Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. április 28., szerda

Démoni érintés - 4. fejezet

4. fejezet




A sokktól mozdulni sem tudtam. Az árnyék kilépett a sarokból, ahonnan eddig engem figyelt, és az ágyam felé indult. Kapkodva szedtem a levegőt, a szívem pedig épphogy csak nem ugrott ki a torkomon. Aztán megláttam őt a bevilágító Hold fényében. Hosszú, szőke haj, sápadt bőr, vérvörös szemek… Nem, ez nem lehet! – győzködtem magam, ám, mikor a női ajkak mosolyra húzódtak, a két tűhegyes szemfog biztosított róla, hogy nagyon is azt látom, amit hiszek.

A vámpírnő mintha a levegőben úszott volna. Kecses volt és gyönyörű. Tátott szájjal bámultam őt, miközben az agyamban a vészriasztó – fuss, menekülj, rohanj! – mindhiába szólt. Megdelejezve figyeltem, ahogyan az ágyra térdel, és bár éreztem a testéből áradó hideget, még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság.

Hiszen, Casimir volt az első… Ő volt az első… Ez a nő nem létezhet. Egyszerűen ellent mond mindennek, amit a Vámpír-kódexből tanultam.

A hűvös ujjak végigsimítottak az arcomon, mire összerezdültem. Talán, ez az érintés volt az, amely felrázott a bénultságból, rémülten kúsztam hátra a kezeim és lábaim segítségével. Szenteltvíz, kereszt, foghagyma, bármi… - tapogatóztam körbe a félhomályban, mintha nem tudtam volna, hogy ezeket csak a saját világomban találnám meg az ágyam mellett.

Megragadtam az egyetlen dolgot, ami a kezem ügyébe került – egy kis vázát tele kókadt virágokkal az éjjeliszekrényről -, és egyenesen a vámpír arcába hajítottam. Csak egy pillanatnyi meglepettséget okoztam neki ezzel, de ez elég volt, hogy leguruljak a földre, és az ajtó felé induljak négykézláb olyan gyorsan, ahogyan csak tudok.

- Segítség! – Az ajtóhoz érve megpróbáltam felállni és megragadni a kilincset, de hirtelen egy kéz fonódott szorosan a bokám köré. Éles sikoly szakadt fel belőlem, és kapálózva igyekeztem kiszabadulni az erős szorításból. Az ujjaim ösztönösen meg akartak kapaszkodni az ajtó sima fájában, de a testemet úgy rántotta hátrébb a vérszívó, mintha rongybaba lettem volna. A félelemtől reszketve éreztem meg a hűvös leheletet a nyakamnál, és már csak abban reménykedtem, hogy a halál gyors és fájdalommentes lesz.

Ahogy egy kéz az arcomhoz ért, riadtan pattantak fel a szemeim, és ösztönösen csaptam egyet. Megpróbáltam ráfókuszálni az ágyamon ülő alakra, és mikor sikerült, értetlenül néztem körbe.

- Lucinda? Mi történt?

- Csak meg akartam nézni, hogy jól érzi-e magát a kisasszony, mert már dél is elmúlt… Magdalena küldött fel – mentegetőzött.

- Én… Jól vagyok… Azt hiszem. – Zavartan próbáltam összekaparni az emlékezetem széthullott darabkáit, aztán eszembe jutottak az éjszaka történtek, és a levegő a tüdőmben akadt. Hogy lehetek még életben? Hová tűnt a vámpírnő? És hogy kerültem vissza az ágyamba? – Kell egy tükör! – rúgtam le magamról a takarót, hogy Lucinda rémült pillantását – melyet valószínűleg, az őrült viselkedésem okozott – teljesen figyelmen kívül hagyva a fésülködő asztalhoz siessek.

Félredöntöttem a fejemet, és összeszoruló gyomorral kerestem az apró szúrásnyomokat. Az ujjam újra és újra végigsimított az ütőér mentén, de semmi. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

Csak egy álom lett volna? Ahhoz túl élethűnek tűnt az egész… - ráncoltam össze a homlokomat, aztán az ágy felé pillantottam, hogy fel tudjam idézni az éjszaka történteket – az éjjeliszekrény látványától felnyögtem.

- Valami baj van, kisasszony? – tördelte az ujjait Lucinda, mintha attól félne, ő csinált valami rosszat, amiért szidást fog kapni.

- Volt egy váza az asztalon – mutattam az említett tárgy hűlt helyére, aztán visszaléptem az ágyhoz, és lerángattam róla a takarót. Végigfuttattam a szememet a lepedőn, de egyetlen szilánkot sem találtam.

- Délután kivittem, mert elhervadtak benne a virágok már. Akartam újakat szedni, de nem volt rá időm, mert a konyhában is kellett segítenem, és… Nagyon sajnálom! – hajtotta le bűnbánóan a fejét.

- Tegnap éjszaka még itt állt az a váza! – ráztam meg a fejemet.

- Nem, kisasszony, téved… Vagyis… - haraptak rá a fehér fogak a rózsaszín ajakra. – Bocsánat. Nem kellett volna… - mentegetőzött, amiért megcáfolta a szavamat. – Megesküszöm, hogy azt a vázát kivittem még délután – nézett rám, és a tekintete őszintének tűnt.

- És más sem hozhatta vissza később? Magdalena esetleg?

- Nem, ez az én dolgom. De kérem, ne mondja el neki vagy az Úrfinak, hogy elfelejtettem… Mindjárt hozok egy friss csokrot! – indult az ajtó felé gyorsan.

- Ne, várj! – kiáltottam utána már a padlón térdelve, hátha ott lelek valami bizonyítékot, de semmi… Mély levegőt vettem, aztán a fejemet megrázva feltápászkodtam. – Hagyd, ráér később is. Inkább kaphatnék valamit enni? – érdeklődtem, mikor halkan megkordult a gyomrom.

- Persze, kisasszony, azonnal hozom a reggelit… vagyis… ebédet… - motyogta Lucinda, aztán hatalmas megkönnyebbüléssel az arcán kisietett a szobából. Szegényre biztosan a frászt hoztam a különös viselkedésemmel.

A szoba közepén álló fakádhoz léptem, amelyet valószínűleg, a kislány vagy Magdalena készített elő nekem, aztán lecsúsztattam magamról a ruhámat – most már ideje lenne kérni egy hálóinget vagy amiben aludni szoktak.

Óvatosan beültem a kellemesen meleg vízbe, aztán hátradöntöttem a fejemet a kád szélére. Olyan valóságos volt az a vámpír. Éreztem az érintését, a leheletét… Hogy álmodhattam… - csúsztam előre, hogy a fejemet a víz alá meríthessem. A tompa hangok, az engem körülölelő víz biztonsága egy kicsit megnyugtatott. Sajnáltam, hogy fel kell jönnöm levegőért…

A kád melletti széken megtaláltam azt a kis, barna, kerek valamit, ami valószínűleg, a szappan lehetett – mert Magdalena is azzal fürdetett meg két napja -, így elkezdtem bedörzsölni vele a testemet. Sokkal kevésbé habzott, mint azok a szappanok, amelyeket otthon használtunk, viszont sokkal jobban csúszott. Vagy tízszer ejtettem bele a vízbe, mialatt lemostam a felső testemet. Halkan káromkodva tapogatóztam a kád alján a tizenegyedik alkalommal, mikor belém nyilallt egy furcsa érzés. Valami hiányzott…

Elgondolkodva vettem ki a szappant a vízből, hogy aztán végigdörzsöljem vele a lábamat. Először fel sem tűntek a halványkék foltok, csak mikor a bokám környékét is mosni kezdve jelentkezett a fájó érzés. A többi sérülésem már kezdett gyógyulgatni, de ezekre nem emlékeztem. A lábamat behajlítva vizsgáltam meg a bőrfelületet, amin közelről tisztán kivehetőek voltak az ujjnyomok. Zihálva kapaszkodtam bele a kád szélébe – hát mégsem álmodtam!

Gyorsan befejeztem a mosakodást, aztán kipattantam a kádból, magam köré tekertem az előkészített lepedőt, és fent csomót kötöttem rá, hogy ne essen le rólam. Ahogy az ablakkeret reccsent egyet, riadtam kaptam arra a tekintetemet. Ha az a vámpír egyszer bejutott ide, máskor is megteheti. Nem értettem semmit… Mit akart tőlem? Miért nem ölt meg? Hová lett a váza és a szilánkok? – reszkető lábakkal rogytam le az asztal melletti székre.

Meg kell találnom Hale-t, ő tudni fogja, mit tegyünk. Vigyáz majd rám – hajtottam a tenyerembe az arcomat. Hirtelen rájöttem, mi volt az előbbi hiányérzet bennem. Úgy aludtam el, hogy Hale nyaklánca a markomban volt…

Felpattantam és az ágyhoz siettem, aztán elkezdtem feltúrni az ágyneműt. A takaró, a párna és a lepedő a földön végezte a hátam mögött, aztán a figyelmem az ágybetétre terelődött. Először csak a kezemet csúsztattam be a betét és az ágykeret fája közé, hátha a résbe csúszott az ékszer, aztán mikor semmit sem találtam, megpróbáltam kirángatni a helyéről az ágybetétet.

Már félig sikerrel jártam, mikor a halk kopogástól ijedten léptem egyet hátra, aztán pedig csak arra eszméltem, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, és hangos csattanással terülök el a földön.

- Áu! – nyögtem fel először fel sem fogva a nyíló ajtó hangját.

- Rica, jól vagy? – A férfihangot hallva jöttem rá, hogy a padlón fekszem, az engem takaró lepedő szétnyílt, fentről pedig agyonnyom – és egyben szerencsére, takar – a nehéz matrac.

- Ne gyere ide! – nyögtem fel, miközben megpróbáltam legalább annyira megmozdulni, hogy összébb húzzam magamon a lepedőt.

- Várj, segítek! – éreztem, ahogy a mellkasomat nyomó teher megszűnik, és a hideg levegő végigborzongatja a testemet. A kezem azonnal a lepedő után kapott, és gyorsan beletekeredtem, mint egy hernyó, ami épp most várja a pillangóvá válást. Elvörösödve pislogtam fel, és Keith elkerekedő szemei láttán a zavarom csak még erősebb lett. – Megkérdezzem, hogy mit csinálsz? – nyögte ki döbbenten.

- Lehetne, hogy inkább ne? – kérdeztem vissza, miközben a kiszolgáltatottság érzése forrósággal öntötte el minden porcikámat. – Kimennél, kérlek?

- Persze. Bocsáss meg, csak szólni akartam, hogy Cas és én bemegyünk a városba, és csak este jövünk haza. Aztán hallottam azt a csattanást, és… Máskülönben nem jöttem volna be engedély nélkül. Azt hiszem, túl sokat beszélek… – rázta meg zavartan a fejét, aztán lefektette a matracot a földre, és az ajtó felé indult.

Ahogy egyedül maradtam, feltápászkodtam a padlóról, és megigazítottam magam körül a lepedőt. Csak én lehetek ennyire béna és szerencsétlen – nyögtem fel halkan. Nem akartam tudni, hogy mit gondolhat most Keith. Feltúrom a fél szobát, aztán pucéran a földön kötök ki egy matrac alá szorulva – amiről fogalmam sem volt, hogyan fogom egyedül visszatenni a helyére. Ilyen az én formám… - nevettem fel halkan kínomban.

- Itt is vagyok, kisassz… - Lucinda elhallgatott mondat közben, és megtorpant, ahogy észrevette a szétdobált ágyneműt. Kezében egy hatalmas fatálcát cipelt, rajta kenyérrel, gyümölccsel és valami lefedett edénnyel. – Rosszkor jöttem? – cincogta egérhangon, miközben félve fürkészte az arcomat, mintha attól tartana, bármikor rám törhet egy idegroham, és nekieshetek. Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy teljesen őrültnek hisz…

- Hozd csak nyugodtan! – intettem neki, és megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyt magamra varázsolni. Bátortalanul megindult felém, aztán letette az asztalra az ételt. A lábamat magam alá húzva ültem le a székre, és falatozni kezdtem, miközben Lucinda visszament becsukni a szobaajtót, majd teletöltötte a poharamat valami vöröslő folyadékkal – valószínűleg, borral.

- Tegyek rendet? – pillantott végül az ágy felé.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Én csináltam, én teszem vissza a helyére. – Lucinda meglepetten nézett rám, de mikor látta, hogy komolyan gondolom, bólintott. – Én… - Ittam egy kortyot, hogy lemossam a lenyelt falatot, és csak aztán folytattam a mondatot. - …csak elvesztettem a nyakláncomat, azt hittem, hogy beesett az ágyba valahová. Azt próbáltam megkeresni – igyekeztem megmagyarázni a dolgot.

- Ó, értem… És meglett? – érdeklődött Lucinda most már csevegőbb hangon.

- Nem, sajnos, nem.

- Segítsek megkeresni? – ajánlotta fel.

- Nem kell, majd meglesz – vontam meg a vállamat azt tettetve, hogy nem érdekel annyira a dolog. Valójában, biztos voltam benne, hogy ha felforgatnánk az egész szobát, akkor sem találnánk meg a láncot. Túl sok volt a véletlen egybeesés… - vetettem gyanakvó pillantást Lucinda felé. - Ülj le, amíg eszem, utána pedig segíthetnél felöltözni… - dobtam egy kenyérdarabot a számba, miközben megpróbáltam helyre tenni a gondolataimat. – Szóval… Mióta is élsz itt? – kezdeményeztem beszélgetést.

- Amióta az eszemet tudom – mosolyodott el.

- És a szüleid? – érdeklődtem. Az arcáról hirtelen lehervadt a mosoly.

- Az anyámat máglyán megégették boszorkányként, az apám pedig elmenekült, és itt hagyott – felelte, mire a számban lévő kenyérdarab hirtelen keserűbbnek tűnt.

- Sajnálom…

- Semmi baj. Még kicsi voltam, nem is emlékszem rá igazán – vonta meg a vállát, de az arcán láttam, hogy valójában még nem dolgozta fel teljesen a múltat. – Casimir úrfi mentett meg. Ő egy igazi angyal! – mosolyodott el ismét halványan. Az ajkamra haraptam, hogy ne csússzon ki véletlenül egy megjegyzés a feltételezésével kapcsolatban.

- Hogy mentett meg? – nyeltem le egy újabb falatot.

- Három éves voltam. Az anyám hóhérjai éppen azon tanakodtak az utca közepén, hogy vajon, én is boszorkány vagyok-e, és vessenek tűzre, vagy inkább vigyenek el egy lelencházba, mikor Casimir úrfi arra járt az édesanyjával. – Megborzongtam a gondolattól, hogy léteznek olyan emberek, akik egy gyereket a lángok közé tudnának lökni. – Pénzt adott, hogy elhozhassanak magukkal. Legalább is, így mesélte Magdalena…

- Szóval, te ismerted Casimir édesanyját?

- Igen. Kedves nő volt – csillantak fel Lucinda szemei. – Mindig megengedte, hogy kimenjek vele kertészkedni.

- Akkor otthon érzed itt magad, igaz? – nyújtottam felé egy almát a tálcámról.

- Igen, szeretek itt élni – vette el félénken.

- És Casimiren, Keith-en, Magdalenán és rajtad kívül él még más is a házban? – folytattam az óvatos faggatózást.

- Nem – forgatta az almát a kezében Lucinda. – A többiek csak itt dolgoznak, de a városban laknak a családjukkal.

- Nem lakik itt egy szőke, hosszú hajú nő sem? Mintha láttam volna tegnap valakit az ablakból… Talán, Keith menyasszonya lehetett – haraptam gyorsan egy újabb falatot a kenyérből. Féltem, hogy Lucinda rájön, miért is kérdezősködöm, de szerencsére, a hangja fesztelennek tűnt, mikor válaszolt.

- Nem, Perlina kisasszonynak fekete a haja. De nem ismerek olyan szőke hajú nőt, aki erre felé járhatott… - meredt a távolba a gyermeki tekintet elgondolkozva.

- Lehet, hogy csak rosszul láttam – legyintettem. – Sötét volt – tettem hozzá magyarázatképpen, nehogy Lucinda a korábbi viselkedésem után még azt is higgye, hogy hallucinálok. – Nyugodtan edd meg azt az almát – mosolyodtam el. Lucinda még mindig játszadozott vele, mintha nem merte volna megenni a jelenlétemben.

- Nagyon kedves a kisasszony, de nem igazán vagyok éhes – rázta meg a fejét.

- Persze, te biztosan ettél már – jutott eszembe, hogy milyen későn is ébredtem.

- Nem, nem igazán… Előkészítem a kisasszony ruháját – tette le a gyümölcsöt az asztalra, aztán a hatalmas szekrényhez lépett, és kitárta azt.

- Lehetne valami kényelmeset? – néztem félve a fűzők felé. Azt terveztem, hogy ha már egyedül maradtam a házban – legalább is, Casimir és Keith távol volt -, akkor körbejárok mindent – hátha találok valamit, ami segít rájönni, mi történt az éjszaka vagy mivel segíthetnék Casimiren -, és ehhez nem igazán tűnt megfelelő öltözéknek egy olyan ruha, amelyben akkor is megfulladok, ha meg sem mozdulok.

Miután végeztem az evéssel, és Lucinda segítségével felöltöztem, úgy döntöttem, hogy későbbre hagyom a matraccal való újabb küzdelmet. Minél előbb fényt akartam deríteni az összes sötét titokra, amely veszélyeztette a saját és a világom jövőjét.

Lucindát visszaküldtem a konyhába a maradékkal, aztán körbenéztem a szobában valami használható fegyvert keresve. Átkutattam a szekrényeket és fiókokat, és bár az ékszerektől kezdve, a gyertyákon át mindenfélét találtam, kereszt nem volt a szobában lévő tárgyak között.

Már éppen kezdtem feladni, mikor a pillantásom a falon lévő festményre vándorolt. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázom majd meg a dolgot, ha észreveszik, de most ezzel törődtem a legkevésbé – egy vámpír fogai és egy kis szidás közül észszerű volt, hogy a másodikat választom.

Leakasztottam a festményt a falról, és letettem a földre. Aztán felemeltem a lábam, és a keretre tapostam teljes erőmből. A fa megreccsent, de nem tört el, ezért újra és újra megismételtem a mozdulatot, míg végül meg nem adta magát egy jókora keretdarab. Elégedetten hajoltam le az újdonsülten kinevezett karómért, és közelebb emelve a szememhez megvizsgáltam. Tökéletes! – fogtam marokra.

Most, hogy volt mivel védekeznem, sokkal nyugodtabban léptem ki a folyosóra. Végigsiettem rajta, és egyenesen a földszint felé tartottam. Volt egy olyan megérzésem, hogy abban a bizonyos pinceszobában kell kezdenem a keresgélést, amelyről Lucinda szólta el magát előző nap.

- Az Úrfi azt mondta, hogy le kéne vágni a belógó ágakat – hallottam meg Magdalena hangját, mire gyorsan behúzódtam a fal mellé. Egy férfihoz beszélt, aki az öltözéke alapján valami kertészféle lehetett. Megvártam, amíg kimennek a házból, aztán gyorsan lesiettem a lépcsőn, és elindultam a hátsó folyosók egyikén.

A pincébe vezető lejáratot nem volt túl nehéz megtalálni, de az már annál nehezebb feladatnak bizonyult, hogy a félhomályban ne essek hasra. A kanyargó folyosókon haladva minden eddigi biztonságérzetem elszállt. Az érzékeim kiélesedtek, és a halk reccsenések is úgy visszhangoztak a fejemben, mintha legalább is, óriások döngő lábait hallottam volna. Kezeim elfehéredve szorították a fadarabot, miközben azon gondolkoztam, hogy fogok egyáltalán visszatalálni a felszínre.

Egy kanyar után végre találtam egy ajtókkal teli folyosót, ami megint fokozta kissé a minimális szintre apadó kalandvágyamat. Megpróbáltam benyitni mindenhová, és szerencsémre, az ajtók nem voltak zárva. A legtöbb egyszerű lomokat rejtett, de találtam olyat is, amit csak a pókok laktak.

Az utolsó ajtóhoz érve megtorpantam, mivel egy hatalmas lakat lógott rajta. Megrángattam a fémszerkezetet, és elgondolkozva dörzsöltem meg a homlokomat – az előző szobákban nem láttam semmi olyasmit, amivel le tudtam volna feszíteni a zárat -, aztán végül beugrott a megoldás kulcsa – majdnem szó szerint. Lucinda hajtűket is használt a kontyomhoz, amelyek most kifejezetten jól jöttek.

Biztos kezekkel nyitottam ki a lakatot – végre volt valami, amiben jó voltam. Hale-lel csináltunk már ilyet egy párszor, mikor tizenkét-tizenhárom évesek voltunk. Találtunk egy régi drótkerítést, amiből levágtunk pár darabot, hogy különböző zárak kinyitását gyakoroljuk, és mikor már jól ment, élesben is kipróbáltuk a tudományunkat.

Szerencsére, a vámpírokat szolgáló emberek az uraikat majmolva ragaszkodtak a régi tárgyakhoz, így ahelyett, hogy valami modern biztonsági rendszerrel őrizték volna a dolgaikat, egyszerű lakatokat és zárakat használtak. Persze, ehhez még nagyban közrejátszott a bennük lévő önteltség is, amely miatt azt hitték, senki sem elég bátor meglopni őket.

Hát, mi voltunk olyan bátrak! – vagy a mai szememmel nézve ostobák. Hale kiszemelte azokat a házakat, ahol éppen nem voltak otthon, így nagyjából biztonságosan végrehajthattuk a kis akcióinkat. Természetesen, mindezt apám tudta nélkül. Ha rájött volna, hogy éjszakánként kilógunk a felszínre, hogy ételt és egyéb értékeket szerezzünk, az élve nyúzás lett volna a legkevesebb, amit kapunk. Csak a kiképzés óta értettem meg, hogy tökéletesen igaza lett volna. Hale-lel játékként fogtuk fel akkor még azt, ami valójában az életünkbe kerülhetett volna.

A lakat halk kattanással adta meg magát kizökkentve a régi életem emlékeiből. Vigyorogva nyitottam ki az ajtót, hogy aztán elkerekedett szemekkel lépjek be a szobába. Bár eddig nem tudtam, most már biztos voltam benne, hogy megtaláltam Casimir titkos szobáját.

Oldalt polcok sora állt, melyeken üvegekben és edényekben különféle folyadékok, szárított növények, és egyéb olyan anyagok voltak, amelyekről tudni sem akartam, mire valók, a szoba közepén pedig egy hatalmas asztal volt. Az egyik oldala tele volt pakolva mindenféle furcsa gépezettel, a másik pedig úgy nézett ki, mint egy kémialabor.

Az asztal legtávolabbi részén egy apró üst fortyogott. A benne lévő barnás színű trutyi – ez volt rá a legmegfelelőbb szó – egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. Beleszagoltam a levegőbe, és elfintorodtam – a szaga sem volt a legkellemesebb.

A szemem hirtelen megakadt valami fehéren. Kíváncsian emeltem fel az ismerős zsebkendőt, és elakadó lélegzettel néztem a kis lyukra a közepén. Miért vágta ki Casimir azt a részt, ahol a vérem… Ó, te jó ég! – pillantottam az üstre.

Nem hittem a mágiában vagy a woodoo-ban – ezek mind érdekes mesék voltak csak a számomra -, de a gondolattól, hogy a véremet a vámpírok leendő nemzője és vezetője felhasználta valamihez, kivert a víz. Mihez kellhetett neki a vérem? Csak ezért adta nekem azt a rózsát? Az egész kedves gesztus egy csel volt? – futott át rajtam a csalódottság, aztán mikor felismertem az érzést, azonnal el is hessegettem magamtól.

Zaklatottan tettem vissza a zsebkendőt, aztán tovább vizsgáltam az asztalon lévő dolgokat. Találtam néhány kést – ami valószínűleg az alapanyagok szeletelésére volt előkészítve, mert egy fából készült deszka mellett feküdt -, pár újabb üvegcsét, és egy díszes dobozt, amely azonnal felkeltette a figyelmemet. Az ujjaim érdeklődve futottak végig a faragott díszítésen.

Letettem a karót magam elé az asztalra, aztán a kezembe vettem a dobozkát, hogy leemeljem a tetejét, és megnézzem a tartalmát.

- Szóval, idetaláltál… - Az ijedtségtől a doboz kiesett a kezemből, és hangosan csattant a földön, a belőle kiguruló szív pedig véres nyomot hagyott maga után a kőpadlón.

2010. április 23., péntek

Vadász-szenvedély - 4. fejezet

Kérésre frisselek egyet ebből is, amíg nem lesz új fejezet a Démoni érintésből. :)



4. fejezet

A vad szimata


„Aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen, hanem
annak ellenére , hogy bármilyen.”
(Idézet Simonyi Imrétől.)


Tudtam, hogy ő az. Ron az ágyamra fektette, és amíg elrohant egy tiszta törölközőért és vízért, odaültetett mellé, hogy a kezemmel a vérző sebet nyomjam. Akkor döbbentem rá. Az illatából. Pontosan olyan volt, mint az utcán, mikor a házfalhoz préselt. Borsmenta. Friss és izgató. Sokkosan ültem az ágyam szélén, és nem tudtam, mit is gondoljak. Hónapokig rettegtem tőle, aztán megszoktam a jelenlétét, végül megmentette az életem. Félelemben tartott, de sosem bántott.

Először szólni akartam Ronnak az egész esetről, de tudtam, ha elmesélném neki, hogy ez az ismeretlen férfi hónapokig zaklatott és követett, akkor valószínűleg dühében hagyná elvérezni. Ron jó ember volt, de nagyon forrófejű.

- Nem, az utcán találtam. Nagyon vérzik. Gyere ide! Siess! – hallottam meg a hangját, amikor visszatért a szobába. – Felhívtam Hermionét, mindjárt itt lesz – közölte velem, miközben elhúzta a kezemet az idegen válláról.

- Hogy van? – kérdeztem.

- Elég szarul néz ki, haver. Jól elbántak vele. Pedig ez még nem is a legrosszabb környék a városban – szusszantott dühösen Ron, miközben a seb körül matatott. – Hermione azt mondta, hogy tegyek rá nyomókötést, amíg ide nem ér.

- Sok vért veszített?

- Igen, de… Nem lesz baj. Hermione nem sokára itt lesz, és segít – ütögette meg a vállamat bátorítóan Ron a szabad kezével.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de minden egyes percet óráknak éreztem. Legszívesebben fel-le járkáltam volna, de ebben a lelki állapotban, bármennyire is ismertem az otthonom minden egyes kis szegletét, biztos, hogy mindennek nekimentem volna. Leültem az egyik fotelbe, és toporgással vezettem le a feszültséget.

Mikor kopogtatás hallatszott, úgy ugrottam fel, mint akit bolha csípett meg.

- Maradj, kinyitom! – fordultam az ágyam felé, ahol Ront sejtettem. A fal mellett tapogatózva indultam el az ajtóhoz, és remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, mikor meghallottam Hermione hangját a túloldalon.

- Szia, Harry! – lépett be, és félretolva az útból, becsukta az ajtót. – Merre van?

- A hálóban… - feleltem, és elindultam Hermione után.

- Ron Weasley, mi a fenét… - kezdte, majd mikor meglátta az ágyon fekvő sérültet, elhallgatott. – Engedj oda! – Hallottam a parancsoló női hangot. Szörnyen idegesített, hogy nem látom, mi történik éppen, de nem akartam Hermionét megzavarni munka közben a kérdéseimmel. A városi kórházban dolgozott sebészként, ezért tudtam, hogy jobb kezekben az „árnyékom” nem is lehetne.

Majdnem egy óra telt el, miközben Hermione néha kért ezt-azt Rontól, és fáradhatatlanul dolgozott. Egy halk, megkönnyebbült sóhaj jelezte számomra, hogy végre végzett.

- Gyertek ki, beszédem van veletek! – Hermione hangja ellenkezést nem tűrő volt, így felálltam a fotelből, és a konyhába mentem a barátaim után. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megkaptuk a fejmosást. – Teljesen meg vagytok veszve? Mi a fenéért nem hívtátok ki a mentőket? Egyfelől el is vérezhetett volna, mire ideérek – kezdte, mire elsápadtam. – Nyugi, Harry, nem történt meg. Most már jól van – tette hozzá gyorsan, hogy megnyugtasson. – Másfelől, fogalmatok sincs róla, hogy ki ez a férfi. Mi van, ha valami alvilági figura? Csak úgy felhozol Harryhez egy vadidegent? Elment az eszed, Ronald Weasley?

- Hermione, mi… - kezdtem volna magyarázkodni, mikor Ron megszólalt.

- Nem is vadidegen.

- Tessék? – Hermione és én egyszerre szólaltunk meg. A döbbenettől hirtelen megint minden összezavarodott a fejemben. Lehetséges, hogy ismerem őt? De hát, honnan?

- Nem vadidegen. Láttam már itt. Azt hiszem, a szemben lévő házban lakik. Emlékszel, mikor múlt karácsonykor jöttünk Harryhez azzal a sok csomaggal, és leejtetted a legfelsőt? A pasi meg csak úgy simán elsétált mellettünk, pedig látta, hogy tele mindkét kezünk. Még dühöngtem is rajta, hogy milyen bunkó – mesélte Ron.

- Tényleg… - helyeselt most már Hermione is. – Már emlékszem rá.

- A szomszéd házban… - motyogtam magam elé, miközben az emlékeimben kutattam a nem messze lakó férfi arca után. Nekem is látnom kellett már, még mielőtt a balesetem bekövetkezett volna. Biztos, hogy már láttam őt.

- Harry, jól vagy? – simított végig az arcomon Hermione. – Elsápadtál.

- Hogy néz ki? – tértem ki a kérdés elől.

- Mármint a férfi az ágyadban? – kérdezte értetlenkedve Ron, mire elpirultam. – Hát, elég ijesztő… Olyan, mint egy denevér. Hosszú, fekete kabát volt rajta, és még az ingében lévő zsebkendő is fekete.

- Ezt meg honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Csak nem kutattad át szerencsétlent, amíg nem volt magánál?

- Nem… Én csak… Miközben az ágyhoz vonszoltam, kiesett a zsebéből.

- De, hogy néz ki? Mármint, milyen a hajszíne, az arca, milyen magas? Hogy néz ki? – ragadtam meg izgatottan Ron karját.

- Miért olyan fontos ez?

- Idegesít. Biztosan láttam már régebben, de nem tudom, ki ő. Csak, szörnyen kiborít, hogy nem emlékszem, és nem látom, és… - fáradtan rogytam le a konyhaasztal melletti székre.

- Ó, Harry… - Hermione letérdelt elém, és megszorította a kezeimet. – Azt hittem, hogy már túl tetted magad azon, hogy…

- Hogy vak vagyok? – hajtottam le a fejem. – Megszokni, meg lehet, de elfogadni… Az nem megy – ráztam meg a fejem, mire két puha kar ölelt szorosan magához. Mindig szerettem Hermione ölelését. Olyan meleg volt, és édes illatú. Azt hiszem, ilyen lehet egy anya ölelése. Biztonságot nyújtó és megnyugtató.

- Hé, hé, hé… Haver… Az egy percnél hosszabb ölelés már nem engedélyezett a feleségem esetében – nevetett fel Ron, majd fájdalmasan felszisszent, mikor Hermione belebokszolt a karjába. – Na szép… Nem elég, hogy a legjobb barátomat ölelgeti, most még bántalmaz is – panaszkodott, mire Hermione és én is felkuncogtunk.

- Nem akarsz lepihenni? Elég nyúzottnak nézel ki, Harry… - kérdezte végül pár pillanatnyi csend után barátnőm.

- Az ágyamat elfoglalták…

- Jaj, tényleg… És a kanapé? Nem túl kényelmes, de talán pár órácska pihenésre jó lesz… - ajánlotta Hermione, és mielőtt válaszolhattam volna neki, már húzott is fel a kezemnél fogva.

Ahogy letettem a fejem, abban a pillanatban éreztem csak meg, milyen fáradt is voltam. Behunytam a szemeimet, és rögtön el is aludtam.

2010. április 13., kedd

Démoni érintés - 3. fejezet

3. fejezet




Azt hittem, hogy majd a szobám magányában megkönnyebbülök, de nem így történt. A hűvös párnába fúrtam a fejemet, de a szégyenérzet lángjai még így is marcangoltak belülről. Hogy amiatt, mert embert akartam ölni, vagy amiatt, mert egyszerűen képtelen voltam megtenni – még a jövő ismerete ellenére is -, nem tudtam. Ha apám most látna, csalódott lenne. És Hale is…

Hosszú hónapokat készült arra, hogy végezzen Casimirrel és bosszút álljon a családjáért és az emberiségért, nekem pedig megvolt a lehetőségem, hogy végrehajtsam helyette a feladatot, mégsem tettem meg. Csak egy gyáva és gyenge nő vagyok, semmi több. Paytonnak igaza volt, mikor megkérdőjelezte a jelenlétemet a programban, és azt mondta, hogy csak apám miatt vehetek részt. Hale akkor megvédett, de most már biztosan nem tenné – csordult végig egy újabb könnycsepp az arcomon.

Egy hangos gyermeki kacaj zavarta meg az önmarcangolásomat. Lassan tápászkodtam fel az ágyról, aztán az ablakhoz sétáltam, és egy kicsit arrébb húzva a függönyt kukucskáltam ki. Az épület előtti udvaron Lucinda éppen a sérült őzet ugrálta körbe lelkesen, miközben Casimir valami vicces történetet mesélhetett neki, mert a kislány újra és újra felnevetett.

A férfi arcán vidám mosoly ült, kezei az állat fejét simogatták gyengéden. Amint odaadtam neki az erdőben a bőrtáskát, egy kürttel magához hívta a két szolgálófiút és Keith-t, majd szekeret hozatva hazavitette az őzet, ellátta a sérülését, és befogadta arra az időre, amíg felgyógyul. Hihetetlennek tűnt a számomra, hogy a két Casimir, akit ismerek, egy és ugyanaz a személy.

Mitől fog szörnyeteggé válni? Mi lehet az oka, hogy ez az életvidám, kedves férfi az örök életet és kárhozatot választja? Hogyan lesz belőle kegyetlen, hidegvérű mészáros? Újra és újra végigfuttattam a tekintetemet a finom vonásokon, de egyszerűen nem tudtam rájönni a szörnyű titokra.

Aztán a levegő hirtelen a tüdőmben akadt. Mi lenne, ha kideríteném az okát? Ha megállítanám őt, mielőtt elvesztené a lelkét? Akkor nem kéne gyilkossá válnom, de megmenthetném a jövőnket. Az izgalomtól megremegett a gyomrom.

Azonnal az fésülködőasztal elé léptem, és megpróbáltam emberi kinézetet varázsolni magamnak – nem túl nagy sikerrel. A hajtűk használata nem volt megszokott az én világomban, ezért gyorsan leeresztettem a hajamat, és végighúztam rajta párszor a hajkefét, viszont a szemem vörösségével nem tudtam mihez kezdeni. Fogalmam sem volt róla, hogy a sok kencefice az asztalon, mire is való pontosan, így nem mertem sminkeléshez használni őket. Legközelebb meg kell figyelnem, hogy Lucinda mit mire használ, amikor segít a reggeli készülődésnél…

A szoknyámat enyhén megemelve rohantam le az emeletről, cipőim kopogtak a kövezeten. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, vettem egy mély levegőt, és felöltöttem az arcomra egy mosolyt.

- Á, megjött a másik szép hölgy! – biccentett felém Casimir egy félmosollyal az arcán, mire Lucinda és – legnagyobb bosszúságomra – én is elpirultunk a bóktól. – Jobban érzed magad?

- Igen, minden rendben – bólintottam. Miután visszaértünk, azt füllentettem, hogy szédülök egy kissé, és emiatt szeretnék visszavonulni a szobámba. – Csak nem szeretem a vért – rázkódtam meg, miközben az őz bekötözött lába felé pillantottam.

- Én segítettem az Úrfinak kitisztítani a sebet – fordult felém Lucinda csillogó szemekkel.

- Úgy bizony, nagyon ügyes kis segédem voltál! – borzolta össze ismét Casimir a szőke tincseket – úgy látszott, ez egy megszokott gesztus volt a kislány és közte, mert Lucinda ösztönösen belebújt az érintésébe.

- Szóval, értesz az ilyesmihez? – intettem az őz felé.

- Mihez? – Casimir arcáról hirtelen leolvadt a mosoly.

- Hát, az orvosláshoz – tartottam a kezemet az őz orra elé, aki megszaglászott, aztán végignyalta a kezemet.

- Ó, Casimir Úrfi jobb, mint az igazi gyógyítók. Saját maga keveri a gyógyszereket a pinceszobában, és…

- Elég volt! – szakította félbe Casimir hangja keményen Lucinda elragadtatott szónoklatát. Meglepetten néztem fel rá – tekintete jégcsapként fúrta keresztül a riadt gyermeki tekintetet egy másodpercre, aztán mikor észrevette, hogy figyelem, megenyhültek a vonásai. – Ne untasd Ricát a fecsegéseddel… – utasította rendre kedvesebb hangon a lányt.

- Sajnálom… - motyogta maga elé Lucinda megszégyenülten gyűrögetve a szoknyáját, miközben behúzott nyakkal pislogott fel a gazdájára, mintha valami rosszat tett volna.

- Menj, segíts Magdalenának a konyhában – intett Casimir a ház felé a fejével. Lucinda azonnal engedelmesen bólintott, aztán elsietett.

- Nem zavar, ha mesél – szólaltam meg, miután a kislány eltűnt az ajtó mögött. Biztos voltam benne, hogy nem azért kapta a szidást, mert csacsogott. Casimir valamiért nem akarta, hogy tudomást szerezzek arról, ami a pinceszobában folyik.

- Mert nem hallottad még, mikor igazán belelendül – nevetett fel öblös hangon, majd a karját nyújtva nekem a kert felé vezetett.

- Azt hiszem, eleget leszek itt ahhoz, hogy megtapasztaljam. – Próbáltam őszintének tűnő mosolyt ölteni, mikor Casimir kíváncsian rám emelte a tekintetét.

- Ez azt jelenti, hogy elfogadod az ajánlatomat, és az esküvő után is velünk maradsz? – A hangja lelkesnek tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy őszinte is.

- Igen – bólintottam. Ragyogó mosoly ült ki a férfiarcra, nekem pedig félre kellett néznem egy másodpercre, hogy ne vörösödjek el teljesen. Casimir túl jóképű volt, de nem hagyhattam, hogy ez hatással legyen rám vagy a terveimre. Ő csak egy gyilkos! – ismételgettem magamban. Vagyis az lesz, ha nem maradok teljesen józan, és nem mentem meg a lelkét.

- Ez a hír igazán boldoggá tesz! – emelte fel a karjáról a kezemet, és egy csókot lehelt rá. Zavartan köszörültem meg a torkomat.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg gyorsan témát váltva.

- Természetesen.

- Mikor idehoztál, azt mondtad, a városban lakók titokzatos úrfinak tartanak, és megígérted, hogy elmagyarázod, miért… - emlékeztettem.

- Ó, igen, persze… - bólintott szórakozott csillogással a szemében. – Tudod, ha egy ilyen hatalmas birtokon élsz, elkerítve a világtól, az nem furcsa. A felső réteg szeret elkülönülni. Viszont, ők dicsekedni is szeretne azzal, hogy a felsőbb réteghez tartoznak. Ünnepségeket rendeznek, vendégeket hívnak, szolgák garmadát tartják maguk mellett, akik elviszik a gazdagságuk hírét az egyszerű embereknek is.

- Te nem ilyen vagy.

- Nem igazán. Sosem tartok ünnepségeket és csak annyi szolgáló dolgozik itt, amennyire tényleg szükségem van. Nem szeretek kérkedni azzal, ami nem az én érdemem – vonta meg a vállát.

- Ez igazán… jó tulajdonság – gondolkoztam el meglepetten. Még mindig sokkolt, hogy Casimir mennyire különbözik a jövőbeli énjétől.

- És az igazság az, hogy nem nagyon vagyok oda az emberekért. Nem tudják értékelni, amijük van. Csak akkor jönnének rá, hogy milyen jó dolguk volt, ha elvesztenének mindent. Néha annyira ostobák, felszínesek és idegesítőek – sóhajtott fel fáradtan. Haragosan szaladt össze a szemöldököm. Na, ez a kijelentés már sokkal inkább illett a Casimirről alkotott képembe! Megtorpantam, és kihúzva magamat a férfikarból, szembefordultam vele.

- Lehet, hogy csak nem ismered őket eléggé. Minden egyes emberélet fontos! Nem tudhatod, hogy ki mire rendeltetett ebben a világban, és senkinek nincs joga eldönteni, ki élhet és ki nem! Nem vagyunk istenek! - kapott el az indulat. Hirtelen láttam magam előtt Hale édesanyját, aki esténként mindig mesét mondott nekünk gyerekként, a kishúgát, akinek egy félkarú műanyagbaba volt a legkedvesebb játéka, és az édesapját, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy ételt lopott egy vámpír talpnyalójától a családjának. Kivérezve hagyták őket a kivégzőtéren a többi áldozattal együtt, hogy példát statuáljanak velük. Nem néztük végig a halálukat – apám nem engedte -, de el tudtam képzelni, milyen érzés lehet, mikor vámpírok táplálkoznak az ember testéből úgy, hogy érez minden egyes harapást.

- Nyugalom, Rica! – A hihetetlenül kék tekintet döbbenten meredt rám, én pedig reszketve fordítottam félre a fejemet. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de hirtelen elöntötte a vörös köd az agyamat, és nem voltam képes uralkodni magamon. A kezeim még mindig ökölbe voltak szorulva, és bármennyire is igyekeztem, az izmaim nem voltak képesek elernyedni. Casimir ujjai az állam alá kúsztak, és addig nyomták finoman a fejemet, amíg a szemébe nem néztem. – Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. Félreértettél engem… Nem kívánom egyetlen ember halálát sem, sőt! Az, hogy egymást pusztítják babonák miatt… Ez a szememben ostobaság. Titokzatosnak tartanak, csak mert jobban szeretek egyedül vagy a családom körében lenni, mint idegenek közé járni, és mert értek olyan dolgokhoz, amelyekhez szerintük nem lenne szabad – magyarázta halkan, mintha attól félne, valaki kihallgat minket. – Ha nem az lennék, aki vagyok… Ha nem élvezném bizonyos emberek támogatását… Már én is rég egy máglyán égnék – ismerte be. – Hogy gondolhattad, hogy nem számít nekem az élet? – nézett rám olyan szomorúsággal a szemeiben, hogy hirtelen lelkiismeret-furdalásom támadt.

- Nem… Én nem… - próbáltam tiltakozni. – Csak, amit mondtál…

- Sajnálom… Édesanyádat juttatta eszedbe, igaz? – szomorodtak el a vonásai, miközben ismét a karjába fűzte az enyémet, és tovább vezetett. Fogalmam sem volt, miről beszél, de bólintottam. – Ne haragudj rám! Nem akartalak felzaklatni. Tudod… - gondolkozott el egy pillanatra. – Egyszer gyerekkoromban láttam az édesanyádat. Hasonlítasz rá.

- Igazán? – nyeltem nagyot. Ez a téma túl kényesnek tűnt…

- Igen. Persze, nem külsőleg – nevetett fel halkan. – Ha nem tudnám, hogy az ő lánya vagy, el sem hinném – mért végig oldalra pillantva. Idegesen pillantottam körbe.

- Gyönyörű ez a kert… - tereltem ismét másra a szót gyorsan. Csak most vettem észre, hogy már a bokrok takarásába sétálgatunk. Tegnap ilyenkor még azt tervezgettem, hogy itt követek el egy gyilkosságot – borzongtam meg kissé.

- Régen édesanyám ápolta. Nagyon szerette a növényeket – meredt a távolba a kék tekintet, mintha szomorú emlékképeket látna maga előtt délibábként felbukkanni.

- Fogadjunk, hogy a rózsa volt a kedvence, igaz? – próbáltam meg oldani a feszültséget. A külső bokrokon gyönyörű vörös, a kert belsejében lévőkön pedig fehér rózsák nyíltak.

- Tévedsz… - rázta meg a fejét Casimir legnagyobb meglepetésemre. – Ezek az én kedvenc virágaim – lépett az egyik bokorhoz, aztán egy mozdulattal letört egy félig kinyílt vörös rózsát. Az orrához emelve mélyen beszívta az illatát, aztán felém nyújtotta a virágot.

- Köszönöm – nyúltam ki, hogy átvegyem. Éles fájdalom hasított belém, ahogy a tüske felhorzsolta a bőrömet, és az ajkaimat halk, önkéntelen szisszenés hagyta el. Mielőtt a számba vehettem volna az ujjamat, egy kéz fonódott a csuklómra.

- Sajnálom, az én hibám – húzta elő a nadrágövére kötött fehér zsebkendőt Casimir, majd óvatosan az ujjam köré tekerte.

- Semmi… semmi baj – nyeltem nagyot. A mi világunkban egy ehhez hasonló apró seb akár halálos is lehetett volna. Ha egy vámpír közelében történik egy ilyen baleset, és kiszagolja… A gondolattól éreztem, hogy elsápadok, és a lábamból kifut az erő.

- Hé, hé! – kapott el az utolsó pillanatban a derekamnál fogva az erős férfikéz. – Látom, tényleg nem bírod a vért… Jól vagy?

- Aha – motyogtam, miközben próbáltam ráfókuszálni a világra, ami forgott velem. Mikor halk kuncogást hallottam a fülem mellől, forróság öntötte el a testemet. Csak most tudatosult bennem, hogy mindkét karomat Casimir nyakába fontam, az ő kezei pedig a csípőmön nyugszanak. Zavartan próbáltam meg eltolni magamtól, de ezzel csak azt értem el, hogy megint összecsuklottak a lábaim, és még szorosabban vont magához.

- Látom… - nevetett fel ismét. – Gyere, ülj le egy kicsit! – húzott maga után megtartva szinte a teljes súlyomat, mert én képtelen voltam rá. Mikor ülő helyzetbe kerültem, megkönnyebbültem egy kissé. A meleg test távolabb került tőlem, és a világ is biztonságosabbnak tűnt úgy, hogy nem kellett a lábaim erejére hagyatkoznom. – Vegyél mély levegőket! – tanácsolta Casimir, miközben kisepert egy zavaró tincset az arcomból – ez a gyengéd gesztus egyáltalán nem segített abban, hogy összeszedjem magam.

- Sajnálom, totál lúzer vagyok… - hagyta el sóhajként az ajkaimat, mielőtt átgondolhattam volna, mit is mondok. Abban a pillanatban, ahogy az agyam ismét működni kezdett, ledermedtem. Nem mertem felnézni Casimirre, mert féltem attól, hogy mit fogok látni majd az arcán.

Eltelt jó pár másodperc anélkül, hogy bármi történt volna, én pedig kezdtem azt hinni, hogy valójában meg sem szólaltam hangosan, csak képzeltem. Óvatosan pislogtam fel a szempilláim alól, és egyenesen Casimir fürkésző pillantásával találtam szemközt magamat. Túl szép lett volna…

- Mi az a totál lúzer?

- Én csak… Azt jelenti, hogy nagyon szerencsétlen és ügyetlen vagyok – magyaráztam természetesnek szánt hangon. – A mi vidékünkön így mondják… - Lélegzetvisszafojtva vártam a nyilvánvaló füllentésemre a reakciót. Casimir egy másodpercig még figyelt engem, aztán bólintott.

- Értem. Totál lúzer… - ismételte meg ízlelgetve az újonnan tanult szavakat. – Nem vagy totál lúzer – mosolygott rám. Csak most vettem észre, hogy a rémülettől a szívem majdnem szétrepeszti a bordáimat. – Fáj még? – fogta meg újra a kezemet, és letekerve az ujjamról a zsebkendőt, megvizsgálta a sebemet.

- Egy kicsit – vallottam be kissé megkönnyebbülve attól, hogy az előbbi hibámon ilyen könnyen túlléptünk.

- Csak egy pillanat… - pattant fel mellőlem hirtelen. Az egyik bokorhoz sétált, letört róla egy újabb rózsaszálat – ezúttal egy hófehéret –, majd az oldalán lévő tokból előhúzott egy tőrt, és levágta róla a szúrós töviseket. – Ez megy a hajad színéhez – térdelt le ismét elém, és a tincseim közé tűzte a virágot.

- Köszönöm – sütöttem le a szemeimet, de így is magamon éreztem az égető pillantást.

- Mondták már, hogy gyönyörű vagy? – A kérdéstől a tüdőmben rekedt a levegő. Létezik, hogy Casimir udvarol nekem? Nem, az lehetetlen… A rokona vagyok. Vagy legalább is, ő azt hiszi. Tisztára megőrültem, már képzelődöm! – nevetett fel a belső hangom.

- Csak az apám, de ő nem számít – vontam meg a vállamat.

- És én számítok? – jött a halk kérdés. Elkerekedett szemekkel néztem fel Casimirre.

- Tessék? – A hangom halk cincogásként hatott, mintha nem is én beszéltem volna.

- A leveleink miatt maradsz? Hogy… mellettem legyél? – Az erős férfikéz a sajátjába fektette a kezemet. A hirtelen pániktól dermedten meredtem rá. Mi a fene folyik itt? A kódexben erről semmit sem írtak – erre tisztán emlékeztem! Rodericát mindig úgy írták le, mint egy visszafogott nőt, akit sosem érdekeltek a férfiak. Vissza is utasított egy csomót közülük, és… Uramisten! Azért mondott mindig nemet, mert ő és… Casimir?

Úgy pattantam fel a kis kerti padról, mint Mrs. Ascot, mikor Hale rajzszöget tett a székére harmadikban.

- Rica? – A bizonytalan férfihangtól még jobban megijedtem. – Meg… meggondoltad magad? Azt írtad, semmi sem gátolhat minket…

- Nem… Igen… Én… - teljesen összezavarodva dadogtam leblokkolt aggyal.

- Cas! – Keith kiáltásától összerezzentem. Mikor kilépett az egyik bokor mögül, és meglátott minket, megtorpant, és furcsa tekintettel mérte végig a párosunkat. Vajon ő tud arról, ami Casimir és Roderica között folyt? Nem… Nem, biztosan nem. Akkor Casimir már korábban is próbálkozott volna nálam, de megvárta, amíg kettesben maradunk. – Bocsánat, azt hittem, egyedül bujkálsz itt…

- Mi történt? – jött a kérdés Casimirtől. A kezei ökölbe voltak szorulva, az arcizmait pedig mintha viaszból öntötték volna. Látszott rajta, hogy ideges, amiért félbeszakították a vallomását. Engem ezzel szemben elöntött a pillanatnyi megkönnyebbülés.

- Itt van Regan. Veled és Ricával szeretne beszélni. – Ég veled megkönnyebbülés…

- Miről? – kérdeztem, miközben most már tényleg az ájulás környékezett.

- Állítólag megtalálták a szolgálóid holttestét. – Keith hangja együttérző volt. Talán a sápadtságomat látva azt hitte, felzaklatott a hír.

- Rendben, menjünk – bólintott Casimir. Mielőtt még odanyújthatta volna nekem a karját, Keith megelőzte. Nem mertem hátrafordulni, hogy megnézzem Casimir reakcióját, csak elfogadtam a felajánlott gesztust, és elindultam a ház felé.

Mit csinálok, ha rátaláltak Rodericára? – futott át rajtam a rémület. Felderengett előttem a rémkép, ahogyan a tűz lángjai nyaldossák a testemet, mikor boszorkányként megégetnek majd. Emellett a gondolat mellett Casimir közeledése nem is tűnt olyan lényeges problémának. Hiszen, mennyire lehetnek komolyak az érzései, ha eddig csak leveleztek, és még csak nem is látta az igazi Rodericát soha…

- Regan – köszöntötte Casimir a lovagot, mikor beléptünk a házba. A férfi az előtérben várakozott ránk tegnapi társával együtt, aki kedves mosollyal fogadott, és kissé meghajtotta magát, amint meglátott. – Mit tudtatok meg?

- Lehet, hogy ezt nem a kisasszony előtt kéne… Nem akarom felzaklatni – felelte halk hangon Regan Casimirnek, mintha ott sem lennék.

- Hallani akarom! Végül is, velem kapcsolatos… - vágtam közbe, mielőtt elküldhettek volna. – Elég erős vagyok, nyugodtan mondja – húztam ki magam. Regan Casimirre pillantott megerősítésként, és csak miután ő bólintott, akkor kezdett beszélni. Bosszúsan forgattam meg a szemeimet.

- Két holttestet találtunk az út mellett arra, amerről a kisasszonynak érkeznie kellett. Valószínűleg, a szolgálóiról van szó. Leszúrták őket. A kisasszony, ha elmondaná, hogyan is néztek ki pontosan, biztosra tudhatnánk, hogy ők azok… - fordult most először felém Regan. Az agyam ismét pörgésbe kezdett, hogyan vághatnám ki magam a slamasztikából. Halovány lila gőzöm nem volt róla, milyenek voltak Roderica szolgálói.

- Inkább megnézném őket. Úgy biztosabb a dolog – mondtam a lehető leghatározottabban. A férfitekintetek rosszalva fogadták az ötletemet, de nem foglalkoztam velük. – Hol vannak most?

- Egy szekéren a kapu előtt. De nem kéne ezt tennie kisasszony, nem túl szép látvány… - próbálkozott a vörös hajú lovag.

- Köszönöm… Hogy is hívják? – néztem rá kérdőn.

- Anwell, kisasszony – kaptam meg a választ.

- Köszönöm, Anwell, de nem kell aggódnia értem – mosolyodtam el halványan.

A következő pár percben igyekeztem erős maradni, hogy ne tűnjek teljesen idiótának. Láttam már halottat messziről, de sosem tudtam megszokni az érzést. Csak gyorsan rápillantottam a két testre, igazoltam, hogy ők voltak az szolgáim, aztán már fordultam is vissza. Örültem, hogy végig Keith karjába kapaszkodhattam, mert a látszat ellenére remegtek a lábaim. Regan hangja a szekértől pár méternyire állított meg.

- Még egy pillanat, kisasszony!

- Igen? – torpantam meg. Regan két hatalmas lépéssel előttünk termett, és az oldalára függesztett zsákocskából elővett valamit.

- Visszamentünk oda, ahol önt megtalálta az az Orson nevezetű férfi, és ez a földön hevert. Az öné, igaz? – lengetett meg előttem valamit, amin a napfény megcsillant. Kinyújtottam a kezemet, és hagytam, hogy a tenyeremen elfeküdjön az ékszer. A szemeim egy pillanatra elkerekedtek, aztán igyekeztem, megfegyelmezni a vonásaimat. Hale?

- Igen, az enyém – hazudtam, aztán átvettem az ékszert, és a markomba zártam, mire a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett – Hale itt van, Hale itt van. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez, de kétségtelen volt. A láncon lévő apró medál Hale édesanyjáé volt, ezért viselte fiú létére emlékként, bár mindig az inge alá rejtette, hogy ne gúnyolják miatta. – Most bocsássanak meg, de visszavonulnék a szobámba – kértem elnézést, aztán eleresztve Keith-t gyors léptekkel a ház felé indultam.

Az ágyamra huppanva nem bírtam levenni a szememet a kezemben tartott láncról. Az izgatottságtól feltöltődtem energiával, és úgy éreztem, szétrobbanok. Még csak két napja, hogy utoljára láttam Hale-t, de mintha ezer éve lett volna. Annyi minden történt azóta, és én szörnyen össze voltam zavarodva. Szükségem volt a tanácsaira, vagy legalább arra, hogy lássam őt. Mindig meg tudott nyugtatni a jelenléte, és már a gondolat is, hogy valahol a közelemben van, jól esett. Olyan volt számomra, mint egy báty. Valaki, akire mindig számíthatok, aki megvéd, aki tudja, mit kell tennem akkor is, ha nekem fogalmam sincs róla.

Azzal a tudattal hajtottam le a fejemet a párnára, hogy már nem vagyok egyedül, és bármi is történik majd, nem lesz semmi baj. Talán a megnyugvás érzése, talán még mindig a kimerültség volt az oka annak, hogy elszundítottam.

Először nem tudtam, mi ébresztett fel. Már sötét volt – és mivel odakint nem volt mesterséges világítás, mint az én jelenemben -, ezért szinte semmit sem láttam, mikor felnyitottam a szemeimet. Pár másodpercig csak mozdulatlanul feküdtem, aztán megéreztem a gyomromnál az ismerős, szorító érzést. Ledermedve feküdtem, mint aki sóbálvánnyá változott, csak a szívem vert eszeveszettül a mellkasomban. Bár nem láttam és nem hallottam semmit, biztos voltam benne. Nem vagyok egyedül a szobában…