Halloweeni blogturné (2022)

Üdvözlet minden szellemnek, vámpírnak, vérfarkasnak, boszorkánynak és az összes egyéb entitásnak a Blogturné Klub borzongatóan jó halloweeni turnéján!

Nem tudod, mit csinálj halloweenkor? Tarts velünk, segítünk kitalálni! Kövesd az egész napos turnénkat, mely során szuper könyveket, filmeket, finomságokat és egyéb kreatív ötleteket ajánlunk, hogy az év legborzongatóbb ünnepe valóban szuperül sikerüljön. Inspirálódj, játssz, és legyél Te négy nyertesünk egyike!

Booktag kérdések:

1) Witching hour – Egy könyv, amelyben szellemek járnak

Holden Rose A lapátos fickó című, fiataloknak szóló fantasyjében egy általános iskolás srác, Timo lakásában él egy szellem, a lapátos fickó. Timo először nem tudja eldönteni, hogy félnie kell-e tőle, vagy ártalmatlan, de mikor egy iskolai kvízverseny összehozza Kiokóval, rájön, hogy nagyobb bajban van, mint hitte. Az író tökéletesen adagolja az ijesztő elemeket úgy, hogy egy felnőtt is élvezhesse a történetet, de a fiatal célközönség számára is emészthető legyen a sztori.

2) Töklámpás – Egy rémisztő könyv, ami miatt este féltél lekapcsolni a lámpát

Max Brooks Ösztönlények című könyve egy, a vadon mélyén elzárt kis ökotelepülésről szól, ahová olyan emberek vonultak vissza lelkileg feltöltődni, akiknek elegük volt a nagyváros nyüzsgéséből. Egy vulkánkitörés után azonban már kényszerűségből ragadnak a településen korlátozott mennyiségű élelemmel, árammal, gyógyszerrel és egyéb az élethez szükséges dolgokkal. Ha ez nem lenne elég, a vulkánkitörés hatására eddig a világ elől a vadon legmélyén bujkáló lények, a Nagylábúak is előbújnak, és nem olyan cuki lények, mint a mesékben. Húsevők, és mint tudjuk, az ember hús. A település lakóinak nemcsak egymással kell összefogniuk (vagy épp megharcolniuk) a túlélésért, hanem ezekkel a hatalmas, vad, gyilkos lényekkel is. A Nagylábúak is elég ijesztőek és brutálisak voltak a könyvben ahhoz, hogy olvasás közben az éjszakáim ne legyenek nyugodtak, de a valódi rémálmaimat őszintén szólva az emberi természet okozta. Összezárva egy kis helyen korlátozott létfontosságú dolgokkal olyan emberekkel, akikben nem tudni, bízhat-e az ember... Vajon segíteni akarnak, vagy éjszaka átvágni a torkodat, hogy megszerezzék a kajatartalékodat? Az emberi természet sokkal ijesztőbb, mint akármilyen óriási, éles fogú szörny.

3) Zombiapokalipszis – Egy kellően vastag könyved, amivel akár egy (vagy több) zombival is végezni tudnál

A Jane Eyre az első regény, amit gyerekkoromban, olyan 6-7 évesen elolvastam, és mint "első" nagy hatással volt rám. Nemrég a Menő Könyvek az Örök kedvencek-sorozatban újra kiadta, és hát, az új, kemény borítós, több mint 600 oldalas kiadás elég vastag és életveszélyes ahhoz, hogy egy jól irányzott csapással leterítsek vele egy zombit. Az más kérdés, hogy inkább etetném meg az agyvelőmet a zombikkal, semmint hogy verekedésre használjam és meggyűrjem, összekoszoljam a könyvemet... XD

4) Bosszúállók – Nevezz meg öt könyves karaktert, akikkel cukorkagyűjtésre vagy rémisztgetésre indulnál halloween estéjén!

A Heartstopperből Nick és Charlie mindenképpen köztük lenne, mert imádom a két srácot, a legjobbszívűbb karakterek, akikről valaha olvastam. Aztán ott van a Minden kémiából Madeline Zott, aki egy nagyon cuki, szellemileg koraérett kislány, és imádnék vele a tudományokról, politikáról, filozófiáról stb. beszélgetni, miközben cukorkát gyűjtünk. A negyedik személy A Kalaposok-sorozatból Sam Lopkovitz lenne, mert belevaló, vagány kölyök, akire a bajban is lehet számítani, szóval ha egy "ellenséges" cukorkagyűjtő csapat ránk támadna, biztosan lenne ötlete, miképpen védjük meg magunkat. Végül Elisabetta Gnone Olga, a papírlány-sorozatából maga Olga lenne az utolsó választottam, aki csodás meséket talál ki, és biztosan elszórakoztatna minket egy kalandos rémtörténettel halloween estéjén.

5) Adsz vagy Kapsz – Milyen halloweeni jelmezben várnád a cukorkakéregetőket?

Életem során egyszer jártam halloweeni baráti összejövetelen, akkor boszorkánynak öltöztem, volt csúcsos kalapom is, meg minden... Szerintem ez a legegyszerűbb halloweeni öltözék, amiben kényelmesen is érzem magam, szóval maradok a boszorkányjelmeznél.

6) Szellemház – Milyen rémisztő dekorációval látnád el a lakásod/házad környékét?

Katherine Arden Apró terek című halloweeni ifjúsági horrorregénye után számomra nincsen ijesztőbb, mint egy élethű, mozgó madárijesztő. Szóval szerintem ilyen nagyon emberinek kinéző, valamilyen mechanikus szerkezettel mozgásra bírható madárijesztőket és rémisztőre faragott tökfejeket tennék ki mindenhová.

+1) Melyik fiktív világban töltenéd legszívesebben a halloweent?

Korábban, ha erről kérdeztek volna, rávágom, hogy a Harry Potter világában, de jelen pillanatban inkább a Heartstopper világát választanám. Charlie, Nick és a barátaik olyan pozitív energiát árasztanak magukból, annyi szeretetet, elfogadást, hogy arra nagy szüksége lenne mindenkinek ebben az egyre rosszabb irányba haladó, gyűlölettel és fásultsággal teli világban. Nekem is. Szóval én Charlie, Nick, Tao, Elle, Darcy, Tara és Tori (ha a filmet is belevehetjük, akkor hozzátenném még Imogent is) társaságában tölteném most legszívesebben a halloweent.

És akkor jöjjön néhány könyves halloweeni alkotás a hangulat kedvéért... :)

Harry Potter – Draco, Hermione és a kisfiuk tökjelmezben

Harry Potter – Harry, Ginny, Hermione, Ron, Draco, Neville, Luna és az ikrek, George és Fred halloweenpartira menet

Twilight – Edward, Bella és Jacob halloweeni tökbe faragott üzenetei

Vámpírakadémia – Rose és Lissa mint halloweeni tündérkék

Micimackó – Tigris Micimackó-jelmezben és Micimackó Tigris-jelmezben

Heartstopper – Nick és Charlie a Szörny Rt. szörnyeiként

Heartstopper – Charlie és Tori elviszik csokit gyűjteni a kisöccsüket

Heartstopper – kicsi Charlie-t megijesztette egy vérfarkas maszkot viselő emberke

Nyereményjáték:

Mostani játékunk során rémisztően jó filmeket keresünk. Minden állomáson találtok egy képet, nektek pedig nincs más dolgotok, mint az alapján megfejteni a mese vagy film címét és a megoldást beírni a Rafflecopter megfelelő sorába. Amennyiben mindegyik állomást teljesítitek, esélyetek nyílik megnyerni a bloggereink által felajánlott nyeremények egyikét.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Bloggereink csak magyarországi címre postáznak.)

Kép a játékhoz:

Állomáslista:

Blogturné

Booktastic Boglinc – Halloween Playlist

Dreamworld – Gyors sütik

Olvasónapló – Halloweeni podcastek

Pandalány olvas

Zakkan olvas

Fanni’s Library – Boszorkányos könyvajánló

Spirit Bliss Sárga könyves út – Fanartok

Függővég – Ijesztő filmajánló

Szaffi polca – Hidegrázós írók

Csak olvass! – Könyvjelzők

Utószó – (Nem)ijesztő filmajánló

Kelly & Lupi olvas – Halloweeni sminkek

Könyvvilág – Nem annyira borzongató könyvajánló

Könyv és más – Társasjáték-ajánló

Hagyjatok! Olvasok! – Borzongató könyvek

a Rafflecopter giveaway

   

Jók és Rosszak Iskolája – Avagy nincs eredendő jó és rossz, csak esendő emberek

Miért néztem meg ezt a filmet?

Nemrég olvastam a könyvsorozat első részét, amiből a film készült, és nagyon izgalmasnak találtam az alapötletet, a könyv világának felépítését, a karaktereket, valamint magát a cselekményt is, úgyhogy kíváncsi voltam, miként viszik vászonra a történetet, sikerül-e a filmnek elérnie a könyv szintjét.

Előzetes

A film története röviden

Sophie és Agatha egy Gavaldon nevű városkában élnek, és sosem jártak még a határain kívül. Sophie szép lány, de az édesanyja halála óta nem találja a helyét, Agatha mindig feketében jár, magának való, ezért a városlakók boszorkánynak hiszik. A lányok gyerekkoruk óta barátok, ám Sophie nem érzi jól magát Gavaldonban, el akarja hagyni a várost. A kívánsága valóra válik, őt és Agathát elrabolják, és elviszik a Jók és Rosszak Iskolájába. Azonban furcsa dolog történik, a szép Sophie kerül a Rosszak iskolájába, hogy gonosszá faragják, a magának való, mindenki által boszorkánynak hitt Agathát viszont a hős- és hercegnőképző Jók Iskolájába viszik.

Véleményem a filmről

Először is, a film látványvilága nagyon klassz lett. Kíváncsi voltam, hogy milyenek lesznek az iskolák, hogy fog kinézni a jók és a rosszak területe, valamint a diákok, tanárok kinézete, öltözékei is érdekeltek, mivel a könyv alapján elég markánsan kiütközőnek képzeltem el a jók és rosszak közötti látványbeli különbségeket. Nagyrészt elégedett is voltam. A helyszíneket nagyon jól megcsinálták, a jók terepe gyönyörű volt, a rosszaké sötét és nem túl gusztusos. A jók kinézetével is elégedett voltam, olyan tipikus mesebeli hercegek és hercegnők voltak, akiknek a látványa szájhúzogatásra késztetett. De pont ez mutatja, hogy jól sikerült a kinézetük, mert tőlem nagyon távol áll ez a sok bodor, az émelyítő rózsaszín és hasonlók. Ahogyan Agathának, úgy nekem is maga a rózsaszín, negédes pokol lenne ilyen helyen élni.

A rossz diákok kinézetét is sikerült eltalálni. Tetszett, hogy mindegyiküknek külön, egyéni stílusa volt, nem egységesen tették őket "csúnyává" (a jók egységesen néznek ki, nincs semmi egyéniségük, egyediségük, és ez így is van jól az eredeti sztori alapján), hanem mindenki mástól lett az.

A két főszereplő kinézete tökéletesen átadta már az első perctől azt, hogy valójában Sophie nem hercegnő, Agatha pedig nem gonosz. Persze a Sophie-t játszó Sophia Anne Caruso igazán szép fiatal nő, de valahogy mégsem az a hercegnőtípus, inkább amolyan 21. századi, modern, belevaló modellcsajnak nézett ki. Amikor a gonoszok egyenruháját átszabta, akkor is inkább egy menő alterost láttam magam előtt, nem pedig egy fodros-bodros hercegnőt.

Ki kell emelnem, hogy amikor gonosszá változott és megcsúnyult, nagyon profin elmaszkírozták, és a mozgása, a gesztusai tökéletesen hozták a gonoszboszorkány-stílust. Szóval szerintem klassz színésznő, aki eltalálta Sophie karakterét. Mert bár alapvetően szép, mégsem hercegnős módon, és jól hozta mind az alteros szépséget, mind a valóban csúnya gonoszt.

Ugyanez igaz Agathára is (csak épp fordított módon), akit Sofia Wylie játszott. Bár a haját megcsinálták szénaboglyává és sötét, boszis ruhát adtak rá az elején, az arca, a tekintete mégis annyira bájos, hogy simán elhittem róla az első pillanattól, hogy ő valóban egy hercegnő. Persze egy belevaló hercegnő, aki kedves és jószívű, de simán szétrúgja a gonosz hátsóját, hogy megmentse a legjobb barátnőjét, vagy épp a a herceget.

Két karakter volt, akikkel nem voltam teljesen elégedett. Az egyik Lady Lesso, akit Charlize Theron játszott. Ő alapvetően egy gyönyörű színésznő, és attól, hogy merev szabású, sötét ruhát adtak rá, valamint a haját olyanná tették, mint az Alice Csodaországban című filmben Johnny Deppé volt Kalaposként, még nem lett a kinézete gonoszhoz méltó. Én az ő karakterét valahogy csúnyábbnak, gonoszabbnak képzeltem el, mert hát mégiscsak ő a Rosszak Iskolájának igazgatója.

A másik karakter, akinek nem sikerült megfognia, a főgonosz Rafal, akit Kit Young alakított. Valahogy nekem nem volt elég ijesztő, inkább olyan volt, mint egy dühös, frusztrált tinifiú, nem pedig egy világokat elpusztító igazi gonosz.

Bár a herceg (Jamie Flatters alakította) itt is olyan semmilyen, mint a könyvben, de pont ezáltal találták el a karakterét. Ő egy átlagos, jóképű, öntelt hercegecske, aki bár látszólag képes lehet a változásra, de egyelőre nem túlságosan vonzó és érdekes egy okos, belevaló lány számára.

A történet a könyvben persze összetettebb, fordulatosabb, a cselekmény elég nagy része kimaradt a filmből, de persze érthető, hogy a filmbe kevesebb fér bele már csak a véges idő miatt is. Nagyjából elégedett voltam azzal, ahogyan összerakták a forgatókönyvet, bár nem teljesen. Hiányzott Pötty karakterének kibontása (és nem igazán értem, hogy miért nem lehetett egy valóban túlsúlyos színészt választani a szerepre, amikor Pötty a könyvben kifejezetten duci, mert állandóan csokoládét eszik), valamint Hort karakterét sem bontották ki eléggé. Pedig a könyvben ők ketten azok, akik által a leginkább láthatjuk, hogy a rosszak sem eredendően és velejükig gonoszak.

Szóval nekem kicsit hiányzott, hogy a rosszak és a jók természetét is jobban megismerhessük a filmből, mert a könyv gyönyörűen átadta a tanulságot velük kapcsolatban.

A film esetében nekem Sophie valódi gonoszságával kapcsolatban is hiányérzetem maradt. A könyvben képes a gyilkosságra, többször is nagyon csúnyán bánik Agathával, a tervei is ördögiek, vagyis jobban kimutatja, hogy a benne lévő gonoszság mennyire erős. A filmben sokat finomítottak rajta, inkább külsőségekkel és szavakkal mutatták be a sötét oldalát, semmint tettekkel. Ebből a szempontból inkább egy 14 év alattiaknak szóló mesére emlékeztet a megvalósítás, semmint egy tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek való fantasytörténetre. Én simán elviseltem volna több sötétséget, gonoszságot, hogy jobban kijöjjenek az ellentétek, jobban látni lehessen az emberi természet pozitív és negatív oldalát is.

Minden apró hiányosságot félretéve, ahogyan a könyvben, úgy a filmben is imádtam a történet végét. Ilyen egy igazi feminista hercegnősztori! :D

Történet: 4

Nagyjából elégedett vagyok a forgatókönyvvel, de én a gonosz mellékkaraktereknek (pl. Pötty, Hort) több szerepet adtam volna, hogy általuk még inkább lássuk, nincs olyan, hogy eredendő gonosz vagy jó. Valamint nem bántam volna azt sem, ha hagyják jobban kibontakozni Sophie gonosz oldalát, mert így kicsit a gyerekeknek való mesék irányába tolódott a film, míg a könyvben tényleg voltak durva tettei Sophie-nak.

Színészek: 4,5

A két főszereplőt nagyon bírtam, szerintem jó munkát végeztek, és a herceggel is elégedett voltam, mert tökéletesen hozta az unalmas, jóképű hercegecske karakterét. A Hortot alakító színész játéka is tetszett, csak túl keveset kaptam belőle. A fél pont levonás elsősorban Rafal karaktere miatt történt, mert az ő gonoszsága nem jött át, én csak egy hisztis, dühös tinisrácot láttam magam előtt, nem egy sátáni főgonoszt.

Kivitelezés: 5

Imádtam a két iskola kinézetét, a jók és rosszak öltözetét, külsejét. Gyönyörű, színes (vagy a gonoszak terepén pont elég sötét) díszletet kaptunk egy mágikus világhoz. Én teljesen elégedett voltam a látvánnyal.

   

Alice Oseman: Fülig beléd zúgtam 3. – Blogturné

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Alice Oseman nagy sikerű képregényének folytatása, a Heartstopper 3. része. Ennek örömére a Blogturné Klub bloggerei bemutatják Charlie és Nick csodálatos párizsi utazását, ami cseppet sem mentes zökkenőktől. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a történetet, annak szereplőit, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott nyereménykönyv egy példányát.

Miért választottam ezt a könyvet?

Odavagyok teljesen Oseman képregénysorozatáért és a netflixes feldolgozásért is, szóval kérdés sem volt, hogy érdekel-e a harmadik része a képregénynek. Olyannyira nem volt, hogy már régebben beszereztem angolul, és úgy olvastam elsőként, aztán később jött a magyar változat is, hogy teljes legyen az élmény (az anyanyelvemen olvasni valamit mégis más...).

Véleményem a könyvről

Alig vártam már, hogy végre magyarul is elolvashassam Charlie és Nick párizsi útjának a történetét, úgyhogy amint megkaptam a KMK-tól a harmadik képregényt, azonnal rávetettem magam, és néhány óra alatt a végére is értem. A képregényben való haladás közben végig elképzeltem, milyen is lesz majd filmként látni a történéseket, láttam magam előtt, ahogy a rajzok megelevenednek a színészek által. És nagyon örültem, mert a magyar olvasást követően már tudom, hogy az angol nyelvű olvasáskor a szöveg 99,9%-át pontosan megértettem.

Érdekes volt kimozdulni kicsit a srácokkal az iskolai, otthoni környezetből, és elmenni a párizsi osztálykirándulásra, ahol új dolgok, helyzetek kerültek elő. A  képregényben Nick még mindig nem bújt elő hivatalosan, csak az anyukája, Charlie baráti köre (leszámítva Taót), valamint Nick homofób bátyja (aki magától jön rá) tud arról, hogy Nick biszex, és Charlie-val együtt járnak. Vagyis a párizsi út során ugyanúgy titkolóznak, mint a második képregény során.

Ez a titkolózás azért mégis más kicsit, mert Nick mostanra teljesen tisztában van önmagával, az érzéseivel, és gond nélkül fel is vállalná nyilvánosan a kapcsolatát Charlie-val. Inkább Charlie az, aki ráparázik a dologra, mert fél attól, hogy Nicknek is át kell élnie azokat a bántásokat, amiket anno neki kellett, valamint attól is, hogy megint reflektorfénybe kerül ő is, és újra rászállnak.

Nick miatta hallgat inkább, főképp azok után, hogy Charlie bevallja neki, a zaklatása során lelkileg annyira kikészült a múltban, hogy vagdosta magát. Nick azt is észreveszi a párizsi út során, hogy Charlie alig eszik valamit, és attól tart, étkezési zavarai vannak, ezért nagyon aggódni kezd érte.

Vagyis ez a rész a képregényből már érzelmileg sokkal bonyolultabb, többrétegű és sötétebb hangulatú is, mint ez előzmények. Az első két képregény egyszerűen csak cuki és léleksimogató volt a homofób szál ellenére is, ez a harmadik rész azonban már szintet lép. Még mindig végigvigyorogja az ember szinte az egész történetet, ám olvasás közben már érzi a problémák valódi súlyát is. És nekem ez bejön. Szerettem a történet elejét is, jólesett a lelkemnek, de a folytatás már valószerűbb. Az első két részből nekem kicsit hiányzott a valóság, most viszont kezdjük azt is megkapni.

A Nick és Charlie közötti szálak is mélyebbé válnak ebben a kötetben. Előkerül a szexuális feszültség köztük, bár nem állnak még készen a következő lépésekre. És nagyon tetszik, hogy ezt meg is beszélik egymással őszintén, nem érzik kényszernek, hogy szexeljenek, csak mert az ő korukban a fiatalok egy része ezt teszi. Úgy gondolom, ez klassz üzenet és példa a történet fiatal olvasóinak. Már persze nem az önmegtartóztatás, mert a szex jó dolog lehet, csak épp a megfelelő emberrel, a megfelelő körülmények között, amikor tényleg lelkileg is készen állunk rá. Nem kell elkapkodni, mert azzal valóban elronthatunk mindent. Nemcsak az adott kapcsolatot, hanem úgy alapvetően a szexualitáshoz való jövőbeli hozzáállásunkat is.

