~ Sárga könyves út ~

2018. június 26., kedd

Két külön világ - alternatív, spin off Démoni érintés novella



Olissa a barlang egyik sarkában kuporgott, sápadtabb volt, mint amire emlékeztem. Persze, majd egy éve, hogy eljött a világvége, és a Nap soha többé nem kelt fel, az örök éjszakában pedig nehéz lebarnulni. Az illata mennyei volt, szinte éreztem a vérét a számba. A tekintetéből most csak rettegést olvastam ki, pedig korábban kedvelt engem, éreztem. Akkoriban még én is ember voltam. Minden reggel az irodába menet betértem a kis kávézóba, ahol dolgozott, csak hogy lássam őt. A végén már kérnem sem kellett, ahogy meglátott, azonnal készítette nekem a kávét, pont úgy, ahogy szeretem. És egy kedves mosollyal adta át.

Aznap elhatároztam, hogy meghívom valahová, ettől pedig olyan könnyűnek éreztem magam, akár egy héliummal töltött luftballon. Beszálltam az autóba, és… akkor történt. Kitört a pánik. Én pedig ahelyett, hogy beálltam volna a menekülők közé, egyenesen a kávézóhoz hajtottam. Az ajtaja nyitva volt, de üresen állt. Épp a hátsó rész felé indultam, amikor az éles fájdalom a nyakamba hasított. Csak azután jöttem rá, hogy egy vámpír harapott belém, miután magamhoz tértem. Jobban mondva, újra megszülettem. Olyan érzés volt ugyanis, ahogy a levegő ismét a tüdőmbe hatolt. Teljesen egyedül voltam, teremtőm addigra magamra hagyott, nemsokára azonban találkoztam néhány hozzám hasonlóval.

– Charles! – Összerezzentem Ewan kiáltására. Már majdnem elfelejtettem, hogy nem egyedül érkeztem. A hordám azért jött fel a hegyekbe, mert egy csoportnyi emberszökevényről kaptunk bejelentést. A Véreskezű maga adta ki a parancsot, hogy eredjünk a nyomukba, és végezzünk velük. Miután eljött az örök sötétség, és a vámpírok felfedték magukat az emberiség előtt, az ő irányításával vettük át a teljes uralmat a felszínen. A régi vámpírok azt mesélték, korábban pont úgy kellett bujkálniuk, ahogyan most az embereknek. Csatornákban, barlangokban és egyéb sötét, elhagyatott helyeken éltek, mert bár erősebbek voltak az embereknél, nappal kiszolgáltatottá és sebezhetővé váltak.

A lépések közeledtek, Olissa reszketve húzódott még közelebb a kőfalhoz. A kezemben tartott lámpás által megvilágított vonásain ott ült a tudat, hogy néhány másodperc, és halott lesz.

– Csak egy elhagyatott fészek, az itt maradt rongyaik bűzlenek – kiáltottam vissza. A hazugság olyan könnyedén csúszott ki a számon, mintha tudtam volna, hogy egyszer kimondom. Talán egész vámpírlétem alatt erre a pillanatra készültem, ezért csatlakoztam a tisztogatókhoz, ezért kutattam menekültek után. Azt reméltem, hogy a lány, akibe még emberként beleszerettem, életben van, és a sors egyszer elvezérel hozzá. – Nézd meg az északi járatokat, én megyek délre! – kiáltottam újra. Ewan léptei távolodtak, de nem maradhattam sokáig. Az gyanússá tett volna.

Olissa megmozdult a sarokban, tágra nyílt szemmel pislogott rám. Nem értette, miért hazudtam miatta, összezavarodott.

– Maradj itt, nemsokára visszajövök! – néztem rá. Néhány pillanatig nem reagált, aztán lassan bólintott. Csak remélni tudtam, hogy tartja a szavát, de a félelem ott lüktetett bennem, hogy végül megretten, és mire visszatérek, már csak hűlt helyét találom. Mégsem tehettem semmit. Hátat kellett fordítanom neki, és elsétálni. Hogy ő életben maradhasson.

---

Úgy rohantam hozzá, mintha a már nem létező életem múlna rajta. Mire visszaértem a hegyekbe, az izgatottság átjárta minden porcikámat. Elátkozottként is valamiféle istenhez imádkoztam, hogy amikor belépek a barlangba, Ő még mindig ott legyen. Épp ezért ért hidegzuhanyként, amikor a járatot üresen találtam. Körbeszimatoltam, a bűzös szagok összekeveredtek, de még haloványan éreztem az illatát. Lerogytam az egyik tisztának tűnő sarokba, és arcomat a kezembe hajtottam. Olyannyira belemerültem a veszteség okozta kétségbeesésbe, hogy csak akkor tudatosult bennem a zaj, amikor a járathoz ért.

– Szia! – A hangja halk volt, de ismerős. Felpattantam, és percekig fürkésztem, hátha csak egy hallucináció, ami hamarosan eltűnik.

– Elmentél – mondtam. Én is halkan beszéltem, a hangom mintha nem is hozzám tartozott volna.

– Megéheztem – emelte fel a kezét, markában lila színű bogyókat tartott. Bólintottam, ez érthető. Akkor csak ezért tűnt el, de…

– …visszajöttél – mondtam ki hangosan a gondolat végét. Erre is magyarázatot kellett kapnom, hiszen teljesen logikátlan döntés volt. Vámpír vagyok, ő ember, az lett volna az ésszerű, ha a lehető legmesszebb menekül innen, hogy soha többé ne találjak rá.

– Kétharmad kávé, egyharmad tejszín, egy cukor és egy Zizzy fánk – mondta fel a rendelést, amit régen nap mint nap kértem tőle. – Nem fogsz bántani, ugye?

– Nem akarlak – ráztam meg a fejem. Tett egy mozdulatot előre, mire felemeltem a karomat. – De nem vagyok biztos önmagamban, ott kell maradnod. Túl jó az illatod. – A kijelentésemre lepillantott magára, aztán kitört belőle a nevetés. Nem az a szívből jövő volt, amit anno hallottam tőle, de mégis csak nevetett.

– Jó az illatom? – fogta meg elöl a felsőjét; szakadt és koszos volt. Halványan elmosolyodtam. A vérének illata számomra elnyomta a ruházatából áradó szagot. Hirtelen hagyta abba a kuncogást, arca komollyá vált, úgy nézett rám ismét.

– Megmentettél – használt ő is egy megállapítást kérdésként. Válaszolni akartam neki, de nem tudtam, mit kéne. Egész vámpírlétem alatt téged kerestelek, és amikor rád találtam, mindenáron meg akartalak védeni? Ez még számomra is ijesztően hangzott, mintha valami őrült zaklató lennék. Vagy: mindig kedves voltál velem, ezért viszonozni akartam? Semmitmondó. Meg sem közelíti azt, amit valójában érzek.

– Meg kellett tennem. – Bólintott, mintha értené, ahogy a szemébe néztem, arra gondoltam, talán érti is. Szavak nélkül, vallomás nélkül.

– Mi lesz most? – csúszott le a fal mellett, aztán törökülésben leült, és miközben a válaszomat várta, falatozni kezdett a bogyókból.

– Vigyázok rád – feleltem. Ismét bólintást kaptam válaszként. Egyszerűen tudomásul vette, hogy mostantól felelősséget vállaltam az életéért. Érte.

---

– Milyen érzés vámpírnak lenni? – kérdezte, miközben az általam hozott friss kenyeret falatozta. Új ruhát is kapott tőlem, és elkísértem a közeli folyóhoz, hogy biztonságban le tudjon fürödni. Egyre inkább hasonlított ahhoz a lányhoz, akire emlékeztem.

– Nem tudom. Leginkább nem gondolok rá, mi vagyok, csak úgy vagyok… – feleltem. Lehet, hogy kissé zavaros volt a válaszom, mert töprengve csipegette tovább a kenyérbelet. Végül lenyelte a falatot.

– Ezt dobta a gép, így kell túlélni minden napot – foglalta össze a maga módján az érzéseimet. Hirtelen boldogság öntött el, sosem hittem volna, hogy lesz valaki, aki megért engem. Akár néhány egyszerű szóból. – Én is hasonlóan érzek. Ha elkezdenék azon gondolkozni, mennyire pocsék lett a világ, és hogy a jövő számomra valószínűleg csak néhány napot, hetet vagy hónapot jelent majd, nem csinálnék mást, csak lefeküdnék a sarokba, és várnám a halált.

– Van jövőd – jelentettem ki komoran. Nem akartam beletörődni, hogy amit mondott, valószínűleg igaz. Ha nem akarok gyanút kelteni, nem lehetek állandóan mellette, és amíg egyedül van, bármi történhet vele. Rábukkanhat egy tisztogató csapat, baleset érheti vagy elkaphat valami fertőzést. Annyira törékeny, és annyi veszély leselkedik rá ezen a világon. – Én… új életet adhatok neked. Egy erősebb testben – suttogtam bele a félhomályos lyukba. Lélegzetet sem vett jó néhány másodpercig, csak bámult rám.

– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét. Furcsa villanást láttam a tekintetében, amitől rossz érzés szállta meg a gyomromat.

– De…

– Én nem akarok embereket ölni. – A mondat éles pengeként ért. Eddig nem gondoltam arra, vajon milyennek láthat engem, de az érve nyilvánvalóvá tette, hogy csak egy gyilkosnak tart. És az is vagyok. Az elmúlt évben megszámlálhatatlan emberrel végeztem, ittam a vérükből, és a legtöbbször nem tudtam időben leállni. Talán őt is megölném, ha megpróbálnám átváltoztatni – járta át az egész testemet a jeges borzongás.

– Most mennem kell! – siettem a kijárathoz.

– Én itt várlak – hallottam még a hangját, mielőtt elhagytam volna a barlangot. 

---

Két napig nem tudtam elmenni hozzá, mert kiküldtek minket, tisztogatókat egy csatornához. Hátul haladtam, társaimat hajtotta a vadászösztön, engem visszatartott a bűntudat.

Amikor már mind odalent voltunk, mélyen a járatban, akkor tört ki a teljes káosz. Először szenteltvíz ömlött a fejünkre valami locsolórendszerből, hogy legyengítsen minket, aztán egy robbanás megrázta az egész járatot, betondarabok hullottak ránk, végül sötét lett. Szerencsém volt, és ezt Neki köszönhetem. A vérivásra szükségem volt, de megfogadtam magamnak, hogy a túlélésen kívül más okból soha többé nem ölök embert. Talán… talán így jobbnak lát majd engem, ebben reménykedtem. Ha elöl haladok, nem tudtam volna kiásni magam. Így is fél napba telt, mire kijutottam, és újabb egybe, míg sikerült elkapnom egy embert, és a vérének köszönhetően a sebeim begyógyultak.

Kimerülten másztam fel a hegyekbe, hajtott a vágy, hogy újra vele lehessek. Az apró lámpásom félhomályában is jól láttam, hála a vámpírképességeknek, így nem okozott problémát a sziklás terep. Amikor végre felértem, és a barlangba lépve megéreztem az illatát, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Eddig attól féltem, hogy azt hitte, nem jövök vissza többé, ezért ő is továbbállt, vagy történt vele valami, én pedig nem tudtam itt lenni, hogy megvédjem.

De amikor beléptem az otthonaként definiált járatba, ott ücsörgött a földön, arcát megvilágította a korábban itt hagyott lámpás fénye, és megint azokat a lila bogyókat falatozta. Csak most döbbentem rá, hogy elfelejtettem neki ennivalót szerezni. Annyira látni akartam, hogy egyszerűen kiment a fejemből.

– Rosszul nézel ki. Megsérültél? – pattant fel a földről. Tett egy lépést felém, de amikor ijedten hátraléptem, visszahúzódott a fal mellé. – Jól vagy? – kérdezte onnét.

– Ránk robbantottak egy csatornajáratot. Épphogy megúsztam, de a többiek… – meséltem. Zavartan fordította félre a tekintetét, mintha nem akarná, hogy meglássak benne valamit.

– Annak örülök, hogy te jól vagy – mondta. Fájón értettem meg, nekem örül, de a társaimat egyáltalán nem sajnálja, sőt. Egyfajta emberi győzelemként éli meg a pusztulásukat.

– Ha visszaváltozhatnék emberré, gondolkodás nélkül megtenném.

– De nem tudsz – mosolygott rám szomorkásan. Néhány pillanatig csend volt, amikor végül megszólalt, a hangja élettelibbé vált. – Tudod, régen sokszor gondolkoztam azon, vajon milyen ember lehetsz, hol élsz, mit dolgozol, milyen az életed. Olyan furcsa… Annyiszor meg akartalak szólítani, mármint nem a rendelésedet felvenni, és mondani valamit az aznapi időjárásról, hanem igazán beszélgetni, de sosem volt hozzá merszem.

– Én pont így voltam vele – vallottam be. A lámpás fényében is láttam, hogy kipirult az arca.

– Mesélsz magadról? – kérte. Ahogy az emlékek szavakká formálódtak a számon, nosztalgikus öröm és a veszteség fájdalma járt át. 

---

Eldobta az apró kavicsot, az átívelt a barlangon, és a tenyeremben landolt. Most én következtem. Ő kérdezett valamit, nekem pedig válaszolnom kellett. Ilyet játszottunk már majd egy órája, hogy elszórakoztassuk magunkat. Eleinte a kérdések teljesen komolytalanok voltak, mint például, hogy kinek a munkáját vállalnánk át inkább, Télapóét vagy a húsvéti nyúlét, aztán észrevétlenül, szép lassan előjöttek a fontosabb kérdések is.

– Mi hiányzik a legjobban? A régi világból – bökte ki némi gondolkodás után. Nem kellett megfontolnom, azonnal tudtam a választ. Az ujjaim közé szorítottam a kavicsocskánkat, még éreztem rajta a tenyere melegét.

– Az a néhány perc reggelente, közvetlenül ébredés után.

– Miért? – nézett rám érdeklődve. Összeszedtem minden bátorságomat, és amint meghoztam a döntést, ömleni kezdtek belőlem a szavak.

– Mert abban a néhány percben mindig rád gondoltam. Arra, hogy nemsokára látlak majd a kávézóban, és talán ma lesz bátorságom elhívni valahová. Meghívni egy eperlére, beszélgetni, megismerni egymást, aztán elvinni moziba vagy a parkba sétálni… Hogy kiderülhessen, jól érzem-e, és tényleg te vagy a lélektársam, akit a Sors egyszerűen nekem rendelt – hadartam végig. Tátott szájjal bámult vissza rám. Nem tudom, milyen reakcióra számítottam, de biztosan nem arra a kérdésre, ami elhagyta az ajkát.

– Honnan tudod, hogy az eperlé a kedvencem? – Felkuncogtam.

– A belső pulton mindig volt egy üvegnyi, de eperlé nem volt az itallapotokon – árultam el. Egyszerre született mosoly az ajkán és könnycsepp a szemében.

– Figyeltél rám – suttogta. – Igazán figyeltél… 

---

Visszafojtottam a lélegzetem, miközben a szívdobogását egyre közelebbről hallottam. Ő akarta kipróbálni, milyen közel tud jönni hozzám még viszonylag veszély nélkül, én pedig képtelen voltam nemet mondani neki. Talán nem is akartam… A gondolat, hogy a közelemben tudhatom, túl csábító volt. A barlang külső falánál álltam közvetlenül a bejárat mellett, ő pedig a belsőnél, tömör szikla állt köztünk, mégsem voltunk még ennyire közel egymáshoz. Előrenyújtottam a kezem a nyílásba, mintha meg akarnám ölelni a sziklát, és ő is hasonlóan tett. Amikor az ujjaink összeértek, mintha ezernyi apró áramütés érte volna a testemet. Puha volt, forró, élettel teli.

Ez lenne a szerelem? 

---

Boldog izgatottsággal siettem hozzá. Hónapok óta nem lehetett sehol epret kapni, még a vámpírimádó ember szolgák sem tudtak szerezni nekem, pedig jól megfizettem volna. Aztán az egyik szökevénytanyán találtunk egy üvegházat, öntözőrendszerrel és mesterséges napfénnyel. A sarokban pedig ott álltak a palánták. Társaimat nem nagyon érdekelték, lévén rég nem ettek növényeket, mégsem szedhettem le azonnal a nagy, érett eperszemeket; arra magyarázattal kellett volna szolgálnom. Később tértem vissza, hogy megszerezzem a zsákmányt.

Elképzeltem, Olissa milyen arcot fog vágni. Milyen lesz a mosolya, a tekintete, amikor először beleharap a sötétpiros gyümölcsbe. A gondolat, hogy valami olyat adhatok neki, ami egy kicsit boldogabbá teszi, teljesen felvillanyozott. Végre megint azt éreztem, van valami célja a létezésemnek. Valami, amiért megéri ezen a világon maradni.

Dúdolgatva léptem be a barlangba, csak akkor hallgattam el, amikor észrevettem, hogy Olissa a sarokban fekszik, és alszik. Legalább is először azt hittem, hogy ezt teszi, míg meg nem hallottam a halk, fájdalmas nyöszörgést.

– Lissa? – Nem mertem közelebb menni, mert már ebből a távolságból is kínzott a szomjúság, de majd megőrültem abban a néhány másodpercben, míg felém fordult. Többször láttam már elpirulni, de a pír, ami most az arcát vörösre festette, nem a zavartól keletkezett, hanem a láztól. A köhögés, ami a tüdejéből tört elő, még inkább megijesztett.

– Csak megfáztam egy kicsikét – mosolygott rám haloványan. Hangja rekedt volt és gyenge. – Nem kell aggódnod.

– Gyógyszert kellett volna szereznem – pillantottam le összeszoruló torokkal a kezemben tartott, átlátszó, műanyag dobozra. Ő csak most vette észre, mi van nálam; a szája „Óóó!”-t formázva kerekedett el.

– Hoztál nekem epret! – Először kiszélesedett a vigyora, aztán torz grimasszá változott, ahogy kitört rajta megint köhögő roham. Tehetetlenül toporogtam egyhelyben, tenni akartam valamit, segíteni, de fogalmam sem volt, hogyan.

– Hoznál nekem kintről egy kis vizet? – kérdezte; mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Leguggoltam, és odalöktem hozzá az eperrel teli dobozt, az surrogó hangot hallatva érkezett meg közvetlenül a keze mellé. Felvettem a sarokból a műanyagpalackot, amit iváshoz használt, és elindultam teljesíteni a rám bízott feladatot. 

---

A sarokban ültem, és figyeltem őt, míg szörcsögő szuszogása egyenletessé nem vált jelezve, hogy mély álomba merült. Csak ekkor álltam fel a kőről, és igazi önfegyelembe került, hogy a két lábam egymás elé téve elinduljak kifelé a barlangból. Hozzá akartam menni, betakarni, átölelni, cserélni a vizes ruhát a homlokán és megitatni; nem tehettem. De volt valami, amit meg kellett próbálnom.

Még éltek emberek a civilizált világban, igaz ennek az volt az ára, hogy a vámpírokat kellett szolgálniuk. Nekik voltak szükségleteik. Élelmiszer, tiszta víz, gyógyszerek… Korábban nem érdekelt, honnan szerzik ezeket, ahogyan egyetlen vámpír sem foglalkozott az ilyesfajta ügyekkel, de most csak azon járt az agyam, honnan is tudhatnám meg. Végül az ücsörgés közepette beugrott egy név: Kaelson.

Az egyik vadászat előtt Ewant elküldték hozzá, hogy szerezzen egy teherautónyi élelmiszert. A lázadók néha megtámadták a vámpírimádók szállítmányait, és azt reméltük, egy „jó fogással” talán elő tudjuk csalni őket. Kaelson végül átadta a rendelést nekünk, ennek ellenére az akció nem járt sikerrel. Talán nem jutott el az emberekhez a pletyka, vagy nem volt elég bátorságuk a támadáshoz, bár az is lehet, hogy megsejtették a csapdát. Nem tudtuk meg soha.

Kaelson a peremvidéken élt, ami a város külső részét jelentette. A vámpírimádók jó része itt húzta meg magát, míg mi a központban foglaltuk el a jobb területet. Ahogy megjelentem, az utcák kiürültek, mindenki visszahúzódott a legközelebbi épületbe. Nagy ritkán bejöttünk ide, ha kellett valami az egyik embertől, vagy ha emlékeztetni akartuk az itt élőket rá, milyen kevésen múlik az életük.

Hamar a megfelelő házhoz értem. Valaha virágzó kert terülhetett el előtte, most csak fekete föld vette körül. Néhány növény mutálódott, megtanultak túlélni, voltak, amiket mesterséges körülmények között tartott életben az emberiség maradéka, de jó néhány faj egyszerűen megszűnt létezni. A virágokra például semmi szükség nem volt, a szépség ebben a világban nem sokat számított, úgyhogy csak néhány igazi túlélő úszta meg a világvégét.

Kopognom sem kellett, ahogy az ajtó felé közeledtem, az kinyílt. Kaelson a küszöbről nézett rám, aztán megfordult, és visszasétált a házba. Meg kellett tartanunk a távolságot, bár nem azért jöttem, hogy bántsam, az ösztöneim rabja voltam.

– Üdvözlöm! – állt meg a nappali végében, miközben meghajtotta magát előttem. Én a küszöbön maradtam, és csak egy fejbiccentéssel üdvözöltem. Nem mintha bármi bajom lett volna az emberekkel, még csak alsórendűnek sem tartottam őket, mint sok társam. Egyszerűen tartottam maga a protokollhoz, hogy ne váljak gyanússá. – Segíthetek valamiben?

– Igen. Úgy tudom, te irányítod ezt a városrészt, és van gyógyszerkészleted – mondtam.

– Így van, uram – felelte rezzenéstelen arccal. Nem láttam rajta behódolást, ahogyan sok más emberen, de ezt nem elemeztem tovább. A lényeg az volt, hogy segíthet.

– Lázcsillapítóra és antibiotikumra lenne szükségem.

– Előkészíthetünk egy teherautónyit, mint legutóbb.

– Nem… nekem csak néhány doboznyi kéne – vallottam be. Ha egy egész szállítmányt készíttetnék elő, az Kaelsonban nem keltene gyanút, ám a híre biztosan eljutna a tisztogatók parancsnokának fülébe. Talán még magához a Véreskezűhöz is. A teherautókat csak engedéllyel lehetett használni, azt pedig én, egyszerű „közlegényként” nem szerezhettem. – Az egyik besúgómnak kell, megbetegedett, és szükségem van rá. Fontos munkát végez – magyaráztam. Igyekeztem érdektelennek tűnni, Kaelson arca nem mutatta, hogy sikerrel jártam-e.

– Rendben, maradjon itt, kérem, negyedóra, és jövök a bogyókkal – ígérte. Visszahúzódtam a folyosó másik végébe, míg ő a fal mellett elsétált a kijáratig. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, rossz érzés szállt meg, mégsem mozdultam. El kellett vinnem Neki a gyógyszereket. Bármi áron. 

---

Szinte repültem a barlang felé. Néha megtapogattam a zsebem, hogy biztosan nem esett-e ki a néhány doboz tabletta, pedig amúgy is éreztem, ahogy a combomhoz nyomódnak futás közben. Alig néhány órát voltam csak távol, mégis mintha napok teltek volna el. Amikor beléptem a barlangba, tudtam, hogy a helyzet még rosszabb lett. Töményen éreztem a betegség szagát.

– Visszajöttem – suttogtam bele a lámpafényes félhomályba. Nem mozdult, csak nyöszörgött valamit. – Ébredj, hoztam neked gyógyszert! – kértem. – Hallod? Fel kell ébredned, én nem tudom beadni. Gyerünk, kelj fel! – kiáltottam rá. Hiába. A láz megfosztotta őt az öntudatától.

Idegesen mászkáltam fel-alá. Itt volt nálam a segítség, a kezemben tartottam, mégsem tudtam segíteni rajta. Ha a közelébe megyek, én ölöm meg, ha nem megyek, akkor a betegség. Ahogy tudatosult bennem, hogy el fogom veszíteni őt, erőt vett rajtam az őrület. A hajamba markolva rogytam le a földre, miközben ordítottam, vicsorogtam, morogtam, mint egy állat. Mert az is voltam. A vér iránti vágy legyőzött, megfosztott attól, aki voltam. Az emberi mivoltomtól. Ami bármit megtett volna, hogy őt életben tartsa.

Visszafojtottam a lélegzetemet, és megpróbáltam odamászni hozzá, de nem jutottam elég közel. Hallottam a szívdobogását, láttam, a nyakán az ér lüktetését, és olyan erejű szomjúság söpört át rajtam, hogy ha egyetlen pillanattal tovább maradok, az végzetesnek bizonyul. Zihálva lapultam a szemközti falhoz, miközben átkoztam magam a gyengeség miatt.

– Én beadom neki. – A hang váratlanul ért. Harcra készen ugrottam fel, hogy ha kell, meg tudjam védeni őt. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, nem egy vámpír, hanem egy ember áll velem szemben. Kaelson. Annyira lekötött az aggódás, észre sem vettem, hogy követett. Elővigyázatlan barom vagyok! – Segíteni akarok. Beadom neki – nyújtotta ki felém a kezét. Nem bíztam benne, de ő volt most az egyetlen reményem. Odadobtam neki a dobozokat, ő pedig ügyesen elkapta őket.

Miközben odasétált hozzá, és leguggolt mellé, mardosott a féltékenység. Nem az a fajta, amely megcsalástól retteg, Lissa szeretett engem, ha nem is mondta ki soha, éreztem. Egyszerűen csak irigykedtem Kaelsonra, amiért ilyen könnyen oda tud menni hozzá, és megteheti azt, amiről én csak álmodozhatok: ápolhatja őt.

– Nem a besúgód, igaz? – dünnyögte maga elé, elhagyva a tiszteletteljes stílust, miközben megemelte Olissa fejét, és szétnyitotta a száját. A tablettákat egymás után a torkára dobta, aztán odatartotta a szájához a csorba bögrét, és nyelésre buzdítva megitatta.

Nem feleltem. A válasz úgyis nyilvánvaló volt. 

---

Négy nap telt el, a kétségbeesés úgy kebelezett be ez idő alatt, akár a rák, sejtről sejtre. Vártam a fordulópontot, azt ahol majd megkönnyebbülhetek: túlvagyunk rajta, meg fog gyógyulni. Hiába. A gyógyszerek nem hatottak, én pedig csak a sarokból figyeltem, ahogy kiszáll belőle az élet.

– Átváltoztathatnád – vetette fel Kaelson az ötödik napon. Nem tudom, miért maradt velünk, miért segített, de megtette, és ezért hálás voltam neki.

– Nem akarja – feleltem. A hangom karcos volt, nehezemre esett beszélni.

– Miért?

– Nem akar olyan gyilkossá válni, mint amilyen én vagyok – mondtam ki a fájó igazságot. Megtehettem volna, hagyhattam volna eluralkodni magamon az önzőséget, de jól ismertem őt. Amint magához térne, és rájönne, mit tettem vele, megtalálná a módját, hogy végezzen önmagával. Nem tudna szörnyként tovább létezni. Ahhoz ő túl jó.

Kaelson vizes ronggyal törölgette a homlokát, közben elgondolkozva bámult maga elé. Talán arra gondolt, mennyire ironikus az élet. Egy szörny szinte sebezhetetlenül az örökkévalóságig élhet, míg egy angyal ilyen fiatalon zuhan alá a halál karmaiba. 

---

Több személy közeledett, hallottam a lépteiket, de nem mozdultam. Már nem számított. Lissának talán már csak órái voltak vissza, az én sorsom pedig ezek után nem érdekelt. Láztól vergődő testére szegeztem a tekintetemet, és vártam a végzetet. Még meglepetést sem éreztem, amikor vámpírok helyett emberek érkeztek. Ez sem változtatott semmin. Ha szíven akarnak döfni egy karóval, akkor hajrá, csak nyugodtan!

– Én mondtam! – hallottam meg Kaelson hangját.

– Egy vad vámpír, aki beleszeretett egy emberbe. Sok mindent láttam már, de ilyet még nem – állapította meg egy másik hang. – Hé, te! Hogy is hívják?

– Fogalmam sincs. Sosem kérdeztem.

– Vérszívó! – A megszólításban nem volt gúny vagy megvetés. Lassan az emberek felé fordítottam a fejem, nem mintha érdekeltek volna, egyszerűen csak meg akartam köszönni Kaelsonnak, hogy legalább megpróbált segíteni.

Egy sötét alak állt mellette. A ruhája, a haja, még a szeme is koromfekete volt. Emberként talán tartottam volna tőle, de ki lehetne rosszabb egy vámpírnál? Hátrébb egy kölyök várakozott, talán tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Kezében karót szorongatott, de úgy tűnt, egyelőre nem akarja használni. Nem értettem, mit keresnek itt. Talán Kaelson úgy döntött, ha vége mindennek, eltemeti őt, és ehhez kellett a segítség…

– Akarod, hogy segítsünk a lányon? – A kérdés váratlanul ért. Hiszen a gyógyszereket próbáltuk már, hogyan segíthetnének?

– Hogyan? – mondtam ki hangosan is a gondolataimat. A remény halovány volt, mégis mozgásra késztetett. Feltérdeltem a barlangfalnak támaszkodva, úgy néztem fel az előttem állókra, mint egy megváltásra váró a keresztre.

– Vámpír lesz belőle.

– Nem. – Az árnyalatnyi remény egyetlen pillanat alatt suhant ki belőlem, és csak csalódottság maradt a helyén.

– Mondtam nekik, hogy nem akar vad lenni, de van megoldás – szólalt meg Kaelson. – Van egy szer, amely mutációt okoz a vámpírokban, és segít uralni a vérszomjat. Az ellenállók fejlesztették ki, és adnak belőle neki, ha úgy döntesz.

– Tényleg használ? – nyílt tágra a szemem. Egy bólintást kaptam tőle válaszként. – Én is… én is kaphatok belőle?

– Bár ilyen egyszerű lenne, de csak azoknál hatásos, akik közvetlenül az átváltozás előtt, vagy utána bizonyos időn belül kapják meg. Sajnálom – mondta. Túl szép lett volna… – És van még valami – mélyült el a hangja. El sem tudtam képzelni, milyen rossz hír jöhet még, de éreztem rajta, hogy az vár rám. – Ha átváltoztatjuk, nem maradhatsz vele. Te nyilvánvalóan nem jöhetsz a mi világunkba, mert nem tudsz az embereink közelében tartózkodni, ő pedig nem mehet a te világodba, mert a vadak tudnák, hogy mi segítettünk rajta, és onnantól ellenségnek számítana. Odakint vár a vezetőnk, egy mutáns, ha beleegyezel, segít, hogy a lány közénk tartozzon.

– Én… – Összetörten fordultam Olissa felé. A gondolat, hogy megtaláltam és szinte azonnal el is veszítem őt örökre, elmondhatatlanul fájt. De nem annyira, mint az a tudat, hogy megszűnik létezni. Ennek a pokoli világnak szüksége van rá, a mosolyára, a jóságára, a kedvességére, mert egyszerűen minden szebb, ha ő ott van. – …rendben. Azt akarom, hogy éljen! – mondtam ki a sziklanehéz szavakat. A fekete alak bólintott.

– Marcus, add be a lánynak a szert, aztán szólj C-nek, hogy jöjjön be! – fordult hátra a fiúhoz. Az elindult, hogy megmentse életem szerelmét. És egyúttal elszakítson tőle.
 

 ---

Amikor kilépett a barlangból, beleremegett a lelkem. Egészséges volt, gyönyörű, erős és… szomorú. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy elmondták neki a rám vonatkozó feltételeket. Hátranézett a szőke hajú, jóképű mutánsvámpírra, aki átváltoztatta, és valami engedélyfélére várt tőle. Megkaphatta, mert gyors léptekkel közeledett hozzám. Szólásra nyitottam a számat, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, az ajka már az enyémen volt. Olyan volt, mint vért inni, csak még őrjítőbb. Repültem, bár a két lábam a földön maradt. Csak azután kúszott be a tökéletes boldogságba a veszteség fájdalma, hogy elhúzódott tőlem. Könnyes arca ugyanazt tükrözte, amit én is éreztem.

– Élned kellett! – mondtam.

– Szenvedni fogsz – felelte.

– Igen.

– Én is.

– De megtalálod majd a boldogságodat – biztattam. Azt akartam, hogy így legyen.

– Megtalálom. – Megint közel lépett hozzám, de ezúttal megölelt. Az ajka a fülemhez ért; beleborzongtam.

– Minden hónap harmadik péntekén ugyanitt. Én eljövök, te is gyere! – suttogta olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

A létezésem pedig egyetlen másodperc alatt ismét értelmet kapott.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. június 25., hétfő

Patricia Gibney: A hiányzók - Blogturné


Patricia Gibney A hiányzók című regénye egy igazi, izgalmas, nyomozó thriller, amely joggal került az Insomnia könyvek közé, mert garantáltan ébren tartja az embert néhány éjszakán át. Kövesd figyelemmel három bloggerünk bejegyzéseit a regényről, és a turné végén nyerj egy példányt a fordulatos könyvből! 

Patricia Gibney A hiányzók című könyvét azért vettem kézbe, mert vágytam valami jó kis nyomozós thrillerre, ami nemcsak megborzongat, hanem az agyamat is megmozgatja. Azért is kíváncsi voltam, mert érdekelt, hogy az írónőnek sikerült-e egyedi nyomozókaraktert teremtenie, ugyanis olyan elődök után, mint Sherlock, Miss Marple, Poirot és a többi híres nyomozó, nehéz olyan karaktert kitalálni, aki valóban egyedi és érdekes.

A történet Lottie Parker nyomozóról szól, akit kihívnak egy gyilkossághoz. Az eset különlegessége, hogy a bűntény egy katedrálisban történt, valamint hogy nem sokkal később újabb, az elsőhöz köthető gyilkosság történik. A szálak egy rég bezárt, egyház által vezetett gyermekotthonba vezetnek, amelyben évtizedekkel ezelőtt borzalmas dolgok történtek a gyerekekkel.

Egyszerű, de fordulatos

A regény stílusa letisztult és egyszerű, ami nekem alapjában véve bejön, mivel én magam sem szeretek rizsázni az írásaimban. Ebben az esetben viszont egy-egy fejezetnél azt éreztem, hogy túlságosan egyszerű a szöveg. Ez mondjuk a történet élvezetében egyáltalán nem zavart olvasóként, mert az fordulatos, izgalmas és összetett volt, csak íróként hiányérzetem volt kicsit.

Ami klassz, hogy a történet logikusan volt felépítve. Akadt olyan titok, amire magamtól is rá tudtam jönni, és akadt olyan is, amivel sikerült az írónőnek meglepnie. Szerintem ez a tökéletes arány, így megvan a sikerérzet és a döbbenet is egyszerre.

Nyomozókarakter

Nos, Lottie Parker karaktere számomra egyedi volt, legalább is az általam ismert nyomozók egyikéhez sem hasonlított. Egy negyven körüli nőről beszélünk, akinek meghalt a férje, és van három gyereke, emellett pedig elég veszélyes foglalkozást űz.

Nagyon izgalmas volt például az, hogy egy 21. századi nő hogyan tudja egyedülálló szülőként összeegyeztetni a rendőri munkáját három gyerek nevelésével. Szépen előjött, hogy mennyire nagy teher, amikor szó szerint minden egyetlen szülő nyakába szakad. Mert hát, Lottie imádja a gyerekeit, de imádja a munkáját is. Viszont a munkája olyan, hogy sokszor akadályt jelent abban, hogy a gyerekeivel rendesen törődjön. Sőt, a munkája a gyerekeire nézve is veszélyes.

Emellett persze ott van még a férje elvesztése okozta trauma, aminek köszönhetően Lottie elkezdett inni, gyógyszereket szedni. Ahogy érzékeltem a regényben, még nem lett függő, de már a határán áll. Az ital és gyógyszerek hátráltatják az életében, és ha tovább halad ezen az úton, akkor függő lesz, és tönkreteszi mind magát, mind a családját. Szóval azt is izgalmas végigkövetni, hogy vajon le tud-e állni, és helyre tudja-e zökkenteni az életét.

Mondjuk a gyerekek sem tökéletesek. Már nagyobbak, úgyhogy sok téren tudnának gondoskodni magukról, és segíteni az anyjuknak is, hogy kicsit könnyebb legyen a dolga, de még egy vacsorát sem tudnak (vagy akarnak) összedobni. Szóval Lottie-tól és a gyerekektől is változást vártam olvasóként, és jó volt végigjárni az utat, amit a lelki fejlődés terén megtettek.

Segítő

Minden nyomozó mellé kell egy társ, ebben az esetben ez Boyd, Lottie egyik beosztottja. Azon kívül, hogy van valamiféle vonzódás Boyd és Lottie között, és hogy Boyd jó ember és jó nyomozó, sajnos mást nem igazán tudhattunk meg róla. Jó lett volna kicsit jobban megismerni őt, egyfelől, hogy jobban megértsük a Lottie-hoz való kötődését, másfelől, hogy jobban meg tudjuk őt kedvelni. Így nekem nagyon mellékszereplő maradt. De remélhetőleg ez a következő könyvekben változni fog, és jobban előtérbe kerül a karaktere.

Ami egyébként különlegessé teszi ezt a segítői kapcsolatot, hogy itt Lottie, vagyis a női karakter az, aki magasabb pozíciót tölt be, míg Boyd, a férfi karakter a beosztottjaként dolgozik. A regény szépen bemutatja, hogy fordított felállásban is tökéletesen lehet dolgozni úgy, hogy mind a vezető szerepben lévő nő, mind a beosztott szerepben lévő férfi jó munkát végez, elégedett a saját szerepével, és kiegészítik egymást. Ez már tényleg egy igazi 21. századi regény, amelyben a nő bármire képes úgy, hogy közben mégsem férfiasodik el, és a férfi sem lesz nőies attól, hogy esetleg egy nő utasításait kell végrehajtania.

Borzalmas titkok és szörnyű hazugságok

A krimi/thriller szál azért olyan szörnyű, mert akár igaz is lehetne, sőt, valamilyen szempontból az is. Egyre több botrányra és szörnyűségre derül fény mostanság, amelyet a katolikus egyház körében követtek el a közelmúltban. Sok helyen olvashatunk arról, hogy alig néhány évtizede milyen borzalmas helyek voltak az egyház által fenntartott gyermekotthonok, intézetek. Pedofil botrányok, munkatáborszerű Magdolna-házak, eltussolt halálesetek, szinte minden szörnyűség megesett már ezekben a berkekben, és a legtöbbet igyekeztek a szőnyeg alá söpörni és eltussolni, csak hogy megvédjék az egyház hírnevét.

Ez a regény is erről szól. A Szent Angéla Gyermekotthonban a papok és apácák mind bűnösök voltak. Akadtak, akik szörnyűségeket tettek, és olyanok is, akik „csak” elfordították a fejüket, és ahelyett, hogy megvédték volna a rájuk bízott gyermekeket, inkább hallgattak arról, amiről pedig pontosan tudtak.

A regény cselekményének jelenében a Szent Angéla már rég bezárt, de a titkait nem tudta örökre eltemetni. Néhány vállalkozó megvette a helyet, hogy lerombolják és átépítsék, ám különös halálesetek zavarják meg a várost, amelyek a gyermekotthonhoz köthetőek. Visszaemlékezések formájában megismerhetjük, milyen borzalmakon kellett keresztülmennie a Szent Angélába került gyerekeknek, miközben végigkövethetjük Lottie nyomozását a jelenben.

A nyomozás azért izgalmas, mert a Szent Angélában élt gyerekek többsége az átélt borzalmak után felnőttkorára nevet változtatott, így nem tudhatjuk biztosra, hogy ki kicsoda. Ahogyan azt sem, hogy ki az a pap, akit csak egyfajta becenéven ismertek a gyerekek, és aki a legborzalmasabb tetteket követte el ellenük.

Egy másik segítő?

Joe atya többféle szempontból is felkeltette a figyelmemet. Egyfelől az alapszemélyisége, merthogy hiába pap, állítólag sosem vetette meg a nőket, vagyis elég világ módra gondolkozik és viselkedik. Közte és Lottie között is szikrázik a levegő, bár Joe atya váltig állítja, hogy ő csak barátkozni akar…

Másfelől Joe atya egyszerre gyanúsított és állítólagos segítő az adott nyomozás során. Ugyanis jelen van az első gyilkosság helyszínén, sőt, elvileg másodiknak ér a holttesthez. Vagyis megvolt a lehetősége arra, hogy elkövesse a bűntényt. Egyéb furcsaságok is vannak körülötte, például az, hogy pap létére nagyon segíteni akar Lottie-nak abban, hogy leleplezze a saját egyháza titkait.

Szóval végig nem lehet tudni, mik a céljai, miért segít, van-e köze valójában a bűnesetekhez (akár a gyilkosságokhoz, akár az évtizedekkel korábban történt borzalmakhoz). Az olvasóban végig ott a kétely, hogy Joe atya valóban segíteni akar, vagy csak azért folyik bele a dolgokba, hogy akadályozza a nyomozást valamilyen okból, és tévútra vigye Lottie-t.

Ami érdekes, hogy a kételyek ellenére sikerült vonzóvá tenni Joe atya karakterét. Olyan borzongató módon, amikor az ember lánya nem tudja, hogy a helyes pasi a következő pillanatban megölelni vagy megölni akarja-e, de teljes szívvel reméli, hogy inkább az első.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik a fordulatos thrillereket és krimiket, és akik szeretnének megismerkedni egy 21. századi, feminista, női nyomozókarakterrel.

Kedvenc karakterek: Lottie, Joe atya, Sean

Kedvenc idézetek:

„- Tizenhat éves vagy, Chloe, és a suliban van háztartástanórátok, nem tudnál egyszer készíteni valami vacsorát?
- Minek – vont vállat Chloe -, amikor hazajössz, úgyis az az első, hogy megmondod, mit nem csináltam jól.
Telitalálat.”

„Azok a tornyok. Azok a templomok. A templomok, és a város lakói fölötti mérhetetlen hatalmuk… A város lakóin, a családján, őrajta! Az egyik harang hatot ütött. A hang olyan erős volt, hogy a kocsi ablakait is megrezegtette. Nem volt előle menekvés. A templom és az állam elől nincs… Két tüske Ragmullin történelmének tenyerében, és a magáéban is.”

„- Ez hivatalos kihallgatás? Hívjam az ügyvédemet? – kérdezte Joe.
Lottie meglepődött, de aztán látta, hogy az atya mosolyog.
- Nem hiszem, hogy a nyomozás e szakaszában szüksége lenne ügyvédre, atyá… khm.., Joe. – Kicsit furcsának találta a szavakat. – Csak próbálom megállapítani a tényeket.
- A magáé vagyok.
Lottie elpirult. Ez a pap most tényleg flörtöl vele? Bizonyára nem…”

„- Segíteni akart mindazokon, akik a saját erejükből nem tudtak magukon segíteni. Aggódott az éhes, rongyos gyerekekért is. Micsoda szörnyűségek folynak ebben az országban, tudja! Az a sok bedeszkázott szellemház, és ezek a szerencsétlenek az utcán alszanak!
Mrs. Murtagh fénylő szemmel csapott az asztalra. Lottie-t meglepte a szenvedélyessége. Kár, hogy kevés az ilyen lelkes, együttérző ember, gondolta.”

„- (…) Tudta, hogy mindennap megvette az újságot, hogy megnézze benne a fotókat? Hogy hátha, annyi év után, felismeri a gyerekét…
- Az újságok – eszmélt Boyd. – Láttuk az újságokat a házában.
- Megszállott volt. Mintha felismerhetné valaki a gyerekét, akit csak csecsemőként látott, akkor is csak pár percig! Próbáltam beszélni vele, de hajthatatlan volt. Csak azt mondogatta, hogy az ő gyereke, és tudni fogja, ha látja.”

„- Ez egy többsávos körforgalom, ezerfelé megy, és végül sehová… Semmi nyom, semmi fő csapás, amit követhetnék… És ezek a feljegyzések! Miért vannak itt, Rómában? Ez nagyon szokatlan!
- Nem szokatlan, végtére is az egyház azt csinálja, amiben a legjobb: elfed. Elrejt. Szőnyeg alá söpör.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

Patricia Gibney új nyomozókaraktert alkotott Lottie Parker megálmodásával, aki talán olyan híres lesz, mint nagy elődei. A játék során könyvcímeket találtok majd minden állomáson, azt kell megfejtenetek, hogy melyik híres nyomozókarakterhez tartoznak az adott könyvek. A dolgotok annyi, hogy beírjátok a nyomozókarakter teljes nevét a rafflecopter doboz megfelelő sorába!

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésükre a megküldött értesítő levélre válaszolni. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.

Címek a játékhoz:

Kakukkszó, A selyemhernyó, Gonosz pálya
a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

06.25. Spirit Bliss Sárga könyves út
06.27. Szembetűnő
06.29. Olvasónapló

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. június 20., szerda

Antoine Laurain: A piros notesz - Blogturné


A Park Könyvkiadó gondozásában került a magyar könyvesboltok polcaira Antoine Laurain: A piros notesz című könyve, mely a szerző második hazánkban is megjelent kötete Az elnök kalapja után. A Blogturné Klub három bloggere szegődött Laurent mellé, hogy együtt kutassák fel az utcán talált női táska rejtélyét. Tartsatok, s játsszatok ti is velünk, s a turné végén lehetőségetek nyílik megnyerni a kiadó által felajánlott könyv egyikét! 

Antoine Laurain A piros notesz című regénye részben a borítójával fogott meg magának. Nagyon tetszik ez a régi papírt idéző háttér a piros és kék betűkkel és rajzokkal. Másfelől nagyon szeretem a francia írók letisztult, egyszerű stílusát, úgyhogy reméltem, ez a regény is tetszeni fog majd.

A történet egy Laurent nevű, elvált férfiról szól, aki egyik reggel a könyvesboltja felé menet, egy női táskát talál a szemetesben. A táskában nincsenek iratok, bankkártyák vagy bármi más, amiről megtudhatná, ki is a tulajdonos, ám ő mégis megszállottan keresni kezdi azt a nőt, akit nagy valószínűség szerint kirabolhattak.

Egyszerű, mégis izgalmas

A francia írókra jellemző, hogy átlagos emberekről írnak, akikkel átlagos dolgok történnek, és ahogy korábban is említettem már, én ezt egyszerűen imádom, mert nagyon izgalmasan teszik mindezt. Itt is így van ez. Laurent átlagos férfi, aki éli az átlagos kis életét, és véletlenül talál egy tárgyat, aminek keresni kezdi a gazdáját. Lényegében ez bármelyikünkkel megtörténhetne.

Ahogyan Laure, a főszereplőnő is teljesen átlagos özvegyasszony. A férje halála óta a munkájának él, és egy macskával lakik együtt. Egyik este hazafelé menet kirabolják, aminek köszönhetően végül kórházba kerül kómás állapotban. Ez is sajnos bárkivel megtörténhetne (bár reméljük, nem fog), nem egy különleges eset.

Hogy miért izgalmas mégis a történet?

Talán, mert bár az olvasó mindent tud, alig várja, hogy a két főszereplő számára is kiderüljön minden titok. Hogy Laurent rájöjjön Laure kilétére, és Laure is megtudja, hol a táskája, amiben egy fél élet emlékeit hordozta. Ahogyan azt is várjuk olvasás közben, hogy kiderüljön, vajon Laurent álmodozása valóra válik-e, és a sors valóban neki rendelte-e azt a nőt, akit csak a táskában lévő tárgyak és a piros notesze alapján ismerhetett meg. Vagy amikor vége az álmodozásnak, és valóban találkoznak, mindketten rájönnek, hogy egyáltalán nem egymáshoz valók?

Szeretnénk, hogy tündérmese legyen a titokzatos kutatás vége, mert a valódi életben ritka az ilyesmi, és jó lenne legalább egy könyv lapjain látni az igazi, sorsszerű szerelmet. Ám közben félünk is a csalódástól, mert mi van, ha a történet realista módon fejeződik be, és összetöri a kis rózsaszín álmainkat?

Furcsa krimi

A történet lényegében egy nyomozásról szól, de ez nem egy átlagos nyomozás. Hiszen itt nem a bűnöst keresik, hanem az áldozatot, és nem egy rendőr, nyomozó vagy más hatósági szerv nyomoz, hanem egy teljesen átlagos ember.

Ez azért izgalmas, mert míg a hatóságoknak ezerféle modern eszköz áll rendelkezésükre egy nyomozás során, addig egy átlagembernek csak a józan paraszti esze segíthet, valamint némi szerencse.

A kíváncsi álmodozó

Laurent különlegessége a hitében és kitartásában rejlik, mert ez a két tulajdonság keveseknek adatik meg ennyire erős formában. A férfi átnézi a talált táska tartalmát, beleolvas a piros noteszbe, és egyszerűen érzi, hogy a tárgyak tulajdonosát neki teremtették. Nyomok híján szinte lehetetlenségnek tűnik felkutatni a nőt, Laurent mégsem adja fel. Minden adódó lehetőséget megragad, hátha megtudhatja a nevét.

A férfinak az előző házasságából van egy lánya is, Chloé, aki nagyon hasonlít az apjára. Ő is igazi álmodozó, aki mondjuk úgy, besegít a Sorsnak, ha azt látja jónak. Chloé az egyetlen, aki megérti az apja hitét és álmát, és legalább olyan lelkesen követi nyomon Laurent kutatómunkáját, mint amilyen lelkesen a férfi kutat Laure után.

A magányos özvegy

Laure kimarad az események nagy részéből, lévén, a történet nagy részében kómában fekszik a kórházban, így a személyiségét nagyrészt mi, olvasók is Laurentnek köszönhetően ismerhetjük meg. Miközben a férfi a notesz és néhány tárgy segítségével próbálja megismerni Laure-t, szép lassan a mi fejünkben is összeáll annak a magányos özvegyasszonynak a képe, aki talán megfelelő társ lehetne Laurent számára. Persze, mivel a tárgyakat félre lehet értelmezni, egy naplót pedig pillanatnyi benyomások alapján írunk, végig ott a kétség bennünk is, hogy vajon tényleg így van-e. Valóban illene egymáshoz Laurent és Laure, vagy csak mi akarjuk ezt hinni, mert vágyunk valami romantikusra…

A történetet azoknak ajánlom, akik szeretik a francia írók stílusát, és kedvelik a kellemesen romantikus történeteket, amelyeket krimi szál sző át.

Kedvenc karakterek: Laurent, Chloé

Kedvenc jelenet: a regény vége, amikor minden összeáll.

Kedvenc idézetek:

„Laurent-nak eszébe jutottak az ő beszélgetéseik Pascallal, amikor még gimisek voltak, csak ők a szüleik vonalas telefonján társalogtak. A fiatalság ezeknek az idétlen röhögéseknek az elmúltával ér véget. Később már sosem nevet így az ember. A világ és az élet teljes abszurditásának borzalmas felismerése valahogy megakasztja ezeknek a csuklásszerű, majdhogynem fullasztó röhögések erejét, nagyjából húsz évvel később pedig ugyanerre a gondolatra már csak rezignáltan sóhajtunk egyet.”

„Hogyan lehet ilyen könnyedén eltűnni egy másik ember életéből? Tulajdonképpen ugyanolyan könnyedén, ahogy bele is csöppent. Elég egy véletlen, néhány egymással váltott szó, és tessék, máris ott egy új kapcsolat. És elég egy véletlen, néhány egymással váltott szó, és tessék, máris vége ugyanannak a kapcsolatnak.”

„Hány és hány dolgot teszünk meg vajon elvből, meggyőződésből, neveltetésből, pedig úgy nyomja a lelkünket, és nem is változtat semmit az események menetén?”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT  


Nyereményjáték:

Laurent Letellier könyvesbolt-tulajdonos Párizsban. Ennek apropóján nyereményjátékunkban olyan történetek után nyomozunk, melyekben fontos szerepe van a könyvesboltnak. Az állomáson található képek/jelenetfotók alapján találjátok ki az adott film címét, s írjátok azt a Rafflecopter megfelelő sorába. Kalandra fel!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Kép a játékhoz:


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

06.16. Szembetűnő
06.20. Spirit Bliss  

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. június 17., vasárnap

Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő - Blogturné


Nagyszerű, hiánypótló kiadványt jelentet meg a Bookline Könyvek a könyvhétre, Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő címmel. A gyönyörűen illusztrált kötetről hat blogger véleményét olvashatjátok el a turné során, érdemes velünk tartani és megfejteni a feladványokat, a helyes megfejtők közül egy szerencsés megnyerheti a könyvet a kiadó felajánlásában. 

Fodor Marcsi és Neset Adrienn 50 elszánt magyar nő című könyve feministaként nagyon érdekelt. Úgy gondolom, ez egy olyan mű, amire nagy szükség volt, hiszen a magyar nők, legyenek művészek, tudósok, sportolók vagy bármilyen más téren kiemelkedőt alkotó emberek, mostanáig szinte teljesen háttérbe voltak szorulva. Egyfelől megérdemlik, hogy ha megkésve is, de mindenki megtudja, milyen nagy tetteket vittek véghez egy olyan világban, amely sokszor még a mostaninál is jobban hátráltatta őket. Másfelől nagyon jó példát nyújthatnak azoknak a kislányoknak, akik ma dédelgetnek világmegváltó álmokat Magyarországon, de a rendszer, a társadalom, a tanáraik, a családjuk segítség helyett inkább megpróbálja visszanyomni őket az átlagos tömegbe.

Kivitelezés

Azt kell mondanom, ez a könyv nemcsak hasznos, hanem gyönyörű is. Még felnőttként is odavagyok érte, gyerekkoromban egyenesen elbűvölt volna. Minden fejezet elején találhatunk egy rajzot az adott híres, magyar nőről, hogy ezek a rajzok mennyire hasonlítanak a valóságra, azt nem igazán tudom, de őszintén szólva annyira klasszak, hogy olvasóként nem is nagyon izgattam magam ezen.

Az összes oldal ki van díszítve, színesek, képekkel vannak tele. A legjobb viszont az, hogy ez nem megy a tartalom rovására, hanem inkább hozzáad valami pluszt.

Amit eleinte kicsit hiányoltam, hogy a művészek esetében nem kaptunk képet, fotót az alkotásaikról. Bár olyan szempontból ez jó volt, hogy amelyik művész felkeltette a kíváncsiságomat, annak a Google-ben rákerestem a munkásságára. Vagyis sikerült a könyvnek aktív olvasóvá tennie, aki nemcsak végigolvassa a fejezeteket, hanem azután más helyen kutat is az adott témák után. Remélhetőleg ez nem csak nálam lesz így, hanem sok-sok felnőttből és gyerekből sikerül még kiváltani ezt a hatást.

A fejezetek felépítése

Minden fejezet négy oldalból áll, vagyis minden egyes híres nő ennyi oldalt kapott. Ez szerintem sem nem túl sok, sem nem túl kevés, vagyis pont jó arra, hogy elég érdekességet megtudjunk az adott személyekről, és mind a felnőttek, mind a gyerekek figyelme végig fennmaradjon.

Az első oldalon egy-egy rajzolt portré van az adott nőkről, amik, ahogy említettem is, nem tudom, mennyire realisták, viszont nagyon szépek. Ahhoz pedig egyenesen tökéletesek, hogy felkeltsék a gyerekek, fiatalok figyelmét.

A második oldalon egy rövidke, pár mondatos összefoglaló található arról, hogy az adott nő ki is volt, mivel foglalkozott, miért maradt fenn a neve.

A harmadik és negyedik oldalon találhatunk önéletrajzot, érdekességeket, információkat, vagyis hosszabb szöveges leírást az illetőről, az életéről, a tetteiről és a hozzá kapcsolható történelmi fogalmakról.

Sokszínűség

A kötetbe bekerülő nőket sikerült igazán sokszínűen kiválasztani. Művészek, tudósok, sportolók, felfedezők, haditudósítók, királynők, hercegnők, fejedelemasszonyok, apácák. Olyanok, akik a szegényeket, betegeket segítették, vagy éppen a nők útját egyengették, hogy tanulhassanak, a maguk urai lehessenek és karriert építhessenek.

Akadnak köztük, akiknek minden lehetőségük adott volt nagyot cselekedni, vagy mert gazdagnak születtek, vagy mert megfelelő támogatást kaptak a családjuktól, férjüktől, környezetüktől. És vannak olyanok is, akik a teljes reménytelenségből indultak, mégis véghezvittek valami nagyot. Az biztos, hogy mind hatással voltak a világra, az egész emberiség, de főképp a nők életére.

Szomorúság és boldogság

Ami szomorú volt számomra, hogy a kötetben szereplő nők történetében volt egy gyakran visszatérő elem. Az, hogy a társadalom és/vagy az állam megpróbálta visszafogni őket, és vagy a származásuk vagy nőként a lehetőségek hiánya miatt külföldön kötöttek ki végül, és ott végezték el az iskoláikat, dolgoztak, hajtottak végre nagy cselekedeteket. Akadt köztük, aki végül hazatért, de szomorú, hogy már régen is elüldözték azokat, akik okosak, tehetségesek voltak, ahelyett, hogy inkább segítették volna őket. Ez sajnos a mai napig jellemző a népünkre, aki tényleg kiemelkedően jó valamiben, és nem akarja, hogy elnyomják, az általában külföldön köt ki. Aztán persze, ha valami nagyot visz véghez odakint, akkor büszkén mondogatjuk, hogy magyar, mintha nekünk köszönhetné, hogy elért valamit…

Ami viszont büszkévé és boldoggá tett, hogy ezek a nők nem adták fel. Nem hagyták, hogy elnyomja őket egy hímsoviniszta társadalom vagy egy diktatórikus rendszer, hanem küzdöttek, tanultak, harcoltak, tették a dolgukat, és így vagy úgy, de megvalósították az álmaikat. Én magam is találtam példaképet közöttük magamnak, úgyhogy remélem, ezzel így lesznek a gyerekek, fiatalok és más felnőttek is, akik kezükbe veszik ezt a könyvet.

Kedvencek

Nagyon tetszett Szent Erzsébet története, főképp azért, mert megmutatta, hogy már régen is éltek olyan férfiak, akik igazán becsülték a nőket. Erzsébet férje ugyanis kiállt a felesége mellett a felháborodott rokonokkal szemben, amikor a nő a szegények megsegítésére költötte a kincstárban található pénzt. Ezen kívül olyannyira bízott felesége tehetségében, eszében, hogy amikor háborúba indult, öccse helyett Erzsébetre bízta az ország irányítását. Nos, erre csak annyit mondhatok, bár sok ilyen jó férfi, férj és uralkodó létezne, akkor boldogabb nők és boldogabb népek élnének a világon.

Déryné Széppataki Róza története azért fogott meg, mert színésznőként ő is átélte a hatalmi visszaélésből fakadó szexuális zaklatást, ugyanis a kolozsvári színház igazgatója pénzt ajánlott neki a „szolgálataiért”. Róza azonnal felmondott, de az ő metoo-ja nem úgy alakult, ahogy a mostani színházi (és egyéb) metoo-k a 21. században. Ugyanis akkor, a 19. században, a színház összes dolgozója felháborodott, összefogtak, kiálltak Róza mellett, és elérték, hogy a színésznő helyett az igazgatónak kelljen távoznia. Nos, elképesztő és szomorú, hogy akkoriban értelmesebben gondolkoztak és cselekedtek az emberek egy ilyen helyzetben, mint most. Ebből a szempontból tanulhatnánk tőlük!

Ezt a könyvet mindenkinek ajánlom. Nőknek és férfiaknak, felnőtteknek és gyerekeknek. Csodaszép, érdekes, tanulságos és motiváló.

Kedvenc idézetek:

„Férje rokonainak nem tetszett, hogy Erzsébet a szegényekre költi a pénzt. Felesleges pazarlásnak tartották, a királylányt pedig ostobának, amiért nem nemesasszonyokhoz illő dolgokkal foglalkozik. De a férje mindig megvédte, mert szerette a jó szívéért. Annyira megbízott a feleségében, hogy amikor háborúba indult, nem a saját öccsére, hanem Erzsébetre bízta Türingia irányítását. Ám nehéz idők jöttek: egy árvíz miatt elpusztult a termés, és éhínség fenyegette a tartományt. Erzsébet ezért megnyitotta a palota éléskamráit, és ételt osztott a rászorulóknak. Amikor a férje hazatért, mindenki azt remélte, hogy leszidja majd a feleségét, amiért kiürítette a kincseskamrát. De ő inkább megdicsérte, mert számára is fontosabb volt a népe jóléte, mint az arany és az ezüst.” (Szent Erzsébet)

„Egy asszony nem tud harcolni! – nevettek a munkácsi várat körülvevő császári hadsereg vezetői. Nem tudták, mire képes egy nő, ha a gyermekeit védi. Zrínyi Ilona két éven át verte vissza az ostromukat, és ezért egész Európában hősként ünnepelték.” (Zrínyi Ilona)

„Megta­pasztalta, hogy nem a pálca és a szigor a legjobb nevelési eszköz, hanem a szeretet, amivel a gyerekekhez fordulunk, és az öröm, amit a tanulás okoz.” (Brunszvik Teréz)

„A kolozsvári színház igazgatója egyszer 1000 forintot kínált Déryné egyetlen csókjáért. A színésznő felháborodva utasította vissza az ajánlatot, és azonnal felmondott. A társulat egy emberként mellé állt: az igazgatót kirúgták, Dérynét pedig visszahívták.” (Déryné Széppataki Róza)

„Egy tanára egyszer azt mondta Margitnak, hogy a jó művész semmi másra nem gon­dol, csak az alkotásra. Ő pedig megfogadta a tanácsot. Úgy élt, mint egy apáca, napjait a munka töltötte ki. Élete végéig özvegy édesanyjával élt együtt, akit viccesen csak a „kisinasának” nevezett. Az anyukája ugyanis nemcsak pályája első lépéseinél segítette, de egész életében mellette ma­radt, és azért dolgozott, hogy a lánya élete könnyebb legyen. Nem meglepő hát, hogy Kovács Margit rengetegszer formázott édesanyákat: számára ez a kapcsolat volt a legfontosabb.” (Kovács Margit)

„A magyar közélet túlságosan férficentrikus. Ez tapasztalataim szerint sehol a világon nincsen így. Nálunk a nők nem vesznek részt a társadalmi életben. Talán még nem ébredtek rá, hogy ez mennyire fontos.” (Mészáros Márta)

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT  


Nyereményjáték:

A mostani játék során olyan híres nőket kell felismerni, akik valami fontos dolgot tettek a női egyenjogúság kivívásáért. Minden állomáson találsz egy képet, a híres nő nevét írd be a rafflecopter doboz megfelelő sorába!

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésükre a megküldött értesítő levélre válaszolni. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.

Kép a játékhoz:


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

06.09. Szembetűnő
06. 15. Olvasónapló
06.17. Spirit Bliss Sárga könyves út

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz