Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2020. március 31., kedd

Spirit Bliss: Rabszolgák kora 1. – Az égitolmács (7. fejezet)





7. fejezet

Mosolyfakasztó

Roozio Alanha: síkföldi víziőrsuttogó, az első suttogók parancsnoka. É.u. 1-ben az ő parancsára zárták el a suttogók véglegesen Négyszigetet Nagy Kontinens megmaradt hajóhada elől. Ezzel Roozio megmentette az utolsó égitolmácsot, akit Nagy Kontinens vezetői el akartak pusztítani. A vezetők ugyanis úgy gondolták, ha minden égitolmács meghal, a világunk visszaáll a régi rendbe, visszakapjuk fegyvereinket, és a természeti csapások is visszafordulnak. Roozio azonban hithű gyermeke volt az Egynek, akinek az akarata szent volt a szemében. Hatalmas állataival körbevette Négyszigetet, amelyik hajó mégis a határ közelébe jött, azt a víziőrök suttogóik parancsára apró darabokra zúzták emberi fül számára hallhatatlan hangjukkal.

É.u. 103., Alamaha Razzi: Síkföldi hősök és híres emberek (részlet)


Haig:


Végre eljött a nap, Hush-sal Mokhtar gyógyítóhoz tartunk éppen. Reggel még örültem neki, de a jókedvem hamar elhal. Ahogy áthaladunk a főtéren, úgy érzem, mintha évekre megvakultam volna, és most leesne a hályog a szememről. A körülöttem élő emberek nem a szomszédjaim, nem az ismerőseim, nem a sorstársaim, hanem gazdák. A lázadók győzelme után szép lassan elfeledtem, milyen a másik oldalon lenni, ahogyan mindenki más is. Milyen, amikor húsként, tárgyként, idomítható, de veszélyes vadállatként, tulajdonként tekintenek rád, és bármit megtehetnek veled, amihez csak kedvük támad. Most viszont úgy érzem magam, mint régen, amikor a gazda keze bármikor lecsaphatott rám, ha valami nem tetszett neki.

A tegnap éjszakai támadás híre azonnal szétterjedt az egész városban, hála a rikkancs kora reggeli ébresztőjének. Valakik elhurcolták a házából Ash gyógyítót, aki Mokhtar visszavonulása után vette át a városiak kezelését. Ez volt az első eset, hogy a Csapás egy libert vitt magával.

Amikor elindultunk Hush-sal, láttam Theo Geent pillantását az utca végi házból, azt gondolja, megőrültem, amiért ezekben az időkben is nyíltan istápolom a rabszolgákat. Valaha együtt melóztunk az építkezéseken, ahová kirendeltek minket a gazdáink cégétől. Fergin asszony, a hentes felesége felhúzza az orrát, ahogy elhaladunk a boltjuk előtt, mintha valami furcsa szagot hagynánk magunk után, pedig nem mi bűzlünk nyers hústól, vértől és belsőségektől. A kocsma a legrosszabb, szinte vicsorgok, ahogyan a halk és kevésbé halk megjegyzéseket hallom.

– Na, milyen az ágyban a kicsike? Ha már elvitted előlünk, legalább mesélhetnél! – Burnell unokaöccse, Preyter megint direkt provokál. Ott terpeszkedik a kocsma teraszán, azt az állítólag több száz éves szerencsepénzét pöckölgeti a levegőbe, és kéjesen vigyorog. Csak Hush miatt nem adom meg neki, amit akar. Ha nekimennék, és kiverném a fogát annak az idiótának, Hush biztosan kiborulna, talán megint félne tőlem. Ezt pedig nem kockáztathatom meg.

Most úgy kapaszkodik a kezembe, akárha a háborgó tengeren lennénk, és csak én tarthatnám felszínen. Furcsa érzés. Valahogy erősebbnek érzem magam tőle. Az óriás és a kisleány meséje jut eszembe, amit Jova mesélt nekem még az egyik alkalommal, amikor épp a méreggel teli üvegcsét szorongattam. Nagyon tetszett, csak sajnáltam, hogy szomorú a vége. Bár Jova azt mondta, félreértem a történetet, és az óriás valójában nem halt meg, hanem a kislány szívében él tovább, és bátorsággal tölti meg.