Tetszik, ahogy Nick Charlie lelki és pszichikai problémáihoz áll. Nem kezeli őt bolondként, nem tekinti gyengeségnek az érzéseit, nem veszi semmibe, nem kicsinyli le a problémáit. Fogalma sincs, miként tudna segíteni, de mindig ott van Charlie mellett, figyel rá, meghallgatja, támaszt nyújt neki, és érezteti vele, hogy bár aggódik érte, nem Charlie hibája az, ami történik. Ilyen egy tökéletes, szerető társ. Ahogy azt hiszem, a korábbi részeknél is írtam már, bárcsak minden sebzett léleknek lenne egy Nickje...

Tetszik, hogy Oseman odafigyel arra, hogy pozitív és nagyon hasznos üzeneteket küldjön az olvasóinak a szexről, a lelki egészségről, arról, hogyan támogathatsz valakit, akinek érzelmi, pszichikai problémái vannak. Mert hát, valljuk be őszintén, az emberiség a pszichikai állapotát, a kapcsolatokhoz, egymáshoz való hozzáállását elnézve nagyon rossz úton halad, és hatalmas szükség van arra, hogy példákat lássunk arra, melyik lenne a jó út.

Ahogy az első két rész emlékeztetett rá, hogy bátornak kell lennem, és ha homofóbiával, rasszizmussal, gyűlölettel találkozom, akkor hiába tartok a következményektől, igenis fel kell szólalnom ellene, úgy ez a rész azt erősítette meg bennem, hogy ha valaki lelki problémával fordul hozzám, vegyem őt komolyan, hallgassam meg, támogassam.

A homofóbia is ismét előkerül a történetben, ezúttal elsősorban Nick bátyja által, aki egy tenyérbemászó szemétláda. Fogalmam sincs, mitől lett ilyen, mert Nick egy angyal, az anyjuk is példakép lehetne minden anya számára, és oké, az apjuk lelépett, nem vesz részt az életükben, de ez nem ok arra, hogy valaki gyűlölködővé váljon. Remélem, idővel vagy helyrezökken az agya, vagy elküldik egy bizonyos helyre, aztán maradjon magára a gyűlöletével.

A homofóbiaszálon belül Harry karaktere is visszatér, de ezúttal teljesen más formában. Kiderül, hogy Harry családja masszívan homofób, ő ebben nőtt fel, ám miután a baráti társasága kizárta magából amiatt, ahogyan Charlie-val és Nickkel viselkedett, átgondolta a dolgokat. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan a változást, a bocsánatkérést, mert az arroganciáját egyelőre nem tudja teljesen levetkőzni, és igaza van Charlie-nak, amikor úgy reagál rá, ahogyan. De talán Harry elindult végre a jó úton, és remélem, hogy rajta is marad.

Azért a komoly témák mellett jó szórakozás volt bejárni Párizst a srácokkal, továbbra is tele volt édes jelenetekkel a kötet, ahogyan humorral is. Jókat kuncogtam Darcyn, aki olyan kis hóbortos lélek, de egyszerűen imádnivaló. És Tao meg Elle szerelmi bénázásai is mosolygásra bírtak.

Pluszszálként két tanár, Ajayi és Farouk románcát is végigkövethetjük, akik a párizsi út kísérőtanáraiként találnak egymásra.

A könyv végén pedig találhatunk néhány apró érdekességet, többek között egy a múltba visszatekintő képregényt Taóról és Elle-ről, amiből megtudhatjuk, milyen volt Elle első reggele az iskolaváltást követően, és hogyan segítette át őt ezen Tao.

A harmadik képregény után nagyon-nagyon kíváncsian várom a negyedik rész magyar megjelenését, valamint a Netflixen a 2. évadot a sorozatból. Bízom Osemanban és a nagyon tehetséges színészgárdában, és úgy hiszem, teljesen kész leszek a filmsorozat folytatásától majd. Alig győzöm kivárni...

Hogy tetszett a könyv?

Még mindig megvolt benne az a cukiság és humor, ami az első két részben, viszont sokkal mélyebb lett, sokkal realistább és összetettebb. Charlie és Nick a szívem csücskei, de odavagyok Darcyért is, mert imádnivalóan lökött csajszi, és a többieket is nagyon szeretem.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik egy csodás, kiemelkedően aranyos, ám mostanra összetettebb problémákkal is foglalkozó történetre vágynak (és nyitottak az LMBTQ-sztorikra).

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Mostani játékunk során LMBTQ párokat keresünk. Minden állomáson megtaláljátok egy könyves karakter nevét, nektek pedig nincs más dolgotok, mint kitalálni, ki lehet a párja, és beírni annak a szereplőnek a nevét a rafflecopter doboz megfelelő sorába. Tehát minden esetben a páros hiányzó tagját keressük.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Név a játékhoz:

ELIO

Állomáslista:

Blogturné

10. 04. Hagyjatok! Olvasok!

10. 05. Dreamworld

10. 06. Csak olvass!

10. 07. Csak olvass! - Könyvjelzők

10. 08. Spirit Bliss Sárga könyves út - Idézetek

10. 09. Spirit Bliss Sárga könyves út

10. 10. Utószó

10. 11. Fanni's Library

10. 12. Booktastic Boglinc

10. 13. Fanni's Library - Fanartok

10. 14. Könyv és más

10. 15. Sorok Között - Interjúfordítás

10. 16. Dreamworld - Interjú a fordítóval

a Rafflecopter giveaway

   

Nell Frizzell: A pánik évei – Akarok-e gyereket

Miért választottam ezt a könyvet?

Azt hiszem, a legtöbb ember, főképp a nők életének egy jó részét végigkíséri a gyerekvállalás témája. Van, aki mindig is tudta, hogy akar gyereket. Van, aki a társadalmi, családi nyomás miatt szentül hiszi, hogy gyereket akar, aztán talán túl későn jön rá, hogy ez mégsem az ő vágya volt. Van, aki a külső nyomásnak ellenállva pontosan tudja, hogy sosem akar gyereket. Van, aki azt hiszi, nem akar gyereket, aztán talán későn jön rá, hogy lemaradt valamiről, ami után mégis vágyakozik. És persze vannak a bizonytalanok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy akarnak-e gyereket, avagy sem.

Ez a téma feminista szemszögből is nagyon fontos, mert hiába hangoztatják egyesek, hogy már egyenlőség van a nők és férfiak között, a gyerekvállalás szinte összes következménye és terhe még mindig a nők vállát nyomja. Akkor is, ha valaki szerencsés és sikerült tényleg jó társat találnia hozzá, de akkor meg aztán tényleg, ha az adott pasas teljesen alkalmatlan apának és társnak. Elég csak arra gondolnunk, hogy egy anyának sokkal kisebb esélye van nemhogy karriert csinálni, de még egy viszonylag megfelelő állást találni is.

Szóval érdekelt ez a könyv, mert bár nincs gyerekem, nagy az esélye, hogy soha nem is lesz vér szerinti, feminista nőként mégis foglalkoztat a téma.

Véleményem a könyvről

Nell Frizzell a könyv során lényegében elmeséli, miként élte meg azt az időszakot, amikor a legtöbb még gyermektelen nő pánikba esik attól, hogy lassan kifut az időből, hogy anyává válhasson. Emellett végigkövethetjük a terhességét, a szülését és a szülés utáni hónapokat is az életéből. A szerző stílusa igazán gördülékeny, közvetlen, olyan, mintha az embernek az egyik barátnője öntené ki teljesen őszintén (néha megdöbbentő bátorsággal) a szívét.

Az utóbbi időben rájöttem, hogy szeretek különböző nők gondolataiba, érzéseibe belelátni olvasás közben, vagyis szeretem az olyan könyveket, amiket nők írtak saját magukról, az életükről. Talán mert ezektől a könyvektől kezdek rájönni, hogy nem vagyok egyedül a félelmeimmel, tapasztalataimmal, vágyaimmal, problémáimmal. Nem vagyok fura csodabogár, egy elromlott valami, amit meg kéne javítani, de fogalmam sincs, hogyan. Na meg, valamiféle sisterhoodérzést is kiváltanak belőlem az ehhez hasonló történetek, amitől erősebbnek érzem magam.

Frizzell életét a huszonnyolcadik születésnapjától követhetjük végig, amikor is éppen véget ért egy több éve tartó kapcsolata, és rádöbbent, hogy elölről kell kezdenie mindent, csakhogy az anyaságra való lehetősége biológiai szempontból véges. Vagyis belépett az általa "pánik évei"-nek elnevezett korszakba.

Tetszett, hogy Frizzell nemcsak a saját érzéseit írta le nekünk, hanem általa bepillantást nyerhetünk a nők általános helyzetébe, problémáiba is. Felmerült témaként például, hogy miért a nőkre marad nagyrészt a szex közbeni védekezés felelőssége, miközben a férfiak sokkal veszélytelenebb módokon is tehetnének a biztonságos szexért, mint a nők.

Még ha az ember következetesen és határozottan állítja is az ellenkezőjét, ahogy Terri is tette egész életében, sok férfiban még így is lappang némi félelem, hogy a nők, akiket hátra akarnak dönteni, kétségbeesetten vágynak egy gyerekre, tökéletesen irányítani tudják a termékenységüket, és rejtett, gonosz méhükkel összeesküvést forralnak. Az már mellékes, hogy ugyanezek a férfiak annyira figyelnek arra, mi lesz a saját ondójukkal, mint egy tizenhat emeletes ház tetejéről mogyorót dobáló majom. Szó szerint semmit nem tesznek, hogy megakadályozzák azt, amitől rettegnek.

Arról is szó volt, hogy a társadalmunk (legyen szó az Egyesült Királyságról, Magyarországról, vagy bármelyik másik nyugati országról) mennyire nem segíti azokat a nőket, akik szeretnének gyereket, de úgy, hogy közben nem teszik tönkre anyagilag, munka szempontjából, egészségügyileg stb. a saját életüket, és ezáltal a leendő gyerekükét is. Például, ahogy fentebb is említettem, egy nő, aki gyereket akar vagy már anya, sokkal nehezebben talál olyan állást, amellyel akár csak átlagos szinten gondoskodni tud a gyerekéről és önmagáról. Még úgy is nehéz anyagilag fenntartani egy családot, ha apa is van a képletben, ha nincs, akkor a nő élete végtelen, erőn felüli küzdelemmé válik.

Pontosan tudom, hogy így van, mert anyu ápolónői fizetésből (három műszakban gürizett 40 éven át) nevelt fel teljesen egyedül (még a nagyszülőkre sem számíthatott, nemhogy apámra) kettőnket. Az életét a kórházi munka és az itthoni munka töltötte ki. Segített nekünk tanulni, ételt adott, mosott, takarított, elkísért az iskolába, vagyis megcsinált mindent, hogy életben tartson minket, viszont ezen kívül állandóan dolgozott, állandóan kimerült volt, így alig voltak csak úgy, pihenéssel, játékkal együtt töltött pillanataink. És erről nem ő tehet! Erről az a rendszer tehet, ami hagyta, hogy apám csak úgy lelépjen, és bár törvény által előírtan köteles lett volna minket, a gyerekeit pénzzel segíteni, valójában senki nem tudta erre kötelezni őt soha. Erről az a rendszer tehet, amiben egy embernek halálra kell dolgoznia magát ahhoz, hogy annyi pénzt keressen, hogy legalább etetni, öltöztetni tudja a gyerekeit. Szóval igen, a könyv leírja, hogy ezen a rendszeren az egész világon nagyon sürgősen változtatni kéne, mert sem a nőknek, sem a gyerekeknek, de még a férfiaknak sem jó.

Egy olyan rendszert kéne kiépíteni munkaügyi szempontból, amiben a nőket támogatják abban, hogy anyaként is létbiztonságban, megfelelő fizetésért dolgozhassanak, és a férfiakat sem kényszerítik kiégésre és a családjuktól való elidegenedésre. Frizzell például felveti, hogy miért nincs a nagy cégeknél ingyenes bölcsi. Elsőre költséges megoldásnak tűnik, de a cégek cserébe nyugodt, lelkes, hálás dolgozókat kapnának, akik kevésbé kimerültek, stresszesek, vagyis jobban dolgoznak és több pénzt termelnek.

Frizzell arról is írt, hogy az egészségügyi háttér sem támogató a gyereket vállaló nőkkel szemben. Kimerült, túl alacsony létszámban dolgozó orvosok, ápolók próbálnak gondoskodni a kismamákról, szülő nőkről. A többségük biztosan mindent meg is teszi, amire csak képes, de a korábban olvasott Minden szülés számít című könyvből pontosan láthatjuk, hogy milyen rosszul állnak alapvetően a nőkhöz, a női testhez, a szüléshez.

De nem kutatják rendesen a fogamzásgátlók hatását a nők testére és pszichéjére, a terhesség alatti reggeli rosszullétek okát, a menstruációnkkal kapcsolatos problémákat. Vagyis a nők egészségügyi problémáival nem foglalkoznak, egyáltalán nem keresnek rájuk valós megoldást.

Természetesen senki sem tudja pontosan, mi okozza a "reggeli rosszulléteket" (a név ne csapjon be senkit, kitart egész nap), vagy mi segíthetne rajtuk, mert mint rendesen, a női testtel és a női fájdalommal siralmasan kevés kutatás foglalkozik. A tudósok inkább kapnak támogatást arra, hogy a férfias mintázatú kopaszodást kutassák, mint hogy a terhesség első trimeszterét.

Frizzell kitér arra is, hogy a szülés után sem kapják meg a nők a szükséges egészségügyi támogatást. A statisztikák szerint ugyanis a nők fele a szülés utáni első időkben különféle mentális és lelki gondokkal küzd. A szülés utáni depresszió csak az egyik felmerülő probléma, emellett ezer más is létezik. A nők többségének még sincs lehetősége (főképp anyagi okokból) szakember segítségét kérni.

Sőt, nemhogy szakemberhez nem tudnak fordulni, a társadalmi nyomás és elvárások miatt talán még a barátaikhoz, családtagjaikhoz sem. Ugyanis a társadalom úgy tartja, a nő ösztönösen tudja, miként kell jó anyának lennie, és aki esetleg mégsem, az sz*r anya és sz*r nő.

Az a nő, akinek sötét, esetleg dühös, agresszív gondolatai támadnak, amikor már hónapok óta alig aludt, és a gyerek megint ordítani kezd az éjszaka közepén, nem mondhatja ki, hogy mit érez, mert azonnal elítélik őt. Pedig őszintén hiszem, hogy a nők többsége pontosan ugyanígy érez, csak inkább titkolják, sőt! Leszólják a többi anyát, csak hogy bizonyítsák, ők tökéletesek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden anya élete, ha elmondhatnák egymásnak őszintén, következmények nélkül, hogy valójában mit éreznek, mire gondolnak. Akkor kialakulhatna köztük egy támogató kapcsolat, ami sokkal könnyebbé tenné az anyaság nehézségeit. Frizzell is így hiszi, ezért példát mutat a könyvében.

"Az emberek nem beszélnek a nőkben forrongó erőszakról. Mintha testet öltene attól, hogy beszélünk róla." Pedig tudjuk jól, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Ha az ember beszél az erőszakos érzelmeiről, úgy tudja a legbiztosabban megakadályozni, hogy fizikailag is erőszakossá váljon. És a nők dühösek, ez egészen biztos. Mi is legalább annyiszor érezzük, hogy düh, gyűlölet, agresszió és harag önt el minket, mint a férfiak; mi is vágyunk rá, hogy verekedjünk, romboljunk, gyújtogassunk és fosztogassunk; mi is fantáziálunk rombolásról, szenvedésről és halálról. Annyi a különbség, hogy a férfiakat több évszázadnyi szociális kondicionálás biztatja arra, hogy dühüket kódolt, aztán iparággá fejlesztett erőszakon, például agresszív sportokon, hadviselésen, söráztatta ökölharcokban és kicsinyes bántalmazásokon keresztül vezessék le, míg a nőknek szégyen és gyanakvás járt, ha merték kifejezni ugyanezt az igényüket. Arra tanítottak, hogy a női düh valamiképp természetellenes, sőt "nőietlen" is.

Az oldalakon őszintén bevallja, hogy voltak pillanatok, amikor megbánta, hogy szült. És voltak pillanatok, amikor elképzelte, hogy egyszerűen csak ledobja az ordító gyerekét az ágyra, és elsétál. Persze sosem tette volna meg. Ezek csak gondolatok. Ahogyan például egyszer én is elképzeltem dühömben, hogy lelökök egy idős nénit a buszról, csak mert sietettem és ott totyorgott előttem. És persze sosem tennék ilyesmit a valóságban! Ezek a gondolatok természetesek, és nem lesz tőlük pszichopata az ember, épp ellenkezőleg. Levezeti a feszültséget, és ezáltal biztosítja azt, hogy a valóságban sose tegyen hasonlót.

Szóval, ahogy Frizzell is mondja, meg kéne tanulnunk nem ítélkezni egymás fölött, és mindenki élete könnyebbé válna.

– És szereted már a kicsit?

Mint az erdőtűzre hulló eső, úgy öntötte el a testemet a megkönnyebbülés. Hayley értette. Ismerte az érzést. Olyan kérdést tett fel, amire válaszolni is tudtam.

– Azt hiszem, bírom – mondtam –, de abban nem vagyok biztos, hogy már szeretem is.

(...)

– Hát hogy is szerethetnéd? – kérdezte Hayley, és szélesen elvigyorodott. – Még csak két hét telt el: alig ismered!

Abban a pillanatban az összes létfontosságú szervemet odaadtam volna Hayley-nek, és a tetejébe a lemezgyűjteményemet is.

Az anyák és nem anyák közötti ellentétekről is szó esik a könyvben. A társadalom még mindig szülőgépeknek tekint a nőket, és ha valaki mégsem vállal gyereket (akár saját döntésből, akár külső körülmények miatt), rengeteg bántás és hátrány éri. De persze ott a másik oldal is. Sok gyerektelen megszólja, lenézi azokat a nőket, akik vállalják az anyaságot. Ez is egy olyan téma, ami miatt a nők egymás ellen fordulnak ahelyett, hogy támogatnák a másik döntését. Szerintem mindenkinek joga van eldönteni, miképpen akar élni. Egy nő nem lesz jobb vagy rosszabb attól, hogy szült, vagy épp nem szült gyereket. Mindegyik életformának megvan az előnye és a hátránya, és ahogy Frizzell is írta, mindkét döntést megbánja az ember legalább egyszer élete során. Ha szültél, akkor azt, ha nem szültél, akkor azt. Az ember mindig bizonytalan lesz abban, vajon jól döntött-e, ez így normális. Ez azért van, mert mindkét életformának megvan az öröme és fájdalma, és nincs jó vagy rossz döntés, csak olyan döntés, ami nekünk magunknak jobb vagy rosszabb. Szóval ezt a szakadékot, ellentétet is el kéne tüntetni a nők két csoportja közül, mert így is elég nehéz a nők élete, nem marnunk kéne egymást, hanem támogatnunk. Az ilyen döntésekben is.

Belém hasít, hogy akármerről is közelíti meg az ember a gyerekvállalás kérdését, egy nő végül mindenképp úgy fogja érezni, hogy a döntése énközpontú, és megérdemli a kritikát. Kíváncsi lennék, vajon a férfiakkal is így van-e.

Frizzell az abortuszról is beszél. Azt írja, az, hogy szült, csak még inkább megerősítette benne azt a bizonyosságot, hogy ebben a kérdésben egyedül az adott nőnek van joga meghozni a végső döntést. Hogy miért? Mert a gyerek egy életre szóló felelősség. Ha valaki vállalja (vagy rákényszerítik, hogy vállalja), az örökre kihat a nő életére. Őszintén? Én nem akarnék olyan gyerek lenni, akit nem akart az anyja megszülni valamilyen okból... Ez hatalmas lelki teher, ami a gyerek életét is tönkreteszi. Nem mellesleg a szüléssel az adott nő a saját életét is kockáztatja. És persze, akik ellenzik az abortuszt, azok 99,9%-a csak addig foglalkozik egy gyerek életével, amíg meg nem születik. Hogy utána éhen hal-e, verik-e, megkapja-e a megfelelő orvosi ellátást stb., totál letojják. Ha valóban érdekelné őket a gyerekek életének védelme, akkor a már élő gyerekek jogaiért küzdenének!

Az ENSZ legutóbbi, 2017-re vonatkozó globális becslése szerint 295 000 nő halt meg a terhességgel és a gyermekszüléssel összefüggő, megelőzhető okok miatt. Ez napi 810 nőt jelent, körülbelül kétpercenként egyet. Az összes háborúban, az összes úttörő felfedezés és csúcshódítás során, minden tudományos kísérletben, terrorcselekményben és az emberiség összes nagy lépése során sem tették ki magukat a férfiak ilyen jelentős és hosszan fennálló halálos veszélynek, mint a nők, amikor egyszerűen csak próbálnak életet adni a következő generációnak.

Sokszor mondtam már, és elmondom most is: az abortuszt betiltani akaró férfiak közül egy sem bírna ki egy terhességet. Egyetlen vöröslő képű, félelemből, nőgyűlöletből és idiotizmusból gyúrt pasas sem bírná ki, hogy a bőrüket, izmaikat, csontjukat széjjelszaggassa egy meg nem született gyermek. Egyikük sem vállalna három hónapnyi folyamatos hányást, mindent átjáró rettegést, alkalomszerű vérzést és nem múló fáradtságot, amit aztán még hat hónapnyi ízületi fájdalom, zihálás, csökkent mozgásképesség, inkontinenciaközeliség, félelem és kimerültség követ olyasvalamiért, ami talán meg sem éri, hogy megszülessen. Egyikük sem adná fel a társadalmi pozícióját, a munkaképességét, az anyagi biztonságát, gondolati és mozgásszabadságát, egész addigi életmódját, hogy valami olyat növesszen a testében, amit nem akart – épp elég nehéz úgy is, ha akarja az ember!

Érdekes volt Frizzell kapcsolata a párjával, Nickkel is. Őszintén, kicsit bizonytalan vagyok, miként látom a kapcsolatukat. Azt éreztem, hogy szeretik egymást. De nem igazán tudom, hogy Nick végül valóban maga is akarta-e a gyereket, vagy csak azért bólintott rá, mert szereti Nellt. És ha utóbbi, akkor vajon tényleg képes lesz-e kitartani a családja mellett szeretetben. Talán csak bennem is ott él a körülöttem tapasztaltak miatt az előítélet, az ösztönös félelem, hogy a férfi úgyis lelép majd, akár Frizzellben, de remélem, hogy ezúttal ez egy nem valós félelem, mert olvasás közben megkedveltem Frizzellt, és örülnék, ha szép élete lenne családostól... Mintha egy barátnak drukkolnék...

Hogy tetszett a könyv?

Egyfelől nagyon sok női problémát, témát pedzegetett benne Frizzell nagyon érdekes, elgondolkoztató módon, amit imádtam. Másfelől úgy éreztem, mintha egy barát mondaná el nekem a történetét, teljesen őszintén, amitől olvasás közben egyfajta sisterhood érzés alakult ki bennem.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Minden nőnek, aki már szült, aki szeretne szülni, és aki vagy sajnos nem tud vagy nem akar anya lenni. Szóval... minden nőnek.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

20 rendkívüli lány, aki megváltoztatta a világot – Blogturné

A Rendkívüli történetek-sorozat következő részében 20 olyan hölgyet ismerhetünk meg, akik az élet valamilyen területén kiemelkedőt alkottak. A kötetben szereplő nők bizonyítják, hogy a hagyományos női szerepekből ki lehet törni, és bármire képes egy lány, ha az akadályokat leküzdve kibontakoztatja a benne rejlő lehetőségeket. Tartsatok velünk, ismerjétek meg ezeknek a különleges és inspiráló személyeknek az életét, ha pedig nektek kedvez a szerencse nyerhettek is egy példányt a kötetből.

Miért választottam ezt a könyvet?

A sorozat korábbi köteteit is olvastam, és mivel ez kifejezetten lányokról szól, ezért mindenképpen kíváncsi voltam rá. Érdekelt, hogy vajon feminista szemmel milyennek találom majd ezt a női példaképeket felvonultató kötetet.

Véleményem a könyvről

Először is ezer hála a Manó Könyveknek, amiért meghallották a blogot író olvasóik hangját. A korábbi Rendkívüli történetek-kötetekben is voltak nők, de az arányuk sosem érte el még az 50%-ot sem. Pedig a nők az emberiség történetének szinte egészére jellemző elnyomásuk ellenére éppúgy hatással voltak a világunk, a művészetünk, a tudományunk alakulására, mint a férfiak. Csak épp nehezített pályán értek el mindent.

Szóval nagyon örülök ennek a kötetnek, igazán szükség volt egy olyan részre, amiben csak nők vannak. Egyfelől, hogy a lány olvasók példaképeket találhassanak maguknak és önbizalmat, erőt nyerjenek más nők erejéből és eredményeiből. Másfelől, hogy a fiú olvasók lássák, a lányok, nők egyáltalán nem a gyengébbik nem! Ugyanolyan erősek, okosak, bátrak vagyunk, mint a fiúk, férfiak, és a hosszú időn át tartó nehezebb pálya miatt talán kitartóbbak, mint ők.

Imádom, hogy mind a könyv írója, mind az illusztrátorok nők. Vagyis egyfelől anyagilag és munka tekintetében őket támogatták a kötet megjelenésével, másfelől így valószínűleg igazi szívügyük volt megalkotni ezt a kötetet. A Hogyan olvasd ezt a könyvet? kis bevezetőszövegével viszont egyáltalán nem vagyok kiegyezve. Talán ez az egyetlen dolog a könyvben, ami nem tetszik. Csak azért, mert nőkről szól a kötet, nem kell rögtön sztereotip szöveget írni bevezetésként. Pl. arra a kérdésre, hogy mi volt ezeknek a rendkívüli nőknek a titka, azt a választ adja a szöveg írója, hogy megtanultak hallgatni a szívükre. Csak mert lányok, nők, pusztán az érzéseik vezették őket? Hát nem hiszem. Ha én írtam volna a szöveget, az lett volna a válasz, hogy bátrak voltak, erősek, kitartóak, intelligensek, szívósak. Keményen tudtak küzdeni, tanulni. Nem hagyták, hogy mások, a társadalom lenyomja, eltérítse őket az útjuktól, és hasonlók. A nőknek nem csak a szívük az erejük. És a férfiakból sem hiányzik a szív ereje. Ez sztereotip, és egy ilyen könyv elejére szerintem nem való. Ahogyan az sem, hogy ezt a könyvet elvileg úgy kéne beszívnunk olvasóként, mint egy finom parfüm illatát. Ja, mert a lányokra a parfüm a jellemző igaz? Ne már! Légyszi, legközelebb aki egy ilyen könyv elejére ír ajánlót, jól fontolja meg, miként teszi azt!

Ahogy a könyv címe is mutatja, ezúttal is 20 rendkívüli személyt ismerhetünk meg a könyvből. Az oldalakon található nők mind elértek valami nagyot a saját területükön, legyen az a művészet egy ága, a tudomány egyik területe, a sport, vagy éppen az emberi jogokért való küzdelem.

Minden nő kapott egy külön fejezetet, amely négy oldalból áll. Leszámítva az utolsó, Malála Júszafzairól szóló fejezetet, ami számomra ismeretlen és érthetetlen okból csak két oldal lett (pedig ő aztán nagyon megérdemelte volna a négy oldalt!). Ezeken az oldalakon a korábbi kötetekhez hasonlóan találhatunk egy E/1-ben írt történetet az adott nő szemszögéből. Mesélnek a gyerekkorukról, arról, hogy mi terelte őket először a vágyott cél felé, a nehézségeikről, a támogatóikról, az elért eredményeikről. Mindegyik fejezetben találhatunk egy-egy rajzot az adott hírességről kislányként és felnőtt nőként is. Egyébként ezek az illusztrációk nagyon tetszenek, de elsősorban azokért vagyok oda, amik nem az adott nő szépségét, bájosságát akarják megmutatni, hanem őt magát teljes valójában. Például imádtam Amelia Earhart gyerekkori és felnőttkori képét is. Ahogy gyerekként "fiúruhában" kócosan, szeplősen és kipirulva száguld lefelé egy rámpán. Felnőttként pedig repülősruhában, egy hanyag és laza mozdulattal hátratámaszkodva ül a repülőgépben. De Valentyina Tyereskováról, Emmeline Pankhurstről és Wilma Rudolphról is nagyon menő rajzok készültek.

A kötet végén találhatunk egy idővonalat, ami segít elhelyezni a könyvben található rendkívüli nőket időben. 1647-ben született a legkorábban élt kötetbeli nő, míg 1997-ben a legkésőbbi. Persze a nők története nem 1647-ben kezdődött, de tény, hogy a korábban élt rendkívüli nőkről nehezebb hitelesnek mondható információkat fellelni.

Ami megrázott, de egyben erőt is adott, hogy a húsz nő közül milyen soknak volt elképzelhetetlenül nehéz és szörnyű a gyerekkora, élete valamilyen okból. A nők elnyomása mellett szegénység, betegség, baleset, rasszizmus, háború, a szülők elvesztése és egyéb borzalmak gyötörték őket. Mégsem hagyták el magukat, hanem felálltak a padlóról és küzdöttek tovább. Megmutatták, hogy bárhonnan is jött az ember, bármilyen tragédia is érte, kitartással, bátorsággal, tanulással elérheti, amire vágyik, és nagy dolgokat vihet véghez. A történeteik által együttérezhetünk velük, egyben láthatjuk azt is, hogy minden lehetőségünk megvan arra, hogy hasonlóan nagy dolgokat érjünk el. Igaz, még most sem egyszerű egy nőnek boldogulni ebben a világban, de nyugati nőként mégis valamivel több lehetőségünk van, mint a kötet szereplőinek volt, szóval jobb esélyekkel indulhatunk, mint ők. És ezt részben nekik is köszönhetjük, hiszen a munkájukkal, elért eredményeikkel kitaposták nekünk az út egy részét.

Szerintem klassz, hogy a kötetben a nők ezerféle arcát bemutatták. Voltak köztük gondoskodók, önfeláldozók, és olyanok is, akiket csak a saját céljaik hajtottak. Olyanok, akik félénken viszonyultak más emberekhez, és olyanok, akik vagány dolgokat csináltak, vagy épp bátran kiálltak azért, amiben hittek akár az életüket is kockáztatva. Otthon ülő könyvmolyok és világjáró örökmozgók. Olyanok, akiknek a munka volt a mindenük, és olyanok is, akik a céljaik mellett családot is alapítottak. Vagyis láthatjuk, hogy a nők is sokfélék, ezerféle képességgel és vággyal. Nincsenek női és férfi tulajdonságok. Nincs olyan, hogy valamiben csak a nők jók vagy csak a férfiak. Különböző személyiségek vannak, akik közül nemtől függetlenül ki ebben jó, ki abban, kit ez érdekel, kit az, kit ez tesz boldoggá és egésszé, kit pedig más.

Sok érdekes történet volt a kötetben, nekem talán három történet tetszett a legjobban. Az egyik Wilma Rudolphé, mégpedig azért, mert az ő történetében két bátor, erős nő is szerepelt. Az egyik természetesen Wilma, aki a gyermekbénulása és az őt ért rasszizmus ellenére végül olimpiai aranyérmes futó lett. A másik az édesanyja, aki mikor az orvos közölte vele, hogy Wilma sosem fog tudni járni, nem adta fel. Felkutatott egy kórházat, ahol hajlandóak voltak kezelni Wilmát (a legtöbb kórházban nem kezeltek fekete bőrű embereket), és hetente kétszer elbuszozott vele százharminc kilométerre a kezelésre. Emellett végig bátorította a kislányát, nem engedte, hogy elhagyja magát, mellette volt, amikor a gyerek sírt a fájdalomtól, és sosem adta fel. Ő legalább annyira rendkívüli nő, mint Wilma.

A másik kedvenc történetem Emmeline Pankhursté, aki nőjogi aktivista volt egy olyan korban, amikor a nők élete teljesen alá volt rendelve a férfiaknak. Ő azon nők egyike, akinek mi, nők rengeteget köszönhetünk. Neki és a hozzá hasonló nőknek köszönhetjük, hogy a nyugati világban szavazhatunk, bármit tanulhatunk, szabadon megválaszthatjuk a férjünket stb. Persze az egyenlőség még nem tökéletes itt sem, de ha nem lettek volna Emmeline Paknhursthöz hasonló nők, akkor még ennél is rosszabb lenne a helyzetünk.

A másik kedvencem Malála Júszafzai fejezete. Ő a keleti világ nőiért harcolt és szerencsére még most is harcolhat, bár megpróbálták elhallgattatni. Malála nyilvánosan kiállt azért, hogy a lányok is tanulhassanak, a tálibok ezért egy nap fejbe lőtték az iskolabuszon. Borzalmas, ami vele történt, de túlélte, mert nagyon szerencsés és nagyon erős nő. Nem sokan vállaltak volna már gyerekként olyan veszélyes, szó szerint az életüket kockáztató tevékenységet, mint amit ő vállalt.

Hogy tetszett a könyv?

Az előszót leszámítva nekem nagyon tetszett a kötetben található húsz lány története. Sokszínű lett a kötet, mert sokféle lányt megismerhettünk belőle. Ami közös bennük, hogy erősek, kitartóak, intelligensek és bátrak. Szóval tökéletes példaképek a lány olvasóknak, és tökéletes női példák a fiúk számára is.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek nemtől, kortól függetlenül. Hadd lássa a világ, hogy a lányok, nők is bármire képesek!

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Ahogy a bevezetőben is olvashattátok, a könyv kiemelt célja, hogy bemutasson 20 olyan nőt, akik az élet valamilyen területén kiemelkedőt alkottak. A mostani játékunk során olyan magyar nők nevét kell felismernetek, akik az élet valamilyen területén úttörőnek számítanak. A neveik betűi viszont sajnos összekeveredtek, így nektek kell kibogozni, és kideríteni, hogy kiről is van szó. Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni a megfelelő személy nevét.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Betűk a játékhoz:

G U H I N O N A M A V L I

Állomáslista:

Blogturné

10. 12. Csak olvass!

10. 14. Dreamworld

10. 16. Spirit Bliss Sárga könyves út

a Rafflecopter giveaway