod – fenyegettem meg. Belépve az istállóba odasétált egy halomnyi szénához, aztán vigyorogva eldőlt rajta, és megütögette maga mellett a földet. Dacosan átsétáltam a helyiség túlsó oldalára, és ott feküdtem le háttal neki.

Még vagy két percig hallottam a halk, dörmögő nevetést.

2010. szeptember 7., kedd

Démoni érintés - 11. fejezet

11. fejezet



Ahogy a szobáink felé igyekeztünk, egyre inkább elfogott az aggodalom. Füleltem, hátha hallok valami zajt vagy beszédet, de csend volt. Reméltem, hogy ez annak a jele, hogy Perlina a hálószobámban vár rám, és nem annak, hogy mindenki átsereglett a kastély másik felébe megkeresni engem és meglincselni Paytont.

- Szerintem, jobb, ha most elválnak útjaink – torpantam meg, mikor elhaladtunk Casimir szobájának ajtaja előtt, de ő nem ment be, hanem tovább követett engem a sajátom felé.

- Csak nem félsz, hogy letámadlak odabent? – nevetett fel halkan jól szórakozva a zavaromon.

- Nem valószínű, hogy Perlina előtt megtennéd – vontam meg a vállamat megjátszva az érdektelent, mire Casimir félredöntött fejjel sandított rám.

- Tudod, vannak pillanatok, mikor akár egy egész falunyi ember sem zavarna – mért végig perzselő tekintettel. Mikor rémülten elkerekedett a szemem, a szája megremegett az elfojtott mosolytól. – De nyugalom, visszafogom magam. Még ha nehéz is… – hajolt közelebb hozzám bizalmasan. Az újabb elégedett kuncogást már nem bírtam elviselni. Az öklömmel a mellkasába bokszoltam, de rögtön meg is bántam.

- Áu! – nyögtem fel a kezemet dörzsölgetve. – Gyúrsz vagy mi? – bukott ki belőlem a kérdés, mire Casimir összeráncolta a szemöldökét.

- Tessék?

- Semmi – ráztam meg azonnal a fejemet. – Megyek aludni – fordítottam neki hátat, de alig tettem két lépést, máris hallottam, hogy követ. Bosszús sóhajjal fordultam hátra. – Mit akarsz?

- Csak elkísérlek a szobádig, ahogyan illik – biccentett felém udvariasan, de engem nem tudott átverni. Támadási felületet nyújtottam neki a gyengeségemmel, amiért beleomlottam a karjaiba egy csókja miatt. Arról már ne is beszéljünk, hogy a szemem bekötésénél mekkora hülyét csináltam magamból! – szorult ökölbe a kezem. Most pedig élvezi, hogy szórakozhat velem. De abból nem eszik!

- És mi lenne, ha inkább a te szobádba mennénk? – rebegtettem meg a szempillámat kacéran. Nem tudta azonnal elrejteni a meghökkenését, én pedig elégedetten a reakciójától, folytattam a visszavágást. – Ha már ennyire be akarod bizonyítani nekem, hogy te vagy számomra a megfelelő férfi, azt hiszem, ez lenne a legegyszerűbb módja, nem igaz? – léptem közelebb még mindig lüktető kezemet a mellkasára fektetve. Furcsa izgalom futott végig rajtam, mikor a kőkemény izomtömeg alatt, amelybe az előbb majdnem beletört pár csontom, megéreztem a hevesen vágtató szívverést. – Nos, mit szólsz? – érdeklődtem, miközben igyekeztem nem beleesni a saját csapdámba.

- Azt, hogy nem gondolod komolyan. És azt, hogy ha én mégis komolyan venném és elfogadnám az ajánlatodat, akkor nem is szeretnélek igazán – komolyodott meg Casimir. – De én szeretlek. Ez van… - tárta szét a karjait. – Most pedig menj a szobádba! – intett a fejével a megfelelő irányba, miközben leemelte a kezemet magáról. Zavarodottan teljesítettem a kérését, ő pedig most már csak a szemével követte a lépéseimet. Mielőtt beléptem volna az ajtón, nem bírtam ki, hogy ne lopjak egy utolsó pillantást – a szürkés tekintet gyengéden simogatott végig.

- Hol voltál? Már majdnem elájultam az aggodalomtól – támadott le azonnal Perlina. Ez segített abban, hogy megfeledkezzek az érzésekről, melyeket Casimir váltott ki belőlem, és megnyugodjak, hogy Payton biztonságban van.

- Sajnálom – mondtam szűkszavúan arrafelé, amerre a félhomályban ki tudtam venni a körvonalait. Itt sokkal sötétebb volt éjszaka, mint otthon. A csillagok és a hold kevesebb fényt adtak, mint a neonlámpák pislákoló fénye. Huszonnégy órán keresztül világítaniuk kellett – a föld alatt szükség volt erre.

- Ennyi? – jött a vádló kérdés, mikor elindultam az ágy felé. Leültem a szélére, és bosszankodva tapogatni kezdtem a hálóingem alját. Csupa víz és sár volt. Így nem fekhetek le… Nem mintha nem aludtam volna még koszosan, mikor a vérszívók büntetésből elzárták a vizünket, de ez az ágynemű túl szép volt ahhoz, hogy tönkre tegyem.

- Payton biztonságban van, nekem pedig még akadt egy kis dolgom. Ennyi – sóhajtottam fel, aztán az éjjeliszekrényen kitapogattam a gyertyát és a kénezett végű gyújtószálat, amit a gyufa helyett használtak ekkoriban.

- Te odakint jártál? – vonta össze a szemöldökét Perlina, ahogy meglátta a zilált kinézetemet.

- Jobb, ha nem tudod – léptem a szekrényhez, hogy új hálóinget keressek magamnak.

- Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik ez nekem – hajtogatta, miközben elpirulva hátat fordított nekem, mikor vetkőzni kezdtem.

- Ha ez megnyugtat, Casimir is velem volt – tettem hozzá. Úgy tűnt, ha szerelmi szálról van szó, Perlina sokkal támogatóbb, mint egyébként. Most is kissé megnyugodva sétált közelebb az ablakhoz.

- Akkor… Mégis csak érzel iránta valamit… - motyogta maga elé. Gyorsan eligazítottam a hálóinget magamon, aztán bemásztam az ágyba. Perlina a mozgolódást hallva végre újra felém fordult, és követte a példámat.

- Aludjunk, késő van és ez egy nagyon fárasztó nap volt – igazgattam el a dunyhát. Láttam Perlinán, hogy még vagy ezer kérdése lenne, de most nem volt kedvem és erőm kitalálni számára néhány elfogadható választ. Amit ma megtudtam, teljesen összezavart.

Megváltozott volna a múlt? Vagy végig hazugságban éltünk mind a vámpírok eredetét illetően? Sosem voltam jó fizikából, de eddig folyton csak azt hallottam a tanárainktól, hogy vigyázzunk, ne változtassunk a múlton, mert attól a jövő fog megváltozni. De arról egy szót sem szóltak, hogy a múlt magától megváltozhatna. Hiszen mikor a járvány kitört, én és Payton még sehol sem voltunk. Túl sok ez nekem egyszerre!

Sóhajtva fordultam az oldalamra, aztán azzal a gondolattal aludtam el, hogy majd holnap Payton biztosan okosabb lesz nálam, és elmondja, mi történhetett.

- Mmm… - Ahogy az orrom megtelt a friss kenyér illatával, félálomban megkordult a gyomrom. Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy már nem álmodom, de mikor ez megtörtént, egyetlen másodpercbe telt csak, hogy teljesen magamhoz térjek.

- Jó reggelt, kisasszony! – mosolygott rám Lucinda, mikor felültem az ágyban. Láttam az arcán, hogy kicsit fél attól, hogyan fogok vele viselkedni az éjszaka megtudott titkok után, de igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Perlina már az asztal mellett ült nappali ruházatban, de még nem látott neki a reggelinek. Valószínűleg arra várt, hogy én is felébredjek és csatlakozzak hozzá. Kimásztam a takaró alól, és nagyot nyújtózkodtam.

- Jó reggelt! – viszonoztam a köszöntést, miközben leültem Perlinával szembe. Az asztalon tényleg ott várakozott ránk a frissen sült, ropogós kenyér, amitől a nyál összefutott a számban. Azonnal vettem belőle egy szeletet és csak úgy magában elkezdtem falni. – Te nem eszel? – néztem fel, mire Perlina megrázta a fejét.

- Ideges vagyok, és így nem tudok – nézett rám kissé nyűgösen. Lenyeltem a számban lévő falatot, aztán Lucindához fordultam, bár semmi kedvem nem volt Perlinának magyarázkodni.

- Köszönjük. Majd szólok, ha segíthetsz öltözni, rendben?

- Igenis, kisasszony! – hajtotta meg magát a kislány, aztán magunkra hagyott minket. Pár pillanatig csend volt, aztán Perlinából szokásához hűen kitört az aggodalmaskodás.

- Nézd, én nem akarlak kioktatni, nem vagyok olyan prűd, mint az anyám és olyan szigorú sem, de ez így nem tisztességes és nagyon veszélyes is – kezdte a szónoklatot. – Keith a vőlegényem, nem sokára a férjem lesz, Casimir pedig a legjobb barátja – nézett rám nagyon komolyan. A kenyér íze savanyúvá vált a számban. Gyorsan lenyeltem, és a vizeskancsóért nyúltam. – Először még szórakoztatónak tűnt ez a szerelmi háromszög, a titkolózás meg minden, de éjszaka tényleg iszonyatosan megijedtem. Fogalmam sem volt róla, merre vagy, nem esett-e bajod? Szólni akartam valakinek, de azzal úgy éreztem, csak felesleges bajt okoznék, aztán a következő pillanatban az jutott eszembe, mi van, ha ott fekszel valahol vérbe fagyva, én pedig későn hívok segítséget – tördelte Perlina az ujjait, miközben újra átélte a kétségbeesést, amit korábban érzett. Az előbb még csak idegesített és fárasztott a viselkedése, de mostanra már nem ezt éreztem. Apámon és Hale-en kívül senki nem aggódott még miattam, és most egy lány, akit alig ismertem, őszintén féltette az épségemet és az életemet.

- Sajnálom – sütöttem le a szememet. Eszembe jutott, hogy a kezét is megfogom nyugtatás- és bocsánatkérésképpen, de végül nem tettem. Odahaza nem volt sem húgom, sem barátnőm, így ez az egész teljesen új volt számomra. Hale-lel barátkozni más volt. Vele leginkább tanultunk, edzettünk vagy bajba keveredtünk. Lelkiznem sosem kellett vele, még a családja halálakor sem. Csak ültünk egymás mellett szótlanul és gyászoltunk.

- Én tényleg a te érdekedben mondom – sóhajtott fel kissé megenyhülve Perlina. – Nem tudom, nálatok hogy mentek a dolgok, de itt… Ha kiderülne, hogy két férfi is a kegyeidet keresi, te az egyiküket itt rejtegeted a házban, míg a másik a saját unokatestvéred… Nos, ennél kevesebbért is kiáltottak már ki másokat boszorkánynak. És hidd el, a püspök úr szívét nem lehet megolvasztani – rándult meg az arca, mire gyanakodva összevontam a szemöldökömet. Vajon Perlina is be van avatva? Tudja, hogy kicsoda Mansfield püspök és mit tett?

- Ennyire… kegyetlen? – hajoltam közelebb hozzá puhatolózva.

- A hite megingathatatlan. És leginkább abban hisz, hogy mindig igaza van – vonta meg a vállát Perlina.

- Ez úgy hangzik, mintha jól ismernéd…

- Mert így is van. Ő a nagybátyám, édesanyám testvére. – Gyorsan újra enni kezdtem, hogy leplezzem az rajtam eluralkodó döbbenetet.

- És nem igazán szereted őt, igaz? – tippeltem két falat között.

- Az enyhe kifejezés. Ő még anyámnál is rosszabb. Anyu… Ő elég szigorú, de alapvetően jóindulatú és szeret engem. De Egmont bácsi… Szerintem élvezi a kegyetlenkedést – suttogta oda nekem úgy, mintha valami titkot árulna el, amit senki más nem hallhat meg.

- Ezt meg honnan veszed? – hajoltam közelebb hozzá. Valamiért úgy éreztem, több van e mögött, mint a boszorkányperek.

- Erről… erről nem szeretnék beszélni – pattant fel hirtelen, és a pillantása került engem. – Reggelizz meg, aztán lent találkozunk. Én megkeresem Keith-t – indult az ajtó felé, de a léptei bizonytalannak tűntek. Talán tényleg tud valamit, és megijedt, hogy túl sokat árult el nekem… Meg kell kérdeznem Casimirt, hogy Perlinának mondott-e valamit a Rendről.

Gyorsan megreggeliztem, aztán mielőtt behívtam volna Lucindát elrejtettem pár falatot Paytonnek is. Az öltözködés most már egész gyorsan ment segítséggel, így mikor kész lettem és ismét magamra maradtam, gyorsan becsomagoltam a félretett ételt egy kendőszerűségbe, amit a szekrényben találtam, majd ahelyett, hogy lefelé vettem volna az irányt, elindultam a kastély másik szárnyába.

Halkan kopogtattam az ajtón, és mikor Payton kikukucskált, félretolva őt beslisszoltam a résen.

- Hoztam enni – tettem le az ágyra a kis csomagot. – Bocsánat, hogy csak ennyi, de nem mertem többet hozni, nehogy észrevegyék nálam – mentegetőztem. Payton anélkül, hogy megköszönte volna, mohón szétnyitotta a kendőt, és falni kezdte a kenyeret és a húst. – Nagyon szívesen! – morogtam oda neki sértetten.

- Köff… - A teli szájjal való köszönetnyilvánítás nem sikerült túl meggyőzőre, de végül nem volt lehetőségem kiselőadást tartani a jó modorról, mert legnagyobb meglepetésemre Payton felém nyújtotta az egyik szelet kenyeret. – Kérsz? – nézett rám lenyelve, ami a szájában volt.

- Nem, köszönöm, én már ettem – ráztam meg a fejemet.

- Jah, igaz, neked nem kell bujkálnod – fordult vissza az ételhez. Elgondolkodva kezdtem rágcsálni az alsó ajkamat. – Na mi az? – hagyta abba hirtelen az evést.

- Tessék? – néztem rá értetlenül.

- Kérdezni akarsz valamit, nem? – vonta meg a vállát.

- Ezt meg miből gondolod? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Szájrágcsálás, bizonytalanul ide-oda járó tekintet és még a szoknyádat is gyűrögeted – biccentett a fejével a kezem felé. – Akkor szoktad ezeket csinálni, ha valami nagyon foglalkoztat, de nem tudod, hogy kérdezz rá.

- Honnan tudod, hogy mi mit jelent nálam? – kértem ki magamnak a feltételezést, hogy ennyire kiszámítható lennék.

- Figyeltelek – hunyorgott rám.

- Mi? – nyögtem fel.

- Az órákon. Figyeltem, hogy mire hogyan reagálsz. – A meghökkenésem még erősebb lett.

- Miért?

- Mit gondolsz, hogyan szívathattalak ennyire hatékonyan? Csakis úgy sikerülhetett, hogy előtte kiismertelek – vigyorgott rám elégedetten, mire felhorkantam.

- Szemét! – vágtam hozzá az asztalon lévő félig szétolvadt gyertyát, de sajnos időben félrehajolt.

- Fogadjunk, hogy arra gondoltál először, hogy beléd vagyok zúgva, és ezért figyeltelek – gúnyolódott. Utáltam, hogy igaza van. Eltűntette az utolsó falatokat is, aztán a markába gyűrve a kendőt felkelt, és elém lépett. Ahogy közel hajolt hozzám, összerezzentem. – Nyugi, kislány, nekem te túl apró falatka lennél – röhögött a képembe. Tanulva a Casimir-esetből az öklöm helyett most a lábamat használtam. – Á, a francba! – Elégedetten figyeltem, ahogy Payton fél lábon ugrálva tapogatja a bokáját. – Hülye liba! – kezdett szidni, de minél csúnyább szavakat használt, annál jobban rázott a röhögés. Főleg azért, mert nem ereszthette ki a hangját, mint otthon, így a sértéseit kénytelen volt szinte suttogva elmondani.

- Lassan mennem kell, és még kérdeznék valamit – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Már ha abbahagyod végre ezt az indiántáncot – töröltem ki a könnyeket a szemem sarkából.

- Fordulj fel! – ült le végül az egyik székre Payton.

- Ó, hát még folytatod a szép szerelmi vallomást? – rebegtettem meg a szempillámat az előbbi szitokáradatára utalva.

- Kérdezz, aztán húzz a pokolba! – nézett rám nagyon csúnyán, de az előbbi kósza gondolat, hogy gyengéd érzései vannak az irányomba, sokkal ijesztőbb volt, mint mikor dühöngött. Ezt az énjét simán tudtam kezelni, de a kedves énjével nem tudtam volna mihez kezdeni.

- Hallottál már valaha a Vérző Rózsa Rendről? – Mivel továbbra is nagyon el volt foglalva a lába masszírozásával, így már azelőtt tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna.

- Nem. Miért, mi az? – nézett végül fel rám.

- Casimir mondott nekem tegnap egy történetet. Szerintem az igazságot… - kezdtem bele. – De nem igazán értem… Mármint… Megváltozhat a múlt anélkül, hogy valaki beavatkozna a jövőből? – tettem fel a tegnap óta engem foglalkoztató kérdést.

- Elvileg nem. Gyakorlatilag… Amit az időről tudunk, az csak elmélet. Mi vagyunk az elsők, akik megbontották a világ rendjét.

- Szóval bármi megeshet – sóhajtottam fel.

- Igen. De az elmélet azt mondja, hogy csak külső hatásra változhat a múlt, és ha a múlt változik, akkor a jövő is változik vele. Külső hatás nélkül… Nem túl valószínű – rázta meg a fejét. – Elmondod, hogy miről is van szó pontosan? Mi ez a Rend és mi változott szerinted?

- Tegnap este… - kezdtem volna bele a történetbe, de a kintről behallatszó hangos nyihogás félbeszakított. Payton és én óvatosan lopakodtunk az ablakhoz, és egy kissé félrehúzva a függönyt, kilestünk rajta.

- A franc! – Payton morgása cseppet sem tett nyugodttá, bár én nem ismertem fel azt a férfit, aki leszállt a koromfekete lóról.

- Ki az?

- A nevét nem tudom, de higgy nekem, nem akarunk szembekerülni vele – húzódott beljebb az ablakból engem is távolabb toloncolva a szoba belsejébe.

- Miért? Mit tudsz arról a férfiról? – néztem a szemébe követelve a választ.

- Mikor megérkeztem ide, és átszöktem a városon, láttam őt és néhány társát. Éppen valami adót szedhettek, elég durván bántak az emberekkel. Azt hiszem, az egyháznak dolgoznak, mert a fazon istent és a püspököt emlegette és egy hatalmas kereszt lóg a nyakában.

- A püspöknek dolgozik? – nyeltem nagyot.

- Valami verőlegény és behajtószerűség lehet, aki előbb üt, aztán kérdez, és visz mindent, ami érték.

- Mennem kell! – indultam az ajtó felé hevesen dobogó szívvel. Még hallottam, ahogy Payton utánam sziszeg, hogy várjak, de nem foglalkoztam vele. Csak az járt a fejemben, hogy talán Casimir és Keith lebuktak a laborjukkal, vagy a püspök valami más álindokot talált ki ellenük, és az a férfi most azért jött, hogy elhurcolja őket.

Éppen akkor értem a lépcsőhöz, mikor Casimir kitárta az ajtót az érkező előtt. Valószínűleg tudta, ki jön, ezért nem hagyta Magdalénára a feladatot. Keith kicsit távolabb állt meg az ajtótól Perlinával az oldalán, és mikor észrevett engem, intett a fejével, hogy inkább maradjak odafent. Összerándult a gyomrom, mikor észrevettem, hogy keze a szíjára rögzített tőr markolatát szorítja.

- Valdemar, mit keresel itt? – Casimir meg sem játszotta, hogy mennyire megveti a férfit. Az arcáról lerítt az undor, de úgy tűnt, hogy ez a másikat egyáltalán nem zavarja.

- A püspök úr küldött – húzta ki magát és egyenesen a szürkéskék szemekbe fúrta a tekintetét.

Most hogy beljebb lépett, rendesen meg tudtam nézni magamnak. Fekete ing, mellény és nadrág volt rajta, a nyakában – ahogyan Payton is mondta – ott lógott egy hatalmas ezüstkereszt vörös kövekkel díszítve, az oldalán pedig kardot viselt. Vállig érő sötét haját összefogta egy csattal, a szeme pedig olyan fekete volt, mint egy fénytelen verem legmélye. Nem csodálkoztam azon, hogy még Payton is tartott tőle, mert volt valami az egész kiállásában, ami ledermesztette az embert. Egyszerűen sütött belőle a gonoszság.

- Mit akar a püspök úr? – morogta Casimir. A koromfekete tekintet elszakadt az övétől, aztán legnagyobb rémületemre egyenesen rám szegeződött. Ujjaim reszketve markolták meg a korlátot

- Hallotta, hogy megérkezett az unokahúgod. Ahogyan azt is, hogy milyen körülmények között – mondta Casimirnek, de a pillantása még mindig nem eresztett. Hideg veríték csordult végig a gerincem mentén.

- És? – sürgette a választ Casimir, mire Valdemar végre felé fordult.

- A püspök úr sérelmezi, hogy még nem mutattad be neki őt. Szereti ismerni a városában élőket, még ha azok csak asszonyok is – ejtette ki az utolsó két szót lenézően. Ha nem rémített volna halálra ennek a férfinak még a látványa is, biztosan nem tudtam volna visszafogni magam a soviniszta szavak miatt. De ő nem Payton volt, akitől maximum szócsatára számíthattam, így inkább lenyeltem a sértettségemet.

- Ha a püspök úr meghív minket, természetesen, örömmel elviszem hozzá az unokahúgomat, csak nem akartuk zavarni. Tudom, hogy mennyire elfoglalt, végül is, nem lehet könnyű munka Isten földi helytartójának lenni – szorult ökölbe Casimir keze. Sejtettem, hogy mekkora megerőltetés lehet számára már csak az, hogy arról az emberről kell beszélnie, akit tiszta szívéből gyűlöl.

- Akkor vedd úgy, hogy ez egy meghívás – mért végig ismét engem Valdemar. Összeszedtem minden bátorságomat, és nem fordítottam félre a pillantásomat.

- Rendben. Mondd meg az Uradnak – vetette oda lenézően a szót Casimir -, hogy a napokban meglátogatjuk.

- Helyes.

- Van esetleg még valami? – kérdezte éles hangon, mikor Valdemar nem mozdult, csak farkasszemet nézett velem.

- Semmi – húzódott hideg mosolyra a férfiajak. – Akkor további szép napot! – fordult ki a tárva hagyott ajtón. Reszketegen fújtam ki a levegőt, miközben igyekeztem nem foglalkozni a hideg borzongással, ami még mindig futkározott rajtam.