~ Sárga könyves út ~

2017. január 29., vasárnap

Isten vagy szolga?


Olvastam valahol, hogy az író olyan, mint egy isten. Teremt egy saját világot, megalkotja a szabályait, embereket és/vagy más élőlényeket helyez bele, aztán pedig játszik velük. Ő az, aki irányítja a szereplők életét, bajt hoz a fejükre, örömet okoz nekik, próbára teszi őket, fejleszti, tanítja. Végül pedig (az esetek többségében) megjutalmazza a jókat és megbünteti a rosszakat. Lényegében mindent és mindenkit ő irányít a saját kis világában kénye-kedve szerint.

Megesik azonban, hogy a teremtmények saját életre kelnek, és teljesen mást akarnak csinálni, mint amit az író eltervezett. Megpróbálhatja az ember ilyenkor is rájuk erőltetni az akaratát, ám ez tapasztalataim szerint a legtöbb esetben nem sikerül. Ilyenkor a szöveg szétesik, a cselekmény zavaros lesz, a szereplők hiteltelenek. És az ember rájön, hogy jobb, ha feladja isteni szerepét, és elkezdi ő szolgálni a karaktereket és a történetet. Mert néha a teremtmények sokkal jobban tudják, mi a jó nekik és a sztorinak, és csak azért renitenskednek, hogy ezt velünk is megértessék.

Ha engedjük általuk irányítani a kezünket, az ő változatuk sokkal ütősebb, érdekesebb, logikusabb és fordulatosabb lehet, mint az, amit mi eredetileg kitaláltunk. 

A Démoni érintés trilógiában például Paytonnek eredetileg teljesen más (és sokkal kisebb) szerepet szántam, mint amilyent kikövetelt magának végül. Kezdetben egyáltalán nem gondoltam arra, hogy érezhet valamit Katie iránt, de az első közös jelenetük során azonnal tudtam, hogy Payton a macsó álarc alatt fülig szerelmes Katie-be, amióta csak az eszét tudja. Persze féltem ettől a megvilágosodástól, mert tisztában voltam vele, hogy sok olvasó nem szereti a szerelmi háromszögeket, sablonosnak tartja őket, és sablonnak már ott volt alapból az, hogy vámpírokról szól a történet. Mégis hagytam, hogy Payton meggyőzzön.

Egyfelől azért, mert a szerelmi háromszögek (és az egyéb választási lehetőségek) az élet részei. Rengeteg olyan helyzet van, akár szerelmi ügyben, akár másban, amikor az embernek több út közül kell választania, mindegyik vonzza valamiért, és emiatt nehéz dönteni. Másfelől, mindig is úgy véltem, hogy hatalmas kihívás valami sablonos témáról úgy írni, hogy azt az olvasók újszerűnek és élvezetesnek találják. Én pedig szeretem a kihívásokat. Ezért kezdtem vámpírokról írni, és ezért kockáztattam meg a szerelmi háromszöget is. És utólag visszanézve, nagyon jól döntöttem, mert az olvasóim nagy része szerette ezt a Payton-Katie-Casimir szerelmi háromszöget.

Lényegében, ha a félelmeim vezetnek, és befogom a fülem, nem hallgatom meg Payton igazi érzéseit, elfojtom az ő akaratát, akkor a trilógia nagy és ütős fordulatai soha meg sem történnek, és az izgalmak helyett talán egy átlagos, unalmas vámpírtörténetet kaptunk volna.

Vagy ott van Julie és Peter az Árnyékvilág trilógiából. Eredetileg csak mellékszereplők lettek volna, Julie a legjobb barátnő, Peter pedig a pótpapa és menedzser, semmi több. Aztán összetalálkoztak, Julie-ból kitört a pimasz flörtölés, Peter pedig baromi jól lecsapta a feldobott labdákat. Szinte könyörögtek nekem, hogy adjak nekik egy saját könyvet, mert őket bizony Isten is egymásnak teremtette a nagy korkülönbség ellenére (vagy épp pont azért), és sokkal több van mindkettejükben, mint amennyit én először láttam. Így született meg a Kígyók sziszegése, ami a mai napig a kedvencem a már megjelent regényeim közül.

A Szem sorozatban pedig Jeevan az, aki saját pozíciót harcolt ki magának. Eredetileg értőnek szántam, aki a háttérben dolgozik, és nincs túl sok szerepe. Ő a legfiatalabb tagja a Szemnek, ezért nem akartam az utcára küldeni, az anyai ösztöneim azt kiáltozták, védd meg, maradjon csak az Origó biztonságában. Aztán elém állt, rám nézett azzal a makacs arckifejezésével, és azt mondta: „Ha a bátyám megy, én is megyek.” Úgyhogy végül tevő lett, és több olyan tulajdonságot is kapott tőlem, amely hasznossá teszi majd őt a jövőben az akciók során. Például nagyon csendesen tud lopakodni, könnyedén mászik fel magas helyekre, ért a különböző zárak és riasztók feltöréséhez, vagyis ő a tökéletes választás, ha be kell törni valahová. Az első könyvben ezt a tudását még nem kamatoztathatta, de ami késik, nem múlik. :)

És ez csak néhány példa arra, amikor a karakterek átvették az irányítást fölöttem, ennél sokkal többször történt már meg, és mindig jobban tudták, mi a jó nekik és a történetnek, mint én. Úgyhogy, ha a karaktereim mást akarnak, mint amit előre elterveztem, már meg sem próbálok harcolni velük. Egyszerűen csak bízom bennük.

Ez eddig még mindig bevált… :)

Ti mit tapasztaltatok ezzel kapcsolatban? Jó, ha hallgattok a karaktereitekre és szabad akaratot adtok nekik, vagy inkább a saját terveitek mellett álltok ki? Melyik szokott bejönni nektek?

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. január 8., vasárnap

Karakterek, akikben ott vagyok egy kicsikét...


Sokan azonosítják az írót a karaktereivel, van, hogy jogosan, van, hogy teljesen alaptalanul. Kívülállóként nehéz megmondani, hogy melyik karakter melyik tulajdonságát merítette az adott író önmagából, és melyiket más tapasztalatokból. Néha maga az író sem veszi észre, hogy önmagát írta bele egy-egy karakterbe, csak később döbben rá, hogy hoppá, én is ilyen vagyok, így érzek, így cselekednék.

Szóval, lássuk, én melyik karaktereimben vagyok ott egy kicsikét…

1. Camilla (Árnyékvilág trilógia):

Visszahúzódó művészlélek. Egyáltalán nem igényli a nagy társaságot, sőt, a legtöbbször kényelmetlenül érzi magát benne, elég neki, ha néhány olyan barátja van, akiben teljesen megbízhat. Családcentrikus, bármit megtenne a szeretteiért. Bár nekem még nincsen gyerekem, mindketten védelmező anyatigrisek vagyunk. Alapból csendesek, békések, de ha valaki a mi kölykünket bántja (esetemben pl. a húgomat, akit félig én neveltem fel, míg anyunak dolgoznia kellett), az fusson. Fusson jó gyorsan!

2. Adam (Árnyékvilág trilógia):

Igen, kicsit benne is ott vagyok. Szeretne azzal foglalkozni, amit igazán szeret csinálni, hajlandó keményen dolgozni is ezért, akkor is, ha lemondásokkal jár. Viszont nem akar celebbé válni. Ő csak szép csendben szeretne dolgozgatni anélkül, hogy bárki a magánéletében turkálna, vagy megmondaná neki, hogyan is kéne élnie.

3. Ana (A Szem sorozat):

Amikor elkezdtem írni A Szem első részét egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármiben is hasonlítanék Anához. Ha valaki ezt mondta volna nekem, biztosan nevetésre bír, hiszen egyáltalán nem vagyok az a harcos típus, inkább konfliktuskerülőnek mondanám magam. Aztán a második rész írása közben szépen megvilágosodtam, és rájöttem, hogy mégiscsak benne vagyok egy kicsikét Anában. Ana öntudatos és szabad. Senkinek nem hagyja, hogy irányítsa, megváltoztassa őt, vagy beleszóljon az életébe. Ha valaki mégis megteszi, azt hiába szereti, eltávolodik tőle önvédelemből. Mert úgy gondolja, ha valaki valóban szereti őt, akkor az elfogadja olyannak, amilyen, nem akarja megváltoztatni, és nem akarja jobban tudni, hogyan kéne élnie az életét, mitől lenne boldog. Ha pedig valaki mégis ezt teszi, attól csak vérző sebekre számíthat, így meg kell óvnia önmagát. Sem egy férfi, sem más nem szólhat bele az életébe, hiszen ő sem szól bele más életébe. Ha valaki mellette akar maradni, akkor el kell fogadnia őt olyannak, amilyen. Ha ezt megteszi, akkor a teljes bizalmát fogja élvezni.

4. Peter (Árnyékvilág trilógia):

Először is nagyon szeret főzni, és imád másokat etetni a főztjével. Imádja látni, hogy ízlik az embereknek, amit készített. Aztán… én is úgy gondolom, hogy képes lennék másnak a gyerekét igazán szeretni és felnevelni, ha úgy adódna, ahogyan ő is tette Adammel. És mindketten hiszünk abban, hogy a vágyainkat nem egy hullócsillag vagy más babona teljesíti majd, hanem tennünk kell azért, hogy teljesüljenek.

5. Casimir (Démoni érintés trilógia):

El tudja engedni azt, akit szeret. Ha úgy érzi, a másik boldogabb lenne nélküle, akkor is széttárja a kezét, és elereszti, ha ő maga bele is hal. Én is ugyanígy gondolkozom. Ha valaki maradni akar, akkor nyitott tenyéren is megül, ha valaki boldogabb lenne nélkülem, és nem akar maradni, akkor repüljön csak el. Én nem láncolok meg senkit. Utólag úgyis mindig kiderül, hogy ez volt a helyes, talán mindkét fél számára, még ha sokáig fáj is.

6. Julie (Árnyékvilág trilógia):

Igaz, főzni, sütni imádok, de takarítani nagyon-nagyon utálok. Pont, mint Julie. Épp ezért tökéletes számára Peter, mert ő meg szeret „háziasszonykodni”. Így tökéletesen kiegészítik egymást. Julie foglalkozhat a karrierjével, Peter pedig viszi a háztartást. Fordítva működik a családjuk, mint az átlagos családok, de tökéletesen működik. Szóval én is várom a saját Peteremet, akivel lehet, hogy nem átlagos, de boldog családom lehet majd. :)

Ti melyik karakteremre hasonlítotok valamiben? :)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. január 5., csütörtök

Harry Potter és az elátkozott gyermek - avagy senki sem tökéletes, még Rowling sem, de azért imádjuk!


Nemrég kiolvastam A Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Sokáig tétováztam, vajon nekiálljak-e vagy sem, de végül erőt vettem magamon, és belekezdtem. Nehéz véleményt írni róla, mivel az eredeti Harry Potter sorozat életem legmeghatározóbb története. Ha nem is pont 11 évesen kezdtem el olvasni, de lényegében Harryékkel együtt nőttem fel, többször olvastam a könyveket, rengetegszer láttam a filmeket, elolvastam minden kiegészítőkönyvet, tudok minden információról, amit Rowling a könyvtől függetlenül árult el a történetről, befaltam egy csomó fanfictiont, én magam is írtam néhányat, és Rowlingot magát is az egyik példaképemnek tartom. Imádni akartam ezt a könyvet, ahogyan a többit is, de ez sajnos nem sikerült. Azért persze, találtam benne pozitívumokat is, de…

…essünk túl először a negatívumokon:

Ez egy v(f)icc:

Ahogy fentebb említettem, nagyon sok fanfictiont olvastam régebben Harry Potter fandomban, mindig felkutattam az igazán minőségi, zseniális vagy minimum nagyon jó történeteket, épp ezért szinte minden fic, amit korábban olvastam, sokkal jobb, mint ez az elvileg hivatalos folytatás. Én ezt a történetet a középszerű ficek alsó szegmensébe sorolnám minőség szempontjából. És emiatt nagyon szomorú és csalódott vagyok.

Karakterhűtlenség:

1. Harryről sok minden elmondható: lassú felfogású (lásd, előbb tudtam a hetedik könyvben, mi után kutat Voldemort veszettül, mint ő), rossz emberismerő (lásd, előbb tudtam, hogy Piton jó, mint ő), messiáskomplexusos (lásd, akkor is szembe ment a veszéllyel, ha az a véget jelenthette számára) stb. De azt soha, soha, soha, soha nem gondolnám róla, hogy ne értené meg a különc fiát! Soha! Ő aztán pontosan tudja, milyen szeretet nélkül felnőni. Pontosan tudja, milyen különcnek lenni. Pontosan tudja, milyen, amikor nincsenek szülei az embernek. Ha ezek után nem képes megérteni a fiát… nem, számomra ez elképzelhetetlen. Az még inkább, hogy akár csak dühében is, de olyasmit ejtsen ki a száján, hogy bárcsak a fia ne lenne a fia. Ki van csukva! Mondhatnánk azt, hogy nem ért az érzelmekhez, mert szeretet nélkül nőtt fel, és ez az ok, de ezt az eredeti kötetek végig cáfolják. Harry, annak ellenére, hogy Dursley-ék nevelték fel, nyitott, kedves, érzékeny lelkű, könnyen barátkozó személyiség. Ha nem az lenne, úgy végezte volna, mint Tom Denem. Úgyhogy sok mindent el tudok képzelni róla, például azt is, hogy belekeseredett a felnőtt létbe, mint oly sokan mások, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire eltávolodna a fiától. Neki apaként a fia legnagyobb hülyeségét is meg kéne értenie, úgy gondolom.

Amit szintén nem tudnék Harryről elképzelni, hogy képes lenne megzsarolni McGalagony professzort. Semmi miatt. Dumbledore után talán McGalagony az a személy, akit a leginkább tisztel. Soha nem merne így fenyegetőzni vele!

2. Ron humoros személyiség az eredeti kötetben is, poénos beszólásai voltak, de közben újra és újra emlékeztetett rá Rowling, hogy egyáltalán nem ostoba, megvan a magához való esze. Nos, ehhez képest a könyvben olyan szegény, mint egy agyalágyult, és semmi nem ellensúlyozza ezt. Volt egy-két tényleg poénos beszólása, de még több olyan, aminél pislogtam csak, hogy még Ront sem kéne ennyire butának nézni…

3. Piton… Igen, még Piton sem volt teljesen önmaga. Lehet, hogy a hetedik könyv végén kiderült róla, hogy a jó oldalon áll, és úgy tudott szeretni egy nőt, ahogyan kevesen, ennek ellenére a személyisége nem változott meg. Piton egy gonoszkodó, kicsinyes, vitriolos alak, akit pont így imádunk. Ehhez képest túl kedvesen bánik mind Scorpiusszal, mind Hermionéval és Ronnal. Mintha meglágyult volna egy kicsikét…

4. Ginnyből kiveszett az a nagy tűz, ami tinédzserként jellemezte, Hermione pedig elfelejtett „okoskodni”, pedig ez a két személyiségjegy jellemezte a legjobban ezt a két karaktert.

Logikátlanság:

1. Nos, mivel számomra nagyon fontos a logika, ezért ennek a hiánya zavart a legjobban a történetben. Az ötödik könyvben Harrynek és a DS-nek sikerült az összes létező időnyerőt elpusztítani a Mágiaügyi Minisztériumban. Később Rowling egy hivatalos interjúban azt is mondja, hogy azért nem ment vissza Harry az időben megmenteni Dumbledore-t, mert már nem léteznek időnyerők. De oké, tegyük fel, hogy idővel rájöttek, hogyan lehet újabb időnyerőket készíteni. És akkor mostantól minden, de minden bizonytalan. Bármikor jöhet valaki, aki akár akarva, akár akaratlanul, de belenyúl az időbe, és eltöröl mindent, amit az eredeti hét könyvtől kaptunk. Mindent. Az időnyerőket elpusztítatni az 5. könyvben pont azért is volt jó ötlet, mert ha léteznek, onnantól kezdve bármikor bármit újra vissza lehet csinálni, meg lehet változtatni. És akkor mi értelme az egész történetnek?

2. Harry sebhelye és a párszaszó… Én eddig úgy tudtam, hogy Harrynek azért fájdult meg a sebhelye Voldemorttól és azért tudott párszaszóul is, mert horcrux volt. A benne lévő Voldemort lélekdarabka okozta ezeket. Így miután a horcrux elpusztult és Voldemort is meghalt, Harry soha többé nem tudott már párszaszóul beszélni és a sebhelye sem fájt (ezt tudtommal szintén Rowling mondta egy hivatalos interjúban még régebben). Hiába beszél Harry mentális kipucolásról is a könyv végén, szerintem így is lehetetlen, hogy fájjon a sebhelye és újra értse és beszélje a párszaszót, hiszen a horcrux már nincsen benne.

Rossz dramaturgia:

Van egy hosszú felvezetésünk, aminek a lényege egy családi gond. Aztán Albus és Scorpius okoznak egy varázsbajt az időben, és gyorsan meg is oldják, mert az olyan egyszerű. Jön egy újabb varázsbaj az időben egy gonosz varázstudó személyében, szintén néhány jeleneten belül megoldják, holott az adott gonosz varázstudót kiemelkedően erősnek nevezik, és ha eddig képes volt bujkálni és kitalálni ezt az egész tervet, akkor okos is. De hipp-hopp, segít az összefogás ereje, és a gonosz gúzsba kerül. Kb. olyan egyszerűek a megoldások, mintha Dumbledore az első könyvben azzal kezdte volna, hogy visszamegy az időben, és kinyírja a még gyerek Voldemortot, ezzel pedig megszabadítja a jövőt tőle, mert az tényleg olyan egyszerű. Harry Potter történet volt, nincs.

Ha már behozzák az időnyerő szálat, ha már tényleg hatalmas bajt kavarnak az időben, akkor nehogy már ennyire könnyen meg lehessen azt oldani. A hosszú, családi dráma felvezetés helyett esetleg ki lehetett volna dolgozni az időutazós szálat. Vagy hagyni a csudába az időutazós szálat, és csinálni egy valódi, mély, családi drámát varázskörnyezetben. A kettő együtt nekem nem működik, mert így az időutazásos szál és a családi dráma szál is összecsapott.

Albus Perselus:

Albus: Brühühü, az apám egy hős, és mindenki szereti. Nekem adja ajándékba élete legfontosabb tárgyát, az egyetlen dolgot, ami az anyjától rá maradt. Ekkora egy sz*r apát, annyira rossz nekem, sajnáljatok mind engem!

Scorpius: Az apám halálfaló volt, hiába változott meg, mindenki utálja. Gonosz pletykákat terjesztenek arról, hogy nem is ő az igazi apám, hanem Voldemort. Az édesanyám meghalt. Lehet, hogy kitaszított vagyok, de szeretem az apámat és ő is szeret engem.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom, tisztán látszik a különbség, és hogy miért vagyok annyira csalódott Albus Perselusszal kapcsolatban. Azzal az Albus Perselusszal kapcsolatban, aki két nagy varázsló nevét kapta, egyikük pedig a világ legbátrabb varázslója, aki tényleg tudta, milyen igazán szeretni. Azzal az Albus Perselusszal kapcsolatban, aki annak a Harry Potternek a fia, aki önként elsétált meghalni, hogy megmentse a világot. Hát, Albus Perselus, én nem vagyok sem az anyád, sem az apád, így nem KELL megértselek téged, és baromira nem tudlak sajnálni, mert a nyomorodat csak magadnak köszönheted. Nem az apádnak, nem az apád múltjának, nem annak, hogy az apád nem ért meg. Magadnak.

Na, jó, és ezek után nézzük azt, ami mégis tetszett:

A színdarabforma:

Olvastam már hasonlót fanfictionként, és azt imádtam. Sokkal humorosabb volt, mint ez a könyv, tele volt jó poénokkal, szójátékokkal, amiken könnypotyogva röhögtem. Szóval ez a forma egyáltalán nem zavart, sőt, itt is kifejezetten tetszett.

Poénok:

Volt néhány vicces beszólás, amiken jót mosolyogtam, mert egy-egy pillanatra sikerült visszahoznia a Harry Potter nosztalgiát. Csak kár, hogy ilyen kevés. De az a néhány mondat tényleg tetszett.

Megható jelenetek:

Volt néhány megható jelenet, ami bejött. Jó volt például viszontlátni Pitont, tetszett, hogy Scorpius kimutatja neki a tiszteletét és háláját, és így Piton végre megkapja azt az elismerést, amit egész élete során soha nem kapott. Tetszett, amit Ron tett a dementorok támadásakor. És hogy Piton újra képes feláldozni magát a fiúért, akinek a szeme az anyjáé, és a világért, amelyre Lily mindig is vágyott.

Scorpius:

Az ő karakterét szerettem talán a legjobban. Kedves, hűséges, önfeláldozó, igazi barát. Pont olyan, amilyennek Harry fiát képzelném el. De ő Draco fia. És pont ez mutatja meg nekünk, hogy Draco, bármit is tett a múltban, egyáltalán nem rossz ember. Egy rossz ember nehezen tudott volna ilyen jó fiút nevelni. Számomra Scorpius volt a pozitív főszereplő a történetben, nem Albus Perselus.

Egyéb karakterek:

Draco… Nos, talán a régi szereplők közül ő és McGalagony volt az, akik a leginkább karakterhűek tudtak maradni. Draco persze rengeteget változott a tinédzserkora óta, de neki megvolt erre a reális oka, úgyhogy ez a változás karakterhű. McGalagony pedig ugyanolyan maradt, mint volt, aminek nagyon örülök, mert mindig is imádtam a karakterét.

Egyszer el kellett olvasnom a történetet, mert mégiscsak kapcsolódik Rowlinghoz, a Harry Potterhez, és így legalább kialakíthattam a saját véleményemet a könyvről, nem mások véleménye alapján ítéltem. De egyszer elég is volt ez a történet… Ennél sokkal-sokkal jobb folytatást is lehetett volna csinálni, és tartom, hogy ez a közepes ficek alsó régiójába tartozó történet minőség szempontjából.

Azoknak ajánlom, akik egyáltalán nem vagy csak nagyon kevés jó HP fanfictiont olvastak, akiket nem zavar a logikátlanság és karakterhűtlenség.

Kedvenc karakter: Scorpius, Draco, Piton, McGalagony

Kedvenc rész: amikor Scorpius találkozik Pitonnal

Kedvenc idézetek:

„DRACO: Hermione Granger. Hermione Granger parancsokat osztogat nekem.(HERMIONE odafordul felé,ő elmosolyodik.) És egyáltalán nem zavar.”

„DRACO: Pörögj fel, öreg harcos!
HARRY: Egyidősek vagyunk, Draco.
DRACO: De én jobban tartom magam.”

„És…Piton? Mit csinál Piton abban a másik világban?
PITON: Felteszem, már nem élek.
Ránéz Scorpiusra. Scorpius lelombozódik, Piton sötéten mosolyog.
Kissé túlságosan meg voltál lepve, amikor találkoztunk.
Hogyan?
SCORPIUS: Hősként.
PITON: Ki volt?
SCORPIUS: Voldemort.
PITON: Ez igen bosszantó.
Csönd van, amíg Piton megemészti a dolgot.
Persze az is egyfajta dicsőség, ha a Sötét Nagyúr személyesen végez az emberrel.
HERMIONE: Sajnálom, Perselus.
Piton ránéz a nőre, aztán lenyeli a fájdalmát. Gyors fejmozdulattal Ron felé int.
PITON: Én legalább nem élek házasságban vele.”

„PITON: Néha az életért halállal kell fizetni.
Egymás szemébe néznek, Piton bólint, Hermione visszabólint neki. Piton arcán a csüggedés árnyéka jelenik meg.
Ugye, nem Dumbledore-t idéztem?
HERMIONE (mosolyogva): Nem, biztos, hogy ezt eredeti Perselus Piton volt.”

Értékelés: UNALOMŰZÉSNEK JÓ VOLT.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Démoni érintés alternatív novella

Mivel sokan kerestétek a Démoni érintéshez írt alternatív novellát, ezért Deszy segítségével megoldottuk, hogy felkerülhessen ide. :) Köszönet neki érte! :) Nektek pedig jó olvasást! :)




Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. január 1., vasárnap

Üdv 2017! :)


A 2016-os év a világ számára nem volt túl jó, de nekem egyáltalán nem volt rossz. Év elején döntést hoztam, új irányba terelem az életemet, és elkezdtem bér- és tb ügyintézést tanulni. Azóta már tb ügyintéző vagyok, és ha a következő három hónap is jól alakul, akkor nemsokára bérügyintéző is leszek. Ami a legjobb, hogy nagyon tetszik ez a szakma annak ellenére, hogy humán beállítottságú vagyok, úgyhogy remélem, megtalálom benne a helyemet. :)

Egy év kihagyás után megjelent a 7. regényem is, A Szem 1. – Reményfosztottak. A könyvbemutatót nagyon élveztem, és eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam azoktól, akik olvasták a könyvet, úgyhogy azt hiszem, elégedett lehetek. :)

A magánéletemben is történtek változások, jók is, rosszak is, de lényegében mindegyikből tanultam valami nagyon fontosat, ami segíthet a jövőben, hogy boldogabb lehessek. Úgyhogy hálás vagyok minden tapasztalatért, ami ebben az évben ért. Sok mindent megtanultam önmagamról, az emberekről, az igazi barátságról, és rájöttem, mit is akarok kezdeni önmagammal, és mi az igazán fontos számomra az életben és az írásban is.

De hagyjuk a múltat, nézzük a jövőt. :)

Fogadalmakat nem teszek, mert nem hiszek bennük, egyszerűen csak célokat tűzök ki magam elé, amiknek a megvalósításáért mindent meg fogok tenni, amit csak tudok.

2017-ben minimum két kéziratot is leadok majd a kiadómnak, az egyik A Szem 2. része lesz, a másik egy elsősorban huszonéveseknek szóló disztópia, Rabszolgák kora 1. – Az istenhalló címmel. Elég jól állok velük pillanatnyilag, szerencsére időm és ihletem is van most az íráshoz, úgyhogy jócskán előre dolgoztam. :)

Ha meglesz a bérügyintéző szakma is, gőzerővel nekiállok állást keresni ezen a területen. Egy olyan állást, ahol emberszámba vesznek, és nem rabszolgaként bánnak velem.

Több regénykezdeményt is folytatni szeretnék, az egyik a Lelkek Börtöne, amit már elég régóta vártok (Igaz, Fummie? XD ), a másik a Csak azért is család! című femslash. Ezeken kívül van egy magyar krimisorozat és egy romantikus thriller ötletem is, amit jó lenne majd megírni, és talán az Egy bohóc könnyeihez is megjön az ihlet végre. Hogy mindez belefér-e a jövő évbe, nem tudom, de az biztos, hogy idén nagyon rá fogok koncentrálni az írásra. :)

2017-ben továbbvezetem a blogomat és az interjúblogomat is. Egyszer már félbehagytam mindkettőt, nagyon hiányoztak, és jól esett újra feléleszteni őket. Szóval nem fogom hagyni, hogy megint elsikkadjanak a többi teendőm mellett. :)

Továbbra is ráfekszem az angolra, mert az kell, hogy az ember boldoguljon. És mindent megteszek, hogy megszerezzem a középfokú nyelvvizsgát.

Ó, és bárhogy is alakul az év, sokat fogok olvasni. Rengeteg könyv van a listámon, amire nagyon kíváncsi vagyok, úgyhogy minden nap szakítok időt arra, hogy legalább néhány oldalnyit olvassak.

Azt hiszem, ennyit szeretnék elérni 2017-ben. Ahogy fentebb írtam, 2016 sem volt rossz év számomra, de úgy érzem, 2017 még jobb lesz. :)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz