Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2019. október 29., kedd

Ray Bradbury: Az illusztrált ember – Blogturné


Idén új kötettel bővül az Agave kiadó gondozásában megjelenő Ray Bradbury-sorozat: ezúttal Az illusztrált embert olvashatjuk új fordításban. Ha titeket is érdekelnek az illusztrált ember testén megelevenedő, baljós történetek, tartsatok három bloggerünkkel, és a kiadó jóvoltából a turné végén akár nyerhettek is egy példányt. 

Az illusztrált ember című novelláskötet a címével hívta fel magára elsőként a figyelmemet, azután elolvastam a fülszöveget, és mivel mostanság újra a sci-fi korszakomat élem, valamint könnyebb úgy gazdálkodni az időmmel, ha novelláskötetet olvasok, ezért úgy véltem, érdemes ezt a könyvet is kézbe vennem.

Ami tetszett


1. Jól felépített, izgalmas

Vannak novelláskötetek, amikben jók a novellák, de végigolvasod őket, aztán tovább is lépsz rajtuk. Nos, ez a kötet nem ilyen. Egyfelől, az összes, igen, szó szerint az összes benne lévő novellát érdekesnek találtam, mindegyiknek sikerült magába szippantani, érdeklődve olvastam őket, és vártam, melyiknek mi lesz a vége. Másfelől annyi izgalmas kérdést, témát, dilemmát felvetnek ezek a történetek, hogy képtelenség a végükhöz érve azonnal elfeledkezni róluk. A fejemben a mai napig ott motoszkálnak a kötettel kapcsolatos gondolatok.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én sokszor gondolkozom azon, vajon milyen lesz a jövő. Nemcsak az én jövőm, hanem az emberiség jövője, a világ jövője. Ezért is kedvelem pl. a disztópiákat, mert bemutatnak egyfajta lehetséges jövőképet. Szóval számomra szórakoztató volt ezekben a novellákban látni, hogyan is alakulna a világ, ha például okosotthonokban laknánk, és a gyerekeinket egy furcsa technikával felszeret szoba idegenítené el a saját szüleiktől. Vagy ha a fehér ember majdnem teljesen kipusztította volna önmagát, és egy korábban létrehozott, marsi kolóniára menekülne, ahol csak és kizárólag fekete bőrű emberek élnek, vagyis a fehér ember kerülne hirtelen kisebbségbe.


De a saját életemmel kapcsolatban is elmerengtem. Mit tennék én az utolsó óráimban, ha váratlanul kiderülne, ma éjszaka itt a világvége, és mind meghalunk? Hogyan reagálnék, ha valaki azt mesélné, hogy megjelent egy titokzatos férfi a városban, aki a keze érintésével meggyógyítja a betegeket és békével tölti el az emberek szívét? Vajon én is kételkednék benne, csalásnak tartanám (elsőre valószínűleg igen) és ha mégis rájönnék, hogy igaz, valóban Jézusról van szó, készen állnék arra, hogy találkozzak vele? Milyen érzés lenne az űrben balesetet szenvedni, és a semmiben lebegve tudni, hogy egyedül fogok meghalni? És ami a legszörnyűbbnek tűnik, hogyan élhetnék egy olyan világban, ahol a könyveket elégetik, és a tudomány mellett nem hagyják létezni a fantáziát?

Ezernyi kérdés, ezernyi képzelgés, amely megmozgatja az ember fantáziáját, és ez csak a novellák és dilemmák egy része...

2. Remény és reménytelenség

Bradbury novellái alapvetően olyan szituációkat dolgoznak fel, amelyekben nemcsak egy-egy embernek, de magának az emberiségnek is szenvednie kell ilyen vagy olyan formában. Miközben a novellákat olvastam, sokszor elöntött a reménytelenség érzése. Az a gondolat járt a fejemben, hogy megérdemeljük, amit kapunk, és felesleges is küzdeni a végzet ellen, akár az egyes emberi, akár az emberiség szintjén. Aztán amikor már végképp beletörődtem volna abba, hogy az emberiség elveszett, akkor mindig jött egy-egy reményt adó novella. Ez a remény is hol egyéni, hol az emberiség szintjén érkezett meg. Volt olyan történet, amelyben egy sokat szenvedő ember végül biztonságra talált, vagy a családi szeretet egy apa fantáziadús játékában nyilvánult meg, de olyan is, amiben megjelent Jézus, és ez egyfajta ígéretnek tűnt arra nézve, hogy létezik megváltás az egész emberiség számára.

Vagyis az író nagyon klasszul eltalálta a reménytelenség és remény arányát, és azt is, hogy milyen időközönként kell adni egy kis reményt az embernek ahhoz, hogy ne süllyedjen végül teljes depresszióba.

Az illusztrált ember kerettörténetének záró fejezete előtti utolsó novella is nagyon pozitív lett, így én végül jó érzéssel és reménnyel telve fejeztem be ezt a novelláskötetet.

3. Egy író rémálma

Van egy szürreális, de mégis nagyon érdekes novella a kötetben, amely íróként megragadta a gondolataimat. Ebben az emberek elpusztítottak majdnem minden olyan művet, amelyben valamilyen formában szerepel a természetfeletti, mindezt pedig a tudomány nevében tették. Néhány mű azonban megmenekült, és ezen történetek írói és szereplői valamiféle szellemformában még léteznek a Marson.

Nagyon érdekes volt azon gondolkozni, hogy vajon a tudomány miért tartja ellenségnek a természetfelettiről szóló regényeket, vagyis a fantáziát. Én mindig is realista ember voltam, olyan, aki a saját szemének és a tudománynak hisz csak százszázalékosan. Minden mást kétkedve fogadok, bár sok dologra nem merném azt mondani, hogy biztosan nem létezik, csak azt, hogy szerintem nem sok esély van arra, hogy létezik. De annak ellenére, hogy realista ember vagyok, és a tudomány pártján állok, szeretem a misztikus történeteket, és szeretem használni a fantáziámat akár a megalkotásukhoz, akár az olvasásukhoz.


Szóval sosem értettem azokat a szélsőséges embereket, akik hisznek valamiben, és ezért elpusztítanak mindent, ami nem tartozik a hitükhöz. Mintha csak úgy tudnának valamiben hinni, ha minden egyéb dolgot eltörölnek a föld színéről, ne is létezzen. Pedig úgy is lehet hinni valamiben, hogy mellette létezni hagyunk sok egyéb mást is, amiben nekünk persze nem kötelező hinnünk. Jó példa erre a különböző vallású emberek viselkedése, akik a történelem során úgy tudtak csak hinni a saját vallásukban, hogy közben ki akartak irtani mindenkit, aki másban hisz. Ahelyett, hogy békésen eléldegéltek volna egymás mellett úgy, hogy egyik ebben hisz, a másik meg abban.

A másik, ami elgondolkoztató volt, hogy egy író és egy történet csak és kizárólag akkor és addig létezik, amikor és amíg van legalább egyetlen olvasója, aki eltárolja a történetet az emlékeiben, gondolataiban, szívében. Ha egy író művét senki nem olvassa, akkor a történet olyan, mintha nem is létezne. Az író, a mű és az olvasó csak és kizárólag együtt alkot valami igazi, létező dolgot, egymás nélkül mit sem érnek.

Amin még elgondolkoztam...

A novelláskötet címe az, hogy Az illusztrált ember. Az ő története egy amolyan kerettörténet. A könyv elején egy túrázó férfi találkozik egy másik férfival, akinek tele van tetoválva a teste, és emiatt csavargóként él. Azt állítja, hogy a tetoválások éjszakánként mozogni kezdenek, és elmesélik a jövő történeteit. Valamint, ha egy ember sokáig nézi az egyik tetoválást, akkor az megmutatja neki a saját jövőjét, azt is, hogyan fog meghalni az illető. Így érthető, hogy az illusztrált embernek senki nem akar állást adni hosszú távon, és senki nem akar a közelében maradni.

A túrázó a figyelmeztetés ellenére éjszaka együtt alszik a szabadban az illusztrált emberrel, és a kötetben lévő novellák azok a jövendölések, amelyeket a tetoválások jelenítenek meg neki.

Maga az illusztrált ember története nagyon érdekes, és az is érdekes, ahogyan lezárul ez a sztori a könyv végén. De felesleges volt szerintem kerettörténetbe tenni, mert magukhoz a novellákhoz nem sokat adott hozzá az illusztrált ember. Szerintem az ő története is simán lehetett volna egy novella a sok közül, nem több részre szedve.


Persze, ahogy keretként nem adott semmi pluszt, úgy nem is rontott semmit a köteten, csak egyszerűen nem találtam értelmét a keretes formának. De ha valakinek mégis van valami ötlete, hogy miért így építette fel a kötetet az író, és milyen pluszt ad ez a keretes forma az értelmezéshez, az mindenképpen írja meg nekem, mert érdekelne, hátha valaki másképp látja a dolgot. :)

Kedvenc idézet:

„– Peregrine atya, maga sosem komolyodik meg?
– Addig nem, amíg az Úr sem. Jaj, könyörgöm ne legyen ennyire megbotránkozva! Az Úr nem komoly. Igazából elég nehéz megmondani, milyen azon kívül, hogy szeretetteljes. A szeretet pedig elválaszthatatlan a humortól, nem igaz? Az ember csak akkor szerethet valakit, ha elviseli, nem? És senkit nem lehet állandóan elviselni, ha néha nem nevetünk rajta. Mi pedig nevetséges kis állatok vagyunk, akik dagonyáznak a fagylaltos tálban, és Isten még jobban szeret, mert humorosnak talál bennünket.
– Sose jutott eszembe, hogy Istennek lehet humorérzéke – vallotta be Stone atya.
– Annak, aki megteremtette a kacsacsőrű emlőst, a tevét és a struccot? Az embert? Ugyan már! - nevetett Peregrine atya.”


Kiknek ajánlom a könyvet?


Azoknak, akik szeretnének szórakoztató, mégis mélyen elgondolkoztató novellákat olvasni, és egyszerre megélni a reménytelenség és remény érzését.


Értékelés: IMÁDOM!


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
 


Nyereményjáték:

A blogjainkon ezúttal egy-egy könyvekről szóló idézetet találhattok meg a szerző korábban megjelent műveiből. Ha szeretnétek nyerni egy példányt a könyvből, nincs más dolgotok, mint beírni a rafflecopter doboz megfelelő helyére annak a könyvnek a címét, amiből az egyes idézetek származnak.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Idézet a játékhoz:


„Amikor lefeküdt, eszébe jutott a sok könyv, a szép új és a régi kötetek, amelyeket megvásárolni tervezett, mégsem vett meg és olvasott el soha. Jaj, mennyire szerette a könyveket és a könyvek illatát!”


a Rafflecopter giveaway
 
Állomáslista:

10. 29. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 31. Nem félünk a könyvektől

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal – Blogturné


Mario Escobar könyve a legnehezebb témát dolgozza fel egy igaz történeten alapuló napló alapján. Helene Hanemann szavain keresztül megismerhetjük az auschwitzi haláltábor mindennapjait, és a kegyetlenségeiről elhíresült Mengele doktorral is találkozhatunk. A Blogturné Klub 8 bloggerre is visszarepült a történelem kegyetlen helyszínére, hogy megismerje az egykori történeteket, amikről nehéz olvasni is.
Tarts velünk te is a turnén, aminek a végén te is megnyerheted az Auschwitzi bölcsődal című könyvet a Kossuth Kiadó jóvoltából.
 

Ezt a könyvet a témája és a fülszövege miatt választottam ki magamnak. Családi érintettségem van a dologban, ugyanis a dédszüleim hasonló helyzetben voltak a második világháború alatt, mint a regény főszereplője, Helene Hanemann. Helene árja németnek született, ám feleségül ment egy cigány származású férfihoz, így mind a férje, mind az öt gyerekük a náci faji törvények alá tartoztak. Helene-nek felajánlják a választást, hagyja el a családját, és akkor ő tovább élhet szabadon, új életet kezdhet, ám Helene képtelen erre, és inkább felszáll ő is az Auschwitzba induló vonatra. Szinte ugyanígy történt a dédszüleimmel is, csak fordított helyzetben. A dédmamám zsidó volt, így a fia, az én nagypapám is zsidónak számított, viszont a dédpapám nem volt az. Neki is felajánlották, hogy ha elválik a feleségétől és otthagyja a családját, akkor őt békén hagyják, de a dédpapám nemet mondott. Ő szerencsére nem passzívan kezelte a helyzetet, hanem fogta a dédmamámat, az akkor még kisgyerek nagypapámat, és megszöktette őket. Aztán a háborút egy pincében bujkálták végig. Igaz, a mamám annyira megfázott a pincében, hogy olyan betegséget kapott, amitől örökre lebénultak a lábai, de mindhárman túlélték, és annak köszönhetően írhatom én most itt nektek a blogbejegyzéseimet, hogy a dédpapám hűséges, becsületes, bátor, cselekvő ember volt, aki megvédte a családját. Sajnos nem mindenki volt ilyen bátor, vagy olyan szerencsés, hogy meg tudjon szökni a szeretteivel együtt a nácik elől, aztán ne találjanak rájuk többet a háború végéig...

Ami tetszett

1. Generációs emlékezet

Nem éltem át a második világháborút, hála az égnek, de rengeteget hallottam róla a dédimamámtól, sok könyvet olvastam róla és sok filmet, dokumentumfilmet láttam ezzel a témával kapcsolatosan. A dédimamám olyan volt számomra gyerekként, akár egy második anyuka, épp ezért érzelmileg engem is nagyon érint és megérint, amikor arról olvashatok, miket kellett vagy (ha a papám nem menti ki a családját időben) miket kellett volna átélnie a mamámnak.

Arról már sokat tudok, milyen volt az a rész, ahol Auschwitzban a zsidókat tartották, ám arról már sokkal kevesebb információm volt, hogy milyen lehetett a cigány származású emberek táborrésze. Miben volt más, miben volt nehezebb, könnyebb, milyen szabályokat kényszerítettek rájuk, hogyan viszonyultak hozzájuk a náci őrök, ők hogyan viszonyultak egymáshoz, és hogyan a tábor többi részében élő zsidókhoz és egyéb okból fogollyá tett emberekhez.

Épp ezért vettem kíváncsian a kezembe a könyvet, mert úgy véltem, egy új szemszögből mutatja majd meg nekem azt, mi történt akkor régen. Érdekelt, hogy a zsidók mellett egy másik üldözött embercsoport hogyan élhette meg és túl a szörnyűségeket.

A cigányok táborrészénél a borzalmaknak fokozatait láttam. Volt olyan barakk, ahol összezsúfolódva, étel, tiszta víz nélkül, mocsokban és remény nélkül vegetáltak az emberek. Volt néhány erősebb nő, akik összefogtak és elvették a többiek rongyait, kevéske ételét a saját gyerekeik és önmaguk számára, a többiekre viszont a biztos halál várt az éhség, legyengülés, fertőzések miatt. És volt olyan barakk, ahol egy idősebb cigány asszonynak sikerült összefogni az övéit, egymást védték, segítették, így ebben a barakkban a zsúfoltság, kevés étel és tiszta víz hiánya ellenére mégis jobb, biztonságosabb volt a helyzet. Vagyis sokat számított, hogy akadt-e egy erős vezető az adott barakkban, és az az erős vezető rosszra (a többiek kirablására) vagy jóra (egymás támogatására) használta-e az erejét.

Aztán ott volt Helene, aki megjárta a gyerekeivel mindkétféle barakkot, majd az ápolónői tudásának, az árja német származásának és a kitartásának köszönhetően felkeltette Mengele figyelmét. Mengele rábízta egy bölcsőde-óvoda megszervezését a cigány táborban, Helene pedig belevetette magát a munkába, hogy legalább ideig-óráig jobb helyzetet biztosítson a saját gyerekeinek és a többi gyereknek. Persze Mengele nevét mindenki ismeri, mindenki tudja, miféle szörnyetegről van szó, úgyhogy az is sejthető, hogy nem a kedvesség vezérelte a cigány gyerekek esetében sem.

Szóval a könyvből megismerhetjük a cigány barakkok működését, és azt, hogy borzalomnak milyen fokozatai vannak egy ilyen helyen.

2. Bizalmatlanság és lelki erő

Helene és a többi óvodában dolgozó asszony, sőt, a tábor összes lakója hall pletykákat arról, mit csinál Mengele a gyerekekkel a laboratóriumában. Látják, hogy egyes gyerekek eltűnnek, és soha többé nem kerülnek elő. Időnként látják a kísérletek szörnyű eredményeit is. Szóval mondhatjuk, hogy csak sejtéseik vannak, de igazából ez nem teljesen így van. Tudják, hogy mit csinál Mengele, csak próbálnak nem gondolni rá. Egyfelől, mert úgysem állíthatják meg. Másfelől, mert az óvodának köszönhetően legalább rövid időre egy kicsit jobbá tehetik a gyerekek napjait. Nemcsak egy kevéssel több ételt adhatnak nekik, hanem némi örömöt és kedvességet is a pokol kerítésein belül.

A cigány foglyok között is volt, aki nem bízott Helene-ben. Aki mérges volt rá, mert az ő öt gyereke az óvodának köszönhetően jobb körülmények között lakhatott, élhetett. De ha jobban belegondolunk, Helene-nek nem volt választása. Egyfelől anyaként az volt az elsődleges feladata, hogy megvédje a gyerekeit. Másfelől nem védhette meg a Mengele által elvitt gyerekeket. Ha szembeszáll vele, vagy nem vállalja az óvoda vezetését, Mengele akkor is elvitte volna a kísérleteihez kellő gyerekeket. És akkor a táborbeli kisgyerekeknek még egy kis jó sem jutott volna az óvodában. Helene azt tette, amit tennie kellett azért, hogy a saját gyerekeit megvédje, és még az is fontos volt számára, hogy a többi gyereknek segítsen, amennyire csak képes. És ő, a helyzetében arra volt képes, hogy az óvodát vezetve egy kicsivel több ételt, egy kicsivel több játékot, örömet csempésszen a kicsik életébe. Az életüket nem volt képes megvédeni, lévén nem tudta eltörölni egy intéssel az összes náci szemétládát a föld színéről.

3. Mengele

Anyu azt mesélte, hogy az egyik női rokonunk, aki megjárta Auschwitzot, és valahogy mégis sikerült túlélnie, mindig azt mesélte Mengeléről, hogy jóképű, jó kiállású ördög volt. Ezt a kettősséget jól visszaadja ez a regény is. Mengele néhol egész kedvesnek és segítőkésznek tűnik, még az óvodabeli gyerekek is ideig-óráig elkezdik őt szeretni. Helene egyik fia is megkérdezi az anyját, hogy Mengele most akkor jó vagy gonosz ember... Helene pontosan tudja a választ, ő tisztában van azzal, hogy Mengele csak akkor tesz bármi jót a tábori foglyokkal, ha az valamiért hasznos számára. Mengelének csak az a fontos, hogy a felettesei elismerjék őt, mert kell neki az egósimogatás. Helene pedig ezt próbálja meg felhasználni arra, hogy jobb körülményeket teremtsen a cigány gyerekeknek, köztük a saját gyerekeinek is.

Mengele első ránézésre tényleg jó kiállású, határozott férfi, ám a felszín alatt valójában egy gonosz, szánalmas, bizonytalan ember, akinek állandóan pozitív visszajelzés kell a felette állóktól ahhoz, hogy erősnek, valamire valónak érezze magát. Előre is elnézést minden kutyától, hogy egy ilyenhez hasonlítom, de kb. úgy viselkedik, mint egy kutya, aki bármire képes azért, hogy a gazdájától kicsikarjon egy simogatást.

4. Igaz történet kis változtatással

A regénybeli Helene, a férje és a gyerekei valóban éltek, és valóban végigszenvedték azt, ami a könyvben is megtörténik velük. Ezért volt extrán fájdalmas olvasni a történetüket, és ezért is rettegtem attól, hogy vajon mi lesz a történet vége. Megmenekülnek, Helene és a férje ismét megtalálják egymást, egyesül a család, és megpróbálnak boldogan élni ezután elfelejtve a szörnyűségeket? Vagy lesz, aki túléli közülük, míg mások meghalnak, és csonkán kell tovább folytatniuk az életüket? Esetleg mind meghalnak, és a könyv a valósággal egyetemben azt a "tanulságot" hozza, hogy egy ilyen haláltáborban mindegy volt, ki él egy hajszállal jobban, a végén úgyis mindenkire ugyanaz a sors várt...

Nos, a könyv végén található kiegészítő fejezetből megtudhatjuk, mi történt a valóságban Helene-ékkel, és azt is, hogy az író miben és milyen írói okból tért el a valóságtól. Az igazság az, hogy kettős érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Egyfelől megértem az írói okot, és valóban olyan hatással van a változtatás az olvasó lelkére, amilyenre Escobar számított. Másfelől, ha egy valós személy, valós család történetét írjuk meg, akkor lehet, hogy nem kéne megváltoztatni semmit azon, ami velük történt. Az olvasónak ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a múlttal és az emberi gonoszság legdurvább megnyilvánulásával, a valóságot kell kapnia. És ahhoz, hogy ne hagyja többé megtörténni a jövőben az ilyesféle gonoszságot, meg kell tanulnia szembenézni vele, hitelesen, finomítások nélkül.

Kedvenc idézetek:

„De a szemükben mi csak állatok voltunk, akiket föl lehet áldozni a felsőbbrendű eszme érdekében. Átkozott eszmék, amelyek képesek így lealjasítani az embert. Nekünk, anyáknak nincsenek eszméink, a gyerekeink az egyetlen ügyünk és hazánk; a férfiak számára pedig természetes, hogy az eszmékért ölni és halni kell; ha valaki az eszmékért öl, az a mi szemünkben a legnagyobb emberi eltévelyedés. Mi, anyák, akik életet adtunk, ennyi halál közepette sohasem lennénk képesek a cinkosaikká válni.”

„Segítettem a legkisebbeknek levetkőzni. Törékeny, vézna testük merő egy kosz volt, de a kék-zöld foltok meg a sebek sem hiányoztak róluk.
– Köszönöm. Te is úgy mosdatsz, mint a mama – szólalt meg a hosszú, gesztenyebarna hajú kislány, miközben dörzsölgettem a langyos víz alatt. Majd' megszakadt a szívem, arra gondoltam, bárcsak lehetnék ennek az összes csemetének az édesanyja.”

„– Ki fogunk jutni innen, bár abban nem vagyok biztos, hogy élve. De csak a testünket tarthatják itt. Ez a hús- és csontmassza előbb-utóbb úgyis porrá lesz, a lelkünk azonban soha.
Meglepődtem a saját szavaim hallatán. Nem szoktam a halált emlegetni a táborban, főleg nem egy munkatársam előtt, de volt valami felszabadító érzés abban, hogy tisztában voltam vele, a nácik a lelket nem tudják kivégezni.”

„Sírva fakadtam, erre Blaz szorosan átölelt. Éreztem a karját, arcát az arcomon. A könnyeink egybefolytak, ahogy hajdanán a vérünk, amikor még a méhemben hordtam. Néhány másodpercre megint az az egy test voltunk, melyet a köldökzsinór köt össze.
(...)
Egy pillanatra elhúzódott tőlem, és könnybe lábadt szemmel nézett rám. Blaz nem szokott sírni, erős karakán fiú volt.
– Vigyázni fogok rád, mama, vigyázni fogok mindnyájatokra, míg a papa vissza nem jön. (...)”

„– (...) Beszéltem magáról a feleségemnek, Irenének, és megkért, délután hadd jöjjön el, szeretné megnézni az óvodát - mondta Mengele.
(...)
– Nagy örömmel fogadjuk - jegyeztem meg.
– Nem viszem máshova a táborban, megérti, hölgyeknek nem való ez a hely.
Megjegyzése hallatán elképedtem. Talán mi nem ugyanolyan édesanyák és feleségek vagyunk, mint az ő Irenéje? Itt naponta ezrével halnak meg a gyerekek, idősek és asszonyok, de az ő szemükben mi csak egy tetovált számot meg a nyilvántartó könyv statisztikai tételét jelentettük.”

„A foglyok először nem tanúsítottak ellenállást, aztán hirtelen az egyik fiatalember kővel megdobott egy katonát, és pont az arcán találta el. A fiatal SS-katonának eleredt az orra vére, és azonnal lőtt. A többi cigány erre rávetette magát, és ütlegelni kezdték. Rögvest csatlakozott hozzájuk a többi fogoly is. Férfiak, nők, öregek, serdülők, mind elkezdtek különféle tárgyakat hajigálni a katonákra, és ahol érték ütötték-vágták őket, bottal, husánggal, ami a kezük ügyébe akadt. Lövések is dördültek, de az SS-őrmester visszavonulót rendelt el.
Néhány cigány asszony fölsegítette a gyerekeket meg a serdülő fiúkat a tetőre, a többiek pedig fáklyákat gyújtottak, és nekimentek velük a teherautók ponyvájának. A sofőrök erre teljes sebességgel kihajtottak a táborból, és mindenen úrrá lett a fejetlenség.
A katonák próbáltak visszavonulni, és a 6-os meg a 4-es barakk közé húzódtak vissza. Meglepte őket a foglyok viselkedése. Auschwitzban nem volt megszokott dolog, hogy valaki ellenszegült a gaztetteiknek, de aznap végre emberükre akadtak.
Büszke voltam azokra a cigányokra. A legtöbben antiszociálisnak tekintik őket, és mégis egyedül ők voltak képesek arra, hogy megvédjék a családjukat, és nem engedték, hogy vágóhídra vigyék őket, mint a barmokat.”

„– (...) Maguk eszmékért háborúznak, védik a szabadságról, a nemzetről, a fajról alkotott fanatikus meggyőződésüket, nekünk, édesanyáknak viszont csak egy hazánk, egy eszménk és egy fajunk van: a családunk. El fogom kísérni a gyerekeimet, akárhová vezérelje is őket a sors.”

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szembe akar nézni a múlttal azért, hogy ha kell, megvédhesse a jövőt a hasonló borzalmaktól.

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

Mindegyik blogon olvashatsz egy témájában hasonló könyvből vett idézetet. A te feladatod az lesz, hogy beírd a Rafflecopter dobozba a könyvet és szerzőjét, ahonnan az idézet származik. A turné végén egy könyv kerül kisorsolásra a Kossuth Kiadó jóvoltából!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

„Igen, valamikor emberek voltak. Egészséges, erős emberek, saját akarattal, gondolatokkal, érzésekkel, érdeklődéssel, szerelemmel. Az élet, a jó meg a szép iránti szeretettel, hittel szebb jövőben. Árny lett belőlük, lélek nélküli test, puszta csontváz.”


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

10. 26. Zakkant Olvas
10. 28. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 30. Könyvvilág
11. 02. Csak olvass! 
11. 03. Könyv és más
11. 04. Flora the Sweaterist
11. 06. Kelly & Lupi olvas
11. 08. Utószó

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2019. október 26., szombat

Guillaume Musso: Az éjszaka és a lányka – Blogturné


Guillaume Musso immáron ötödik regénye jelent meg a Park Kiadó gondozásában, és a francia szerző szokásához híven fordulatokban ezúttal sincs hiány. Az éjszaka és a lányka című könyv néhány középiskolai barát sötét titkaiba avat be bennünket, hogy aztán a szereplőkkel együtt mi is megtanuljuk: nincs olyan titok, ami nem derül ki egyszer.
Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel és nyerjétek meg a könyv egyik példányát a kiadó felajánlásából!
 

Ez a harmadik Musso-regényem, mivel korábban olvastam már az író Holnap és Central Park című könyveit. A Holnap nagyon tetszett, a Central Parknak a végével nem voltam igazán elégedett. Az nem volt kérdés, hogy érdekel Az éjszaka és a lányka is, de csak remélni tudtam, hogy legalább annyira élvezni fogom, mint anno a Holnapot. Nos, hála az égnek, így lett, sőt, talán ez a könyv bizonyos szempontból még jobban is bejött.

Ami tetszett

1. Kidolgozottabb karakterek

Az éjszaka és a lányka főszereplője és még néhány főbb karakter sokkal jobban ki van dolgozva, mint anno a Holnap című regény főszereplői és főbb mellékkarakterei, a Central Park-karakterekről nem is beszélve. Thomas egy könyvmoly, magának való tinédzser volt, aki beleszeretett az egyik diáktársába, a suli legvonzóbb diáklányába, Vinca Rockwellbe. A lány azonban egy nap nyomtalanul eltűnik, azt pletykálják róla, hogy megszökött a szeretőjével, az iskola egyik tanárával. Thomas az egyetlen, aki tudja, hogy ez nem lehetséges...

Huszonöt év múlva Thomas visszatér az iskolába, elvileg az osztálytalálkozójára, gyakorlatilag azért, mert megtudja, hogy nemsokára ismét felújítják a tornacsarnokot. Akkor pedig előkerül a csontváz a szekrényből... jobban mondva a falból. Ugyanis Thomas huszonöt éve meggyilkolt valakit, és a holttest a tornacsarnokba lett befalazva.

Nagyon érdekes volt egy olyan karakter szemszögéből végigkövetni a történetet, akiről az elejétől kezdve tudjuk, hogy gyilkos. Főképp azért, mert ez a gyilkos egész szimpatikus ember. Sokban hasonlít hozzám, hiszen felnőve író lett, egész életében a könyvek voltak a legjobb barátai, visszahúzódó, magányosfarkas-típus. Vagyis könnyen azonosulni tudtam vele (a gyilkosságot leszámítva).

Thomas feje felett a gyilkosság estéje és Vinca rejtélyes eltűnése óta ott lebeg Damoklész kardja, hiszen bármikor kiderülhet, mit követett el. Nemcsak azért, mert felújítják megint a tornacsarnokot, hanem azért is, mert egy rejtélyes személy elkezdi üldözni azokat, akiknek a keze szerinte benne van Vinca eltűnésében. Ezen kívül Thomas amiatt is gyötrődik, hogy fogalma sincs, mi történhetett Vincával. A huszonöt éve rejtélyes módon eltűnt lányt azóta is isteníti magában, imádja őt, akár valami piedesztálra emelt istennőt. Az iskolabeli barátaihoz való kötődése sem egyszerű. Fanny mindig is fülig szerelmes volt belé, és bántotta, hogy Thomas Vincáért van oda. Maxime-mal pedig összeköti Thomast a gyilkosság titka.

Thomasnak a szüleivel való kapcsolata is elég bonyolult. Az apja egy nőcsábász, az anyja pedig látszólag hideg és érzéketlen, bár Thomas esküszik rá, hogy gyerekkorában meleg, szerető szívű, mosolygós énje is volt a nőnek, ő sem érti, miért változott meg, és hogy miért hidegült el a saját fiától.

Szóval mint láthatjuk, Thomasnak nemcsak a személyisége van jól és részletesen felépítve, a többi karakterrel való kapcsolata is elég bonyolult, izgalmas és pontosan kidolgozott.

2. Példakép, démon vagy áldozat?

Vinca karakterét más karakterek szemén, főképp Thomas szemén át ismerhetjük meg. Thomas anno gyönyörű, okos, különleges lánynak látta. Aztán kiderül, nemcsak hogy szeretője volt Vincának, elég keményen drogozott is. Emellett viszont lényegében hülyítette Thomast, amikor nem vágyott a társaságára, akkor nem kereste, amikor viszont szüksége volt rá, akkor őt hívta, és tisztában volt vele, hogy Thomas úgyis ugrani fog neki.

Szóval az olvasó nem igazán tudja, hogy Vinca milyen is valójában. Egy kedves, okos, szabadnak született, feminista lány, aki lerázza magáról a társadalmi elvárások láncát, és úgy él, ahogy akar? Egy démoni csábító, aki úgy rángatja madzagon az embereket, ahogy csak kedve tartja? Vagy áldozat, akit manipuláltak, kihasználtak, aztán isten tudja csak, mit tettek vele?


3. Rengeteg titok és kérdés


Más krimiregényekben általában van egy gyilkosság vagy esetleg gyilkosságsorozat, és ki kell deríteni, ki a tettes. Nos, Musso ennél sokkal bonyolultabb, ő nem egyetlen szálon viszi végig a történetet, hanem sok szálon. Nemcsak egy titkot kell kideríteni, hanem jó párat.

Egyfelől, azt tudjuk, hogy Thomas gyilkolt, de vajon kit, miért és hogyan történt a gyilkosság? Van valami köze Vinca eltűnéséhez, vagy két teljesen különálló esetről van szó?

Azt is tudjuk, hogy Vincának huszonöt éve nem lelik nyomát, de vajon mi történhetett vele? Az, hogy nem ismerhetjük meg igazán Vinca valódi személyiségét, segít abban, hogy szinte bármit el tudunk képzelni arról, hogy hová tűnt, mi lett vele, és hol is van jelenleg. Mivel ilyen bonyolult személyiség, így azok mellett, akik szerették őt, többen vannak olyanok is, akik valami miatt dühösek lehettek rá. Szóval bőven akad gyanúsított mind arra nézve, hogy ki segíthetett neki megszökni, mind arra nézve, hogy esetleg ki ölhette meg őt is. Ha megszökött, vajon miért tette? Ha megölték, vajon ki és miért?

Na és persze, ki lehet az a titokzatos személy, aki fenyegető üzenetet hagyott Thomasnak és a barátainak? Mi a célja? Veszélyes, vagy épp ő a "jófiú", aki azt akarja, hogy kiderüljön az igazság, és minden bűnös elnyerje méltó büntetését?

Nagyon izgalmas volt látni, ahogy szép lassan összeállt a kirakós, de talán még izgalmasabb volt olvasás közben a fejemet törni azon, mi hogyan is történhetett, és ki lehet a hunyó.

Kedvenc idézetek:

„Az ember ne süllyedjen odáig, hogy a középszerűek társaságát keresi, a középszerűség ugyanis ragályos.”


„Már nem emlékszem, ki állította azt, hogy az embereknek csak az a sors jut, amit képesek elviselni, de nem volt igaza. A sors többnyire egy aljas szemétláda, és azon élvezkedik, miként tudja felőrölni a leggyengébbek életét, miközben annyi meg annyi seggfej élhet érdemtelenül hosszú és boldog életet.”


„– (...) Azt állítják, hogy szeretik a nőket, de nem ismernek minket, és nem is akarnak megismerni. Nem figyelnek ránk, és nem hallgatnak meg. Maguknak csak arra kellünk, hogy legyen tárgya a romantikus ábrándozásuknak.”


Kiknek ajánlom a könyvet?


Mindenkinek, aki szeretne egy jól kidolgozott, izgalmas krimit olvasni.


Értékelés: IMÁDOM.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
 


Nyereményjáték:

Guillaume Musso regényei óriási sikernek örvendenek idehaza is. A feladat ezúttal az, hogy kitaláljátok, melyik, magyarul is megjelent Musso regényből idéztünk. A keresett címet írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő rubrikájába!
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Idézet a játékhoz:


„A halál mindenütt jelen volt. Normális volt. Mindenki elfogadta.

A kezdetektől napjainkig több mint nyolcvanmilliárd emberi lény élt a földön, épített városokat, írt könyveket és zenét.
Ma csak hatmilliárdan vagyunk, élők. A halottaink tehát majdnem tizennégyszer többen vannak nálunk.
Itt porladnak a lábunk alatt és a fejünkben. Ők adják földjeink és táplálékunk illatát. És néhányan hiányoznak nekünk.”


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

10. 24. Utószó
10. 26. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 28. Könyv és más
Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz
 

2019. október 22., kedd

Jason Reynolds: Hosszú az út lefelé – Blogturné


Hamarosan érkezik magyarul Jason Reynolds díjnyertes könyve, a Hosszú az út lefelé, ami egy szívszorító történet, verses formában elmesélve. Az extra-hosszú turnén a Blogturné Klub bloggerei mesélnek a könyvről, egy szerencsés pedig három példányt nyerhet meg a kötetből. 

Először nem akartam jelentkezni ennek a könyvnek a blogturnéjára. Egyfelől időhiány miatt, másfelől, mert nem szeretek a gépen olvasni még legálisan megkapott könyveket sem. Aztán lehetőségem volt belenézni a történet elejébe, és képtelen voltam félbehagyni. Szóval mégis igent mondtam rá, és egyáltalán nem bántam meg, hogy időt szántam rá.

Ami tetszett

1. Különleges forma

A fülszöveg alapján a történet narratív versekből áll. Az mondjuk még mindig kérdéses bennem, mit is nevezhetünk versnek, számomra ezek inkább rövid, ütős, nagyon hatásos szövegek, amiket egyik kategóriába sem tudok (akarok) besorolni. Olyanok, mint a rappelés. Az sem éneklés, hanem ütemes beszéd. Ettől még lehet legalább annyira klassz és értékes, mint egy jó dal, de a kettő mégsem ugyanaz.

Szóval régimódi vagyok, és ezek a szövegek számomra nem versek, de ettől még nagyon is értékesek, érdekesek, ütősek. Persze, hogy mit mondana erről egy irodalmár, az más kérdés, én csak olvasóként vélekedhetek így vagy úgy.

Annak ellenére, hogy nem versként tekintek a könyv szövegeire, nagyon érdekesnek találtam őket. Mély, erőteljes érzéseket közvetítenek, amelyeket ezzel a formával sokkal jobban át lehet adni másoknak, mint ha mondjuk regényként kaptuk volna őket. A rövid, velős sorok által kifejezett fájdalmat, gyötrődést, haragot, félelmet, kétségeket, szeretetet mi is érezzük a főszereplővel együtt. Nekem nagyon tetszett az érzések ilyesféle formába öntése, szóval szerintem azok is élvezni fogják ezt a könyvet, akik szintén úgy éreznek a versekkel kapcsolatban, ahogyan én.

2. Betekintés egy másik világba

Szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert viszonylag biztonságos környezetbe születtem. Épp ezért százszázalékosan nem érthetem meg soha, milyen lehet olyan környéken élni, ahol bandák uralják az utcákat, bármikor rád lőhetnek és az utca szabályait már apró gyerekkorodtól kezdve a fejedbe vésik.


Ez a történet egy olyan világba nyújt betekintést, amit csak a sorozatokból és filmekből ismerek, de olyan lelki mélységeket is megmutat, amiket a filmkockák nem tudnak. A leírt szövegnek köszönhetően sokkal jobban beleláthatunk a főszereplő fejébe, lelkébe, és így jobban meg is érthetjük őt és azt a kegyetlen világot, amelyben él. Persze, egy jó színész is át tud adni valamennyit a karaktere érzéseiből, de mégsem annyit, mint amennyit egy könyvben jól megírt történet által kaphatunk.

Ez pedig egy jól megírt könyv. Minden egyes szava meg lett válogatva, hogy mindegyik üssön. Ne csak kicsit, hanem nagyon.

3. Pokoli körforgás

A történet főszereplője egy fiatal kölyök, Will, akinek meggyilkolják a bátyját, ő pedig követve a belé nevelt szabályokat, elindul bosszút állni azon az ellenséges bandatagon, akit a gyilkosnak hisz. Miközben egy liftbe szállva teszi meg az emeleteket a célpontja felé, lelassul az idő, és az emeleteken a múlt szellemei szállnak be mellé. Olyan szellemek, akik jól ismerik az utcát, jól ismerik a szabályait, és már halottak.


Beszélgetnek Willel, kérdéseket tesznek fel neki, elmesélik neki a történetüket, és végül rábízzák a döntést, mihez kezd majd, amikor megérkezik a lifttel a céljához.


Kívülállóként is együtt tudtam érezni mind Willel, mind a szellemekkel. Szomorú volt látni, hogy lényegében egyikük sem szörnyeteg, nem rossz emberek, mégis a rossz utat követték. Generációról generációra ugyanazt a rossz döntést hozták meg, és nem jöttek rá, hogy a bosszú nem békét hoz, hanem csak bosszút szül. Olyan az élet a gettóban, akár egy farkába harapó kígyó, végül mindig ugyanott köt ki az ember. Megölnek valakit, annak a rokona bosszút áll, a bosszú tárgyának rokonai szintén bosszút állnak, és sosem szakad meg ez a lánc.


Legalább is addig, míg valaki tudatosan úgy nem dönt, hogy megszegi az utca szabályait, és széttépi a láncot. De vajon Will lesz az? Vagy ő is követi az őseit a rossz úton a börtönbe vagy a halálba?


Olvasóként azt akarjuk, hogy leálljon. Ne szúrja el az életét. Az anyjának ne kelljen a férje és az idősebb fia után a kisebbik fiát is elveszítenie. Emberként pedig az jár a fejünkben olvasás közben, hogy ha a mi egyik szerettünket gyilkolnák meg, vajon mit tennénk... Könnyű azt mondani, hogy majd az igazságszolgáltatás elvégzi a dolgát, de szerintem mindenki tudja, hogy az igazságszolgáltatás elnevezés hamis. Sokszor nem igazság szolgáltatik. Vannak rossz törvények, van korrupció és van, hogy egy ügyész annyira dörzsölt, hogy még egy kegyetlen sorozatgyilkosról is leveteti a bilincset. Sok mindentől függ, hogy valóban igazság szolgáltatik-e vagy sem. Az pedig szörnyű érzés lehet, ha a szeretted gyilkosa szabadon mászkálhat és boldogan élhet tovább a tette után.

Szóval a bosszú rossz. A fájdalom viszont sokszor erősebb, és elnyomja az ember józan eszét. Épp ezért érdekes a könyv legvége. Nem árulom el, mi történik az utolsó oldalon, de az biztos, hogy elgondolkoztató...

Kedvenc idézetek:

A MÉREG

úgy öröklődik itt, mint egy
márkás póló. Mindig túl nagy.
Mindig gyűrött. 

úgy öröklődik, mint egy láda
bolondok aranya vagy egy sehova
sem vezető kincses térkép.

berontott a bátyám életébe,
ledöntötte a rohadt ajtót, és elvitt 
mindent az aranyláncán kívül.


A SZABÁLYOK

1. SÍRÁS

Tilos.
Nem számít, mi történik.
Tilos.

2. BESÚGÁS

Tilos.
Nem számít, mi történik.
Tilos.

3. BOSSZÚ

Ha egy szerettedet
megölik,

találd meg
a tettest

és
öld meg!

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik biztonságban élnek, de szeretnének belelátni a náluk kevésbé szerencsés emberek lelkébe, életébe.

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

A könyv komolyságára való tekintettel most rendhagyó nyereményjátékot hirdetünk. Mindössze egyetlen kérdésünk van: melyik a kedvenc versesköteted?

A válaszod írd be a rafflecopter dobozba, a kitöltők között pedig három példányt sorsolunk ki a Hosszú az út lefelé kötetből.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

10. 22. Spirit Bliss Sárga könyves út
10. 24. Veronika's Reader Feeder
10. 26. Hagyjatok! Olvasok!
10. 28. Csak olvass!
10. 30. Never Let Me Go blog
11. 01. Ambivalentina blog
11. 03. Deszy könyvajánlója


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2019. október 20., vasárnap

Mese, mese mátka gyerekként és felnőttként


Mindig is úgy gondoltam, hogy a mesékből nem szabad kinőni. A mese felnőttként is jót tesz a léleknek, szórakoztat, nosztalgiát ébreszt, sőt, még tanulhatunk is belőle. No, de milyen meséket szeretett régen a kicsi Adri énem, mielőtt Spirit Bliss vált volna belőle, és most, felnőttként milyen mesekönyvek miatt csillan fel a szemem?

A mesék mindig is az életem részét képezték. Esténként a dédimamám mondott fejből történeteket. Olyanokat, amiket korábban olvasott, és olyanokat is, amiket ő talált ki. Tudat alatt már akkoriban is feminista lehettem, mert a legjobban a Makrancos Kata című mese tetszett. Bátornak találtam Katát, hogy ki mer állni azért, amiben hisz, még akkor is, ha a férje egy idióta, gonosz alak, akitől félni kell. Arra már nem emlékszem, hogyan mesélte a mamám a történet végét, de gyanítom, hogy nem úgy, hogy a férjnek sikerült megtörnie Katát... Szóval egy átírt változatot kaphattam, máskülönben nem lettem volna oda a meséért.

Anyu is rengeteget mesélt. Vele kapcsolatban leginkább arra emlékszem, hogy mindig elővettük a vetítőgépet, és a falról olvasta fel nekünk Hófehérke, a három kismalac, Hamupipőke, Pom Pom és még sok más szereplő történetét. Ezek közül a Hófehérkét kedveltem a leginkább, mert mindenki azt mondta, hogy olyan, mint én. Ébenfekete a hajunk, rózsapiros az arcunk, hófehér a bőrünk. És mivel büszke voltam arra, hogy hasonlítok Hófehérkére, ezért szerettem hallgatni a történetét.


A népmesékért annyira nem voltam oda, valahogy nem kötöttek le... Talán csak az okos lány történetét kedveltem, aki vitt is ajándékot meg nem is. Igen, igen, ismét a rejtett feminista énem...

Viszont nagyon szerettem már akkoriban is a Disney-meséket. Emlékszem, bevezették, hogy délutánonként 2-3 órán át ingyen HBO keretében meséket és családi sorozatokat nézhetünk, mi pedig, a húgommal mindig ott ültünk a tévé előtt, és tátott szájjal figyeltük, ahogy egymás után adtak sok-sok jó mesét. És persze, totál ki voltunk akadva, amikor megszakították az adást egy bizonyos haláleset miatt, ami gyerekként minket egyáltalán nem érdekelt. A félbehagyott mese annál inkább.

 
Később, általános iskolásként azok a mesekönyvek voltak a kedvencek, amikből tanulhattam is valamit. Pl. a karakterekkel együtt felfedezhettem a természet csodáit, az űrt, a régi korok történéseit stb. Így két kedvenc tevékenységemet vegyíthettem: az olvasást és a tanulást.

Most felnőttként pedig elég sokszínű lett az ízlésem... Tetszenek:

1. az igazi tündérmesék, amik aranyosak, kedvesek, van valami általános tanulságuk, de a lényeg inkább az, hogy elvarázsoljanak. Mint pl. A tündérkapu titka, A tél menyasszonya vagy a Minka-sorozat. Ezektől nosztalgikus érzésem támad. Elsősorban esténként olvasom őket az ágyba bújva, igazi esti meseként, és ugyanolyan kellemes érzés jár át, mint gyerekkoromban, amikor anyu vagy a dédimamám mesélt nekem.
 
„Az ujjai már majdnem belecsimpaszkodtak a létra aljába, amikor hirtelen megjelent előtte egy manó arca, fejjel lefelé.
A manó óriási, kerek szemüveget viselt, és olyan nagy metszőfoga volt, mint egy kisegérnek. Ijedtükben a manó és Minka egyszerre sikoltottak fel, a kislány kibillent az egyensúlyából, és esés közben fellökte Szélvészt is. Szerencsére nem potyogtak le a felhőről.
– Jaj, te ijedős! Az egy felhőfoltozó volt, és most megszökik miattad! – morgott a fiú.
– Ne menj el, manócska! – Minka kétségbeesetten szólongatta a felhőfoltozót. Aztán észrevette, hogy a tűpárna, amit a manó a fején viselt kalap gyanánt, kikandikál a kövér fellegből.
– Látom ám, hogy ott vagy!” (Novák Vica: Minka és a felhőfoltozók)

2. azok a mesekönyvek, amelyekből tanulhatok valamit. Pl. az Egy rendbontó vírus kalandjai, a Kód, csajok, satöbbi, Banyavész, A macska mondja meg!. Ezek megmozgatják az agyamat, játékosak, talányosak, vagy olyan (általában számítástechnikai) dolgokat mutatnak be nekem, amelyhez kevésbé értek.
 
„– (…) Láttál már kék halált?
– Csak felvételen. Olyan, mint egy sivatag. Se mozgás, se élet, se semmi.
– Igen. Ennél szebb célja egy vírusnak nem lehet. Sőt, ha egyszer eléri, utána már semmilyen célja nem lehet.
– Mert maga is elpusztul?
– El. Hősi halál. Virológiailag hasznos.
– Azért harcolunk, hogy a világ kék sivataggá változzon, és minden vírus elpusztuljon benne?
– Pontosan.
– Micsoda hülyeség.” (Ecsédi Orsolya: Cirrus a tűzfalon – Egy rendbontó vírus kalandjai)

3. a cuki történetek, amelyek az érzéseimre hatnak. Pl. A kiskutya, aki unikornis akart lenni, Marci és a galibák. Ezek annyira édesek, néhol meghatóak, hogy vigyorgásra és könnyezésre is késztetnek felváltva.

„– Ruby akar munikornist - mondta a kislány, aztán nagyon ásított, és álmosan megdörzsölte a szemét.
– Én is - felelte Anna, és megpuszilta a kishúga feje búbját. - Az fantasztikus lenne.
Jaj, jaj - gondolta Milli szomorúan.
Szóval nem csak Finn nem akarta, hogy ő legyen a háziállatuk. A lányok sem mopszot szerettek volna. Hanem egy unikornist! Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Csillámka a mesében.
Az lehetek, ami csak szeretnék - gondolta Milli. - Hát akkor unikornis leszek!” (Bella Swift: A kiskutya, aki unikornis akart lenni)

4. azok a mesekönyvek, amelyek valamiért különlegesek. Pl. Felnőtteknek nem, Az igazmondó Glimpi. Ezek a különlegességek megmutatkozhatnak a humorban, a verses formában vagy más egyébben is. A lényeg, hogy valami újat, egyedit adnak számomra.
 
Egy nagy boldog család

Ma az óvodában farsang volt.
Azt mondták,
mindenki annak öltözik,
aminek akar.
De én aztán mégsem lehettem
egy nagy boldog család,
ami lenni szerettem volna. (Haász János: Felnőtteknek nem)

Szóval a mesék jók, olvassátok, nézzétek őket, mert felnőttként is tudnak olyasmit adni nekünk, ami fontos. Kellemes érzéseket, nosztalgiát, varázslatot, sőt, még új tudást is.
 
Nektek mi volt régen, gyerekként a kedvenc mesétek? És most milyen meséket szerettek?

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz