Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. október 27., szerda

Démoni érintés - 14. fejezet

14. fejezet



Ösztönösen húzódtam a fal mellé, amint a női alak kilépett az árnyékból az ablakon bevilágító hold fényébe. A bőre szinte világított, a szemei pedig vörösen villantak felém. Igyekeztem nem kimutatni, hogy félek, de valószínűleg nem jól csináltam, mivel Rosalind felemelte a kezeit és elmosolyodott.

- Nem akarlak bántani, csak beszélnünk kell… - közölte. Idegesen köszörültem meg a torkomat, de nem akart hang kijönni rajta, ezért csak bólintottam. A női kéz az asztal felé intett, és mire helyet foglaltam mellette, már egy kis gyertya lángja adott némi világosságot. Rosalind leült velem szembe, és az asztallapra helyezve a kezeit, összefonta az ujjait. – Azt hiszem, jobb, ha rögtön a lényegre térek és nem kertelek. A fiam szerelmes beléd – jelentette ki tényszerűen. Elkerekedett szemekkel néztem rá, és nemhogy megszólalni, lélegezni sem tudtam vagy fél percig. Mire összeszedtem magam annyira, hogy végre feleljek valamit, Rosalind ismét beszélni kezdett. – Casimirt még sosem láttam ilyennek. Persze, voltak lányok, akik tetszettek neki, de ő nem az a fajta, aki múló szeszélyekre áldozza az idejét. Te viszont… Megfogtad őt.

- Szerintem téved. De ha mégsem, akkor sem tudom, mit vár tőlem… - feleltem halkan.

- Talán csak annyit, hogy ne bántsd őt – nézett a szemembe.

- Nem tehetek róla, ha nem úgy érzek iránta, ahogyan szeretné. Ezt nem én irányítom, nem tudom magamra kényszeríteni – ráncoltam össze bosszúsan a homlokomat.

- Nem is ezt várom el tőled. Csak hogy légy őszinte vele.

- Én megmondtam neki, hogy ez lehetetlen közöttünk! – kértem ki magamnak felháborodottan.

- Igen, tudom – bólintott Rosalind. – Csak nem vagyok biztos abban, hogy a valódi okokat mondtad el neki.

- Fogalmam sincs, mire gondol… - fehéredtem el, de álltam a pillantását.

- Mondjuk arra a férfira, akit a másik szárnyban rejtegetsz. Vagy arra, hogy valójában nem Roderica Galahad vagy – vonta meg a vállát egyszerűen.

A szívem a torkomba ugrott és olyan irammal kezdett verni, hogy attól féltem, menten infarktusom lesz. Eszembe jutott, hogy tagadhatnám a dolgot, de nem sok értelme lett volna. Rosalind annyira határozottnak tűnt, hogy biztos voltam benne, pusztán sejtésekkel nem állt volna elém.

- Most mit akar tenni? – kérdeztem elhaló hangon.

- Meg akarlak hallgatni. Mondd el, ki vagy – dőlt hátra a széken nyugodt arccal. Megfeszülő izmokkal meredtem az asztallapra. Hogy mondhatnám el az állítólagos ellenségnek, ki is vagyok és miért jöttem…

- Először Ön mondja el, miből jött rá… - próbáltam időt nyerni, hogy kitaláljam, mit tegyek.

- A barátodat nem volt nehéz felfedezni. Éreztem a szagát a kriptában, aztán pedig a szobádban, utána már csak követnem kellett, hogy rájöjjek, merre bújtattad el – felelte teljesen nyugodtan a vámpírnő.

- És miért nem szólt azonnal Casimirnek?

- Mert tudni akarom, mi folyik itt. Felesleges fájdalmat okozni a fiamnak, ha én magam is el tudom rendezni az ügyet. – A vörös tekintet furcsa mód tele volt melegséggel, amit nem tudtam hová tenni.

- És honnan veszi, hogy nem én vagyok Roderica? – tettem fel egy újabb kérdést.

- A fiam elmondta nekem, hogy teljesen másképp viselkedsz, mint ahogyan a leveled alapján várta volna. Elmentél vele vadászni, holott az egyik leveledben ezt barbárságnak nevezted, zavarba jöttél az adóslevelek hallatán, mintha nem is tudtál volna róluk, és egyéb apróságok. Casimir azt hiszi, hogy a Rend az oka. Azt írtad neki, amit tudtad, hogy hallani akar, de személyesen már nehezebben játszod a szereped.

- Mi van, ha tényleg csak rosszul játszom a csábító szerepet és téved? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem tévedek – mosolyodott el Rosalind. – Miután Casimir megosztotta velem a kétségeit, leellenőriztem a sejtésemet.

- Leellenőrizte? – döbbentem meg. – Mégis hogyan?

- Megkértem a fiamat, hogy szerezzen tőled egy kis vért. Az ő tudomása szerint csak hogy felismerjem és megszokjam az illatát, és ne legyen túl csábító a számomra – lélegzett mélyet, aztán nyelt egyet. Megborzongva meredtem rá. A rózsatüske… Hát ezért volt, és ezért tette el a véres zsebkendőt Casimir.

- De miért kellett a vérem valójában? – Tényleg nem értettem, pár csepp vér hogyan bizonyíthatja, nem én vagyok Roderica. Persze, ha a jövőben lettünk volna, akkor szóba jöhetne a DNS-vizsgálat, de ebben a korban még azt sem tudták, mi is az a DNS.