A tér közepén álló üzenőtáblához érünk, amelyre épp most tűzik ki a legújabb helyi hirdetéseket és a fontosabb híreket, amelyeknek a vezetőink szerint mindenkihez el kell jutniuk, nemcsak azokhoz, akik fizetnek a rikkancsnak. Általában csupa olyasmit tesznek ki, ami egyáltalán nem érdekel. Most is csak elsétálnék mellette, de a plakátok között észreveszek egy ismerős arcot több másik között, és ez megállásra késztet. Mattaneu Stanks ellen körözést adtak ki összeesküvés gyanúja miatt. Őt és még néhány embert azzal vádolnak, hogy a Csapás tagjai és részt vettek több bűncselekményben is. Ezer aranysrang értékű élelmiszer- és vízkereskedelmi monopólium-részesedést ajánlanak annak, aki bármit tud róluk vagy a Csapás eddig még ismeretlen tagjairól. Az, hogy nem egyszeri pénz a vérdíj, hanem egy hosszú távú, jól fizető, kereseti lehetőség, mindent elmond arról, mennyire eltökéltek. De ezúttal tévednek, Mattaneunak semmi köze a Csapáshoz.

Jó pár percbe beletelik, hogy észrevegyem, valami megváltozott. A levegő megfagyott, a suttogások elhaltak, az emberek mozdulatlanságba merevedtek, és mindenki engem méreget. Néhányan tudják, hogy jóban vagyunk Mattaneu-val, a többieknek pedig elég a gyanakváshoz, hogy rabszolgakedvelő vagyok. Egy pillanat alatt kijózanodom a döbbenetből. Sietős léptekkel azonnal elindulok magam után húzva Hush-t; a gondolatok zsibongani kezdenek az agyamban. Nem tettem semmit, és bár tisztában vagyok vele, hogy ennek ellenére bármikor rám bizonyíthatnának bármit, nem találok okot arra, hogy ezt tegyék. A rabszolgavásárlásokkal kirívó esetnek számítok, de sosem szálltam igazán szembe a rendszerrel, nem vagyok veszélyes rájuk. Sőt, apám megmentette az egyik miniszter életét a lázadáskor.

– Nem lesz semmi baj – mondom ki hangosan is. Hush azt hiheti, hozzá beszélek, mert még szorosabban markolja a karomat.

Megkönnyebbülök, amikor kiérünk a főtérről, és elfogynak körülöttünk az emberek. Hush tátott szájjal szemléli a tájat, a csodálata rövid időre elfeledteti velem a városban történteket. Bár már ezerszer láttam, be kell ismernem, a hegyünk így sokadszorra is elég lenyűgöző látványt nyújt a távolban. Főképp a kastélynak is beillő házzal a tetején. Én már félúton úgy érzem magam, mintha a világ legmagasabb pontjára kapaszkodnék fel, de Hush élvezi a túrázást. Elereszti a kezem, és úgy szökdécsel körülöttem, akár egy kisgyerek. Megérinti a sziklák közül kinövő virágokat, ám egyiket sem tépi le. Megsimogatja a szirmukat, mintha további küzdelemre biztatná őket a kemény, hideg világ ellen, ami körülveszi őket.

Mire felérünk Mokhtar gyógyító házához, már erős koncentrációt igényel tőlem a következő lépés megtétele. A lábam, mintha márványtömbbé vált volna, alig bírom megemelni. Tény, hogy az utóbbi években kicsit elhagytam magam, de csak most kezdek rájönni, mennyire kijöttem a formámból. Mielőtt az ajtóhoz érnénk, lehajolok, mintha kavics ment volna a cipőmbe, így szusszanhatok néhány másodpercet, és már viszonylag elfogadható állapotban kopogtathatok be.

– Ó, hát, megjöttek! Jöjjenek csak, jöjjenek csak! – Memaral nővér tömzsi asszony. Bőre pont olyan színű, akár a muútejes keresű, szeme egy kicsit sötétebb, és gyengéd gondoskodás árad belőle. Döcögve mutatja az utat a nappaliig, aztán elsiet, hogy szóljon a gyógyítónak az érkezésünkről.

Leülök a kanapéra, és körülnézek a helyiségben. Már jó párszor jártam itt, de még mindig feszengek. Ez a ház a burzsok ízlését tükrözi, hiszen a gyógyító maga is az volt valaha. Leülök a kanapéra, aminek aranyozott lábai valószínűleg többet érnek, mint az összes tulajdonom, és tekintetem végigszalad a falakat díszítő festményeken. Hush is azokat nézi, csak épp állva.

– Gyere, ülj le! – szólok neki. Arrébb húzódok, hogy ne feszélyezzem a közelségemmel, de csak tétován toporog. Kérdőn nézek rá, mire odahajol hozzám, hangját suttogóra fogja.

– Nem büntetnek meg érte?

– Nem.

– De bizonyosan? – Felsóhajtok. Sosem voltam valami türelmes ember, vele mégis képes vagyok visszafogni magam. Talán a lelkiismeret-furdalás teszi. Valahányszor így viselkedik, az jut eszembe, mit tehettek vele, és mi történik ebben a pillanatban is több százezernyi hozzá hasonló rabszolgával. És persze, hogy én semmit sem teszek ez ellen, mert gyáva vagyok.

– Gyere csak, nyugodtan! – fogom meg a kezét, és lehúzom magam mellé. Szinte kézzelfoghatóan érzem a szorongását, ezért el akarom engedni, de rámarkol az ujjaimra. A keze apró, mégis jól elfér az enyémben.

– Az ott micsoda? – mutat szabad kezével az egyik festményre.

– Az egy kocsi.

– Kifogták előle a páncélos patásokat? – ráncolja a homlokát.

– Nem. A fennmaradt régi könyvek szerint, mielőtt elért volna minket az égitolmácsok bosszúja, olyan szekerekkel jártak az emberek, amelyek maguktól mentek. Nem húzta őket semmi.

– Semmi? – kerekedik el a szeme.

– Úgy bizony. Azzal pedig ott az emberek az égen repültek – mutatok egy másik festményre. Ahogy a régi világ, furcsa tárgyairól mesélek neki, érzem, hogy ellazul, és megfeledkezik arról, hogy idegen helyen van. Csak akkor rezzen össze ismét, amikor megnyikordul az ajtó.

– Á, szóval ő lenne az! – Mokhtar gyógyító jelenik meg a küszöbön, egyedül biceg be a szobába. Lassan mozog, az arcát borító ősz szakáll és ezernyi ránc közül smaragdzöld szempár ragyog az emberre. Miközben elhelyezkedik a szemközti fotelben, jól megnézi magának Hush-t. Nem úgy, mint a kocsma ivóbajnokai, inkább, mint egy építész, aki felméri egy romos ház állapotát a felújítás kezdete előtt.

– Ő itt Hush – mutatom be. Mokhtar csak egyetlen pillantásnyi figyelmet szentel nekem, aztán azonnal legújabb páciense felé fordul.

– Szóval, Hush, ittál már forró mosolyfakasztót? – tesz fel egy látszólag teljesen ide nem illő kérdést. Hush nagyokat pislog, talán azt sem tudja, mi az a mosolyfakasztó, végül rám sandít. Próbálom elővenni a legbiztatóbb pillantásomat. Aprót ráz a fején. – Akkor ezt orvosolnunk kell most azonnal! – nyúl a gyógyító a kisasztalon várakozó csengőhöz. Ahogy megrázza, Hush összerezzen, és rászorít a kezemre. Mokhtar zöld szeme megállapodik Hush ujjain, amik belém kapaszkodnak. Talán el kéne eresztenem őt, mégsem vagyok képes rá.

Ismét kinyílik az ajtó, de Memaral nővér helyett ezúttal egy fiú jelenik meg, a nyakán lévő tetoválás jelzi származását. Rácsodálkozik Hush jelenlétére, de azonnal napirendre is tér fölötte, és a gazdájához fordul. Nem kérdez semmit, csak várja az utasítást.

– Hozz nekünk három bögre forró mosolyfakasztót, kérlek! – mondja Mokhtar. A fiú engedelmesen bólint, ahogy megfordul tekintete ismét Hush-ra téved, aztán elsiet.

– Nem tudtam, hogy van rabszolgája – szólalok meg. A gyógyító elmosolyodik.

– Öreg vagyok, Memaral pedig a legjobb nővér, de ő sem vízi szörny, hogy nyolc keze legyen. Kellett neki a segítség, és Penn nagyon ügyes.

– Értem.

– Jól bánok vele.

– Persze, tudom – szégyellem el magam. Hiszen nekem is ott van Jova és Sasar. És most már Hush is. Mokhtar gyógyító különben is jó ember, ezért is úszta meg a rabszolgásítást. Udvari gyógyító volt a burzsok utolsó királya, Kahalnar mellett, ám miután győztünk, annyi volt rabszolga emelt szót mellette, akikkel korábban jót tett, hogy a vezetés megkímélte őt. Nem sok burzsnak jutott ekkora kegy.

Amíg a forró mosolyfakasztó készül, Mokhtar egyszerű kérdéseket tesz fel. Legalább is mások számára egyszerűek lennének, Hush viszont csak zavartan néz hol rám, hol a padlóra. Mi az igazi neve? Hány éves? Kik voltak a szülei? Hol született? Azt hittem, keveset tudok a múltamról, de még én is elképedek azon, hogy van, aki nálam is kevesebbet. Nekem legalább ott volt az apám, aki kitöltötte a hézagokat édesanyámmal, a születésemmel és az első néhány évemmel kapcsolatban, de Hush teljesen egyedül volt egész életében.

– El tudod mondani nekem, mi a legelső emléked? – teszi fel az újabb kérdést Mokhtar, amikor megérkezik Penn a bögrékkel. Hush behunyja a szemét, arra számítok, hogy ismét csak csendet kapunk válaszként, ám végül halkan megszólal.

– Egy… egy kárminszín szárnyas köpő. – Majdnem felnevetek a képtelenségen, de a hangos csörrenés még időben megakadályozza, hogy elkövessem ezt a butaságot, és megbántsam Hush-t. Arrébb rántom a lábam, mert az italfolyam egyre terjed a padlón, és már majdnem elér a cipőmig.

- Sajnálom, elnézést, bocsánat, ne haragudjanak, kérem. – Penn kapkodva felveszi a lepottyant bögrét, és egy vászonszalvétával próbálja felitatni a kiborult innivalót. Ennél több szóval képtelen lenne kifejezni a bűnbánatot, ami az arcán is nyíltan megjelenik. Mielőtt még bárki megszólalhatna, Hush elereszti a kezem, térdre veti magát, és a tálcáról szedett szalvétákkal megpróbál segíteni. Utánanyúlok, hogy visszahúzzam magam mellé, de Mokhtar felemeli a kezét, hogy ne tegyem. Most már mindenki Hush-t figyeli. Én aggódva, a gyógyító vizsgálódva, Penn pedig tágra nyílt szemmel és eltátott szájjal. Kényelmetlenül mocorogni kezdek, rosszul érzem magam így, hogy a lábam előtt térdelnek mindketten.

Attól pedig még rosszabbul, ahogyan a fiú bámul Hush-ra.



Hush:


Fel kell törülni. Fel kell törülni. Fel kell törülni.

Csak ez mászkál a fejemben, miközben a padlót dörgölöm. Nem kiabálnak a Penn nevű fiúval, nem is ütik meg, de lehet, hogy csak mer’ itten vagyunk. Ha hamar eltűntetem a foltot, talán nem kap büntetést. Miér’ is nem hazudtam, hogy már ittam ilyen fakasztót? – harapok rá a számra. Buta vagyok, buta, buta, buta.

– A probléma máris megoldódott – szólal meg az öreg férfi, aki segít engemet meggyógyítani idebent. Lepillantok, és látom, hogy már csak a kezem és a törlőrongyok koszosak. Azon gondolkozom, mit is kéne csinálnom velük, amikor a Penn nevű fiú az ujjaimhoz ér. Mintha kővé változnának a tagjaim, el akarom húzni a karomat, de nem mozdul. Sokszor megesik az ilyen velem, mikor félek, vagy meglepetés tör reám.

– Bocsánat. És… köszönöm – veszi el a koszos rongyokat tőlem. Idővel jövök csak rá, hogy ezt nekem mondotta, de már késő választ adni. Egyébként sem tudnék mit. A gazda felhúz maga mellé, reá pislantok, és kitör rajtam az ijedelem. Először látom, hogy haragudik, pedig most aztán tényleg nem én csináltam a bajt, csak segítettem. Amikor újra megfogja a kezem, apróra húzom magam, de nem bánt. Törülgetni kezdi az ujjaimat a zsebkendőjével. Finoman csinálja, bizsergélni kezd tőle a bőröm.

– Azonnal hozok egy új bögrével. – A Penn nevű fiú egy szempillanat alatt rendet csinál, és kisiet az üres tálcával. A gazda végez a tisztogatásommal, a koszos felivel befelé hajtja a zsebkendőt, azután elteszi. Remélem, hogy újra megfogja majd a kezemet, de csalódnom kell.

– Hush… – A gyógyító nekem beszél, de félek reája nézni. A gazdára sem nézek, mer’ még mindig haragudik. Érezem rajta, de nem tudom, miér’. Szeretném, ha reám mosolyogna a szeme, abból tudnám, hogy minden rendben van. – Elmondod nekem, miért segítettél Pennek feltakarítani?

Miér’ is? Nem tudom, elmondhatom-e az igazságot. Talán csak olyasvalamit akarnak kihúzni belőlem, ami miatt megbüntethetik a Penn nevű fiút. Vagy engem. Hirtelen éles szúrást érzek a körmömnél, csak mostan veszem észre, hogy kapargattam a bőrt, ami felszakadott. A vér láttán a gyomrom picinykét forogni kezd, de mielőtt rosszul lehetnék, a gazda az egyik tisztán maradt rongyot a tálcáról az ujjamra tekeri. Mormol valamit arról, hogy már megint mit csinálok, de nem szid le igazándiból.

– Van egy ötletem – szólal meg a gyógyító. A gazda megkötözi az ujjam körül a rongyot, és elereszt. Nagy bumszli lett egy kis masnival, mókásan néz ki rajtam. – Haiger, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? Úgy talán könnyebben elbeszélgetünk Hush-sal.

Nyögés szakad fel a számból. A gyógyító férfi vénséges már, mégsem nem akarom, hogy a gazda egyedül hagyjon ővele. Úgy hiszem, a gazdának sem tetszik ez, mert az arcára kiülnek a gondok, és beráncolódik a homloka.

– Nem biztos, hogy ez jó ötlet…

– Fiam, azért hoztad ide a lányt, mert bízol a képességeimben, nem igaz?

– Igen, de…

– Hidd el, jobb, ha kettesben vagyok vele. Így túlságosan rád figyel.

– Én csak… Jó. – Beleesem a kétségbe. Aztat gondoltam, a gazda nem megy bele, de mégiscsak reája bólintott. Nyúlok utána; megfogja a kezemet, és az ölembe teszi. – Figyelj, Hush, most itt maradsz Mokhtar gyógyítóval, beszélgettek egy kicsikét, én pedig odakint várok rád, rendben? Ha bármi baj van, csak odamész az ajtóhoz, kinyitod, és ott leszek. Most pedig maradj itt, kérlek! – áll fel. Mozdulok, hogy utána mehessek, közben visszahúz valami. Nem kaptam parancsot, mégsem akarok mást csinálni, mint amit a gazda elvár tőlem, és ő azt szeretné, hogy maradjak. Kimegy az ajtón, én pedig belekapaszkodom a szoknyámba. Vér ízét érezem a nyelvemen; a fogam a számat harapdálja belülről, és hiába szólok reája, nem hagyja abba.

– Szóval, Hush… Ott tartottunk, hogy miért segítettél Pennek. Attól tartottál, hogy téged büntetünk meg az ő ügyetlenségéért? Vagy… talán attól, hogy őt megbüntetjük? – Nem tudom, mit mondhatnék. Beszélni túlontúl veszélyes, ezt tanultam az élettől. – Haiger mesélte, hogy Jovát is meg akartad védeni. Nem kóstolod meg közben a fakasztót? Jobb azelőtt, hogy teljesen kihűl – mutat rá a bögrére a férfi, aki meggyógyít idebent.

Remeg a kezem, félek, hogy én is kiburítom az italt, de inkább ez, minthogy beszélnem kelljen. Az első korty után megint úgy érzem, mintha a Béke-szigetén lennék, nevetnék és sírnék egybe. Még soha sem nem kóstoltam ennyire finomat. Egyszer megtapogattam titokban az első gazda feleségének selyemfátylát. Most olyan, mintha a selyem nem az ujjaimat simogatná, hanem a bensőmet.

– Ízlik?

– Igen – suttogom, majd dermedtség tör reám. Hiszen nem is akartam megszólalni. A gyógyító férfi szeme elmosolyodik.

– Finom és úgy tűnik, varázslatra képes. Hangot ad az embereknek – kortyol bele a saját bögréjébe. Közben lehunyja a szemét. Vajon ő is nevetni és sírni vágyik tőle?

– Féltem, hogy bántani fogják – mozdul meg a szám. Lebámulok a forró fakasztóba; talán ez tényleg varázsital, mert nem kéne beszélnem, mégis azt teszem.

– Volt valaki régen, akit bántottak, és te nem tudtál segíteni rajta? – érkezik nekem az újabb kérdés. Gyorsan iszom még egy keveset, mer’ hirtelen szorulni kezd a torkom. Az ajtóra pislantok. A gazda vajon tényleg ottan áll mögötte? Vár reám? Azért hagyott itten, mert azt akarja, hogy meggyógyuljak, ehhez pediglen úgy tűnik, hogy beszélnem kell. Visszatartom a lábamat, ami fel akar ugrani és elmenekülni, és mély lélegzetet veszek.

– Sokak voltak – vallom be.



Penn:


Átadom az újabb bögre mosolyfakasztót Quire-nek. A folyosón ácsorog, szemközt a társalgó csukott ajtajával, hiába ajánlottam fel neki, nem hajlandó leülni a könyvtárban. Várok, hátha szüksége van még valamire, de csak furcsán méreget, pedig nem hallhatja a torkomba ugrott szívem dobogását. Azután rájövök, hogy nem is azt hallja, valami valóban halkan kopogtat a fejünk fölött. Mindketten a plafon felé pislantunk, a vér még gyorsabb áramlásba kezd a testemben, felforrósodik, és izzadtságcseppeket varázsol a homlokomra. Mondanom kell valamit, tudom jól.

– Ezeket a sötétlakókat képtelenség kiirtani egy ekkora házból – hadarom. – Ha kipucolsz egy helyiséget, átmenekülnek máshová, és közben mindent megrágcsálnak. Sajnálom őket, de muszáj lesz vennem egy kis mérget!

– Tegyél ki hurkokat, és a közepükbe nyers vihií tojást. Ha megvan a legnagyobb példány, kb. akkora lesz, mint az öklöm, ne öld meg. Mártsd a csizmádat piggürülékbe, és vidd ki jó messzire a háztól egy elhagyatott helyre. Mivel ő az „anya”, a többi sötétlakó elindul majd megkeresni, így a ház kitisztul.

– Ó, ez… ez egy jó ötlet! Köszönöm.

– Nincs mit. Te is síkföldről jöttél, igaz?

– Honnan tudja?

– Magasföldön már egy ötéves is ismeri ezt a trükköt – von vállat. Kissé elpirulok, mire mentegetőzve felteszi a kezét. Az ujjain bőrkeményedések domborodnak, kemény munka eredményei. – Mármint, nem akartalak ezzel megbántani, csak tudom, hogy síkföldön nem élnek sötétlakók. Ott nincs szükség erre a tudásra.

– Ott nincs – ismétlem utána. A kopogtatás fentről egyre erősebbé válik, intézkednem kell, mielőtt még a kifogásom hihetetlenné válik. – Bocsánat, megyek is a dolgomra, kipróbálom a javaslatát. – Biccent, lenéz a bögréjébe, de nem kortyol bele. Talán még túl forró…

A padlás máskor jó kis búvóhely, most viszont nem azért jöttem, hogy elrejtőzzek. Felmászom, és azonnal meglátom a zaj okozóját. Ash gyógyító magához tért, a hátán fekszik, bokájánál összekötött két lábát újra és újra megemeli és a padlóhoz csapja.

– Elég legyen! – mászom oda hozzá. Az ő tekintetéből valószínűleg több rémület süt, mint amennyi fenyegetés az enyémből. Megpróbálom lefogni, de csak még jobban rángatózik. – Úgysem hallja senki. De ha nyugton marad, hozok enni és inni – próbálkozom. Felesleges, talán nem is hallja, annyira bepánikolt.

Feladom a próbálkozást, helyette a sarokban lévő dobozhoz indulok, előveszek belőle egy üvegcsét és egy rongyot. Csak néhány cseppnyi álomfűpárlatot öntök az anyagra, nem akarom teljesen kiütni, elég, ha megnyugszik.

– Nyugalom, hé, nyugalom! – motyogom neki, miközben az orrára szorítom a rongyot. Néhány másodpercig még vadabbul tekereg, azután lassan megnyugszik. A szeme nyitva marad, de egyenletesen, lassan lélegzik, és mozdulatlanul hever előttem. Óvatosan a fal mellé vonszolom, és nekitámasztom, hogy kicsit kényelmesebben ülhessen, azután lerogyok mellé.

Kell egy kis nyugalom, hogy kitisztítsam a fejem, és helyre tegyem az érzéseimet. Annyiszor elképzeltem már, milyen lesz Laasyával ismét találkozni, de most, hogy végre ilyen közelről láthattam őt, egyszerűen fogalmam sincs, mit érzek. Meg akarom ölelni őt, miközben legszívesebben messzire futnék. A gondolat, hogy emlékszik rám, a hajóra, a kárminszín szárnyas köpőre, jólesik és megrémít. Ha rájön, mit is jelentenek az emlékei, vajon mérges lesz rám? Utálni fog? Csalódott lesz?

Megbocsát?

Csábít a gondolat, hogy a fülemet a padlóra szorítsam, és halljam, mit mond Laasya a gyógyítónak, és hogy a gyógyító mit mond neki, de képtelen vagyok rá. Egyszer biztosan megtudom majd, miféle élete volt, milyen szörnyűségek érték, de még nem vagyok felkészülve rá. Sejtéseim vannak, ám valamit sejteni és biztosan tudni, két különböző dolog. Annak azért örülök, hogy Quire látszólag törődik vele, nem tudom, hogy bírtam volna ki, ha rossz helyre kerül.

Ash gyógyító felnyög mellettem, ezzel ismét magára vonja a figyelmemet. Talán meg kéne itatnom, amíg kábult, úgysem tud kiabálni. A fal mellé készített vizesvödörből telimerem a fapoharat, csak ezután szabadítom meg a száját az anyagdarabtól. Lassan töltöm belé a vizet, nehogy félrenyeljen.

– Sajnálom. Ennek nem így kellett volna történnie. A társaim csak néhány gyógyszert akartak elhozni, ha nem látja meg az arcukat… De nem esik baja, erre megesküszöm! – törlöm le az álláról a melléfolyt cseppeket. Aprót ráz a fején, talán nem hiszi el, amit mondtam. Most nem tehetek mást érte, visszateszem a szájába az anyagot.

Tekintetem a szemközt lévő, letakart festményre siklik, nem véletlen, hogy idekerült. Ha valaki a százesztendős háború előtti időkből gyűjt ereklyéket, azzal semmi gond, de a burzsokhoz kapcsolható emléktárgyak birtoklása törvényszegés. Odamászom a festményhez, és leemelem róla a fehér leplet, az arc, ami szembenéz velem, szinte teljesen ugyanolyan, mint a földszinten lévő lányé. Kísérteties a hasonlóság, csak egyetlen különbség van, amely azonnal észrevehető. Herena, az utolsó ismert égitolmács hajkoronája hófehér, míg Laasyáé koromfekete. Mokhtar gyógyító azt mesélte, hogy a festmény nem sokkal azelőtt készült el, hogy kitört a lázadás, és Kahalnar király hatalma odaveszett az életével együtt.

– Gyönyörű, akárcsak a lánya – motyogom magam elé. A szívem ismételten vad dobolásba kezd, gondolkodás nélkül indulok el a létra felé.



Burnell városvezető:


– Hogy mit csinált? – meredek Oned parancsnokra.

– Kiküldtem egy hírvivőt, hogy értesítse a központi hadsereg parancsnokát a fejleményekről – ismétli meg úgy, mintha csak az időjárásról tájékoztatna. Úgy érzem, azonnal szétrobbanok, akár egy túlérett gömbfejgyümölcs, ha tűz fölé teszik.

– És mégis… mi… a… fészkes… köpőért… tett… ilyet? – hajolok az arcába. Nem a megszokott reakciót kapom, Oned továbbra is rezzenéstelenül néz a szemembe. Megremeg a kezem.

– A központi parancs szerint, ha a Csapással kapcsolatos helyzet fokozódna, arról értesíteni kell Silk tábornokot. Késlekedés nélkül.

– Én vagyok a városvezető, az engedélyem nélkül… – Már kezdenék belemelegedni a fejmosásba, amikor is Oned közbevág.

– A várost maga vezeti, de nekem a tábornok a közvetlen felettesem. Most pedig, ha megbocsát, végezném a munkámat! – kerül meg. Az ajtóhoz lép, kitárja előttem, és csaknem szó szerint, kidob. Engem. Bányavidék városvezetőjét. Jó pár percig csak bámulom a rám csukódó ajtót, míg rá nem döbbenek, hogy mennyire ostobán festhetek a rendfenntartó-iroda épülete előtt ácsorogva.

Egy mozdulattal végigsimítok a kabátomon, kihúzom magam, és elindulok végig az utcán. Az emberek köszönnek, de azonnal sietnek is tovább lehajtott fejjel. Egyelőre félnek tőlem és tisztelnek, de mi lesz akkor, ha elveszik tőlem a várost?

– Nem, az nem történhet meg! – motyogom magamban. Egy utcakölyök furcsán néz rám, de egy szemvillanással helyre teszem. Úgy iszkol el, mintha veszett vauszi lennék.

Hirtelen gondolom meg magam, nem mehetek haza. Ha a központiak ki is küldenek valakit, felkészülten kell várnom. Úgy, hogy lássa, alkalmas vagyok a város vezetésére.

Agos a város keleti felének legszélén lakik, csak egy nagyothalló szomszédja van, akit egyáltalán nem zavar a vauszik zajongása. Már a kapu előtt érezni az átható szagot, amelyet egy falkányi állat ont magából, ha összezárják őket. Bár a vauszik csak a gazdájuk parancsára támadnak emberre, biztos, ami biztos, inkább bekopogtatok.

Ahogy kinyílik a kertkapu, árnyék vetül rám, Agos óriási alakja fölém magasodik. Méla vigyorra húzza a száját, talán ő az egyetlen, aki valóban örül neki, ha meglátogatom. Bár valószínűleg egy szárnyas köpőnek is pont így örülne, és hasonló lelkesedéssel nézne a torkából előtörő tűzbe.

– Bulnell. – A nevem úgy hangzik tőle, mintha teli szájjal beszélne. Homlokán csúnya forradás díszeleg, ettől olyan ostoba. Még gyerek volt, amikor a gazdája egy tivornya után úgy a falhoz vágta, hogy azt hitték, többé nem kel fel.

– Agos, bemehetek? – intek a kapu felé. Arrébb áll az útból, én pedig elsétálok mellette. Odabent mindenhol tágas faketrecek vannak, bennük különböző méretű és korú vauszik. Néhány felordít, amikor megérez, de Agos egyetlen vezényszóval csendet teremt. Ez az egyetlen, amire jó, a vauszik úgy hallgatnak rá, mintha a falkavezérük lenne annak ellenére, hogy a külhoni állatok általában utálnak minket, libereket. Agos valamiért kivétel a szemükben, talán, igaz a pletyka, és valóban egy burzs férfi csinálta fel az anyját.

– Légen voltál itt – jegyzi meg, ahogy a düledező házhoz vezet. Elnézve a falait, bármikor a fejünkre omolhat, ezért inkább megállok előtte, és úgy csinálok, mintha az egyik friss alom vauszi felkeltette volna a figyelmemet. – Ugye, milyen gyönyölűek? – Agos büszke anyaként néz végig a kopasz, vinnyogó kölykökön.

– Igen, igen, azok – helyeslek mindenféle meggyőződés nélkül. – Gyere csak, Agos, üljünk le egy kicsikét! – intem oda az egyik fa alatti padhoz. Előveszem a zsebkendőmet, és megtörlöm az orrom. Ez a vauszi szag borzalmas, és a közelükben mindig úgy érzem, hogy meghűltem.

– Hozzak valami flissítőt?

– Nem kérek, köszönöm – vágom rá gyorsan. Legutóbb, mikor elfogadtam a felajánlását, egy koszos bögrét hozott teli állott, langyos vízzel.

– Tudok valamit segíteni? Agos szívesen segít. 

– Ami azt illeti, tudsz – bólintok. Csak most döbbenek rá, mennyire hasonlít maga is egy vauszihoz. Épphogy csak a nyelvét nem dugja ki lelkesen, miközben az utasításaimat várja. Egy megvető fintort még időben mosollyá alakítok. – Az állataiddal meg kéne keresned nekem néhány embert – kezdek bele a tervembe.


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz