Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2013. szeptember 27., péntek

A boldogság nyomában...








Nemrég összefutottam valakivel a múltamból, és beszélgettünk egy keveset. Sok-sok évvel ezelőtt ő ódzkodott a komoly kapcsolattól, a gyerekvállalástól, vagyis a kötöttségektől, és tanulni, aztán pedig karrierre vágyott. Engem nem vonzott a karrier, viszont már akkor is nagyon szerettem volna egy társat és gyereket. Neki most komoly kapcsolata van, és bár gyerekkérdésben még mindig tartózkodó, elhagyta egy olyan kósza mondat a száját, hogy talán benne van az ötéves tervben; nekem viszont nincs saját családom, és az írásra koncentrálok elsősorban.

A beszélgetésünk után azon gondolkoztam, milyen furcsa az élet. Sokszor egyáltalán nem akarunk valamit, mégis megkapjuk, és rájövünk, hogy meglepő módon boldoggá tesz minket. Máskor meg nagyon akarunk valamit, mert azt gondoljuk, azáltal érezhetjük végre a boldogságot, aztán egy csoda folytán valóban az ölünkbe hullik, és rájövünk, hogy nem, ez még közel sincs a boldogsághoz. Azért még jócskán tepernünk kell.

És hogy miért is írom le most mindezt? Természetesen, mert írok egy történetet. A főszereplőnője, Réka megkapott mindent az élettől, amire csak gyerekkora óta vágyott. Mindent, amiről azt mondták neki, attól lesz boldog egy nő. Ő valahogy mégsem találja a helyét a tökéletes kis világában. Aztán berobban az életébe valaki, és Réka rádöbben, teljesen másra vágyik, mint eddig hitte. Olyasvalamire, ami nehéz, bonyolult, veszélyes, és nem hullik csak úgy az ölébe, hanem meg kell küzdenie érte.

Miközben a történeten dolgoztam, rájöttem valamire. Ha valamivel nem vagyunk elégedettek, valami nem jó, akkor nem szabad félnünk a változtatástól. Gondoljuk át újra, kik vagyunk, mit akarunk, hogyan akarjuk, akkor is, ha darabokra kell szedni az életünket, és teljesen nulláról kell újraépítenünk magunkat.  Mert csak akkor járunk a boldogság nyomában, ha haladunk és keressük; ha csak állunk a megszokottság mocsarában, akkor esélyünk sincs még a megközelítésére sem.

2013. szeptember 25., szerda

Napsugár gondolatok







Mostanság nem könnyű az emberek élete, így az enyém sem, de ne féljetek, nem állok neki panaszolni a bajaimat. :) Épp ellenkezőleg. Mivel alapjában véve pozitív lelkületű vagyok, mindig igyekszem mindenben meglátni a jót. Épp ezért ahelyett, hogy felsorolnám most nektek, milyen gondjaim vannak épp, inkább azt veszem sorra, minek örülhetek, mi az, amim van:


1. Egy édesanya, aki feltétel nélkül szeret és mindenben támogat.

2. Egy húg, akivel nagyon különbözünk, de akivel bármikor bárkitől megvédjük egymást.

3. Misi, akinél anyu jobb társat nem választhatott volna, és aki támaszt ad a családnak.

4. Egy igaz barát, akiről tudom, hogy nemcsak a jóban, hanem a rosszban is mellettem áll.

5. Egy távol került igaz barát, aki részese volt életem legszebb és legboldogabb évének.

6. Barátok, akik helyrezökkentik a lelkem, ha kell.

7. Fantázia, ami akkor is segít, ha épp szomorú vagyok vagy félek.

8. Sok-sok könyv, ami eltereli a figyelmemet és segít kikapcsolódni.

9. Egy saját számítógép, amin regénybe tudom önteni a fantáziáimat.

10. Egy ágy, amibe jó belekuporodni, mert meleg vackot ad.

11. Egy saját szoba.

12. Fedél a fejem fölött.

13. Étel az asztalon.

14. Megfelelő minőségű és mennyiségű ruha, amiket magamra vehetek.

15. Aprócska, de mégiscsak létező írói sikerek.

16. A tudat, hogy hány embernek segítettem az írásaimmal.

17. Egy csomó klassz emlék, amit soha senki nem vehet el tőlem.

18. LEHETŐSÉGEK!!!


Tizennyolc dolog, amivel máris gazdagabb vagyok, mint sokan mások. Tizennyolc dolog, amire gondolhatok olyankor, ha épp kétségbe vagyok esve. :)

Írjátok össze ti is a saját listátokat, tényleg segít a rossz időkben! :)

2013. szeptember 11., szerda

Lelkek börtöne 6. rész







 6.


A reggel ébren talál rám. Már az ágy szélén kuporgok, mikor meghallom a délelőttös ápolók lépteit.
- Megyünk sétálni – tárja ki az ajtómat egyikük. Parkernek hívják, a harmincas évei elején jár, és mindig nagyon unott képet vág. Végül is megértem. Nem túl érdekes egész nap egy csomó gyogyós között, ha az ember épelméjű.
- Gyerünk, gyerünk, emberek! – terelnek ki minket a folyosóra, akár egy óvodáscsoportot.
Éjszaka esett az eső, ezért ma csak sétálunk az udvaron. Körbe-körbe megyünk, hogy friss levegőt és D-vitamint szívhassunk magunkba, mégse koszolja össze magát senki a sárban. Olyan, mint a kutyasétáltatás, amiért tizenkét évesen pénzt kaptam a szomszédban lakó Mrs. Gravistől. Csak most rajtam van a nyakörv.
Megpróbálom kitalálni, kinek milyen illene a nyakába. Roger bolhairtósat kapna, mert többek között rovarfóbiája is van. Humphrey zöldet. Láthatóan vonzódik ehhez a színhez. Mindent a szájába gyömöszöl, ami zöld, legyen az saláta, fű vagy az ajándék zokni, amit a feleségétől kapott karácsonyra. A földönkívüliek által látogatott tanárnő, Martha valami tekergőző fémet viselne, ami olyan sci-fis hangulatot idéz. Én pedig…
Nem is tudom, milyen illene hozzám. Talán szegecseset akarok. Sok-sok ágaskodó tüskével, hogy elijesszen mindenkit, aki hozzám akar érni.
Elképzelem, ahogy a sok láthatatlan póráz összegabalyodik, és az ápolók igyekeznek kibogozni őket. Furcsa, groteszk játék… Bujkálnak a zsinórok között szanaszét lábakkal és karokkal. Nevetnem kell, de mikor az egyik ápoló furcsán néz rám, inkább elhallgatok.
Ahogy fél órával később befelé indulunk, elhaladok egy pocsolya mellett. Túl későn hunyom be a szemem, látom a szörnyeteg arcát benne. A vörös szemek látványától reszketni kezdek.
A vérben forgó tekintet egyenesen rám mered, az éles fogakról pedig nyál cseppen a földre. Mozdulatlanná dermedve hallgatom a morgást.
- Anyu… - suttogom magam elé, bár tudom, hogy ő most nincs itt, otthon vár engem. Mindig őt hívom, ha valami baj van. Ösztönösen. Hiszen az anyukák mindenre képesek. Ha kell, a semmiből toppannak elénk, hogy megmentsenek, nem igaz?
Annyira ijesztőek azok a fogak…
Sírásra görbül a szám, aztán hirtelen ordítást hallok. Szorosan behunyom a szemem, és könnyezve bújok a sötétség mögé. Morgás, nyüszítés, kiáltások, tompa puffanás és csend.
- Semmi baj, most már kinyithatod a szemed. – A bátyám hangja, mintha ezernyi követ porlasztana el a mellkasomról. Összeszedve a bátorságomat felnézek. A kutya a földön fekszik, a feje mellett véres a szürke járda. Abe előttem áll és mosolyog. A kezében lévő baseball ütő vöröslik.
Megkönnyebbülve sírom el magam, mire átölel.
Ő a világ legjobb testvére. Az én hősöm.

2013. szeptember 10., kedd

Lelkek börtöne 5. rész






5.


- Ne… Ne, ne! – Csurom vizesen ülök fel az ágyban.
Azóta a nap óta ébredéskor mindig kiáltozom. Senki nem tud róla, hogy a múlt vissza-visszatérő álomként kísért. Ha elmondanám nekik, kielemeznék az álomképet, én viszont nem akarom, hogy olyan cafatokra szaggassák szét, amilyen a valóság volt. Nem akarok beszélni róla, nem akarom megérteni. Magamban dédelgetem, mint egy torzszülött gyermeket, akit rémületedben elrejtesz mások szeme elől, mégis szereted, hiszen a sajátod.
Dr. Muriell azt mondja, nem jó, ha elfojtom a történteket, de mit tudhat ő arról, milyen megjárni a poklot és egyenesen a Sátán szemébe nézni. Otthon várja a felesége és két gyerek. Egész helyes kis család. Láttam a fotójukat az íróasztalán.
Egyszer régen én is rajta voltam egy ilyen képen.

2013. szeptember 9., hétfő

Lelkek börtöne 4. rész








4. 


Utálom a szobámat, olyan üres, lélektelen – pont ebbe az épületbe való. Fehér tapéta, egy ágy szintén fehér ágyneművel, mellette kis polc, amelyre rátehetjük az éppen aktuális olvasmányunkat és a műanyag bögrénket. Az ajtó elég vastag, viszont a falak papírvékonyak, épp ezért folyamatosan hallani a többiek gyászos hangfoszlányait. Néha azt képzelem, hogy egy ódon kastélyban vagyunk, és a hörgések nyugtalan szellemek panaszai.
- Villanyoltás – kukkant be Roy, ám ahelyett, hogy rám csukná az ajtót, besétál, és leül az ágyamra. Mindig engem hagy az ellenőrzőkörút végére, hátha van kedvem még kártyázni egyet elalvás előtt. – Egy parti? – húzza elő most is a paklit a zsebéből mosolyt csalva ezzel az arcomra. Bólintok.
Keverni kezdi a kártyákat, de olyan ügyetlenül, hogy ismét kiveszem a kezéből őket. Figyeli, ahogy átpörgetem a lapokat, akár egy profi, és somolyogva a fejét csóválja.
- Még mindig nem árulod el, hol tanultad ezt? – kérdezi. Megvonom a vállam, és hallgatok. Nem akarok beszélni, mert ha belekezdek, félek, nem tudom időben elzárni a kinyitott lélekcsapot. Osztok, aztán játszani kezdünk.
- Hogy van a nagymamád? – töröm meg végül a csendet valami semleges témával.
- Serénykedik, mint általában. Hiába mondom neki, hogy pihenjen csak, majd én megcsinálok mindent, egyszerűen nem hagyja – sóhajt fel kissé bosszúsan. Persze, nem a nagyijára mérges, egyszerűen csak fél, nehogy baja essen. – És veled mi van? – kérdez vissza tréfálkozva.
- Egész nap lógtam, pihentem, este pedig egy haverommal kártyapartit rendezünk. Tiszta Hawaii az életem! – vigyorodtam el.
- Nem hiányzik a kinti világ? – komolyodik el hirtelen. Elgondolkozom egy pillanatra, sorra veszem a dolgokat, amik rám várnának, ha a börtön helyett szabadon ereszteném a lelkem. 
- Nem – mondom ki végül határozottan.

2013. szeptember 8., vasárnap

Lelkek börtöne 1-3. rész









1.

Festészet…
Mintha bármit is megoldana az, hogy egy vászon elé ültetnek minket, és ecsetet nyomnak a kezünkbe. Fesd le a gondolataidat, az érzéseidet, hadd jöjjünk rá, mi nyomja a kicsi szívedet! Ha kimutatod, ami benned van, meg tudunk gyógyítani pár szivárványszínű bogyóval.
Zöld – nyugtató. Az erdő fáinak lombja lágyan susog a fejedben.
Rózsaszín – antidepresszáns. Kavargó pink-köd, mely a világra borulva fedi el a valóságot a szemünk elől.
Kék – altató. A magasban szárnyalunk a madarakkal, hogy aztán ébredéskor zuhanni kezdjünk, és a tenger hullámzására riadjunk fel.
Sárga – valami vitamin. Erősítő napfénykúra. 
Hetek óta csak a napfényt veszem magamhoz. A valóság fáj, de a valóság életben tartja, ami már nincs. Nem kell susogás, köd és repülés.


2.

Roy szerint komolyabb vagyok a koromnál. Roy a délutános ápoló itt, és az egyetlen értelmes, emberi lény rajtam kívül. Ha van egy kis szabadideje, akkor leül velem beszélgetni. Szerinte, egyáltalán nem tizenhat évesnek tűnök, hanem inkább negyvenhatnak. Persze nem külsőleg.
Nem szeretem magam. Olyan vagyok, mint egy lány, csak sokkal esetlenebb. Előző életemben száz, hogy majom voltam, mert a karom lassan a földet súrolja, a lábammal meg úgy csámpázom, hogy ha kimennék az állatkertbe, az orángutánmama simán elhinné, hogy az egyik porontya vagyok, és banánt nyomna a számba.
Bár, úgysem számít, hogy nézek ki. Valószínűleg, az egész életemet itt töltöm majd az Arthur Hooward Pszichiátriai Intézet, vagy ahogyan én nevezem, a Lelkek Börtöne falai között. A körülöttem lévők nagy része azzal sincs tisztában, hol tartózkodik. Nem érdeklődnek egy nyurga, izomhiányos, végtaghosszúságban szenvedő fiú kinézete iránt. Teszem hozzá, hála az égnek Ha azt mondom, hogy a legvonzóbb nő itt egy negyvenkét éves ex-tanárnő, aki azt hiszi, hogy elrabolták a földönkívüliek, és neki is apró bajsza és némi súlyfeleslege van, azt hiszem, érthető, hogy miért örülök ennek.
Azért az egy kicsit elkeserítő, hogy valószínűleg szűzen fogok meghalni.


3.

- Ez igazán gyönyörű lett, Cain simogatja meg a buksimat Carla néni. Ő a legszebb tanár néni az egész iskolában. A dicsérettől hálásan bújok az érintésébe. – Otthon biztosan kiteszik majd a szüleid a hűtőre. Hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és végignézek a rajzomon. Anya, apa, Abe és én. Na meg a házunk, sok-sok virág anyu kertjében és egy sárga napocska.
A padra hajtom a fejem, és csak bámulom a krétanapot, amíg a többiek rajzolnak. Egy pillanatra, mintha rám mosolyogna, én pedig visszamosolygok.
- Hűha, ez elég érdekes - áll meg a hátam mögött Roy. A festményemre mered összehúzott szemmel. Egy arc, mely darabokra hullott egy törött tükörnek köszönhetően. Kicsit Picasso beütése van, de most ehhez volt kedvem. Az egyik szem lejjebb van, mint a másik, a száj pedig oldalra csúszott. A vörös festék egy kicsit szétfolyt. Megvágta magát a rémarc. – Mi a címe?
- Önarckép.