- Roderica édesanyjának volt egy öröklődő vérbaja, nem túl komoly, de nagyon fáradékony volt tőle. Én készítettem neki egy ideig az erősítő szert, aztán megtanítottam neki is a receptet, hogy miután hazautazik, ne kelljen abbahagynia a kúrát. A kis Rica is örökölte a kórt, de a te véred tiszta volt. Tudod… Egy beteg vérének más az íze, az illata… A te véred egészséges.

- Vérbetegség? – hökkentem meg. A Kódex egyáltalán nem említette, hogy Rodericának bármiféle betegsége is lett volna. Miért nem említettek egy ilyen fontos részletet?

- Pontosan. Most pedig hallhatnám, hogy ki is vagy? – nézett rám félredöntött fejjel Rosalind.

- A nevem Katherine – vallottam be az igazat, miközben odafigyeltem arra, hogy ne áruljak el semmi olyat, ami később bajt hozhatna a jövőbeli fejemre vagy bárki más fejére.

- És a férfi a vendégszobában?

- Ő egy barátom. Csak barátom. Segít nekem véghez vinni valamit…

- Katherine, a Rend küldött titeket? – vésődött a vörös pillantás az enyémbe, mintha csak a tekintetemből akarná kiolvasni a választ.

- Nem – feleltem határozottan. – Mielőtt Casimir mesélt róluk, azt sem tudtam, hogy léteznek.

- Akkor ki küldött? Miért vagy itt? – Úgy tűnt, a vámpírnő hisz nekem. Talán, ha kiérdemlem a bizalmát, még segíthetne is… Ha elég ügyes vagyok…

- Azért jöttem, hogy megmentsek egy csomó embert. Köztük Casimirt is – próbáltam úgy fogalmazni, hogy az pozitív színben tűntessen fel Rosalind szemében, és mi lett volna erre alkalmasabb, mint az a tény, hogy meg akarom védeni a fiát.

- Kitől akarod megmenteni őket? – jött az újabb kérdés.

- A jövőtől. – A válaszomra a magasba szaladt a női szemöldök.

- Ezt kifejtenéd bővebben? – érdeklődött Rosalind csevegő hangon. Fogalmam sem volt róla, hogy tud ennyire nyugodt lenni…

- Nem tehetem – ráztam meg a fejem, de még ez sem bosszantotta fel.

- Miért is nem?

- Mert azzal veszélybe sodornám a barátaimat, a családomat, egy csomó idegen nőt, gyereket és férfit. És Casimirt is – tettem hozzá az állandó adumat.

- Ha elmondanád, talán tudnék segíteni – ajánlotta fel Rosalind, mire halkan felnevettem.

- Kétlem, hogy így lenne. Tudja, ahonnan én jövök, ott a maga fajtája ellenség. Rengeteg embert mészároltak le – feszült meg az arcom az emlékektől.

- Ezért féltél tőlem, és ezért lepődtél meg, hogy én nem gyilkolok a vérért? – komorodott el a szép arc. Bólintottam. – Csak azt nem értem, hogy lehetnek ott is hozzám hasonlók, ahonnan te jössz… Ez az egész nem fertőz csak így. Emberek között élünk Emmanuelával azóta is, és csak mi ketten vagyunk… ilyenek.

- Haraptak már meg valakit? – tettem fel félve a kérdést. A vámpírnő szégyenkezve hajtotta le a fejét, így a válasz nyilvánvaló volt.

- Meghalt? – A hangom halk volt, mert biztos voltam a válaszban. Ha az illető nem halt volna bele a vérveszteségbe, akkor mostanra már minimum háromra nőtt volna a környéken lévő vámpírok száma. Éppen ezért lepett meg, hogy Rosalind megbotránkozva kapta rám a tekintetét.

- Nem, dehogy is!

- De… Azt mondta, hogy csak Emmanuela és Ön vannak, nem?

- De igen – bólintott határozottan.

- Nem értem… - ráztam meg a fejem. Hogy működhet itt minden másképp? A vámpírok, a Rend, minden… Ez lehetetlen. Ilyesmiken nem változtathatott a jelenlétünk.

- Mit? Valami gond van? – húzódott közelebb Rosalind.

- Azok a vámpírok, akiket én ismertem, mások, mint Ön – feleltem, miután átgondoltam, mennyit mondhatok el erről. – Nem tudják ennyire uralni a vérszomjukat, sőt, szinte egyáltalán nem képesek rá, és ha megharapnak valakit, arra két dolog várhat, halál vagy elátkozott félélet. Még sosem hallottam olyanról, hogy valaki túlélt egy harapást és nem változott át maga is vámpírrá.

- Azt mondod, hogy harapással terjesztik a kórt? – kerekedtek el izgatottan Rosalind szemei. Eddig sem voltam túl nyugodt, de ettől a reakciótól csak még kényelmetlenebbül éreztem magam. Valószínűleg észrevehette a feszültségemet, mert bocsánatkérően elmosolyodott. – Sajnálom, csak ha tényleg a harapás terjeszti a kórt, akkor lehet, hogy mégis a testünkben kell keresni a megoldást. Casimir próbált vért levenni tőlünk, de akárcsak a halottaknak, nekünk sem kering vér a testünkben, viszont a nyálunk… Ha megtalálnánk a kór okát, talán rájöhetnénk arra is, mivel lehet visszafordítani.

- Ön szerint visszafordítható? – jöttem én is izgalomba.

- Nem tudom. De megéri kipróbálni. Nem is tudom, miért nem jutott eddig eszünkbe! Nyál… - nevetett fel.

- Akkor… elmondja Casimirnek, amit megtudott? Rólam… - szorult össze a gyomrom. A gondolat, hogy elveszítem Casimir bizalmát, megijesztett. Mi lesz, ha elzavar, és én nem akadályozhatom meg, hogy átváltozzon? Ha emiatt végeznem kell vele, mert nem lesz más választásom?

Ahogy a hűvös ujj hozzám ért, összerezzentem. Rosalind letörölt egy a feszültségtől kicsorduló könnycseppet a szemem alól, aztán a tenyerét az arcomra simította.

- Nem mondom el neki. – Máskor biztosan elhúzódtam volna az érintés elől, de most képtelen voltam rá. Nem félelemből, hanem mert annyira emberi és kedves volt a gesztus. És olyan ismerős…

- Miért nem?

- Mert bízom benned – közölte. Bár hittem neki, fogalmam sem volt, miért érzi ezt.

- Hazudtam…

- Tudom – rándult felfelé a szája széle.

- Másnak adtam ki magam…

- Tudom – mosolyodott el.

- Akkor miért?

- Megérzés… - simított végig ismét az arcomon. – Furcsa mód úgy érzem, mintha ismernélek. Mintha már láttalak volna… Bolondság – rázta meg a fejét, aztán visszahúzta a kezét.

- Bolondság – ismételtem meg halkan, miközben a női arcot fürkésztem.

Egy ideig csend volt, de most egyáltalán nem találtam kellemetlennek. Pár perce még feszült voltam attól, hogy egy vámpírral kell egy helyiségben tartózkodnom, de ez szinte teljesen elmúlt. Egyre inkább ellazultam, és az egész napi fáradtság egy ásítás formájában tört utat.

- Késő van… - állt fel azonnal Rosalind. – Elmegyek, te pedig aludj nyugodtan.

- Rendben – egyeztem bele.

Rosalind megvárta, amíg bebújok a takaróm alá, aztán az éjjeli szekrényen hagyott gyertya felé hajolt.

- Jó éjszakát, szép álmokat, szárnyas tündérkéket! – fújta el végül.

Úgy ültem fel az ágyban, mint akit megcsípett valami, de mire megszólalhattam volna, már kiugrott az ablakomon. Honnan tudta? Honnan ismerte az elköszönésünket?

A szívem olyan erőteljesen dobogott a mellkasomban, hogy mikor rászorítottam a kezemet, éreztem a lüktetését. Ezt az elköszönést összesen három ember használta rajtam kívül, a régen halott édesanyám, az apám és Hale, mert én megtanítottam neki még gyerekként. Senki más. Senki.

A pár perccel ezelőtti bizarr nyugodtság elszállt, és bármennyire is fáradt voltam, nem jött álom a szememre. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez pusztán véletlen, de ahhoz túl nyilvánvaló volt. Az egyetlen eszembe jutó válasz az volt, hogy Rosalind valahol találkozott Hale-lel. De hogyan, mikor, miért? És hol van most Hale?

Már jócskán hajnalodott, mire a fejemben zsongó méhkas ellenére nyugtalan álomba tudtam merülni, de alig egy-két óra múlva már fel is riasztott valami halk motoszkálás. Szédelegve ültem fel az ágyban, és figyeltem, ahogy Lucinda megterít a reggelihez.

- Ó, felébredt, kisasszony! Jó reggelt! – pukedlizott felém.

- Mmm reggelt… - mormoltam az orrom alatt egy nagy nyújtózkodás közben. Kelletlenül kimásztam az ágyból és az asztalhoz ültem. Lucinda szelt nekem a kenyérből, elém tette a poharat, és kiválasztott egy szép almát a gyümölcsös tálból. – Köszönöm – sóhajtottam fel, aztán enni kezdtem. Kivételesen pár falatnál több nem akart lecsúszni a torkomon, de a kislány vagy nem vette észre az étvágytalanságomat, vagy csak tapintatosan nem hozta fel témaként.

- Casimir úrfi megkért, hogy szóljak Önnek, reggeli után várja odalent – adta át végül az üzenetet, miután eltoltam magam elől a tányért.

- Ó, rendben, megyek… - feleltem összeszoruló gyomorral bánva, hogy egyáltalán ettem valamit. Tegnap még úgy gondoltam, Rosalind tényleg nem fog elárulni, de az esti elköszönése után nem tudtam, tényleg bízhatok-e benne.

Miután átöltöztem, kelletlenül mentem le a földszintre. Magamban azon rágódtam, mit mondanék, ha Casimir nekem szegezné az igazságot. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy ennyire átvertem… Valószínűleg sehogy.

- Rica… - állt fel a kanapéról Casimir, amint beléptem, és felém biccentve egyet a szemközt lévő fotelre mutatott, de mikor leültem, visszatemetkezett a papírokba, amiket eddig olvasgatott.

- Lucinda szólt, hogy beszélni szeretnél velem… - szólaltam meg két percnyi várakozás után.

- Csak azt akartam mondani, hogy kiválasztottam neked egy ruhát a vacsorához, Lucinda majd előkészíti neked, és este hatkor indulunk – vetette oda anélkül, hogy rám pillantott volna. – Nem sokára megyek, megnézem Neldát és a kicsit, de időben vissza fogok érni.

- Rendben – bólintottam, aztán csendesen tovább fürkésztem Casimir arcát, de egyetlen érzelmet sem tudtam leolvasni róla. Fél pillanat múlva rám emelkedett a tekintete.

- Elmehetsz – közölte. A hangja hidegsége bekúszott a bőröm alá és megborzongatott.

- Haragszol rám? – csúszott ki a számon. – Ha a tegnapi miatt, én…

- Nem történt semmi – jelentette ki érzelemmentesen.

- Kérlek, Casimir! Ne büntess azért, amiről nem tehetek! – sóhajtottam fel. Nem tudtam, miért fontos nekem, hogy megértse és elfogadja az érzéseimet, de így volt.

- Nem büntetlek olyasmiért. Egyáltalán nem büntetlek – jött zavarba hirtelen és ismét a papírjai mögé rejtőzött. Felkeltem a fotelből, de ahelyett, hogy elhagytam volna a szalont, leültem Casimir mellé a kanapéra.

- Kérlek… - próbáltam meg kedveskedve kihúzni az iratokat a kezéből, de mielőtt sikerrel jártam volna, ő maga hajította az asztalra őket, aztán dühös arccal fordult felém. Meglepetten húzódtam hátrébb, és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akire csúnyán néz az apja, mert rosszat tett.

- Hagyd ezt abba! – csattant fel. – Ha azt akarod, hogy elfogadjam, nem táplálsz irántam gyengéd érzéseket, akkor viselkedj is úgy! És ne akarj féltékennyé tenni a legjobb barátommal!

- Tessék?

- Azt hiszed, ostoba vagyok? Hát nem, nem vagyok az. Viszont ezzel csak összezavarod Keith fejét is. Ezt akarod? Élvezed, hogy magadba bolondítasz mindenkit, aztán elutasítod? – sziszegte az arcomba.

- Keith mondott valamit? – forrósodott fel az arcom zavaromban.

- Nem mondott semmit, de mint mondtam, nem vagyok ostoba – fordult el tőlem és egy mordulás kíséretében összefonta maga előtt a karját.

- Én esküszöm, hogy őt sem bátorítottam! – próbáltam meggyőzni Casimirt. – Kedvelem őt és Perlinát is, és a világért nem akarnám, hogy összevesszenek. Főleg nem miattam.

- Akkor talán nem kéne felhasználnod Keith-t ellenem – fúródott a kék tekintet az enyémbe. Mikor a szavak értelmet nyertek a fejemben, hirtelen elsápadtam. Viszályt szítok a két férfi között anélkül, hogy tudatosult volna bennem, mit teszek. Viszályt, aminek akár halál is lehet a vége.

- Nem, én nem! – tiltakoztam azonnal. – Casimir, én sosem akartam felhasználni őt. Vagyis nem direkt… - sütöttem le a szemem. – De tudnod kell, hogy semmit sem érzek Keith iránt, ami miatt féltékenynek kéne lenned rá. Semmit, érted? Nagyon fontos, hogy ezt elhidd nekem! – ragadtam meg a karját.

- Miért olyan fontos? – Casimir még mindig nem nézett rám, de nem húzta ki magát az ujjaim közül.

- Mert barátok vagytok, szinte testvérek, és ezt a kapcsot senki nem bonthatja fel. Sem én, sem egy másik nő, semmi. Ugye, így van? – néztem rá kétségbeesett szemekkel.

- Persze – fordult végre felém Casimir, és a pillantása döbbent volt. – Sosem tudnék igazán haragudni rá. És nem is az ő hibája… - nézett a szemembe egy másodpercre, aztán megint elfordult.

- Hanem az enyém? – kérdeztem halkan, miközben úgy éreztem, valami fojtogatja a torkomat.

- Nem… - rázta meg a fejét. – Csak egy zavarodott kislány vagy, aki maga sem tudja, mit akar, és ösztönösen csábít. Ennyi vagy, semmi több.

- Kislány? – nyögtem fel. A szó megsértve marta végig a nyelőcsövemet.

- Igen, és nekem igazi nőre van szükségem. Igazad volt, közöttünk ez úgysem működne. Még nem vagy elég érett az ilyesmihez… - vonta meg a vállát Casimir, aztán elhúzódva az érintésemtől újra a kezébe vette a papírokat az asztalról. – Most pedig, ha megbocsátasz, el kell intéznem néhány üzleti ügyet, és ehhez nyugalomra van szükségem. Köszönöm.

- Persze… Megyek, nehogy véletlenül zavarjalak az üzleti ügyeidben! – markoltam meg a ruhámat, miközben felálltam.

- Ne késs el este! – szólt még utánam Casimir, de nem válaszoltam. Dühösen vágtattam ki az előtérbe, és mikor felértem a szobámba úgy vágtam be az ajtót, hogy belezengett az egész kastély.

2010. október 10., vasárnap

Démoni érintés - 13. fejezet

13. fejezet



Csiklandozó érzésre ébredtem fel. Nyűgös mormogással söpörtem ki az arcomból a szalmaszálat, ám az újra és újra visszatalált. Meglepetten nyitottam fel a szemem, és egy vöröslő szempárral találtam magam szemközt. Riadtan ültem fel, és szédelegve próbáltam rájönni, hol is vagyok. A gyereknevetés szürreálisnak tűnt azok után, amilyen jelentéseket az agyam egy vöröslő tekintethez csatolt.

- Emmanuela, Lucinda, mit csináltok? – csattant Casimir hangja feddőn az istálló bejárata felől. A két lány elpirulva pattant fel mellőlem és bűnbánóan sütötték le a pillantásukat. – Miért kellett felébresztenetek Ricát?

- Semmi baj – vágtam közbe halkan, aztán feltápászkodtam a földről, és végigcsapkodtam egy párszor a szoknyámon, hogy megszabaduljak a rátapadt szalmától.

- Bocsánat – motyogták a lányok. A kezem automatikusan kinyúlt, és megpaskoltam a fejük tetejét. Furcsa érzés volt, hogy mindketten ugyanolyan hálásan pislogtak rám a gesztus miatt. Ha Emmanuelát nem árulta volna el a szemszíne és a bőre fehérsége, egy teljesen átlagos kislánynak tűnt volna. Életemben most először sajnáltam egy vámpírt…

Vajon mi lehetett volna belőle, ha nem történik ez az egész? Lassan nővé cseperedett volna, hogy megtalálja élete szerelmét és gyermekeket hozzon a világra, akárcsak Nelda? Vagy valami különlegesebb sors volt számára elrendelve, amit a Rend gonoszsága és Casimir egyetlen apró, véletlen hibája darabjaira tört?

- Na, menjetek, kész az étel! – hessegette el Casimir a lányokat kizökkentve a gondolataimból, aztán hozzám lépett. – Hogy aludtál? – érdeklődött. Álmosan dörzsöltem meg a szemem és elnyomtam egy ásítást.

- Jól…

- Örülök – mosolygott rám. A nyitott ajtó felé pillantva csak most vettem észre, hogy odakint már sötét van, és a belső fényt a falon lógó lámpások lángja adja.

- Bocsánat, hogy ilyen sokat aludtam… - pirultam el. Casimir keze felém nyúlt, de ahelyett, hogy megsimogatott volna szokása szerint, egy szalmaszálat húzott ki a hajamból, aztán a földre hajította.

- Semmi gond, legalább kipihented magad. Éhes vagy? – A kérdéstől azonnal feszülni kezdett a gyomrom tája. Bólintottam. – Akkor gyere… Ludella isteni sült húst készített az ünnepi asztalra. Mind a tíz ujjadat meg fogod nyalni – kacsintott rám.

Igaza volt. A teríték elég szegényes volt a fatálakkal és –serlegekkel, de a rajtuk lévő étel és a bennük lévő bor miatt egyáltalán nem volt okom a panaszra. Igyekeztem visszafogni magam azok után, hogy Casimir a múltkor felemlegette az étvágyamat, de így is annyit ettem, hogy a végén már lélegezni is alig bírtam.

- Azt hittem, hogy Ulyssesék szegények… - szólaltam meg már a lovon ülve. Evés után megcsodáltam még a kisbabát, aztán elköszöntünk, és most hazafelé tartottunk. – Honnan futja nekik ilyen lakomára? – érdeklődtem. A beszélgetés segített egy kicsit megfeledkeznem arról, hogy a szememen lévő fekete kendő miatt semmit sem látok, viszont Casimir jelenlétét a hátam mögött annál inkább érzékelem minden porcikámmal.

- Tőlem kapták a húst Marcus születését megünnepelni – válaszolt, miközben az ujjai belemarkoltak a csípőmbe egy döccenőnél.

- Ó… Ez igazán kedves tőled… - motyogtam, aztán a számat harapdálva próbáltam rájönni, miről is beszélhetnénk figyelemelterelésként.

- Tényleg nagyon ügyes voltál. Tartottam tőle, hogy elájulsz és téged is élesztgetnem kell majd – mentett meg Casimir a kínos csendtől.

- Szeretted volna, mi? – nevettem fel.

- Hát, bevallom őszintén, elég vonzó gondolat, hogy felnyalábollak a földről, az ágyra fektetlek, aztán életet lehelek beléd… - Zavartan köszörültem meg a torkomat, mert a szemem előtt megjelent a leírt helyzet. Kell nekem vizuális típusnak lennem…

- Álmodozni szabad… - vontam meg a vállam, mire Casimir mély mormogó nevetéssel válaszolt.

- Sosem akartál férjhez menni és gyerekeket szülni? – A kérdéstől megmerevedtem.

- Nem igazán volt lehetőségem ezen elmélkedni… - ismertem be.

Azt már nem tehettem hozzá, hogy a mi világunkban felelősséget vállalni egy másik személyért, főleg egy gyerekért, a legnehezebb terhek közé tartozott. Nem csak azért, mert az embernek megszakadt a szíve, ha látta, hogy a saját gyereke éhezik vagy fázik, hanem azért, mert elég kevés esély volt arra, hogy egy kisbaba megérje akár a pár éves kort.

Abban a környezetben vagy pár hónapon belül éhen haltak, mert az anyjuknak nem volt sem teje, sem egyéb tápszere, vagy elkaptak egy fertőzést. Rosszabb esetben pedig vámpírkézre kerültek. Melyik anya szánná ezt a sorsot a gyermekének…

- Gyönyörű voltál a kisbabával a kezedben. – A rekedt hangtól megborzongtam. – Tudod… Szinte látlak magam előtt, ahogy a kerti padon üldögélsz a karodban a kisbabánkkal. Igazán szép kép…

- Őrültség – ráztam meg a fejem. – És mondtam már, hogy ne reménykedj. Tényleg ne. Én nem fogom tudni megadni neked azt, amit szeretnél. Se gyereket, se semmit – szorult össze a torkom. Éreztem, ahogy a férfitest megfeszül a hátam mögött.

- Miért?

- Mert egyszerűen nem illünk össze.

- Miért? – Bosszankodva fújtattam egyet.

- Mert unokatestvérek vagyunk, mert nem ismersz, mert nem az a típusú nő vagyok, aki otthon ül az utódaidat nevelgetve és mert nem vagyok szerelmes beléd – soroltam azokat az érveket, amelyeket megoszthattam vele, de ezen kívül még ezernyi másik okom volt.

- Nem számít. Akkor hagyd, hogy megismerjelek. Nem várom el, hogy otthon ülj az utódaimat nevelve, és még lehetsz… - Az ellenérvek hallatán nem tudtam eldönteni, mit kéne éreznem. Egyfelől önkéntelenül halvány mosoly ült ki az arcomra, mert még sosem volt egy férfi sem, aki ennyire küzdött volna, hogy elnyerjen engem. Másfelől tudtam, hogy ezek az érvek semmin sem változtatnak. Ha beteljesítettem a sorsomat, haza kell jutnom valahogy. Ez nem az én világom…

- Neked is jobb, ha minél hamarabb megérted, hogy a nem, az nem – próbáltam a fejébe verni. Bosszúsan emeltem fel a kezemet, aztán ejtettem vissza a combomra. Idegesített, hogy nem látom az arcát beszélgetés közben.

- Érzem, hogy nem vagy közömbös irántam – hallottam meg pár pillanat múlva. Casimir ujjai finoman megmozdultak a derekamon, de most nem volt semmiféle döccenő. Összerándulva fogtam le a kezét.

- Azt mondtad, úriember vagy. Nem tisztességes kihasználni, hogy nem látok! – szidtam le.

- Igaz, sajnálom – lazultak el az ujjai a csípőmön.

- Az pedig semmit nem jelent, hogy vonzónak talállak. Minden épeszű nő annak találna. Ne láss többet mögé, mint amiről szó van, kérlek – próbáltam határozott hangon beszélni. Hallottam, ahogy Casimir mély levegőt vesz mögöttem, mintha valamit mondani akarna, de végül csendben maradt. – Most haragszol rám… - állapítottam meg szomorúan.

- Nem – jött a rövid válasz.

- Ó, dehogynem… - préseltem össze a számat. Nem kellett volna törődnöm Casimir érzéseivel, hiszen nem tehettem a szenvedéséről, mégis rossz érzés volt, hogy tudtam, én okozok neki akaratlanul fájdalmat.

Az út további részében csendben maradtunk mindketten, bár belőlem többször is majdnem kitört néhány ostobaság, de az utolsó pillanatban visszanyeltem. A gondolataim csak úgy zakatoltak. Az egyik pillanatban bocsánatot akartam kérni Casimirtől, aztán rádöbbentem, hogy nincs okom a lelkiismeret-furdalásra, hiszen, nem tettem semmi rosszat.

A sajnálkozásom végül átcsapott bosszúságba, amiért folyton rám mászik, zaklat és elérte, hogy gyötrődjek miatta. Mire megálltunk, addig hergeltem magam, hogy mikor leemelt a lóról és végre levette a szememről a kendőt, egyetlen szó nélkül siettem be a házba.

- Hé, hé, jól vagy? – Keith a karomnál fogva tartott meg, mikor véletlenül nekirohantam, és majdnem hátra estem.

- Igen, minden rendben – pillantottam vissza Casimirre, aki pont akkor lépett be az ajtón. – Gyere! – ragadtam meg Keith kezét, és a magasba vetve a fejemet, elkezdtem magam után vonszolni az emeletre.

Mikor felértünk a lépcsőkön még egyszer hátranéztem. Casimir a karjait maga előtt összefonva merev tekintettel bámult minket, és az arca dühösen megfeszült. Helyes! Most legalább ő is tudja, milyen pocsékul érzem magam azért, mert nem képes békén hagyni és rokonként kezelni.

- Beléd meg mi ütött? – nézett rám döbbenten Keith, mikor berángattam a szobámba.

- Semmi – csuktam be az ajtót, aztán nekidőltem. Vettem egy mély levegőt és csak utána szólaltam meg. – Perlina hol van?

- Hazavittem az anyjához. Kissé felzaklatta a püspök emberének felbukkanása, jobbnak láttam, ha nem marad tovább – magyarázta.

- Ó, értem… - ültem le az asztal mellé és a fejemet a karomra hajtottam.

- Mi történt? – hallottam meg a széklábak halk csikorgását, ahogy Keith kihúzta a velem szemben lévő széket.

- Világra segítettünk egy kisbabát – mondtam el azt a részét az eseményeknek, ami boldoggá tett. – Annyira hihetetlen volt! Egy igazi csoda – néztem fel Keith-re, akinek lágy mosoly ült az arcán. – Most kinevetsz?

- Nem, egyáltalán nem. Csak… Kívülről teljesen más vagy, mint belül.

- Ezt meg hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Nem is tudom… Mindig olyan erősnek és határozottnak látszol – vágott elgondolkodó arcot. – Anyám mesélt régen egy történetet egy lányról, aki levágta a haját és férfi ruhát öltött, hogy részt vehessen egy háborúban és megvédhesse a faluját. Kívülről pont ilyennek látszol. Aki álruhát ölt, ha kell és harcol, mert az elvei a legfontosabbak számára. – Zavartan sütöttem le a szemem. Ha Keith tudta volna, hogy az álruhát illetően egyáltalán nem téved, fogalmam sincs, hogy reagált volna… De az biztos, hogy akkor nem fürkészte volna az arcomat ennyire büszkén.

- És milyen vagyok belül? – kérdeztem gyorsan.

- Lágy, sebezhető, puha és forró… - sorolta kiváltva belőlem a pirulást. – Olyan nő, akinek remeg a lába, ha igazi csókot kap, és akit látok magam előtt virágok között üldögélve, karjában egy kisbabával – nézett rám elmerengve. Önkéntelenül is felkuncogtam.

- Most kinevetsz? – vonta fel a szemöldökét megismételve az előbbi kérdésemet.

- Nem, egyáltalán nem – vigyorogtam rá. – Csak Casimir pont valami hasonlót mondott nekem nemrég. – Felálltam a székről, és az ablakhoz sétálva a kert felé bámultam. – De mindketten tévedtek.

- Igazán?

-Igen. Én nem vagyok feleségnek és anyának való.

- És harcosnak? – A kérdésre meglepetten fordultam Keith felé.

- Annak inkább – ismertem be.

- Tudod, a szerelem is egyfajta háború – állt fel Keith is, és mellém sétált. – A nők és a férfiak folyamatosan harcban állnak egymással, csak ez a küzdelem kellemesebb.

- Hát, hamarosan Perlina és te harcba szállhattok egymással – feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.

- Igen, talán… - sóhajtott fel Keith.

- Talán? – szaladt össze a szemöldököm.

- Perlina tényleg kedves lány és jó feleség lesz belőle, de…

- Na ne! Ne, ne, ne! Ne csináld ezt! – csattantam fel, mikor megértettem. – Nem teheted ezt vele! Nem lehetsz ennyire pasi!

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Férfi. Ijedős nyuszi, aki megfutamodik az esküvő előtt! – vágtam csípőre a kezem. – Biztosan rémisztő lehet, hogy elveszted a függetlenségedet és felelős leszel egy másik emberért is, de…

- Én nem félek. – A határozott kijelentéstől bennem akadt a mondat második fele.

- Akkor nem értem – ráztam meg a fejem.

- Nem ijeszt meg az elkötelezettség. Ha a megfelelő nővel kell elköteleződnöm – nézett rám félredöntött fejjel.

- Azt hittem, szerelmes vagy Perlinába… - A torkomban csomó keletkezett, mikor elképzeltem szegény Perlina arcát, ahogy megtudja az igazságot, de a gyomrom izgatottan rándult össze.

- Én is azt hittem – túrt bele Keith elkínzott arccal a hajába. – Aztán találkoztam valakivel, aki sokkal erőteljesebb érzéseket váltott ki belőlem, mint ő – fúrta a tekintetét az enyémbe. Kiszáradó torokkal nyeltem egyet. Minden férfi megőrült vagy csak én értem félre a helyzetet?

- Elmondtad ezt már annak a valakinek? – kérdeztem kínosan feszengve.

- El.

- És mit mondott? – Az ujjaim remegve szorították meg a ruhám anyagát.

- Még nem tudom… - lépett közelebb Keith. – A válaszra várok éppen. – Hát, mégsem értettem félre! Szédelegve hunytam le a szemem egy pillanatra, aztán felnézve azt tettem, amit tennem kellett.

- Perlina szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy jó férje leszel – mondtam ki határozott hangon. Keith vonásai elkomorultak, a szemeiből pedig hirtelen kihunyt az előbb még ott pislákoló fény.

- Értem – köszörülte meg a torkát, aztán hátrébb lépett. – Igen, igazad van. Jó férje leszek. Most, ha megbocsátasz – biccentett felém, aztán még mielőtt megszólalhattam volna kisietett a szobából.

Csodás! Két férfiből kettőt sikerült egyetlen óra leforgása alatt magamra haragítani…

Bosszankodva rángattam le magamról a ruháimat, aztán hálóingben átsettenkedtem Paytonhoz egy kis étellel. A folyosón lopakodva rövid időre sikerült elfelejtenem a történteket. Visszafojtott lélegzettel haladtam a fal mellett, mint valami besurranó tolvaj, és megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor megérkeztem a másik szárnyba.

- Köszi, hogy benéztél. Ó, csodásan vagyok! Igaz, hogy egész nap egy falatot sem ettem, de még élek, úgyhogy semmi gáz – kezdett nyafogni Payton, amint beléptem a szobába.

- Mert otthon hozzászoktál a jobb ellátáshoz? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd az asztalra hajítottam az ételt. – Egyébként ma fárasztó napom volt, világra segítettem egy kisbabát. Köszi, hogy kérdezted… - fintorogtam rá.

- Egy kisbabát? – vágott meglepett képet.

- Úgy bizony – húztam ki magam.

- Csodás… - nyögött fel. – Ahogy látom tökéletesen berendezkedtél. Van két pasid, nem számít, hogy a jövőben az egyik vámpír lesz, a másik pedig az első keze általi hulla, teszed-veszed magad a csinos ruhákban, elvegyülsz a pór nép között, és élvezed az életet. Kár, hogy ettől a jövőnk még ugyanolyan szar marad – tárta szét a karját.

- Nincs pasim és nem teszem-veszem magam! Azon dolgozom, hogy megmentsem a világunkat! – feleltem villámló szemekkel.

- Hát persze – legyintett Payton lekezelően.

- Miért kell neked folyton cseszegetni? – dühöngtem, miközben azon bánkódtam, hogy nem száraz kenyeret hoztam neki. Azt érdemelt volna!

- Kislány, ha én cseszegetnélek, azt megéreznéd – röhögött fel.

- Ah, fúj, gusztustalan vagy! – húztam el a számat a gondolattól.

- Nyugi, bottal sem piszkálnálak meg. Még a végén dobnád a két fiúdat, és könyörögnél nekem az ismétlésért. Én pedig egy nőt csak egyszer próbálok fel. Kell a fenének a lelki kötődésük meg a nyavalygásuk! – harapott bele az almába, amit hoztam.

- Tudod, néha kedvem támad megütni. Nem is értem, miért… - forgattam meg a szememet. – Neked kéne beolvadnod ebbe a világba, sokkal jobban ideillesz, mint én! Tele van olyan férfi sovinisztákkal, mint te.

- Talán mégsem volt olyan sötét az a középkor – húzta vigyorra a száját. – Na, de inkább arról mesélj, mi a fenét akart itt reggel a püspök verőlegénye! – váltott témát hirtelen legnagyobb szerencséjére. A Casimirrel és Keith-szel folytatott beszélgetések után még kevesebb türelmem volt hozzá, mint egyébként. Pedig máskor sem volt könnyű elviselni.

- A püspök azt akarja, hogy Casimir vigyen el hozzá bemutatni engem.

- Ó… - hagyta abba a rágást Payton. – Az nem túl jó…

- Nem mondod? Hidd el, nekem sincs túl sok kedvem hozzá, de muszáj – fontam össze magam előtt a karomat, és a lábaimmal topogni kezdtem, hogy levezessem valahogy a feszültséget.

- Csak ne szúrj el semmit! De most komolyan! – nézett egyenesen a szemembe. – Az egyháznak elég egyetlen apró gyanú és keresztet vethetsz az életedre. Jobbik esetben… Rosszabbikban először megkínoznak és utána vetheted az utolsó keresztet, ha még fel tudod emelni a karod hozzá.

- Kösz a bíztatást! – morogtam.

- Ezt most nem rosszból mondom. Lehet, hogy semmire sem vagy jó, de megígértem apádnak, hogy hazaviszlek.

- Semmire sem vagy jó… Pf… - ismételtem meg gúnyos hangon. – Köszönöm, de nem kell rám vigyázni. Tudok magamra.

- Hát persze – bólintott Payton, de láttam rajta, hogy pont az ellenkezőjét gondolja. – És mi a helyzet azzal a Renddel? Reggel elrohantál, és nem mondtad el, miről is van szó… - nézett rám várakozva. Mély levegőt vettem, aztán belekezdtem a történetbe, amit Casimirtől hallottam.

- Véres kezű Casimir, milliók gyilkosa, mint hős megmentő? Te ezt komolyan beveszed? – hördült fel, mikor befejeztem a mesét.

- Nekem igaznak tűnt.

- Na persze… Mert jó pasinak tartod – felelte lenézően.

- Egyáltalán nem tartom jó pasinak, csak egyszerűen hihetően mondta el az egészet – vitatkoztam.

- Persze, hogy hihetően mondta el! Egyfelől ő maga a GONOSZ, csupa nagy betűvel. A vérében van a hazugság – szorultak ökölbe a kezei. – Másfelől az ember elég meggyőző tud lenni, ha meg akar dönteni egy nőt.

- Mi a fenéről beszélsz? – háborodtam fel.

- Arról, hogy az ipse meg akar dugni – vonta meg a vállát.

- Megismétlem, amit korábban mondtam. Gusztustalan vagy!

- Lehet, de ettől még, amit mondtam, igaz. Figyeltelek titeket az ablakból reggel, csak úgy csorgatja utánad a nyálát. Rohadt vérszívó! – morogta maga elé.

- Na jó, azt hiszem, megyek, még mielőtt újra bokán rúgnálak – céloztam a reggeli akciómra. Payton pár perc alatt úgy fel tudott húzni, ahogyan senki más. – És ne leskelődj utánam az ablakból! – morogtam vissza, miután kipillantottam az ajtón, hogy tiszta-e a levegő.

Lábujjhegyen lopakodtam vissza a szobámig, szerencsére nem botlottam bele senkibe sem. Óvatosan nyomtam le a kilincset, és már kezdett volna a szívverésem visszaállni a normális ütembe, mikor a sötétben hirtelen egy szempár csillant felém.