~ Sárga könyves út ~

2018. március 30., péntek

Peter V. Brett: A rovásember


Peter V. Brett A Rovásember című regényét azért választottam, mert érdekelt, hogy milyenek is a Sötét örvény regények. Féltem tőle, hogy túlságosan férfiaknak való történet lesz majd, de szerencsére tévedtem. Teljes mértékben el tudtam merülni a sztoriban, és nőként is nagyon élveztem.

A történet egy olyan világban játszódik, amelyet a magúrok uralnak. Ezek a démoni lények minden éjszaka feljönnek a Magból, hogy emberekre vadásszanak. A túlélők mágikus erejű rovásokkal próbálják megvédeni magukat, ám így is sok az áldozat. Három szál található a történetben, az egyik egy fiatal fiúról, Arlenról szól, aki nem érti, hogy az emberek miért bujkálnak a rovások mögött, ahelyett, hogy harcolnának a démonokkal. A másik egy fiatal lányról, Leesháról, akit egy faragatlan, erőszakos fiúnak szántak feleségül, ám ő a gyógyítás útját szeretné választani a feleségszerep helyett. A harmadik pedig egy alig totyogós korú kisfiú szemszöge, Rojeré, akinek a magúrok a szeme láttára mészárolják le a szüleit, őt pedig egy Zsonglőr veszi magához. Mindhárman más-más személyiségek, ám mindhárman igazi túlélők és harcosok.

Aprólékos háttérvilág

Nagyon tetszik, ahogy Brett kialakította a történet háttérvilágát, igazán logikus és részletes. A magúrok, bár mind veszedelmesek, sokfélék. Mindegyik magúrfajta másképp néz ki, mások a harci előnyeik és a gyenge pontjaik. A városok és falvak is ezerszínűek, mindegyik másképp működik, mindegyikben eltérő körülmények között élnek az emberek, és másképp állnak a magúrokhoz is.

A kis falvaknak nem túl jó a magúrok elleni védelme, így ott az emberek jobban összetartanak. Minden magúrtámadás után közösen temetik el a halottaikat, közösen gyógyítják a sebesülteket, és közösen húzzák fel napközben az éjszaka lerombolt épületeket. Ha ezeken a helyeken az emberek nem fognak össze, akkor szó szerint végük. Ennek köszönhetően még a kapzsinak mondott kocsmáros kereskedő is sokkal emberségesebb, mint mondjuk egy másik hely kapzsi kereskedői.

A nagyobb városokban, mint például Miln, több a rovásvető, és képzettebbek is, így a városfalon belül viszonylag biztonságos életet élhet az emberek többsége. Nem kell minden éjszaka magúrtámadástól tartaniuk, így nincs, ami sorstársakká kovácsolná őket, ezért és a város nagysága miatt nem is annyira összetartóak. A gyengéket például simán kilökik az utcára hajléktalannak, és még akkor sem engedik be őket, ha magúrveszély van.

És persze ott van Krázia, ahol az emberek nem bujdosnak a rovások mögött, hanem szembeszállnak a magúrokkal, és minden éjszakájukat harccal töltik. Ez a nép bátor, de kegyetlen is. Megtanulták, hogy az élet nem igazságos, és csak az éli túl, aki bármit hajlandó megtenni. Épp ezért az itteni emberek még kevésbé kötődnek egymáshoz, mint a városfalak mögött élők.

A harcos lélek

Arlen már gyerekkorában is rosszul viselte azt, hogy a falujabeli emberek csak rejtőzködnek a magúrok elől, és reszketve hagyják legyilkolni magukat, a családjukat, a szomszédjaikat. Sosem értette, miért nem próbálnak szembeszállni a démonokkal. Ez az érzés egy tragédiakor csúcsosodik ki benne, és ennek köszönhető, hogy arra az útra lép, amire.

Ezen az úton Arlen rátalál a harcos énjére, de még ő maga sem biztos benne, hogy a döntései helyesek-e vagy sem. Félig hősies, félig viszont szomorú az a sors, amelyet ő választ saját magának. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a folytatásban vajon pozitív vagy negatív irányba változik-e tovább, visszatalál-e az emberi énjéhez, vagy pedig a sötétség végleg magába szippantja. Ő az a karakter, akiből szerintem még bárki lehet a történet során, a világ megmentője is, és a világ elpusztítója is.

A feminista Gyógyfüvész tanítványa

Leeshának a szokásos életet szánják, menjen feleségül a számára kijelölt férfihoz, és szüljön neki sok-sok gyereket. A változás, amin a lány átmegy, gyönyörűen ki van dolgozva. Eleinte ugyanis neki sincs más vágya, mint hogy a vőlegénye végre feleségül vegye, és anya lehessen. Végül szép lassan rájön, hogy csak azért vágyik erre, mert el akar menekülni otthonról a kegyetlen anyja mellől, és erre a férjhez menést látja az egyetlen lehetőségnek.

Aztán jön egy öreg Gyógyfüvész, Bruna, akinek lényegében fogalma sincs arról, mi az a feminizmus, mégis aszerint él, és megtanítja Leeshának is az alapelvét. Vagyis, hogy egyenlő a férfiakkal, és jogában áll eldönteni, mit akar kezdeni a saját életével. Választhatja a feleség és anyaszerepet is, ha az tesz boldoggá, de ha úgy dönt, tanulhat, és lehet belőle Gyógyfüvész, aki emberek életét menti meg.

Leesha karaktere szintén hatalmas személyiségfejlődésen megy keresztül, csak ő határozottan pozitív irányban fejlődik. Erősebb, okosabb, bátrabb és talpraesettebb lesz. Olyasmiket is túlél, amiktől nekem olvasóként szó szerint gyomorgörcsöm volt, és kis időre félre kellett tennem a könyvet, hogy feldolgozzam az érzéseimet.

Azt hiszem, Leesha igazi példakép lehet a női olvasók számára.

A tehetséges kisfiú

Rojer még csak totyogós, amikor elveszíti a szüleit egy magúrtámadáskor. Egy Zsonglőr veszi magához, aki amolyan bohóc, zsonglőr, mesemondó és dalnok is egyszerre, vagyis az a feladata, hogy szórakoztassa a népeket. Rojer úgy kötődik a férfihoz, akár az apjához, a megmentőjeként tekint rá, és még akkor is mellette áll, amikor a Zsonglőr lezüllik.

Igazából Rojer egy szörnyen fiatal fiú még a könyv végén is, akit nagyon lehet kedvelni. Nem hősies, nem erős, nem harcos, de igazán jóakaratú. És van egy különleges tehetsége, amely még nagyon jól jöhet a későbbiekben a magúrok elleni harcban.

Kíváncsi vagyok, hogy mennyit változik még majd a folytatásban, hiszen ő valóban még csak most fog férfivá érni. Szerintem elég sok mindent ki lehetne hozni az ő karakteréből is.

Férfi regény – női regény

Ahogy fentebb már említettem, korábban azért nem vettem a kezembe Sötét örvény könyveket, mert attól féltem, olyan stílusúak és témájúak, ami inkább a férfiaknak való. Nem voltam biztos benne, hogy képesek-e lekötni és megérinteni érzelmileg. Nos, a Sötét vitorlák és A Rovásember bebizonyította számomra, hogy feleslegesen féltem.

Bár valóban sokkal nagyobb hangsúly van A rovásemberben az adott világ leírásán, bemutatásán, ez egyáltalán nem unalmas, sőt. Igazán izgalmas látni, hogyan is épül fel és működik egy a miénktől nagyon sokban különböző világ. A keményebb, sötétebb, véresebb jelenetek is erősen jellemzik a regényt, de nem afféle horror stílusban, amikor csak ok nélkül nyomnak az ember képébe sokkolóan brutális dolgokat. Itt ezeknek a jeleneteknek egyfelől oka van a történet szempontjából, másfelől nemcsak sokkolni akarnak, hanem egyéb valóban mély érzéseket is kiváltanak az olvasókból. Haragot, együttérzést, félelmet, szánalmat, aggódást, szívfájdalmat. Vagyis érzelmileg nagyon jól megfogta az író ezeket a jeleneteket, és eltalálta, hogyan adagolja úgy a brutalitást, hogy az ne öncélú legyen.

Szóval én úgy látom, bár ez a regény a férfiak számára is izgalmas olvasmány, ugyanúgy élvezheti egy szelídebb lelkületű nő is. Amolyan uniszex történet, amit mindenki nyugodt szívvel vehet a kezébe.

Nők lelke férfi író szemén át

Leesha fejezeteit nehéz lehetett férfiként megírni, mert rengeteg olyan történés, esemény, gondolat van a sztoriban, amely 99%-ban a nők életére jellemző, és csak kevés férfi érti meg és érzi át őket valójában. A mi gondunk, problémánk, szörnyű élményünk.

Brett képes volt érzékenyen, nyitottan, nagyon intelligensen állni ezekhez a témákhoz, úgyhogy véleményem szerint jó munkát végzett. Talán egyetlen momentum volt, amely számomra kicsit furcsa volt. Nem szeretnék spoilerezni, de ha egy nővel pontosan az történik, ami a regény vége felé Leeshával, akkor néhány nap múlva egyszerűen fizikailag nem tudná megtenni azt, amit Leesha tesz a barlang előtt. Mert a sérülései nem engednék.

Viszont magát az adott eseményt (nem a barlang előttit, hanem a korábbit) nagyon sokkolóan, mégis nagyon figyelmesen és óvatosan írta le Brett, ami talán sokkal jobban hatott rám érzelmileg, mintha durván és konkrétan a képembe nyomja az adott jelenetet. Bevallom őszintén, ott és akkor, félre is kellett tennem kicsit a könyvet, mert lelkileg teljesen kiborított, és csak később tudtam folytatni az olvasást. Egyébként az is teljesen reális női szemmel nézve, ahogyan Leesha viselkedik közvetlenül az adott történések után. Szóval ezeket az érzéseket jól átérezte és átadta az író.

Én azt mondom, Brett összességében nagyon jól ír a nőkről, és nagyon jól ismeri a női lelket, gondolkodásmódot. Valamint klasszul adja át a nőszereplői által a feminista alapértékeket úgy, hogy közben a karakterei nem is ismerik ezt a fogalmat.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretnének egy pontosan kidolgozott háttérvilágú, zseniális stílusú, izgalmas és kalandokkal teli regényt olvasni, amelynek a főszereplői hatalmas lelki fejlődésen mennek keresztül.

Kedvenc karakterek: Leesha, Bruna, Arlen, Rojer

Kedvenc jelenetek: amikor Bruna megvédi Leeshát, és elküldi a fenébe Leesha anyját és vőlegényét, és amikor a Rovásember elmagyarázza a falusiaknak, hogy mind Szabadítók.

Kedvenc idézetek:

„- Gondolom, ilyen lehet medvét idomítani – jegyezte meg Brianne.
- Egy olyan medvét, ami tüskebokorba ült – tette hozzá Saira.
- Hagyjátok őt – mondta Leesha. – Gared senkinek sem akar ártani. Nem fogja fel, hogy milyen erős valójában, és emellett egy kicsit…
- Lomha? – javasolta Brianne.
- Lassú? – tette hozzá Saira.
- Buta? – kérdezte Mairy.
Leesha játékosan megcsapkodta őket, majd mindannyian jót nevetettek.”

„- A saját nemed ellen fordulnál, pusztán bosszúvágyból?
- Nem értelek.
- Nincs azzal semmi baj, ha egy nő egy férfit akar a lábai közé, Leesha – mondta Bruna. – Egy Gyógyfüvész nem ítélheti el az embereket csak azért, mert azt teszik fiatal korukban, amit a természet sugall nekik. Én az esküszegőket nem tudom elviselni. Ha megfogadsz előttem valamit, lányom, jobb, ha tartod is magad hozzá!”

„- Miért? – kérdezte Leesha szinte könyörögve. – Miért hazudta ezt Gared?
- Azért, mert ami indok egy lány elűzésére a faluból, az egy fiúnak elismerés – mondta Bruna. – Azért, mert a férfiak észjárása attól függ, hogy mások mit gondolnak a lógó kukacaikról. Azért, mert az a fiú egy alattomos, érzéketlen, fafejű gané, akinek fogalma sincs arról, hogy mit veszített el.”

„- Azért őrizzük a régi világ tudását, hogy ha egy napon szükség lesz rá, újra felhasználhassuk. Ez a tudás viszont nagy felelősséggel jár. Ha bármit is tanulhatunk az ősi háborúk történeteiből, az az, hogy a férfiakat nem lehet megbízni a tűz titkaival.
- Ezért is lehet kizárólag nő a Gyógyfüvész – folytatta. – Egy férfi nem tudná úgy birtokolni az ilyesfajta hatalmat, hogy ne használná fel a saját céljaira. Szívesen adok el dörejpálcát és ünnepi petárdát Smittnek, de sosem avatnám be őt abba, hogyan készülnek.”

„ Az erőd diadalmas képe ellenére Arlen csalódást is érzett, ahogy a város falaira pillantott. A Szabad Városok nem is voltak igazán szabadok. A falak, amik kívül tartották a démonokat, a lakosokat is bezárták.”

„- Ők mit csinálnak? – kérdezte rájuk mutatva. Mindegyikük egy-egy üres bögrét tartott a járókelők felé.
- Koldulnak – mondta Ragen. – Nem mindenkinek van elég pénze Milnben ahhoz, hogy ételt vehessen.
- Nem adhatunk nekik valamennyit a mienkből?
- Ez nem ilyen egyszerű, Arlen – mondta sóhajtva Ragen. – Errefelé a földek nem elég termények ahhoz, hogy akár a város felét is ellássák élelemmel. A gabonánkat Rizonból, a halat Laktonból, a gyümölcsöt és a lábasjószágokat Angiers-ből kapjuk. Persze ezek a városok mindezt nem ingyen adják. Az élelem azokat illeti, akiknek van szakmája, és megkeresik érte a pénzt: ők a Kerekedők. Szolgálókat fogadnak fel, akik nekik dolgoznak, amiért cserébe a Kerekedők étellel, ruhával és szállásal látják el őket.
(…)
Arlen bólintott, mintha értette volna a dolgot, de valójában nem így volt. A tölgypataki kereskedőházban senkinek nem volt soha elég jegye, Rusco mégsem hagyta, hogy bárki éhezzen emiatt.”

„A férfiak jók a rombolásban és az építésben, de a politikát és a papírmunkát jobb azokra a nőkre bízni, akik kijárták az Anyaiskolát.”

„- Minden Rovásvetőnek megvannak a maga titkai, Arlen – mondta Cob. – Így keressük meg a kenyerünket.
- Úgy keressük meg, hogy rováspóznákat faragunk és ajtófélfákat festünk meg – vetette ellen a fiú –, és nem úgy, hogy titkokat halmozunk fel magunknak, amikkel életeket lehetne megmenteni. Talán tagadjuk meg a biztonságot azoktól, akik túl szegények ahhoz, hogy fizessenek érte?
- Hát persze hogy nem, de ez más dolog.
- Miben más? – kérdezte Arlen. – Tölgypatakban egyetlen Rovásvető sem volt. Mindenki saját maga készítette a háza rovásait, és azok, akik jobbak voltak benne, segítettek azoknak, akik nem értettek hozzá, és mindezért semmilyen jutalmat nem kértek. Mi miért kérnénk? Mi nem egymás ellen harcolunk, hanem a démonokkal!”

„- Vissza akarsz menni a faluba, hogy feleségül menj ehhez a Garedhez?
- Teremtőm, dehogyis! – kiáltott fel Leesha. – Persze, hogy nem!
- Helyes – morogta Jizell. – Megspóroltad nekem, hogy jól fejbe kólintsalak.”

„Éppen a dolgára küldte az utolsó embert, amikor Stefny egy csapat feldühödött nő kíséretében odamasírozott hozzá. – Miért akarsz minket Bruna házába küldeni? – kérdezte a fogadósné a Rovásembertől.
- Erős rovások védik azt a helyet – felelte a férfi. – Már nem lenne hely számotokra a Szentházban és Leesháék otthonában.
- Az minket nem érdekel – mondta Stefny. – Harcolni fogunk.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. március 24., szombat

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát? - Blogturné


Különleges új szerzőt hozott el végre magyarul a Kolibri Kiadó. Rosemarie Eichinger ifjúsági regénye úgy dolgozza fel a gyászt, és az elmúlást a gyerekszereplői segítségével, amit kevés könyvben olvashatunk így el. Tarts a Blogturné Klub 4 bloggerével, ismerd meg az Esznek-e a halottak epertortát? című könyvet, és a turné végén nyerd meg a könyv egyik példányát! 

Általában nem szoktam 11-12 éveseknek szánt regényeket olvasni már, de Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? című könyve a furcsa címével és a fülszövegével felkeltette az érdeklődésemet. Kicsit féltem tőle, mert nem tudtam, 33 éves fejjel élvezem-e majd, de szerencsére ez egy olyan történet, ami úgy tűnik, kortalanul működik.

A regény két szálon fut, amely végül összeér. Az egyik egy 12 éves kislányról szól, Emmáról, akinek az édesanyja meghalt az ő születésekor. Az apja neveli, aki egy temetőben sírásó. Ott is élnek a temető mellett, a kislány rengeteg időt tölt a sírok között, és naplót vezet a sírkövek alatt nyugvó halottakról. Egy „kedves” névtelen bejelentő azonban felzaklatja Emma és az apja életét, ugyanis jelzi a gyámhatóságnál, hogy szerinte nem normális, ha egy gyerek a temetőben tölti minden szabadidejét. A másik szál egy szintén 12 éves fiúról, Peterről szól, akinek nemrég egy balesetben meghalt az ikertestvére. Ezt pedig sem ő, sem a szüleik nem tudták feldolgozni rendesen. Peternek nincs kivel megbeszélnie az érzéseit, lóg az iskolából, és naphosszat ücsörög a testvére sírja előtt a földön. Aztán egyszer csak megjelenik előtte Emma, és megváltoztatják egymás életét.

Dőljenek le a tabuk – avagy beszélni a halálról

Jó pár téma van még mindig, amit tabuként kezelünk, holott szükség lenne rá, hogy őszintén tudjunk beszélni róla a gyerekekkel. Mert sokszor szükségük van valakire, egy szülőre, tanárra, nagyobb testvérre, nagyszülőre, akiben megbízhatnak, akinek elmondhatják következmények nélkül a gondolataikat, érzéseiket, félelmeiket. Rengeteg lelki sérülést elkerülhetnénk, ha végre ledöntenénk bizonyos tabukat.

Ilyen tabutéma például a halál. Emlékszem, én kb. 6 éves voltam, amikor először felfogtam, hogy mit is jelent pontosan, és hogy nem menekülhet előle senki. Szerencsés vagyok, mert körülbelül egy óráig feküdtem az ágyamban a falat bámulva, azután felkeltem, és onnantól kezdve elfogadtam, hogy ez van, és kész. Vagyis egyedül fel tudtam dolgozni a saját halandóságom tényét. De ez a legtöbb gyerek esetében nem megy ilyen könnyen. Az pedig már más kérdés, hogy a szeretteim halálának gondolatával a mai napig nem tudok én sem mit kezdeni, ez szerintem még a saját halálunknál is sokkal ijesztőbb dolog, amit talán még inkább ki kéne beszélni magunkból.

Eichinger regénye rövid, pontosan 156 oldal, de amilyen vékonyka a könyv, annál több tartalom van benne. Gyönyörűen bemutatja például, hogyan is viszonyulhatnak a gyerekek a halálhoz, milyen módokon tudják feldolgozni egy szerettük elvesztését. Ahogyan azt is, hogy leginkább az segít, ha beszélhetünk másokkal mind az elvesztett szeretteinkről, mind magáról a halálról.

Dőljenek le a tabuk – avagy szabadon gyászolni

Egy másik tabut is ledönt a történet a gyásszal kapcsolatos elvárásokkal kapcsolatban. Sok álszent ember rá akarja kényszeríteni másokra a saját elvárásait azzal kapcsolatban, hogyan is kéne a másiknak meggyászolnia a szeretteit. Mit viseljen a temetésen, milyen legyen a temetés, nehogy mosolyogni merjen a temetés alatt, után, meddig kell szomorúnak lennie, mikor kell kijárnia a temetőbe stb. És ha szembemegy valamelyik elvárással, akkor aztán jönnek a pletykák és susmorgások a háta mögött. Szerintem ez gusztustalan.

Mind mások vagyunk, hála az égnek, mindegyikünk másképp dolgozza fel az érzéseit. Van, aki sír és összeomlik, és van, aki könnyes mosollyal emlékezik a szépre. Sőt, van olyan is, aki nevet és táncol egy temetésen. Ez szerintem mind teljesen rendben van. Mindenkinek joga van úgy gyászolni, ahogyan az számára jólesik anélkül, hogy bárki megszólná őt.

Például simán vihetünk születésnapi tortát egy halott fiú sírjához, hogy együtt együnk és ünnepeljünk vele.

Rövid könyv, kidolgozott karakterek

Kíváncsi voltam, vajon mennyire sikerült egy gyerekeknek szánt, rövid könyvben igazán kidolgozni a karaktereket és a cselekményt. Nos, azt kell mondanom, hogy a karakterek tökéletesen sikerültek. Emma, Peter, Emma édesapja, Peter szülei és a gyámhatósági nő mind igazán élő személyiségek. Talán Peter szülei azok, akiket a legkevésbé ismerhetünk meg a történetben a fontos karakterek közül, de a reakcióikból, vagy épp a reakcióik hiányából is sok mindent megtudhatunk róluk, és átérezhetjük a fájdalmukat.

Emmát és Petert nem nehéz megkedvelni, igazán aranyos gyerekek, akik nehéz időszakon mennek át. Belőlem az anyai ösztönöket hozták elő, de úgy vélem, egy korukbeli olvasó igazi barátra lelhet bennük. Emma visszahúzódó, magának való, mások szerint furcsa kislány, így valószínűleg tökéletes regényhős a hozzá hasonló gyerekek számára, akik kevéssé találják a helyüket a világban. Peter ezzel szemben alapjában véve népszerű srác, akinek vannak barátai, ám a gyászától magába fordult. Így azok az olvasó gyerekek is önmagukra ismerhetnek a könyvben, akik bár társasági lények, a lelki gondjaik miatt néha begubóznak.

Emma és az apukája közti konfliktus is ismerős lehet sok gyerek számára. Nem könnyű, amikor csak egy szülőnk van, hozzászoktunk a sok-sok év alatt, hogy csak ő van nekünk, és mi vagyunk neki, és egyszer csak feltűnik még valaki a láthatáron. Hiába szeretnénk, hogy az apukánk vagy anyukánk boldog legyen valakivel, ösztönösen ott a féltékenység és a félelem bennünk, hogy elveszítjük őt, és teljesen megváltozik az addigi megszokott kis életünk. Mivel én is voltam régen hasonló helyzetben, teljesen átéreztem Emma érzéseit. Szó szerint vele utáltam az apukája által kiszemelt nőt, gyomorgörcsöm volt, amikor találkoznia kellett vele, és vele együtt szoktam hozzá szép lassan a gondolathoz, hogy talán az adott nő nem is lesz olyan szörnyű…

Hála az égnek Peter érzéseit nem kellett személyesen megtapasztalnom, ezért bár nagyon sajnáltam, kevésbé éltem át a gyászát. Viszont szerintem tökéletes karakter egy olyan olvasó kisgyerek számára, aki hasonló módon elvesztett egy fontos személyt az életéből.

Szellemek vagy fantázia

Emma a regényben úgy mesél a temetőben nyugvó lelkekről, mintha látná őket, beszélne velük, elmondanák neki, hogy kik voltak, hogyan éltek, hogyan haltak meg, és mi foglalkoztatja őket most, hogy már nem élnek.

Érdekes kérdés, hogy vajon Emma valódi szellemeket lát-e a történetben, vagy csak önmagát szórakoztatja a fantáziájával. Ez végül nem derül ki biztosra, de mindkét eshetőséget alá lehetne támasztani érvekkel. Emma nagyon pontos adatokat tud az adott holtakról, ami jelentheti azt, hogy valóban beszélt velük, hiszen egy 12 éves kislány, ha fantáziál is, nem biztos, hogy ennyire részletesen. Viszont a szellemek csak akkor kerülnek elő, amikor egyedül van, unatkozik, önmagát kell szórakoztatnia. Ami viszont azt jelzi, hogy az egész csak egy általa irányított fantáziálás.

Én amondó vagyok, hogy inkább a gyermeki fantáziáról van szó, amely így próbálja megérteni és feldolgozni a halált, valamint elszórakoztatni magát egy ingerszegény környezetben.

Ezt a könyvet ugyanúgy ajánlom a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. Szerintem a legjobb, ha először elolvassa a szülő, tanár, azután adja oda a gyerekei, diákjai kezébe, és végül közösen átbeszélik a regényben található fontos témákat, gondolatokat. A történet sokat segíthet a fiatal olvasóknak, hogy ne félelemmel gondoljanak a halálra, hanem elkerülhetetlen tényként, amely fontossá teszi, hogy megtaláljuk a boldogságunkat életünk minden napjában. Ezen kívül segíthet még a gyász feldolgozásában olyan gyerekek számára, akik sajnos elvesztették egy szerettüket.

Kedvenc karakterek: Emma, Emma apukája

Kedvenc jelenetek: amikor az a bizonyos nő elmegy kávézni és sütizni Emmáékhoz.

Kedvenc idézetek:

„Emma és az apja egy kicsi, roggyant házban élnek. A házikó kívülről támaszkodik a temető roggyant falához. Pereg róla a vakolat, az ablakdeszkái kissé megvetemedtek, de a tető legalább nem ázik be.
Ne ázzon a tető, az a legfontosabb, mondogatja apa.
Emma nem ért vele egyet. A legfontosabb a normális fűtés. Fázni borzalmas, nem embernek való. Ha beázik a tető, legföljebb oda kell tenni egy fazekat, vagy kinyitni egy esernyőt a lyuk fölött.”

„Emmának azon járt az agya, hogyan szabadulhatna meg a nőtől. Lelökni a lépcsőn… Túl feltűnő. Agyonverni a vaslábossal… Úgyszintén. Talán az lesz a legjobb, ha rányitja a fürdőszoba ajtaját, és tiszta erőből ráordít. „Pisilés közben szélütés érte a gyámhivatal munkatársát.”

„- Senki nem jön ide azért, hogy elvigyen téged.
- És ha mégis?
- Akkor kicsit megsimogatom a szívlapáttal, aztán gyöngéden elásom a kápolnánál, az orgonabokor alatt.
- És ez szerinted vicces? – Emmának már villámokat szór a szeme. Apa mesterien ért hozzá, hogyan hozza ki sodrából.
- Egy kicsit, igen. Felejtsd már el azt a gyámhivatalt, Emma! Valami ostoba idióta följelentett. Nekik kötelességük, hogy utánajárjanak. A hivatal látta, hogy minden rendben. Ennyi! Van nekik ennél fontosabb dolguk is. Nekünk meg pláne.
- Tényleg? És mi lenne az?
- Vacsorakészítés. Farkaséhes vagyok.”

„Különös, hogy mennyi munkát áldoznak rá, és mekkora költségekbe verik magukat az emberek, ha a halálról van szó.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT.


Nyereményjáték

A könyv főszereplője Emma egy temetőben él. Akármennyire is fura lakhely ez, a kislány szeret itt élni, hiszen itt dolgozik apukája. Emmának a temető nem ijesztő hely, kiismeri, mint a saját tenyérét, hiszen sokat sétál itt. A lány minden sírról és kriptáról tud egy-egy történetet, amit a saját könyvében vezet. Most te is belenézhetsz Emma képzeletbeli temetői krónikáiba, hiszen minden blogon találsz majd egy-egy képet egy sírról, és leírást arról az emberről, akit ide temettek el. A te feladatod az lesz, hogy rágyere, hogy kit rejtenek a sírhelyek.
Ha tudod a jó választ, akkor írd be a rafflecopter dobozba a híres ember nevét, és máris esélyed van megnyerni ezt a különleges könyvet a turné végén!

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésükre a megküldött értesítő levélre válaszolni. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.
 
Kép és leírás a játékhoz:


A világ leghíresebb reneszánsz polihisztorának sírhelye a Loire-völgyben álló Amboise kastélyban található. Ide zarándokolnak el azok, akik szerették a festőként is ismert művész munkáit. Íme a Mona Lisa és az Utolsó vacsora festmények alkotóinak végső nyughelye.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

03.22. Könyvvilág
03.24. Spirit Bliss
03.26. Szembetűnő  

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. március 21., szerda

Jennifer L. Armentrout: The Return – Visszatérés - Blogturné


Jennifer L. Armentrout az új regényében ezúttal a görög mitológia szexi istenivadékai közé kalauzolja az olvasót. A vicces, romantikus és szerethető könyvről a Blogturné Klub négy tagja mesél.
Az állomásokon nyereményjátékot is találtok. A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában sorsolunk egy példányt a Visszatérésből.
 

Jennifer L. Armentrout: The Return – Visszatérés című könyvét azzal ajánlották nekem, hogy íróként hasznos lehet Armentrouttól olvasni, mert kiváló a dramaturgiai érzéke, úgyhogy nem is volt kérdés, kell nekem ez a könyv. Korábban még semmit nem olvastam az írónőtől, úgyhogy teljesen tiszta lappal álltam neki az olvasásnak.

A történet egy Josie nevű lányról szól, akinek nehéz gyerekkora volt. Az édesanyját skizofréniával kezelik, mert állítja, hogy a lánya egy angyaltól született, és különböző furcsa dolgokat hallucinál. A nagyszülők gondoskodnak mind a beteg lányukról, mind az unokájukról. Josie szereti őket, ám ki akar szakadni az otthoni, nyomasztó környezetből, ezért másik városba megy egyetemre, hogy pszichológiát tanulhasson. Azt hiszi, hogy ezentúl már csak a vizsgák miatt kell stresszelnie, ám egy nap megjelenik egy furcsa fickó, aki bár baromi jóképű, tiszta elmebetegnek tűnik. Főképp, mikor közli Josie-val, hogy a görög istenek léteznek, ő egy apollüón, a lány pedig Apollón, a napisten gyermeke.

Istenek, félistenek, félvérek és tiszták

Mindig is szerettem a görög mitológiát, hiszen izgalmas mesékből áll istenekről és egyéb érdekes lényekről, így kíváncsian vártam, hogyan is dolgozza fel Armentrout ezt a témát. A történetben az isteneket hirtelen természetű, megbízhatatlan, egoista, mások iránt teljesen érdektelen lényeknek ismerhetjük meg Seth szemszögéből, ám ő valószínűleg kicsit elfogultan látja őket, mert amikor felbukkantak, számomra nem tűntek annyira szörnyűnek. Ahogyan a valódi görög mitológiában, itt is inkább nagyon emberinek látom őket. Vannak gyenge pontjaik, rossz tulajdonságaik, de van jó oldaluk is, szóval inkább esendőek, semmint gonoszak. Persze, néha képesek olyan hülyeségeket csinálni, hogy az ember legszívesebben falba verné a fejét, ám ennek ellenére, én bírom őket.

A félvérek és tiszták közötti ellentét is nagyon emberi. A mi világunkban is állandó jelleggel problémát okoz a rasszizmus. Valamiért a fehér embernek, főképp a fehér férfiembernek csak akkor van egyensúlyban az önbecsülése, ha másokat maga alá rendelhet. Hogy ezek a mások éppen fekete bőrűek, romák, indiánok, ázsiaiak, nők vagy marslakók, teljesen mindegy, a lényeg, hogy legyen kit lenyomniuk, ami által úgy érezhetik, érnek valamit. Itt is hasonló helyzet áll fenn a félvérek és a tiszták között.

A tiszták két félisten gyermekei és erősebbek a félvéreknél, akik egy tisztától és egy halandótól származnak. A tiszták egy nagyobb csoportja megveti a félvéreket, akiket sokáig egy Fajrend törvény korlátozott mind a párválasztásban, mind a tanulmányaik és munkájuk tekintetében. A Fajtörvény szerint ugyanis tiszta és félvér nem lehet egy pár, valamint a félvéreket nyolcéves koruktól arra képzik, hogy őrzők lesznek, mást karrierlehetőség nem áll előttük. Ezt a törvényt a történetben egy évvel a cselekmény előtt törölték el, épp ezért a teljesen új helyzet miatt most forrongnak leginkább az ellentétek.

Ami számomra kicsit furcsa, hogy elvileg az olyan félistenek, mint Josie nagyon ritka kincsek, és ugye, tiszta csak két félistentől származhat, szóval a logika alapján igencsak kevés tisztának kéne léteznie a regény világában. Ehhez képest a sok iskola közül egyben is kiteszik a diákok számának felét. Szóval vagy én értettem félre valamit a félistenekkel és a tisztákkal kapcsolatban, vagy itt van egy logikai hiba. Esetleg Armentrout majd a következő könyvben ad logikus magyarázatot erre. Majd meglátjuk…

Egyéb mitológiai lények

Ha jól számolom, akkor az isteneken és ilyen-olyan leszármazottaikon kívül négy mitológiai lénnyel ismerkedhetünk még meg a regényben. Felbukkan a történetben egy fúria, néhány nimfa, Kerberosz egy háromfejű kutyakölyke és egy titán. Amit sajnáltam kicsit, hogy a titánt leszámítva, ezek a lények csak kis szerephez jutnak. Remélem, hogy a folytatásban még több mitológiai lény bukkan majd fel, és nem csak egy-egy jelenetet kapnak majd, hanem tényleg fontos szereplőkké válnak.

A már jól ismert mitológiai lények mellett egyéb, az írónő által kitalált (vagy teljesen átformált) lények is vannak a sztoriban. Ott vannak például az árnyak, amelyek a titánokkal együtt szöktek meg az Alvilágból, képesek megszállni mások testét, és emiatt szörnyen veszélyesek.

Aztán vannak még a daimónok, amelyek ugyan elnevezésükben felbukkannak a mitológiában és egyéb regényekben is, Armentroutnál azonban más lényeket takar ez az elnevezés, mint amit megszokhattunk. Itt olyan tisztákról vagy félvérekről van szó, akik úgymond végzetesen függővé váltak az isteni lényekben lévő erőtől, az aethertől. Kicsit olyanok számomra, mint a vámpírok, akik a függőségük miatt elvesztik a lelküket, külsőleg is megváltoznak, és vérivás segítségével szívják ki áldozatukból az aethert.

Naiv emberlány és sötét múltú apollüon

Armentrout nagyon jó a karakterek lelki fejlődésének hiteles levezetésében. Nincsen semmi elkapkodva, nem változik meg egyik főszereplő sem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszú folyamat, míg az igazi önmagukra találnak.

Josie karaktere mit sem tud az istenek világáról és saját származásáról addig, míg Seth, az apollüon fel nem bukkan az életében, hogy megvédje őt az egyik elszabadult titántól, aki bosszút akar állni az apján, Apollónon. Armentrout nagyon szépen levezette azt a lelki folyamatot, ami Josie-ban lejátszódik onnantól kezdve, hogy azt hiszi, rajta is kijött az anyjától örökölt skizofrénia, egészen addig, míg végül tényleg elhiszi, hogy amit Seth állít neki, az valóság. És még ezután is sokat kell változnia, fejlődnie, hogy boldogulni tudjon abban az új, számára ismeretlen és veszedelmes világban, amihez igazából tartozik.

Seth is rengeteget változik a történet során. A regény elején nincsenek céljai, vágyai, egyszerűen csak jó katonaként végrehajtja az istenektől kapott parancsokat, és ha kell, lemészárol bárkit. Persze, megvan az oka annak, hogy mitől lett ennyire érzéketlen, és szép lassan kiderül, hogy nem ez a valódi természete. Ám a tettei miatt szörnyetegnek tartja magát, aki nem érdemli meg egy olyan lány kedvességét és szerelmét, mint Josie. Míg megtanul megbocsátani önmagának, és rájön, hogy több ő egy egyszerű apollüonnál, az is egy szépen kibontott folyamat eredménye.

Szikrázás

Armentrout nagyon jól választott főszereplő karaktereket, ugyanis a romantikus jelenetekben szinte szikrázik közöttük a levegő. Végig érezni a köztük kialakult vonzalmat, és teljesen érthető, hogy miért is kedvelik meg egymást, aztán miért szeretnek egymásba.

Ami kicsikét zavart, hogy számomra nagyon sok volt az erotikus utalás és jelenet, olyan helyzetekben is, amikor szerintem még a legkanosabb férfi és legkívánósabb nő sem gondolna a szexre. Nekem a kevesebb néha több, de persze, akik kifejezetten kedvelik az erotikus regényeket, azok imádni fogják, hogy ennyire előtérben van ez a szál is a történetben.

Valóban jó dramaturgiai érzék

Armentrout dramaturgiai érzékét illetően nem kellett csalódnom. Bár nincsenek nagy meglepetések és fordulatok a történetben, és az írónő elég sok klisével operál, mégis nagyon élvezhető a történet annak köszönhetően, hogy jól vannak adagolva a nyugis és az akciódús részek. Amikor már az ember úgy érezné, hogy nem történik semmi különös, Armentrout bedobja az állóvízbe a bombát, és jön a harc, menekülés és vér.

A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik az erotikusan túlfűtött fantasy regényeket kedvelhető szereplőkkel és akciódús jelenetekkel vegyítve.

Kedvenc karakterek: Josie, Seth, Apollón

Kedvenc jelenetek: amikor Josie először találkozik Apollónnal.

Kedvenc idézetek:

„– Vagyis gyakorlatilag egy B-terv vagyok.
– Pontosabban, gyakorlatilag egy C-terv vagy.
Hát rohadjon meg a világ! Az én megszületésem egy C-terv volt?”

„– Még soha nem volt semmi, amit csakis a magaménak mondhatnék – hallottam a számba lehelt szavakat. – Még soha nem volt semmi, amit csak én kaphattam volna meg és senki más. Még soha nem voltam az első senki számára. – Aztán megcsókolt, és felemelte a fejét. Mélyen a szemembe nézett. – Még soha nem voltam senkinek az egyetlen.
Ezt hallva a szívembe kínzó fájdalom költözött, felemeltem a kezem, és megsimogattam az arcát.
– Nekem te vagy az első – suttogtam. – Nekem te… Te vagy az egyetlen.”

„– Hamarosan szétrúgom a segged – figyelmeztettem.
– Aha, azt csak szeretnéd, cukorpofi.
– Cukorpofi? – Ekkor értem utol. – Ez a legvacakabb becenév, amit életemben hallottam.
– Akkor maradsz Joe.
– És mi lenne, ha Josie-nak hívnál?
Rám pillantott, majd letért oldalra, a szögletes kiképzőközpont hátulsó részén nyíló jókora, kétszárnyú ajtó felé vezető gyalogútra.
– Az unalmas.
– Akkor viszont én is Sethie-nek foglak nevezni.
Kinyitotta nekem az ajtót, majd felemelte az állát.
– Tetszik.
Az égre emeltem a tekintetem.
– De úgy egyáltalán nem vicces a dolog.”

„– Olvastad a Harry Pottert?
Horkantottam.
– Nem.
– És a filmeket láttad?
– Dehogy.
– Nem voltál a Harry Potter vidámparkban sem?
Nevettem.
– Erre inkább nem válaszolnék.
– Ott még én sem voltam, de azért szívesen elmennék egyszer. – Olyan hirtelen mozdulattal fordult felém, hogy csoda volt, hogy nem fojtotta meg magát a biztonsági övvel. – Mi van, te egy barlangban éltél?”

Értékelés: TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték:

A könyv ezúttal a görög mitológia világába kalauzol, igaz, itt nem kis tinik, hanem fiatal felnőttek a főszereplők. Az istenek is fontos szerepet játszanak a regényben.
A mostani játékunk során a legismertebb görög istenek neveit kell kitalálnotok, méghozzá a meglévő rövid leírás alapján.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Leírás a játékhoz:

A Hold és a vadászat szűz istennője, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

03.18. Könyvvilág
03.21. Spirit Bliss
03.24. CB Olvas

2018. március 19., hétfő

Nicolas Barreau: Párizs mindig jó ötlet - Blogturné


A Park Könyvkiadó jóvoltából az idei Valentin-napon sem maradtunk újabb Nicolas Barreau történet nélkül. A szerző ismét Párizsba invitálja olvasóit, mi pedig Titeket arra, hogy ismerkedjetek meg velünk Barreau legújabb romantikusával. Ha velünk tartotok, a turné végén megnyerhetitek a könyv egy példányát. 

Nicolas Barreau Párizs mindig jó ötlet című regényének a fülszövege fogott meg elsőként. Íróként érdekesnek tűnt egy olyan sztori, ami egy íróról és egy illusztrátorról szól, akiket plágiummal vádolnak meg. Ehhez csak hozzájárult az, hogy kedvelem a francia írók stílusát, és ekkor még azt hittem, hogy Barreau ebbe a kategóriába tartozik (de erről majd később…).

A regény egy Rosalie nevű nőről szól, akit felkérnek illusztrátornak az egyik leghíresebb francia mesekönyvíró új könyvéhez. Rosalie természetesen boldogan elvállalja a feladatot, lelkesedése azonban megtörik, amikor a megjelenés után egy furcsa férfi tűnik fel az üzletében, aki azzal vádolja a mesekönyv íróját, hogy plágiumot követett el. Rosalie először nem hisz neki, ám történik pár furcsa dolog, ami ráveszi végül, hogy segítsen kinyomozni a vádlónak, mi is történt pontosan.

Férfi, aki nő, francia, aki német

Nos, ahogy fentebb is írtam, valamiért nagyon kedvelem a francia írók különleges stílusát, amit ez a regény is hűen tükröz. Olvasás közben eszembe sem jutott megkérdőjelezni, hogy a könyv írója egy francia férfi, már csak azért sem, mert a könyv végében található róla egy fénykép és egy rövidke életrajz. Így mikor olvasás után elmondta nekem egy kedves ismerősöm, hogy Barreau valójában egy álnéven író német írónő, totálisan ledöbbentem. Az megszokott már számomra, hogy az írók jó része álnéven ír, az is, hogy néhány női író kénytelen férfibőrbe bújni, ha boldogulni akar a szakmában. De olyanról még sosem hallottam ezelőtt, hogy valaki megváltoztassa a származását is, és egész kis életrajzot találjon ki a fiktív alteregójának.

Egyébként az írónő, akit elvileg Daniela Thiele-nek hívnak, nagyon jól hozza a francia stílust. A regény szövege alapján a fejem mertem volna tenni rá, hogy egy francia író írta ezt a regényt.

Egy igazi álmodozó

Rosalie karaktere azonnal a szívembe lopta magát, mert bár a személyiségünk eltérő, a vágyaink, álmaink, küzdelmeink, problémáink hasonlóak. Rosalie gyönyörűen rajzol, de az anyja szerint nem lehet ebből megélni, a művészet maximum hobbyként értelmezhető számára. Amikor Rosalie közli vele, hogy nyit egy kis képeslap-boltot, amelyben a képeslapokat ő maga fogja festeni, a nő teljesen őrültnek nézi a lányát. Mert hát, a 21. században ki vásárolna képeslapot, amikor egy e-maillel is elintézheti a dolgait. Rosalie mégis belevág a dologba.

Anyagi szempontból persze valóban necces Rosalie döntése. A főbérlője állandóan emeli a bérleti díjat, ő pedig alig bírja kifizetni. Már kezd kétségbeesni, amikor fordul a szerencséje, ugyanis a képeslapjai által felfedezi őt egy könyvkiadó, és felkérik illusztrátornak egy mesekönyvhöz. Hozzáteszem, Magyarországon ettől biztosan nem változna semmit Rosalie helyzete, ugyanúgy csóró maradna, ami borzasztóan szomorú, de a könyv, hála az égnek, egy ilyen szempontból normálisan működő országban játszódik, ahol rendesen meg tudják (és akarják) fizetni az embert a munkájáért.

A visszavonult író

Max Marchais valaha a leghíresebb francia gyerekkönyv író volt, ám mostanra megöregedett és fásult lett. Felesége elvesztése után teljesen visszavonul az otthona magányába, nem foglalkozik már az írással. Egészen addig, míg régi kiadója meg nem keresi őt, hogy az író hetvenedik születésnapjára jó lenne megjelentetni tőle egy új könyvet. A kiadóvezető annyira lelkes és motiváló, hogy Marchais végül beadja a derekát, és átadja neki A kék tigris meséjét.

Max egy magának való, de egyébként nagyon szimpatikus öregember, akiről nehéz elképzelni, hogy képes lenne ellopni valaki szellemi tulajdonát. Persze az ember sosem ismerhet ki senkit úgy igazán sem a valóságban, sem egy könyv lapjain, úgyhogy csak remélni tudtam olvasás közben, hogy valami más áll a háttérben, és Max valójában nem bűnös.

A Shakespeare szakértő ügyvéd

Robert Sherman személyisége nagyon hasonló Rosalie-éhoz, ugyanis ugyanaz a dilemma gyötri őket. Beálljanak a hétköznapi emberek sorába, és elvállaljanak egy olyan állást, amit utálnak, de kereshetnek vele rendesen, vagy pedig azzal foglalkozzanak, ami valóban érdekli őket, ám ami mellett folyton anyagi gondjaik lesznek. Magyar íróként tökéletesen átéreztem mindkettejük érzéseit, mert én is egész eddig felnőtt életem során ezen a kérdésen gyötrődtem.

Robert egy amerikai ügyvéddinasztiába született bele, és bár ő is elvégezte a jogot az egyetemen, mellette bölcsészdiplomát is szerzett, mert sokkal jobban érdekli az irodalom. Épp akkor ajánlanak neki Shakespeare szakértőként egy állást a Sorbonne-on, amikor a nagybátyja felajánlja neki, hogy szálljon be a családi üzletbe, és később vegye át tőle az ügyvédi irodát. Robert inkább tanítana, ám barátnője ultimátumot ajánl neki, vagy elfogadja az ügyvédi állást, vagy vége a kapcsolatuknak. Robert egy hónapot kér tőle gondolkodási időként, ami alatt elutazik Párizsba egy régi, az anyjával kapcsolatos emlék miatt. Itt látja meg A kék tigris mesekönyvet Rosalie boltjának kirakatában, és teljesen ledöbben. Ezt a mesét ugyanis legjobb tudta szerint a mostanra elhunyt édesanyja írta neki még gyermekkorában.

A regény izgalmát az adja, hogy bár Maxról sem tudtam olvasóként elképzelni, hogy plágiumot követne el, Robertről sem azt, hogy hazudna. Épp ezért nagyon kíváncsian vártam, hogy vajon mi is húzódik a háttérben, lehetséges-e az, hogy mindkét férfi az igazat mondja.

A kék tigris meséje

Igazán örültem, hogy a történetben teljes egészében benne van A kék tigris meséje, ez amolyan 2in1 meglepetés volt számomra. Nagyon kíváncsi voltam a mesére a címe alapján, ami egyébként egy nagy fantáziával megáldott kislányról szól. Az már csak hab volt a torta tetején, hogy a mese egyfajta szimbólumaként is működött a regénybeli rejtély megfejtésének.

Amit kicsit sajnáltam, hogy a mesének csak a szövegét lehet elolvasni a könyvben, pedig engem az is érdekelt volna, hogyan képzelte Daniela Thiele Rosalie illusztrációit. Ez persze sem a mese, sem a regény értékéből nem vont le semmit, csak lehetett volna egy kis plusz érdekesség az olvasók számára.

Szerelem és család

Ez a regény többek között egy nagyon kellemes kis romantikus történet. Nem az erotikus vagy nyálas fajtából, hanem abból, ami szépen felépíti az érzéseket, és olyan finoman érezteti a két karakter közötti vonzódást.

Ezen kívül ez egy családi történet is, amelyben fontos szerepet kapnak a múltbeli történések, a szülők és gyermekeik közötti kötelékek (vagy épp azok hiánya). A Rosalie és édesanyja közötti személyiségbeli ellentét legalább annyira érdekes, mint az az idealizált kép, amelyet Robert alkot a saját anyjáról.

A regényt azoknak ajánlom, akik kíváncsiak egy szépen megírt romantikus regényre, amelynek érdekesek és szerethetőek a karakterei, és jó a sztorija. Ahogy Robert édesanyja is mondta mindig a fiának: „Párizs mindig jó ötlet.”, ahogyan ez a könyv is az.

Kedvenc karakterek: Rosalie, Max, Robert.

Kedvenc jelenet: amikor Rosalie és Robert először találkoznak.

Kedvenc idézetek:

„Rosalie mesterien tudott rémeket látni. ha valami történt, bármi, néhány másodperc alatt átfutott az agyán, még mi minden történhetett volna, a legrettenetesebb dolgok is, egészen a tragikus végkifejletig. Lepergett előtte, mint egy film, csak gyorsabban.”

„Héloïse-nek, aki maga is nagyon szeretett volna hercegkisasszony lenni, ez nagyon tetszett. „Ha felnövök, csak olyan férfihoz megyek feleségül, aki nekem is épít hatvannégy nap alatt egy kastélyt” – jelentette ki, és az édesapja elnevette magát és azt mondta, akkor érdemes lenne egy építészmérnököt választania.
No mármost Héloïse egyetlen építészt sem ismert, ismerte viszont Maurice-t, egy fiút, aki édesanyjával az utca végén lakott egy kis házban, amely egy elvadult kert közepén állt, sok-sok almafa között.
Maurice egy nap a kerítésnél állt, amikor Héloïse végigszökdécselt az utcán. „Kérsz egy almát?” – kérdezte, és szégyellős mosollyal kiadott a kerítésen egy szép nagy, piros almát. Héloïse elfogadta az almát és beleharapott, aztán visszaadta a kócos, szőke fiúnak, hogy ő is harapjon belőle.
Attól a naptól fogva barátok voltak, mi több, Maurice a szavát adta Héloïse-nek, hogy egyszer majd épít neki egy kastélyt, olyat, amilyen a Jardins de Bagatelle-ben van, nem gond! Sőt, titokban már be is szerzett néhány téglát, mert Maurice, mint bizonyára kitaláltátok már, beleszeretett az aranyhajú kislányba, aki csodálatosan tudott mindenféle történeteket mesélni és úgy szeretett nevetni. Ha Héloïse a fejébe vette volna, hogy márpedig ő a holddal akar világítani a szobájában, Maurice biztos űrhajósnak állt volna, hogy lehozza neki az égről.”

„- Ezt senki nem fogja elhinni nekem – szólalt meg Héloïse, miután a kék tigris mind a négy mancsa puhán földet ért a kertjükben.
- Na és? – felelte a tigris. – Akkor is jó volt, nem?
- Elmondhatatlanul jó volt – felelte Héloïse, kissé szomorúan csóválva a fejét. – De nem fogják elhinni nekem. Senki sem fogja elhinni, hogy találkoztam egy kék felhőtigrissel.
- Annyi baj legyen – válaszolta a kék tigris. – A legfontosabb, hogy te magad hiszel benne. Egyébként mindenben ez a legfontosabb.”

„Néhány évvel ezelőtt még szent volt a nyugalma, az emberek hamar a terhére voltak vagy untatták, és szentül meg volt győződve róla, hogy sosem lesz magányos, mert mindig ott lesznek a könyvek, amelyek érdeklik, és amelyeket olvasgathat.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT 


Nyereményjáték

A kötethez kapcsolódó nyereményjátékunkban a szerző további könyveire is szeretnénk felhívni figyelmeteket. Minden állomáson találtok egy idézetet Barreau valamely könyvéből, a feladatotok pedig, hogy a könyv címét beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Idézet a játékhoz:

"Egy év telt el azóta. Ám az időnek megvan az a tulajdonsága, hogy nemcsak begyógyít minden sebet, hanem különös megvilágításba is helyezi azt, ami elmúlt. Hirtelen már csak a szépre emlékezünk sóhajtozva, ami visszahozhatatlanul elveszett." 

a Rafflecopter giveaway

Turnéállomások:

03.19. Spirit Bliss
03.21. Deszy könyvajánlója
03.23. Szembetűnő  

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. március 18., vasárnap

V. K. Bellone: Felvont vitorlák


Ha csak úgy ismeretlenül veszem a kezembe V. K. Bellone Felvont vitorlák című regényét, a történet alapján biztosan azt gondolom, hogy egy sokkönyves, külföldi, profi írótól olvasok éppen. A gyönyörű az ebben, hogy Bellone valójában egy elsőkönyves, magyar írónő, és csak a profi jelző az, amelyben nem tévedtem volna.

Meridia világa egy veszélyes és izgalmas világ, amely nem ismeri a modern technikát, és a mi korunkból hátramaradt tárgyakat a Tengeristennő csodájának tekinti. A történet két szálon fut, az egyik Anahitáról a Tengeristennő főpapnőjéről szól, akit belekényszerítettek a szerepébe, most pedig Ramallal, a vademberrel kötendő házasság az, amire rá akarják venni. Anahita megpróbál kibújni a házasság alól, hiszen másik férfinak ígérte a szívét. Espadon azonban távol van Meridiától, hajójával és legénységével éppen egy fontos ereklye után kutat, amely megváltoztathatja az egész világot. A másik szál az ő kalandjait meséli el nekünk.

Aprólékosság

Rengeteg fantasy történetet olvastam már életem során, de nagyon kevés olyan sztorival találkoztam, amit az írója a lehető legaprólékosabban kidolgozott volna. Minden sztoriban találtam nagyobb hézagokat, logikátlanságokat, olyasmit, amire kíváncsi lettem volna, amit fontos lett volna tudnom olvasóként, de nem kaptam rá semmiféle választ. Nos, Meridia világa olyan szinten kidolgozott, hogy egyetlen fontosabb kérdés vagy nagyobb kétség sem merült fel bennem olvasás közben.

A politikai-vallási szál, a társadalmi rétegek működése, a múlt beleilleszkedése a jelen világába, minden szépen ki van találva. Valahányszor előkerült a történetben egy a mi világunkból származó technikai eszköz, izgatottság fogott el. Bár a tárgyak nevét a szereplők nem mondják ki, az általuk adott leírások alapján kitalálhatja az ember, hogy pontosan miről is van szó. Olyan ez, mint amikor véletlenül összefutsz egy gyerekkori ismerőssel, és bár már évtizedek óta nem láttad, hirtelen mégis felismered őt a vonásairól.

Egy nagyon emberi főhős

A legtöbb sztoriban van egy teljesen nyilvánvalóan pozitív hős, aki megy, bátran és önzetlenül harcol, és végül megmenti a világot. Nos, Espadon nagyon nem ilyen férfi. Való igaz, hogy neki kell elvileg jobbá tennie a világot úgy, hogy sikeresen véghezvisz egy küldetést, ehhez viszont nem hősi, hanem nagyon is emberi személyiséget kapott. Olyannyira, hogy a mai napig nem tudom eldönteni, hogy kedvelem-e őt, vagy sem. Ahogyan az is kétséges, hogy ő egy összességében pozitív vagy negatív főszereplő lesz-e a történet végére. És ez… baromi izgalmas!

Olvasás közben figyeltem Espadon tetteit, mondatait, érzéseit, gondolatait, megpróbáltam kielemezni őket, rájönni, mi is hajtja valójában. Hőskomplexusa van, és emiatt akarja megmenteni a népét? Egoista, és azt szeretné, ha hősként ünnepelnék mások? Vagy valódi hívő, aki tényleg hiszi, hogy a Tengeristennő őt jelölte ki a küldetésre?

Az elnyomott nő

Anahita életéről eddig mindig mások döntöttek, elsősorban az apja. Szinte még gyerek volt, amikor beadták papnőnek, és elszakították Espadontól, és azóta is csak azért küzd, hogy végül a férfi felesége lehessen. Elérte, hogy főpapnővé válasszák, aki megházasodhat, de a törvény szerint csak és kizárólag azzal a férfival teheti, akit a Tengeristennő a bajnokává tesz egy hajós versenyen. A lány hisz abban, hogy Espadon lesz a kiválasztott, ám az apja megint keresztbe tesz neki azzal, hogy házasságba akarja kényszeríteni egy másik férfival.

Anahita karaktere gyönyörű fejlődésen megy keresztül. Elzárták a világtól, így igencsak keveset tud róla, előítéletes, fél attól, ami más. Már a hite is megrendült a Tengeristennőben, csak kötelességből végzi a dolgát. Egyetlen vágya maradt, hogy Espadon hazatérjen, és megszabadítsa a kötelességeinek láncától és az apja elnyomásától.

Aztán belép az életébe egy vadember, egy barbár, aki a sivatagból jött, és sosem látta a tengert. Akinek furcsa szokásai vannak, és állítólag a saját népének egy része is gyűlöli. És ez a barbár feleségül akarja őt magának.

Nem csoda, hogy Anahita halálra van rémülve, és megpróbál mindent, hogy megmeneküljön a házasságtól. Ahogyan az sem csoda, hogy eleinte az ellenséget látja férjjelöltjében és annak népében. Aztán a tornyát elhagyva betekintést nyer a valódi világba, és szép lassan kinyílik a szeme. A valóság pedig teljesen más, mint amit korábban hitt.

Csodálatosan ki van dolgozva az is, ahogyan megváltoznak az érzései Espadon, a sivatagi nép és Ramal iránt. Semmi nincs elkapkodva, minden teljesen reális és pont a megfelelő ütemű.

A sivatagi, civilizált barbár

Ramal elsőre valóban egy sivatagi vadembernek tűnik, furcsa szokásokkal és rejtélyes célokkal. A sivatagi népek ugyanis mindig rosszban voltak a meridiaiakkal, Ramal az első vezető, aki más módszerekkel próbál jobb életet teremteni a népének. Békével, ésszel és házassággal, nem pedig karddal és vérrel.

A regény elején nem tudtam, mi fog kisülni a karakteréből, nagyon féltem tőle, hogy egy Khal Drogóhoz hasonló személyiség lesz, akit iszonyatosan utálok a Trónok harcában, de hála az égnek, a félelmem teljesen alaptalan volt. Ramalt az első néhány jelenete után megkedveltem, és minél többet tudtam meg róla, annál jobban a szívemhez nőtt. Megvannak a maga titkai, a maga hibái, ám alapjában véve sokkal civilizáltabb és emberségesebb, mint a „civilizált” meridiaiak többsége. A regény végén egy teljesen új helyzetbe kerül, amiből nagyon kíváncsi vagyok, mit fog kihozni végül.

Nem mellékes mellékszereplők

Sok regényben a mellékszereplők csak díszek. Nos, ebben a könyvben nem. Van kidolgozott háttértörténetük, összetett személyiségük, és tetteikkel nagyon komoly hatással vannak (vagy lesznek a későbbiekben) a cselekményre és a főszereplőkre.

Az egyik, akit imádok Eel, aki egy aranyszívű gonosztevő, egy igazi szeretnivaló gazember. Törvénytelen dolgokból él, megvannak a sötét kis titkai, de ha valaki elnyeri a barátságát, azért átmegy tűzön-vízen. Ramallal nagyon klassz baráti párost alkotnak, bár Eel valószínűleg sosem ismerné ezt be hangosan.

A másik nagy kedvencem Kame. Ő egy fiatal hajósinas, akinek bár elég szomorú a múltja, mégsem halt még ki belőle a gyermeki naivitás. Imádja a kalandokat, imád új dolgokat megismerni, az, hogy Espadonnal tarthat, olyan számára, mint mikor egy hétévest vidámparkba visznek. Ismeri a veszélyt, de még nem érzi át teljesen, így benne van a legőrültebb akciókban is. Aztán szép lassan elkezd felnőni a szemünk előtt. Lát, hall, megtapasztal és megszenved dolgokat, és ennek köszönhetően rálép a felnőtté válás útjára. Az ő karaktere azért izgalmas, amiért Espadoné, mert folyamatosan fejlődik, változik, és nem lehet előre tudni, hogy mi is lesz majd ennek a következménye. Belőle is lehet még bármi, hős és antihős is, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, milyen sors vár majd rá.

Van még egy karakter a regényben, aki iszonyatosan izgalmas, ám mivel meglepetés volt számomra, hogy ki is ő, mit is akar, mert a történet elején teljesen másnak tűnik, mint amilyen valójában, így nem írnám le a nevét. A lényeg vele kapcsolatban, hogy az eszméit, céljait nagyon is megértem, ám az eszközöket, amelyekkel el akarja érni őket, elítélem. Viszont épp azért, mert ellentétes érzéseket váltott ki belőlem, részben megértem őt, részben nem, nagyon érdekesnek találtam.

Különleges világok

A regény világán belül sok kisebb világot ismerhetünk meg, amelyek mind különböznek egymástól. Ott van Meridia, amelyet a Tengeristennő imádatán alapuló vallás irányít. Az ott élők civilizált országnak tartják, vagy legalább is az ott élő férfiak. A nők helyzete ugyanis nem túl rózsás Meridiában. Az apjuk, férjük uralkodik rajtuk, ha pedig nincsen férfi, aki „vigyázzon rájuk”, és nem lehetnek papnők sem, akkor kénytelenek szajhának állni, vagy éhen halnak. Persze megy az intrika is ezerrel, még a Tengeristennő hajós versenyén is az nyer, aki jobban csal, vagy több pénze, jobb kapcsolatai vannak, a tehetség csak mellékes.

A másik világ a sivatagi népek hazája. Itt nem túl egyszerű az élet, lévén az iható víz kincsnek számít. A sivatagi népek több törzsből állnak, akik hol összefognak, hol egymásnak esnek, egyetlen közös van bennük, hogy utálják a meridiaikat. A szokásaik egy része elég bizarr, másik része igazán érdekes. És számomra minden hibájukkal együtt is sokkal szimpatikusabb nép, mint a meridiaiak.

Aztán ott van a tenger világa, amelyet Espadon kalandjainak és a Tengeristennő versenyének köszönhetően ismerhetünk meg. Veszélyes, kiszámíthatatlan világ ez, ám egyben gyönyörű is. Nem tudom, hogy Bellone járt-e már hajón és tengeren, de számomra teljesen hihetően írta le ezeket a részeket. Úgy, hogy olvasás közben én magam is a tengeren éreztem magam egy nagy kaland közepén.

És persze ott van az ismeretlen világ, amely felé Espadon hajózik. Meridiai még sosem lépte át a „küszöbét”, úgyhogy csak néhány régi, hátramaradt szövegből lehet arra következtetni, mi is vár a hajó legénységére. Az ottani világról nem is szeretnék többet írni. Mindenki olvassa el és fedezze fel maga az ismeretlen világot olvasás közben Espadonékkal. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy izgalmas lesz.

A regényt azoknak ajánlom, akik egy kalandokkal teli, részletesen kidolgozott fantasyre vágynak, amelyet bár egy elsőkönyves író írt, ezt profikat is megszégyenítő módon vitte véghez.

Kedvenc karakterek: Anahita, Ramal, Eel, Kame.

Kedvenc jelenetek: amikor Anahita Ramal édesanyjánál van, és általa kicsit jobban megismerhetjük mi és Anahita is Ramalt.

Kedvenc idézetek:

„– Tudja, igazán adhatna nekem egy esélyt. Attól még, hogy a sivatagba születtem, nem vagyok én olyan rossz ember – mormolta.
– Kiskoromban anyám arra tanított, hogy különösen óvakodjak mindenkitől, aki azt bizonygatja, hogy nem akar rosszat.
– Bölcs asszony lehetett – nevette el magát Ramal.”

„– (…) Csak nézz magadra, hiszen te vagy a tökéletes bábkirály!
– Köszönöm! – Carassius nem tudta eldönteni, hogy ezen most megsértődjön vagy sem. Menthetetlenül összezavarodott.
– Sokan szeretnek, kifogástalan családból jössz, remek kereskedelmi hajós vagy, szelíd, megbízható, de nem veszélyesen okos…
– Ahi, te most szívességet akarsz kérni tőlem, vagy meg akarsz bántani?”

„Anahita a kopott fényű tükörbe nézett. Nem Meridia főpapnője állt előtte, hanem egy egyszerű lány. Egy lány, aki szabadon járhat-kelhet, anélkül, hogy vallási előírásoknak vagy politikai elvárásoknak kellene megfelelnie. Olyan, aki nyugodtan lehet néha bolondos és vakmerő. Valaki, akit már-már elfelejtett. Önmaga. Szemét lehunyta, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem akart emlékezni rá, mit veszített, hogy mivé lett az egyház foglyaként.”

„– Elég szarul nézel ki – szólította meg a barbárt.
Ramal olyan gyorsan fordult meg, mint a felzavart vad. Amint meglátta, hogy csak Eel áll előtte, megnyugodott.
– Hogy jöttél be? – morogta.
– Az ajtón.
– Bezártam.
– Meglehet. De hallod, tényleg nem vagy formában. Úgy megnyúlt az arcod, mint egy öszvérnek. Sápadt vagy. Meg egy kicsit zöldes – vigyorgott rá Eel. Élvezettel harapott bele újra az almába.
Ramal pár másodpercig irigyen bámulta, ahogyan rág, aztán undorodva visszatért a hányáshoz.
– Ez lesz az új hobbid? – röhögött a csempész.
– Dögölj meg! Csak azért jöttél, hogy rajtam szórakozz?
– Eltaláltad. És megérte. Nyugi, majd megszokod. A tengert. Engem nem biztos.”

„Hinni akarta, hogy az Istennő nem is létezik. Csak az emberek találták ki, a haláltól rettegő, bizonytalan emberek, akiknek szent törvény kell, hogy levegye a vállukról a nehéz döntések terhét. A bűnösök, akik nem tudnak együtt élni tetteikkel, ha nem kérhetnek irgalmat az egyháztól. És azok is, akik a papi csuha felöltésével próbálják igazolni, hogy miért oktathatnak ki másokat. Egyszerű emberek. Ezt akarta hinni, mert a halandók tévedhetnek, ők hibázhatnak, nekik meg lehet bocsátani. De egy Istennő szívtelenségére nincs bocsánat. A gyermekeit kínzó anyának nincs feloldozás. Ha a Tengeristennő valóban mindenható, ha valóban látja az emberek szívét, és szereti a gyermekeit – akkor a sok szenvedésre csak az lehet a mentsége, hogy nem létezik.”

„– Na, ha most a jobb öklöddel erősen hátrasuhintasz, akkor pont eltalálhatod a… hogyismondjam. A golyóimat; nem vagy te bakfislány. Jó erősen üss!
– Most? Komolyan?
– Nehogy! Fene beléd! – Eel elengedte, és úgy ugrott hátra, mintha a lány hirtelen lángra kapott volna. – Csak tégy úgy, mintha!”

„– Hát nem a hatalom az, amire vágysz? Felajánlom neked a kapcsolataimat és a tudásom. Egy nőnek ez az egyetlen út, hogy uralkodhasson, fogadd el!
– Látod, épp ez az, ami miatt legyőzött téged egy férfi a saját játékodban. Ha beletörődsz a kicsinyes szabályaikba, máris ők nyertek.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz