Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2011. november 20., vasárnap

Démoni érintés - 19. fejezet

Ahogy megígértem, felteszem még a 19. fejezetet nektek, aztán a kéziratot elküldöm a kiadónak, és ha minden jól megy, a többit már könyvként olvashatjátok majd, remélhetőleg hamarosan. :)




19. fejezet






Rosszul voltam. A gyomrom kavargott, a fejem fájt és úgy éreztem magam, mintha agyon vertek volna. A tudatom lassan tisztult ki, és mikor rádöbbentem, hogy mi is történt, egy túl hirtelen mozdulattal ültem fel. A teljes sötétség megijesztett. Mintha arra ébredtem volna, hogy a szemem világa hirtelen kihunyt. A levegőt kapkodva tapogatóztam magam körül, de csak hűvös kőfalakat és a földön egy pokrócot találtam. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy a kriptába zártak-e be, vagy míg ájult voltam, elcipeltek máshová. A pániktól összeszorult a tüdőm és jó fél percig képtelen voltam a lélegzésre. Hiába próbáltam beszívni az oxigént, a halálfélelem jeges keze megakadályozta. Mikor a görcs elmúlt, a megkönnyebbüléstől sírni kezdtem. Hogy ez az állapot csak percekig tartott vagy órákig, nem tudtam volna megmondani.


Casimir halott. Meghalt. – Az arcomra szorítottam a kezemet, de még a sötétben is láttam a hófehér arcát, a mellkasából kiálló tőrt. Hogy történhetett ez? Hol voltak a többiek? Rosalind és Ulysses? Velük mi történt? És mi lesz most velem?


Megpróbáltam felidézni az utolsó perceket. Segíteni akartam Casimiren, de elrángattak tőle, aztán az alak, a magasabbik, elővett egy kendőt és az arcomhoz szorította.


Elkábítottak, fogva tartanak. De miért? És ki?


- Hé! Valaki! – A kiáltásom kísérteties visszhangot vert. – Engedjenek el! Valaki! Segítség!


Elhallgattam pár pillanatra, hogy fülelhessek, de semmi. Az ujjaimmal ismét kitapogattam a hátam mögött a falat, aztán talpra tornáztam magam. A fal mentén körbejártam a helyiséget. Alig volt nagyobb, mint otthon a csatorna azon helyisége, amelyet a szobámnak nevezhettem, de ennek nem volt ajtaja. Horrorisztikus történetek jutottak eszembe, amelyektől libabőrös lettem. Istenem, élve befalaztak?


- Segítség! Valaki! Ki akarok menni! Kérem… - nyöszörgő hangot hallattam kétségbeesésemben, és a fal mellett lecsúsztam a földre. Apa… Apa segíts…


A sötétség és a félelem olyasmiket juttatott eszembe, amikre már nagyon régen nem gondoltam. Arra, amikor apa kiment a felszínre, és késett egy napot. Akkor még, hat évesen nem tudtam, hogy bajban van, csak láttam, hogy Hale szülei idegesek.


Hale-lel a csatorna egyik elágazásánál játszottunk, mikor véletlenül megbotlottam és elestem. A térdem lehorzsolódott és szörnyen fájt. Miközben Hale gyorsan bekötözött a saját ingével, végig aput szólongattam. Tudtam, hogy közelben sincsen, mégis őt hívtam. Valahogy hittem, hogy ha elég erősen akarom, felbukkan és egyetlen intéssel megszünteti minden bajomat, akár egy nagy hatalommal bíró varázsló.


Kimerülten dőltem a földre végül, és a karjaimat a hasam köré fontam, mert visszatért a jól ismert gyomorszorító éhség. Tudtam, hogy innen magamtól nem juthatok ki, ezért igyekeztem édes tudatlanságba süppedni, hogy megóvjam az ép elmémet. Semmi baj. Minden rendbe jön.


A csend egy idő után sípolva hatolt a fülembe. Eleinte örültem, hogy hallok valami hangot, aztán idegesíteni kezdett. Nem tudatosan kezdtem el dúdolni, csak úgy jött. Hogy megnyugtassam magam, és ne gondolkozzak.


Először azt hittem, képzelődök, mikor meghallottam a halk kopogást. Aztán ahogy egyre hangosabb lett, abbahagytam az éneklést, felpattantam, és minden idegszálammal figyelni kezdtem. Jön valaki.


- Hé! Segítség! Itt vagyok! – kezdtem megint kiabálásba. Ahogy hirtelen fény töltötte be a helyiséget, a karomat a szemem elé kellett kapnom. Beletelt jó pár pillanatba, mire pislogás nélkül képes voltam befogadni a világot. Mikor rádöbbentem, hogy a világosság a fejem fölül jön, azonnal felfelé fordítottam a fejemet. Körülbelül másfél méterrel fölöttem volt az egyetlen kijárat, és ahogy sejtettem, a falakon egyáltalán nem volt ajtó. – Ki van ott? Segítsen!


Ahogy valami felém repült, ösztönösen az arcom elé kaptam a kezemet és összehúztam magam. Két halk puffanás és pár másodpercnyi csend után mertem csak leereszteni a karjaimat. Egy vekni kenyér és egy bőrzacskó hevert a lábaim előtt.


- Ne! Ne, várjon! – Mikor az ismeretlen visszazárt, ismét úrrá lett rajtam a kétségbeesés. – Ne hagyjon itt! Miért csinálja ezt? Kérem!


A könyörgésem hiábavalónak bizonyult, mert a léptek egyre halkabbá váltak, aztán megszűntek, a sötétség pedig ismét teljesen befedett. Percekig csak álltam reménykedve, hátha mégis visszajönnek értem, de végül feladtam. A földre vetettem magam és őrült tapogatózásba kezdtem. Amint megtaláltam a bőrtasakot, azonnal kifeszegettem a szájából a dugót és a számhoz emeltem. Az sem érdekelt volna, ha megmérgeznek a benne lévő folyadékkal, de szerencsére csak víz volt benne, ami enyhítette a torkom fájdalmát. Csak miután a zacskó felét kiürítettem, jutott eszembe, hogy talán tartalékolnom kéne. Ki tudja, mikor jönnek vissza újra és kapok-e még inni. Visszadugaszoltam a tasakot, aztán elkezdtem keresni a kenyeret. Mohón faltam be a letört darabokat és szinte rágás nélkül nyeltem le őket.


A fal mellé húztam végül a maradékot és a vizet, hogy könnyebben megtaláljam majd, aztán lekuporodtam a pokrócra. Jó érzés volt, hogy tele a hasam, de ez együtt járt sajnos a fejem kitisztulásával is.


Casimir arca újra és újra felderengett előttem. Azt mondta, nem lesz baj. Hogy minden rendben megy majd. A könnyeim ismét megindultak. Most, hogy tele volt a gyomrom és a kiszáradástól is megmenekültem, volt elég erőm átadni magam a gyásznak. Miért mentem bele ebben az őrült tervbe? Még csak azt sem biztos, hogy bármit elértem vele, hiszen Paytont azóta sem láttam. Életben van még egyáltalán? Vagy teljesen felesleges volt Casimir önfeláldozása?


Halk szipogással dőltem el a pokrócon, és szép lassan álomba sírtam magam.


Legközelebb arra ébredtem, hogy a felnyílik felettem a csapóajtó. A fal mellé kúsztam és a szívemmel a torkomban vártam, hogy mi fog történni. Egy emberi alak jelent meg, de csak a körvonalait láttam a túl nagy világosság miatt. Olyan volt, akár egy fekete angyal, akit dicsfény vesz körbe.


Aztán az angyalt letaszították. Tompa puffanással zuhant elém arccal előre, miközben a levegő a tüdőmben akadt. A döbbenet olyan erősen eluralkodott rajtam, hogy el is felejtettem kiabálni. A sötét ismét bekebelezte a börtönömet és elrejtette a szemem elől az új foglyot.


Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy meg kéne néznem, egyáltalán él-e. Négykézláb másztam arra, amerre a test heverhetett, de nem mertem kinyújtani a kezemet. Mi van, ha halott? Vagy ha még él? Mindkét lehetőség ijesztő volt, hiszen azt sem tudtam, ki lehet a bukott angyal.


- Hé… Hallasz? – próbálkoztam a verbális kapcsolatfelvétellel, de hiába. Lehet, hogy tényleg egy hullát löktek be mellém? Mi van, ha ez egy sír? Ha itt hagynak meghalni?


Zihálva igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet, de csak lassan ment. Végül is, miért adnának enni és inni, ha a halálomat akarnák, nem igaz? Életben akarnak tartani, mert szükségük van rám. Valamihez…


A nyöszörgő hang halk sikkantást váltott ki belőlem.


- Kathrine? – jött a kérdés egy torokköszörülés után. Az ismerős hangtól akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből.


- Payton? Ó, istenem, de örülök, hogy itt vagy! – Mielőtt gondolkozhattam volna, már ráborulva öleltem magamhoz. Nem érdekelt, ha gyenge nőnek tart, ha lehülyéz vagy megszid az érzelgősségem miatt, csak az számított, hogy nem vagyok egyedül. Velem van valaki, akiben, akármennyit is marjuk egymást, bízom.


- Én kevésbé… - nyögött fel ismét fájdalmasan, de azért a keze esetlenül megütögette a hátamat. – Figyelj, Kathrine… Tényleg jól esik, hogy ennyire szeretsz, de rohadtul fáj mindenem.


- Megsérültél? – emelkedtem fel róla kelletlenül. Aggódva igyekeztem kivenni belőle valamit, de fényforrás híján ez hiábavaló próbálkozás volt.


- Fél napig kínoztak, szerinted? – sóhajtotta. Biztosan tudtam, hogy fájdalmai vannak, mert a kérdés nem sikerült elég gúnyosra.


- Mit csináltak veled? – szorult össze a torkom.


- Mondjuk, hogy egy darabig nem nagyon fogok talpra állni.


- Hozok… hozok vizet… - jutott eszembe. Gyorsan megkerestem a bőrkulacsot. – Fel tudsz ülni? – kérdeztem. Némi mozgolódást és nyögéseket hallottam, aztán egy elég csúnya káromkodást.


- Ez nem fog menni – jött végül az értelmes válasz.


- Segítek! – határoztam el. Visszanyomtam a dugót a helyére, letettem a kulacsot a földre, és tapogatózni kezdtem.


- Bocsi – mentegetőztem, mikor Payton megint felnyögött.


- Nem okoztál fájdalmat, csak fél centin múlt, hogy rossz helyen fogj meg – röhögött fel, ami végül köhögésbe váltott át. Ha nem aggódtam volna miatta, biztosan elküldöm a fenébe, de így csak összepréseltem a számat, és a felső testét az ölembe próbáltam húzni. A mostani nyögései igaziak voltak.


- Jól van… Jól van… - fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt, mikor végre félig ülő helyzetben át tudtam karolni és a mellkasomnak tudtam dönteni a fejét. Fél kézzel ismét a kulaccsal kezdtem foglalkozni, aztán kitapogattam Payton száját. Az arca nedves volt, de nem tudtam eldönteni, hogy a verejtéktől vagy a vértől. Mohón nyeldekelni kezdett, amint a vízhez jutott, de nem hagytam, hogy az összeset megigya. Gondolnom kellett későbbre is, főleg, hogy már ketten voltunk.


- Katherine… - hallottam meg a hangját pár perc múlva.


- Igen?


- Ne ijedj meg, de azt hiszem, most elájulok – közölte velem egy sóhajtás kíséretében. A következő pillanatban csend lett. A kezem lecsúszott az arcáról a nyakára, csak hogy érezzem a pulzusát, és tudjam, még mellettem van. Ha magához tér, meg kell tudnom, mi a fene folyik itt… Talán ő több mindennel tisztában van, mint én. Talán el tudja magyarázni, miért kellett így történnie… - dörgöltem le a szabad kezemmel a kicsorduló könnyeket az arcomról. Nem akartam sírni, nem akartam gyászolni, nem akartam felfogni sem, ami történt. Ami Vele történt.


Újabb órák teltek el teljesen eseménytelenül. Payton az ölemben feküdt és hál’ istennek szuszogással jelezte nekem, hogy még minden rendben van. A sötétben feleslegesnek és zavarónak találtam nyitva tartani a szememet, ezért lehunytam és élveztem a józan eszemet védő zombi létet. Már, ha maradt még valami a józan eszemből…


Payton horkantására riadtam fel, ami megint köhögésbe váltott át. A kulacsból ismét megitattam, aztán én is kortyoltam egyet.


- Azt hittem, csak rémálom volt… - krákogta Payton.


- Én még most is reménykedem ebben… - sóhajtottam. – Hogy érzed magad?


- Jobban… Fogjuk rá – kezdett mocorogni az ölemben. – Köszönöm. – A hálálkodása meglepett. Ezt a szót emlékezetem szerint még sosem hallottam a szájából.


- Mit?


- Hogy meg akartál menteni… Azt hittem, Őt választod majd inkább és el sem jössz – ismerte be. – Végül is néha igazán szemét voltam veled.


- Néha? – gúnyolódtam, csak hogy ne kelljen a történteken gondolkoznom.


- Sajnálom, hogy így történt. Miattad – döbbentett meg ismét.


- Kösz – motyogtam. Ennél többet képtelen voltam kinyögni, mert éreztem, hogy annak megint sírás lenne a vége. – Payton… - szólaltam meg körülbelül egy perc múlva. – Tudod, kik raboltak el, hol vagyunk?


- Csak az egyiknek láttam az arcát. Annak a sötét alaknak, a pénzbehajtónak a városból.


- Valdemar? Akkor a püspöknél vagyunk – következtettem ki.


- Tudnak a vámpírokról.


- Tessék? – szaladt össze a szemöldököm. Elvileg ezt a titkot csak Casimir, a családja és a lázadók közül csak pár megbízható ember ismerte. Na meg persze, én és Payton.


- Erre akartalak figyelmeztetni. Odakint hagytak pár katonát, akiknél karó és szenteltvíz volt. – A torkom kellemetlenül összeszűkült. Ezért nem jött a segítség? Lehet, hogy végeztek Rosalindék felmentőseregével?


Újra szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezhessem Paytontől, miért kínozták meg, mit akartak kiszedni belőle, de nem volt lehetőségem megszólalni. Ismét látogatónk érkezett.


Már ösztönösen az arcom elé emeltem a karomat, mikor kinyílt a lejárat ajtaja, és csak a surrogó hangra néztem fel. Egy kötéllétra ereszkedett alá a magasból. A szívem a torkomba ugrott – talán mégis megmentenek minket? -, de a reménykedés megváltó gondolata csak egyetlen másodpercig volt az enyém.


Egy sötétbe burkolózott alak mászott le a börtönünkbe, a kezében lévő fáklya teljesen bevilágította ezt a kis lyukat. Paytonre pillantottam. Az arca bal oldala fel volt dagadva és az alsó ajka felrepedt. A jobb keze be volt bugyolálva valami anyagba, ami átázott a vértől – nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom a sérülése mibenlétét.


- Tudod, mi a legmeglepőbb? – hallottam meg az ismerős hangot. A vér azonnal megdermedt az ereimben, mintha jeges vízre cserélték volna. Ahogy az alak lába földet ért, azonnal felém fordult, és lecsúsztatta a fejéről a köpenye csuklyáját. A fekete tekintet csak még inkább fokozta a rettegésemet. – Hogy még így koszosan és szakadtan is olyan kívánatos vagy. Bizarr… - nevetett fel Valdemar. – A szagodról már ne is beszéljünk… Azt hiszem, rád férne a tisztálkodás. Mit szólsz hozzá?


- Inkább vagyok kívül mocskos, mint belül – feleltem elfojtott dühvel, de csak növeltem vele a jókedvét. Payton megmozdult az ölemben, és összeszorított fogakkal ülő helyzetbe nyomta magát.


- Mit akar? – sziszegte.


- Tudod nagyon jól…


- Úgysem beszélek – jelentette ki. Rémülten kapkodtam a tekintetemet egyik férfiről a másikra.


- Te talán nem, de megpróbálkozhatnék Rodericával… Vagyis… Katherine-nel – javította ki magát, mire elakadt a lélegzetem. Tudja… tudja, ki vagyok.


- Ha hozzá mer érni akár csak egy ujjal is, esküszöm, hogy megölöm! – Payton tekintete szikrázva szegeződött Valdemar arcára. Már megint kezdte… Meg akarta oldani helyettem, a gyenge nő helyett a gondokat.


- Ó, milyen lovagias! Szóval azt szeretnéd, ha téged kínoználak tovább? – lépett közelebb Valdemar.


- Nem! – csattantam fel.


- Katherine, fogd be! – Payton pont úgy nézett rám, mint az iskolában, mikor elrontottam egy feladatot, de most figyelmen kívül kellett hagynom a bosszankodását. Pocsék állapotban volt, és tartottam tőle, hogy ha újra vallatni kezdenék, nem látnám viszont élve.


- Ha valakit meg akar kínozni, akkor engem vigyen! – Talpra vergődtem és kihúztam magam. Megfordult a fejemben, hogy nekiugrok, hátha sikerül egy csoda folytán harcképtelenné tennem, de biztos voltam benne, hogy nem jött egyedül. Odafentről motozást hallottam. Ha őt ki is iktatom, attól még nem tudunk megszökni.


- Katherine, azonnal ülj vissza, különben… - kezdett bele Payton a szidalmazásomba, de végül elakadt a szava. Az arcán megkínzott kifejezés suhant át, valószínűleg fájdalmai voltak.


- Ez igazán édes… - húzódott mosolyra a vékony férfiajak. – A kis gerlepár egymást védelmezi. Megható. De nekem erre nincs időm! – sétált elém, aztán megragadta a karomat. – Gyerünk, lódulj! – emelte az arcom elé a fáklyát. A belőle áradó meleg kellemetlenül felforrósította a bőrömet.


- Nem! – Payton előre dőlve ragadta meg Valdemar nadrágjának szárát. – Engem vigyen! – nyögte, de a férfi egyetlen rúgással szabadult meg tőle, aztán a létra felé taszított. – Katherine! Engem vigyen! Őt hagyja békén! – hallottam a hátam mögött a kiáltásokat. – Megölöm, ha bántja! Ezért ki fogom nyírni, maga mocsok!


Gyengének éreztem magam, de igyekeztem gyorsan mászni felfelé. Valdemar a nyomomban jött, és a nyakam mertem volna tenni rá, hogy a lábam és a fenekem bámulja. A pillantása olyan undort keltett bennem, mintha egy nyálkás csiga mászna végig rajtam.


Felérve valaki megragadta a csuklómat és kihúzott maga mellé. Két ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő külsejű férfival találtam szemközt magam.


- Menj! – lökött meg Valdemar, amint ő is kijutott. Az egyik férfi felhúzta a kötéllétrát, miközben Payton még mindig kiáltozott utánunk.


- Kitartó a kis lovagod… - Valdemar élvezte, hogy gúnyolódhat. – Tudod, eddig nem igazán hittem a boszorkányokban, de amióta megismertelek, már kételkedem… - lépett közelebb hozzám. A csapóajtó tompa puffanással zárult le. – Így elbűvölni minden férfit…


- Akkor jobb, ha vigyáz, mert még a végén meg találom átkozni! – sziszegtem a képébe, de csak egy szórakozott, lesajnáló pillantásra futotta tőle.


- Na, menjünk! – ragadta meg a karomat, aztán maga után vonszolt. A lyukban ülve úgy véltem, hogy a semmi közepén vagyunk – mondjuk az erdőben -, de kiderült, hogy egy épület pincéjéhez tartozik a börtönünk.


- Hová visz? – remegett meg a hangom. Odalent, amíg Paytont kellett védenem, nem gondoltam igazán bele abba, mi várhat rám.


- Meg kell tudnom pár dolgot… A barátod nem volt hajlandó beszélni vagy tényleg nem tud semmit, meglátjuk, veled mi a helyzet… - nyitott ki egy ajtót. Ahogy beléptem, a rettentettől elakadt a lélegzetem. Ez az állat tényleg meg akar kínozni!


A falon láncok lógtak. A helyiség közepén pedig egy asztalszerűség állt, amin a kezeknek és a lábaknak külön lyuk volt. Fogalmam sem volt, mire használják, de reméltem, hogy tudatlan is fogok maradni.


Ösztönösen hátrébb léptem kettőt, de Valdemar nem hagyott szökni. Beljebb tolt a kínzókamrába, aztán eleresztett.


- Őrködjetek! – szólt rá a két férfira, aztán becsukta mögöttünk az ajtót. A lábaim reszketni kezdtek, de nem hagyhattam, hogy ez a mocsok lássa rajtam a félelmet. Casimir a halált is vállalta, hogy megmentsen egy számára idegent, én is ki fogok bírni bármit!


- Nocsak… - döntötte oldalra a fejét Valdemar és fürkészni kezdte az arcomat. – Mi ez a változás hirtelen? Talán félsz? - csillant izgatottság a fekete íriszben.


- Nem adom meg azt a örömöt – vetettem fel büszkén a fejemet. – Ha akar kínozzon meg, de belőlem egy szót sem fog kiszedni semmiről!


- Majd meglátjuk! – Az elégedett nevetéstől kirázott a hideg. Valdemar olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy halk nyögés hagyta el a számat. A fal mellé rángatott, és a magasba kényszerítette az egyik kezemet. A csuklómon fémbilincs kattant – vastagabb volt, mint a mi világunkban használtaké, és egy rövid lánc futott ki belőle, amit a falhoz rögzítettek.


Csak akkor jöttem rá, hogy kapkodom a levegőt, mikor a másik kezem is fogságba került. Valdemar lassan hátrébb sétált és végigmért.


- Hmmm… - hallatott mélyről jövő hangot, ami a sóhajtás és a nyögés keverékének tűnt. – Akkor lássunk neki! – húzott elő egy tőrt a nadrágja szíjából. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy kicsússzon akár csak egy halk sikoly is a számon.


Ismét elém lépett, olyan közel, hogy már az halálra rémisztett, aztán megéreztem a penge hidegét az arcomon.


- Az első kérdés… Hol van a Kódex? – A fémes érintés szinte cirógatásnak hatott, de pontosan tudtam, hogy bármelyik pillanatban megérezhetem a fájdalmat.


- Nem tudom, miről beszél – próbáltam tagadni.


- Egy papírlapokból álló könyvecskéről, amiben díszes betűk és rajzok vannak – magyarázta gúnyosan.


- Casimir otthonában van egy könyvtárszoba, ott elég sok ilyen könyvecske van – erőltettem ki magamból a szavakat.


- Szóval, játszani akarsz? Jól meggondoltad?


- Nem tudok semmiről – jelentettem ki újra. Valdemar megcsóválta a fejét, én pedig szorosan behunytam a szememet. Nem akartam látni az arcát, miközben az enyémet elcsúfítja. Vártam a fájdalmat, de a késpenge továbbra is csak könnyeden érintkezett a bőrömmel. Néhány pillanat után zavartan néztem fel. – Gyerünk, csinálja már! – csattantam fel. A bizonytalan várakozás sokkal rosszabb volt, mint a fájdalom. A lábaim megremegtek a kényelmetlen testhelyzettől és a félelemtől, de álltam Valdemar tekintetét.


- Mit is? – pillantott a tőrre. – Ó, azt hiszed, hogy ezzel akarlak bántani? – vonta fel a szemöldökét, aztán visszatette a helyére az éles fegyvert. Meglepetten pislogtam rá. – Nem tudnám elvenni a szépségedet – váltották fel a penge korábbi tevékenységét az ujjai, az iszonyat érzése viszont ugyanúgy megmaradt.


- Akkor hisz nekem?


- Ezt sem mondtam – szórakozott rajtam. – Tudom, hogy hazudsz. Csak van kellemesebb módja is annak, hogy kiszedjem belőled.


- Bármivel is kínoz, úgysem mondok semmit! – csúszott ki a számon, de azonnal megbántam, amint a diadalittas mosoly kiült a férfiarcra. Hogy lehetek ennyire ostoba!


- Egyszóval, tudod a választ, de nem akarod elmondani. A többi információt is ilyen könnyű lesz kiszedni belőled? – alázott meg teljesen a csúfondáros hangvétellel. Összepréseltem az ajkaimat és nem válaszoltam.


- Hát jó, meglátjuk… - vonta meg a vállát. A keze a ruhámat összetartó szalaghoz nyúlt és bontogatni kezdte.


- Mit csinál? – szakadt ki belőlem a kérdés és megpróbáltam elhúzódni. Valdemar közelebb hajolt hozzám, éreztem a leheletét az arcomon.


- A múltkor megmondtam, hogy megkaplak, csak ki kell várnom a megfelelő időt. Azt hiszem, most van itt – jelentette ki, miközben felhagyott a masni kibogozásával. A rettenettől halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy megragadta a ruhámat mindkét kezével és egyetlen rántással szétszakította szabaddá téve a melleimet.

2011. július 17., vasárnap

Harry Potter és a Halál ereklyéi - Saját változat - 1. fejezet

1. fejezet

A miniszter zuhanása



Kingsley Shacklebolt lendületes léptekkel közeledett a miniszterelnök dolgozószobájához. Arca feszült volt, pálcáját, bár nem vette elő, keze készenlétben a zsebén nyugodott, hogy bármikor előhúzhassa fegyverét, ha szükség lenne rá. Mikor az ajtó előtt álló két testőr meglátta őt, szó nélkül félreálltak az útjából.

A miniszter az íróasztala mögött ült, és egy kötegnyi előtte heverő iratot olvasgatott. Sápadt volt, és sokat fogyott a rengeteg gondtól, ami mostanában a vállára nehezült. Még most, ennyi év után is alig hitte el, hogy tényleg létezik egy másik világ, tele varázslattal. Az pedig, hogy ez a világ most éppen az ő fajtáját fenyegette, egyszerűen túl sok volt neki.
Mikor Kingsley belépett az ajtón, az elnök fáradtan pillantott fel rá. Levette szemüvegét az orráról, és megdörzsölte a szemhéját az ujjbegyével.

- Még át kell néznem néhány papírt… - kezdte volna, de a fekete férfi komor pillantása elhallgattatta. – Mi történt?

- Azonnal biztonságos helyre kell hogy vigyem! – jelentette ki a varázsló, miközben az íróasztalhoz lépett, és felhúzta székéből a minisztert. – Jöjjön!

- Várjon! – húzta ki a karját a szorításból a férfi. – Mi történt?

- Sietnünk kell! Induljunk, és közben elmondom… - javasolta Kingsley, és a kijárat felé terelte a kérdezősködőt. A miniszter szorosan a férfi mellett ment, aki végül előhúzta zsebéből a varázspálcáját, ezzel még jobban megerősítve védencében, hogy valami komoly baj van. – Ő, akit nem nevezünk nevén, és a csatlósai nyíltan megtámadták a mugli világot. Pár kisebb várost megostromoltak. Több száz emberrel végeztek – közölte a tényeket a testőr.

- Ez… lehetetlen… - a miniszter halálra vált arccal torpant meg, és sokkosan meredt maga elé. A fekete férfi visszalépett mellé, és újra megragadta a karját.

- Nem állhatunk meg, uram! Ha a Rend információi helyesek, akkor a következő célpont Ön lesz.

- De hát, miért? Hogyan… hogy történhetett ez? – dadogta maga elé a férfi.

- Ha Tudjukki végez Önnel, akkor teljes lesz a káosz. A vezető nélküli zűrzavar pedig, tökéletes ahhoz, hogy a halálfalók még könnyebben leigázhassák az országot. Ha pedig, Angliát elfoglalták, jöhet az egész világ… - hangzott el a magyarázat.

- De hát… Nem úgy volt, hogy a mágusok foggal-körömmel védik a titkot, hogy léteznek?

- Tudjukkinek ez már nem számít. Elég erős, hogy ne féljen a következményektől. Maga mellé állította az óriásokat, a vérfarkasokat és még vagy egy tucatnyi sötét teremtményt.

- És ha bevetnénk ellenük a fegyvereinket? Bombákat, rakétákat, akár… az atomot… - A miniszter úgy ejtette ki a szavakat, mintha már a puszta említésük is bűn lenne.

- A mugli fegyverek hatástalanok a mágusok ellen. A varázserőnk összezavarja a bonyolultabb elektronikus mugli gépeket. A rakéták nem találnának célba, és a bombák is ártatlanokkal végeznének. Ilyen módon nem vehetjük fel a harcot – csapott rá a lift gombjára elkeseredetten Kingsley, mintha az a gomb tehetne minden rosszról, ami a világban történik.

- De hát, akkor mit teszünk? – Az elnök reszkető lábakkal lépett be a felvonóba.

- Egyelőre kimenekítem magát innen, aztán majd a Rend meglátja, mit tehet… A legtöbb tag most is odakint harcol, hogy védje a muglikat. A megtámadott városokból evakuálják a túlélőket – magyarázta a varázsló.

- A családom… Mi lesz a családommal? – ült ki rémület a miniszter arcára.

- Már értük küldtünk egy csapatot – biztosította róla Kingsley.

A miniszter próbálta összeszedni a gondolatait, hogy hideg fejjel végiggondolhassa, neki mit is kéne tennie, de a hirtelen ráboruló sötét valóság szinte teljesen bekebelezte. Végigpörgette az emlékezetében az összes vészforgatókönyvet, amit az emberei kidolgoztak a vészhelyzetek esetére, de egyik címe sem volt az, hogy Teendők, ha a Világ Legnagyobb Fekete Mágusa meg akarja hódítani a bolygót.

Kínjában majdnem felnevetett a gondolatra, de csak egy riadt kis nyekkenésre futotta, mikor a lift nagyot zökkenve megállt, és a világítás kialudt. A következő pillanatban kis fény gyúlt Kingsley pálcájának a végén.

- Itt vannak… - suttogta maga elé a varázsló, mire a miniszter ösztönösen összébb húzta magát. – Na, jó… B-terv…

- Olyanunk is van? – nézett fel reménykedve a férfi.

- Még nincs, de mindjárt kitalálok valamit… - gondolkozott el Kingsley. – Oké, szóval, az épület belseje le van védve hoppanálás ellen, tehát a halálfalók vagy a földszinti bejáraton át, vagy a tetőn át juthatnak be.

- Ami azt jelenti, hogy se fel, se le nem mehetünk. Nagyszerű! – mordult fel a miniszter.

- Nem is megyünk! – csillant fel a sötétbarna szempár. A mágus egy pálcaintéssel kinyitotta a már működésképtelen liftajtót, majd kimászott a kis lyukon, amit a félemelet között megállt felvonó hagyott. Kisegítette a minisztert is, és az egyik iroda felé rohantak. Odalentről robbanás és puffogás hangzott fel, majd kiáltások törték meg az éjszaka már majdnem üres épület csendjét. A miniszter rettegve zárta be maga mögött a kis iroda ajtaját.

- Most mi lesz? – fordult Kingsley felé, aki éppen az ablakot tárta ki.

- Ugrunk! – jelentette ki a varázsló teljes természetességgel.

- Hogy mit csinálunk? – A férfi hátrált pár lépést, mert attól tartott, hogy testőre elvesztette a józan eszét. – A nyolcadik emeleten vagyunk. Tudom, hogy elég kilátástalan a helyzet, de nem leszek öngyilkos!

- Nem is ezt tervezem – csóválta meg a fejét Kingsley. – Ha elég messzire elrugaszkodunk az épülettől, zuhanás közben képes leszek biztonságos helyre hoppanálni.

- Ez őrültség! A nyakunkat törhetjük! – harapta be idegesen a száját a miniszter.

- Higgye el, még az is jobb, mintha elkapnak! Jöjjön, és bízzon bennem! –nyújtotta ki a férfi felé a kezét a varázsló.

A miniszter pár másodperig testőre tekintetét fürkészte, majd hatalmasat sóhajtva elindult felé. Odakint a zajok egyre közelebbről hallatszottak. Kingsley segített kimászni a párkányra védencének, majd ő is követte.

- Ne nézzen le! – tanácsolta. – Fogja meg a kezem, és bármi is történik, el ne engedjen!

- Nem engedem! – ragadta meg a felé nyújtott kezet a miniszter.

- Itt vannak! – csapódott ki hirtelen a hátuk mögött az ajtó, és egy átok pont a fejük mellett repült el.

- Ugrás! Most! – kiáltott fel Kingsley, és a férfival együtt elrugaszkodott a párkányról. Két halálfaló rohant az ablakhoz, és mindkettejük pálcájából egy-egy vörös fénynyaláb repült a két zuhanó alak felé. Az egyik átok a talajba csapódott, felrepesztve a betont, mikor a férfiak egy pukkanó hang kíséretében eltűntek a semmiben.

A miniszter szorosra zárt szemhéjjal feküdt a fűben. Szíve úgy dübörgött, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Kiáltásokat hallott maga mellett, és csak mikor valaki megérintette az arcát, akkor mert felnézni. Ahogy a halványan pislákoló kis láng fényében ki tudta venni, egy vörös hajú, kövérkés nő térdelt mellette a földön.

- Még életben van! – kiáltott fel megkönnyebbülten Mrs. Weasley. – Kingsley? – pillantott fel, de a miniszter nem látta, hogy kire.

- Megsérült, de helyrejön – szólalt meg egy lágyabb női hang. – Belebegtetem a többiekhez.

- Rendben, én meg hozom őt – felelte a vörös hajú nő, majd meglendítette a pálcáját.

A miniszter halkan felkiáltott, mikor teste súlytalanul a levegőbe emelkedett. Rémülten kezdett kezével-lábával kalimpálni, aminek eredményeként végül nagy puffanással zuhant újra a földre.

- Jaj, elnézést! Jól van? – ugrott oda hozzá Mrs. Weasley, és bocsánatkérő arccal felhúzta a földről. – Azt hittem, hogy nincs magánál… Molly Weasley vagyok – mutatkozott be. A férfi éppen az után akart érdeklődni, hogy hol is van éppen, mikor kicsapódott a fura ház ajtaja, ahová a boszorkány akarta belebegtetni, és egy zaklatott tekintetű nő sietett ki rajta, egy sápatag, tinédzserlány kíséretében.

- Drágám, mi a fene folyik itt? Ez az egész… Ez… Minden… Te tudtad ezt? – tárta szét a karjait a nő.

- Tudtam – bólintott a férfi, majd szorosan átölelte a feleségét és a lányát. – Gyertek, mindent elmesélek… - nézett körbe egy olyan helyet kutatva a tekintetével, ahol nyugodtan elmagyarázhat mindent a családjának.

- Hátramehetnek a kertbe… - találta ki a miniszter vágyát Molly, majd magára hagyta a családot, és visszasietett a házba.

Az Odúban már megszokott volt a sok ember, de a mostani tömeg még a nagy családi ünnepeket is felülmúlta. Mrs. Weasley gondterhelten nézett körül. Nem csak a muglik és a szerettei miatt aggódott, hanem az egész kialakult helyzet miatt is. A varázsvilág lelepleződött, ez pedig, minden varázstalan emberből más reakciót váltott ki. Néhányan gyanakodva, ellenségesen méregették, és csak azért nem tettek vagy mondtak semmit, mert ebben a helyzetben segítségre volt szükségük. Mások élvezték az új világ adta csodákat, vagy csak egyszerűen elfogadták a létezését. Volt, akit még annyira sokkoltak a történtek, hogy valószínűleg fel sem fogta, mi folyik körülötte.

A vörös hajú nő kikerülte az ebédlőasztal helyén álló tábori ágyakat, amikben a súlyosabb mugli sebesültek feküdtek, majd az emeletre felvergődve benyitott a hálószobába. Az egyik sarokban észre is vette a kirívóan rózsaszín hajú Tonksot, aki éppen Kingsley-t vizsgálgatta.

- Hogy van? – kérdezte a fiatal nőtől, ahogy az ágy mellé ért.

- Csak a vállát találta el az átok, de elég sok vért vesztett – húzta elő remegő kezekkel a pálcáját Tonks, de Mrs. Weasley megállította.

- Majd inkább én… - ült le a sérült mellé, hogy begyógyítsa a sebét.

- A többiek? – kérdezte remegő hangon a boszorkány, és a nő rögtön tudta, hogy kikre is gondol.

- Még semmi hír róluk. De vigyáznak egymásra! Arthur nem hagyja, hogy bárkinek baja essen. Remusra is vigyázni fog – próbálta megnyugtatni az aggódó Tonksot.

Lupin, a Weasley család nagykorú férfi tagjai és a legtöbb rendtag még mindig az események sűrűjében voltak, és a megtámadott muglikat menekítették olyan biztonságos helyekre, mint az Odú vagy Nymphadora szüleinek a háza.

- Remélem, Harryék is jól vannak… - sóhajtott fel Tonks, majd egy lassú mozdulattal végigsimított kissé kerek hasán. – Annyira idegesítő, hogy nem segíthetek!

- Érthető, hogy Remus félt titeket – pillantott együttérzően a nőre Molly, miközben elvégzett néhány gyógyító bűbájt a sebesültön. – Egyébként, itt is sokat segítesz. Nem is tudom, hogy bírnám nélküled és Ginny nélkül – tette el a pálcáját, majd megigazgatta a takarót Kingsley-en.

Pár pillanat múlva, az említett vörös hajú lány sietett be a szobába, egy három év körüli, pityergő kisfiúval a karjaiban. Édesanyja azonnal rémült arccal pattant fel az ágy széléről.

- Megsérült? – tapogatta végig az idegen gyermeket, majd megkönnyebbültem felsóhajtott, mikor sebesülésnek semmi jelét nem vette észre.

- Fred és George hozták az előbb – tájékoztatta őket Ginny.

- Hála Merlinnek, hogy jól vannak… - simultak ki kicsit Mrs. Weasley vonásai. – A szülei? – intett fejével a csöppség felé, mire lánya beharapta a száját, és megrázta a fejét.

- Jött még néhány menekült, kéne lenn a segítség… - nézett be az ajtón a szokásosnál is kuszább hajkoronával rendelkező Hermione.

- Majd, én vigyázok a kicsire… Menjetek csak! – lépett közelebb Tonks, és átvette a gyereket. A kisfiú halkan szipogva figyelte, ahogy a nő haja zöld színűvé változik, majd megnyúlik az orra. Csodálkozva emelte fel a kezét, és óvatosan megnyomta az említett testrészt. Nymphadora halványan elmosolyodott.

Mindeközben a földszinten Mrs. Weasley olyan erősen szorította magához Fredet és George-ot, hogy azok azt hitték, ha a harcban nem is, de az ölelésben biztosan porrá törik az összes csontjuk.

- Anya! Ehhez már túl nagyok vagyunk… - próbált hangot adni elégedetlenségének Fred, de aztán hagyta, hogy a nő megnyugodjon a közelségüktől.

- A többiek? Hogy vannak a többiek? – kérdezte Mrs. Weasley, mikor végre szabad légzést engedélyezett fiainak.

- Bill és apa jól vannak. Mikor hoppanáltunk a muglikkal, az egyik utcát kutatták át túlélők után. A halálfalók nagy része visszavonult nemrég St. Capelből. Gondolom, elfogyott a kínozni való ember, így már unták a mókát.

- Vagy csak buli utáni pihenőt tartanak… - szúrta közbe George.

- Charley-t nem láttuk, de nagy a kavarodás, biztosan ő is jól van. Remus és a többi rendtag pedig a maradék halálfalót pucolja ki.

- Harryékről tudtok valamit? – érdeklődött most George a többiektől.

- Még semmit – rázta meg a fejét Hermione. – De Ron megígérte, hogy ha nagy a baj, akkor jelez – emelte fel a kezét, amiben ott szorongatta azt a kis érmét, amit még ő tervezett a Roxfortban töltött ötödik évükben. Az ötletet Voldemorttól és a Sötét Jegyből merítette, ezzel is bizonyítva, hogy a mágia csak attól lesz jó vagy rossz, hogy az ember hogyan használja fel. Az érmét eredetileg azért hozta létre, hogy Dumbledore Seregének a tagjait értesíteni tudják az edzésekről, de most arra szolgált az apró kis tárgy, hogy jelezni tudjanak egymásnak, ha segítségre van szükségük. Ha egyikük bajba került, csak megérintette a pálcájával az álaranyat, és a többieknél máris felforrósodott a kis érme, és jelezte, hogy a bajbajutott merre tartózkodik éppen.

- Na, akkor munkára! – csapta össze a kezét Mrs. Weasley, majd az újonnan érkezettek felé fordult.

- Mindenki sértetlen, kivéve őt… - mutatott egy a földön fekvő férfira Fred.

- Halálfalók?

- Nem, mi! – nevettek össze az ikrek, majd, mikor a többiek döbbenten néztek rájuk, folytatták. – Kicsit bepánikolt, és egy mugli vadászpuskával le akart puffantani minket… Gondoltuk, megérdemel egy Petrificust…

- Előbb szállásoljuk el a többieket. Ezzel még ráérünk foglalkozni – pillantott mogorván a fiait megtámadó férfira Mrs. Weasley, amivel halk kuncogást váltott ki a gyermekeiből és Hermionéból.

Az egész házat megtöltő beszélgetés moraja hirtelen halt el, mikor a mugli miniszterelnök és családja belépett az ajtón. A varázstalan menekültek meglepődve bámulták országuk vezetőjét, és mintha a nyugtalanságuk csökkent volna azzal, hogy úgy érezték, van valaki, aki megmondja majd, mi is a teendő most.

A miniszter feszülten nézett körbe, és arcán a gondterheltség mély árkokat ásott. Tudta, hogy valamit mondania kell, tudta, hogy az emberek megnyugtatásra és támogatásra várnak, és hogy az ő feladata megadni ezt nekik. Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.

- A világunkat olyan erők támadták meg, amiknek a létezéséről eddig nem volt tudomásunk – kezdte. Tudta, hogy nem árulhatja el, hogy ő már jó pár éve ismerte a tényeket, mert akkor elvesztené a belé táplált feltétlen bizalmat teljesen. – A mi világunk mellett létezik egy másik is, amely a varázslatra épül, és amit boszorkányok és varázslók laknak – mondta ki végül az igazságot, mire egyesekben bennszorult a levegő, mások pedig, felmordultak. Felháborodás, riadalom, hitetlenkedés zaja töltötte be a kis konyhát. Közben az emeletről is lejöttek a járni tudók, és most a lépcsőn állva hallgatták a miniszter beszédét. – Csendet! – emelte fel a kezét a férfi, majd mikor az emberek elhallgattak, folytatta. – Van egy csoport, akiket egy gonosz varázsló vezet. Halálfalóknak hívják magukat, és a céljuk, hogy a muglikat, vagyis minket és leszármazottainkat szolgasorba vessék, aki pedig ellenáll nekik, azt megöljék.

- Ha ez így van, hogy bízhatunk bennük? – szólalt meg egy hisztérikus női hang, és a Weasley család konyhában álló tagjaira mutatott. – Ők is boszorkányok. Láttuk mindannyian! – Néhányan helyeslően bólogatni kezdtek, mire Mrs. Weasley önkéntelenül is megtapogatta a kötényébe rejtett pálcáját.

- Csendet! – kiáltotta el magát megint a miniszter. – Nem lehetünk hálátlanok! Ezek az emberek segítettek rajtunk, és a fiaik, férjeik, testvéreik, szüleik még mindig kint vannak az utcákon, és varázstalanokat mentenek. Meg kell érteniük emberek, hogy nem minden varázstudó ember veszélyes. A többségük barát. Nélkülük nem leszünk képesek túlélni. Akiktől félnünk kell, azok a halálfalók. Egyszóval, ezek az emberek a védelmem alatt állnak, és ha bárki bántja őket, ugyanolyan törvények vonatkoznak rá, mintha egy varázstalan embert bántott volna. Nem törhet ki a káosz, együtt kell harcolnunk. Kérem, hogy támogassanak ebben engem a maguk, családjuk, országunk és az emberiség érdekében! – nézett végig az arcokon, és szerencsére úgy látta, hogy az emberek többsége, ha fél is, nem fog szembeszállni vele. – Rendben… Van még ehhez hasonló tábor, ahol sebesültek és menekültek vannak? – fordult a kis ház tulajdonosai felé.

- Van három kisebb és két nagyobb védett hely – bólintott Fred.

- Odakísérne engem? Azt hiszem, nem árt, ha mindenhol lenyugtatom az embereket. Valamint odakint elintéztem a mobilomon néhány hívást – kezdte, mire a család tagjai értetlenül néztek egymásra.

„Telefonált” – segítette ki őket Hermione tátogva, mire mindannyian bólogatni kezdtek. Néhányszor már használtak mugli telefont, mikor Harryvel próbáltak beszélni nyaranta. Legtöbbször sikertelenül, mert ha az egyik Dursley vette fel a kagylót, amint rájött, ki van a vonal másik végén, rögtön le is csapta.

- Szóval, reggel nyolc órakor találkoznom kell az egyik rádióadó vezetőjével, hogy országos közleményt adjak ki. Mivel Mr. Shacklebolt most nincs a legjobb állapotban, így kéne valaki, aki elkísér. A saját testőreim nem hiszem, hogy most megfelelőek lennének…

- Majd mi vele megyünk – ajánlotta fel George, mire édesanyja elfehéredett.

- Azt nem lehet. Még nem vagytok elég képzettek. Inkább valamelyik rendtag… - gyűrögette a kötényét.

- Tudod, hogy most senkit sem lehet utolérni, és odakint nagyobb szükség van rájuk – szorította meg anyja kezét bíztatóan Fred. – Nem lesz bajunk. Puffskeinnek nem árt az Adava sem – vigyorodott el.

- Csak ha gurkónak használják – röhögött fel George, mikor eszébe jutott egy gyerekkori emlék.

- Hát, tehetek én róla, hogy túl nagy sebességgel csapódott neki az ütőmnek? – vonta meg a vállát Fred, és ártatlan szemekkel pislogott testvérére.

- Ron szerint tehetsz. Egy hónapig nem beszélt veled, miután agyoncsaptad a kis kedvencét.

- Micsoda büntetés volt – hahotázott Fred, majd anyja aggodalmas arcát látva elhallgatott.

- Én is megyek – hallották meg hirtelen az eddig töprengő Hermionét.

- Dehogy is jössz! – csattant fel George hangja rögtön.

- Először is, nem te mondod meg nekem, hogy mit tegyek – tette csípőre a kezét a lány, amitől mindenkinek olyan érzése támadt, mintha egy második Mrs. Weasley állna előttük. – Másodszor pedig, mugliként több mindenben tudok segíteni a miniszter úrnak, mint ti. Végül pedig, kell valaki, aki megfegyelmez titeket! – nézett végig az ikreken szigorúan.

- Hermione, talán nem kéne… - kezdett volna bele Mrs. Weasley a féltő szónoklatban, de a lány azonnal leállította.

- Vigyázunk egymásra! Hárman nagyobb biztonságban vagyunk. Menni akarok!

- Hát jó… - sóhajtott fel Mrs. Weasley, de látszott rajta, hogy egyiküket sem szeretné elengedni a szoknyája mellől. – Bárcsak még mindig gyerekek lennétek… – teltek meg a szemei könnyekkel. – Akkor szobafogságra ítélhetnélek titeket, és nem kéne aggódnom – motyogta szipogva, majd ismét megölelgette a két fiát és Hermionét is. A miniszter is hasonlóan tett a feleségével és lányával.

Mrs. Weasley az ajtóban állva figyelte a három kis távolodó fénypontot, amik az ikrek és Hermione pálcájából származtak, és amik, ahogy elérték a hoppanálás-gátlóval levédett terület szélét, semmivé foszlottak az éjszaka sötétjében.

2011. március 19., szombat

Démoni érintés - könyvkiadás

Nagyon örülök, hogy ennyien szeretitek a Démoni érintés című regényemet, és hogy szeretnétek könyvként látni még úgy is, hogy tudjátok, akkor várnotok kell a végére. Köszönöm nektek ezt a hatalmas támogatást! :) Kérdeztétek már többször, hogy mivel segíthetnétek elő a kiadást, és hogy ne okozzunk gondot a kiadónak, de mégis lássák, hogy szeretnétek könyvként a történetet, elmondom, mit lehetne tenni. :)

Az egyik lehetőség, hogy írtok egy kedves mailt Katona Ildikónak, hogy miért is szeretitek a történetet, és hogy örülnétek, ha könyv lenne belőle. Mindenki csak egyszer írjon, hogy ne teljen feleslegesen Ildikó postafiókja. :)

A másik lehetőség, ami rengeteget segítene, ha csatlakoznátok facebookon a Démoni érintés olvasói klubjához jelezve ezzel, hogy szeretitek a történetet. :) Valamint, ha ajánlanátok a kluboldalt és a történetet az ismerőseiteknek, barátaitoknak. :)

Köszönöm még egyszer a támogatást és várjuk közösen és türelmesen, hogy Ildikóék elolvassák a kéziratot és döntést hozzanak. :)

Jah igen, elfelejtettem belinkelni a könyvklubot... :D Ez a Démoni érintés olvasói klubja: http://www.facebook.com/group.php?gid=138988542798026

2011. február 13., vasárnap

Démoni érintés - 18. fejezet

18. fejezet



Az asztalnál ültem és forró, friss tejet kortyolgattam. Még nem kelt fel a nap, de már vagy egy órája ébren voltam. Casimir az ablaknál állt, és a kinti világot figyelte. Amíg aludtam, beszélt az anyjával a gondjaimról, ő pedig elment körülszaglászni. Éjszaka könnyebben mozgott, mint mi, jobban látott, gyorsabb és hatékonyabb volt. Ettől függetlenül Casimir aggódott érte. A szürkéskék szempár idegesen pásztázta a sötétséget, hátha észrevesz valami mozgolódást odakint.

- Ha Payton nem a püspöknél van, mit teszünk? – szólítottam meg, csak hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét. Felém fordult, aztán lassú léptekkel az asztalhoz sétált és leült velem szembe.

- Akkor meg fogsz ölni – mondta ki teljesen nyugodtan. A tej a torkomon akadt köhögésre késztetve. Vagy egy percig képtelen voltam megszólalni, de akkor hitetlenkedve és felháborodva törtek ki belőlem a szavak.

- Te teljesen megőrültél? – meredtem rá, de csak elmosolyodott. Bosszantóan nyugodtan.

- Nem lennél képes rá? – hajolt közelebb hozzám. Elvörösödve próbáltam összeszedni a józan eszemet, de a friss szantál illat, ami belőle áradt, nem igazán segített ebben.

- Persze, hogy nem! – csattantam fel.

- Akkor sem, ha csak így mentheted meg a barátodat? – fürkészte az arcomat. Nem bízik bennem?

- Meghalnék, hogy megmentsem. De képtelen lennék téged bántani – néztem a szemébe.

- Honnan ismered őt? Ezt a Paytont? – jött a kérdés anélkül, hogy a szemkontaktusunk megszakadt volna.

- Gyerekkorom óta ismerem. Mondhatni… barát – próbáltam megkeresni a megfelelő szót a Paytonnel való kapcsolatunkra.

- Miért van itt? Miért nem beszéltél róla eddig? – faggatott tovább Casimir. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy minden szavamat rendesen átgondoljam, így pedig nagyobb volt az esélye annak, hogy olyasmi csúszik ki a számon, amivel elárulhatom magam.

- Miattam jött. Hogy lássa jól vagyok, jó helyem van. És azért nem beszéltem róla, nehogy valaki félreértse. – Felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy értem…

- Szóval, nincs mit félreérteni?

- Nincs! – vágtam rá azonnal. – Payton a legidegesítőbb, legbosszantóbb, leg… leg… - gondolkoztam egy újabb jelzőn, de már nem volt időm rátalálni. Ijedten rezzentem össze, ahogy az ablak hirtelen kinyílt, és egy alak suhant be rajta a szobába.

- Anyám! – pattant fel Casimir, és azonnal a nő elé sietett. – Találtál valamit?

- Nem. A püspök kastélyában biztosan nincs, és arra sem találtam nyomot, hogy esetleg máshol rejtegetnék – felelte Rosalind, aztán elém lépett, és a kezét az arcomra fektette. – Ne aggódj, lányom, nem lesz semmi baj! – A hangja olyan nyugtató volt, hogy egy pillanatra kiment a fejemből, mit is akartam mondani. Kicsit kábultan ráztam meg magam, mikor eleresztett.

- És akkor most? – néztem rájuk tanácsot várva.

- Mondtam már, meg fogsz ölni – felelte újra Casimir, mire megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy tréfálkozz! – feddtem meg. Bosszantott, hogy ennyire könnyedén beszél a saját haláláról. Mintha semmiség lenne.

- Nem hiszem, hogy a fiam ezt tréfának szánta – fürkészte Rosalind a férfiarcot. Mély ráncok jelentek meg a homlokomon.

- Ne aggódj, nem kell tényleg megölnöd – húzódott Casimir szája széles mosolyra a bosszús aggodalmam láttán.

- Pedig lehet, hogy most lenne kedvem hozzá – morogtam magam elé, mire mély, dörmögő kacagást hallatott. A hangjába beleborzongtam, de azonnal el is pirultam, mert rájöttem, hogy Rosalind derűs csillogással a szemében fürkész engem.

- Azért inkább fogd vissza magad… - A szemem összeszűkült. Casimir túl jól érezte magát. Sosem láttam még ennyit nevetgélni és a tekintete is egészen nyílttá vált. Ez miattam lenne? Az éjszakai afférunk miatt? Ha nem aggódtam volna annyira a történtek miatt, ez igazán boldoggá tett volna.

- Elmondod végre azt a nagy tervedet? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Persze. Valójában nem fogsz megölni, csak úgy teszünk, mintha… - fejtette ki.

- Pfff… Erre már magamtól is rájöttem – vált gúnyossá a hangom, de még ez sem tudta kizökkenteni Casimirt a jókedvéből. Ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna nekem, az anyjához fordult. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Rosalind bólintott, és kisietett az ajtón.

- Most meg hová megy? – követeltem azonnal a választ. Nem volt túl kellemes érzés, mikor az embert kihagyták a fontos dolgokból és tudatlanságban tartották.

- Előkészít nekem egy szert, ami tetszhalottá tesz, ha látni akarnák a holttestemet – magyarázta, mire a gyomromra valaki csomót kötött. Casimir észrevehette az aggodalmamat, mert kinyúlt és megfogta a kezem. – Nyugalom, nem leszek tényleg halott…

- Tudom – vontam meg a vállam, mintha csak valami semmiségről lenne szó, de nem néztem Casimirre, hanem a padlót fürkésztem. Megérintette az arcomat, és már éreztem a forró leheletét, mikor meghallottam az ajtónyikorgást. Casimir azonnal hátrébb lépett, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom az asztalban.

- Keith? – fordult Casimir az ajtó felé, de jó ideig nem kapott választ. A sötétbarna szempár keserűn járt kettőnk között ide-oda.

- Perlina felébredt és nem találta az ágyában Ricát. Megijedt és szólt nekem. – Keith hangja fojtott volt, mintha nehezére esne beszélni. – Gondoltam, szólok és megkeressük együtt, de úgy látom, mégsem veszett el… - mért végig. Csak most jöttem rá, hogy még mindig hálóruhában vagyok, és épp egy férfi hálószobája közepén ácsorgok nagyon is félreérthető helyzetben.

- Én csak… - kezdtem volna azonnal bele a magyarázatba, de Casimir félbeszakított.

- Ricával csak beszélgettünk. Egyikünk sem tudott aludni… - vonta meg a vállát. Keith tekintete az ágyra vándorolt, ami az alvás közbeni mocorgásomnak köszönhetően szét volt túrva, aztán megkeményedő arccal bólintott.

- Akkor megnyugtatom Perlinát – közölte, aztán anélkül, hogy pillantásra méltatott volna elhagyta a szobát. Keserű szájízzel bámultam utána.

- Nem mondhatnánk el neki? – csúszott ki a számon.

- Miért? – keményedett meg Casimir hangja.

- Talán tudna segíteni… - vontam meg a vállam, miközben a kezembe vettem a poharamat, és óvatosan rázogatni kezdtem. A tej fehér kavargó örvényként nézett velem szembe.

- Vagy talán nem hinné azt, hogy együtt töltöttük az éjszakát, nem igaz? – A gúnyosan keserű hangra felkaptam a fejem. Casimir teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.

- Nem igazán biztonságos, ha valaki azt hiszi az ember lányáról, hogy házasság nélkül odadobta a szüzességét egy férfinak – emlékeztettem rá.

- Keith sosem ártana nekünk – jelentette ki Casimir, aztán a tekintetében gonosz kis láng lobbant. – Különben is, nem rajtad múlt, hogy a féltve őrzött szüzességed még megvan… - emlékeztetett rá. Elvörösödve csaptam a poharat az asztalra – a tej fehér cseppfoltokat hagyott a fán.

- Miért kell folyton ezt csinálnod? – A hangom fojtott volt. Nem akartam elbőgni magam, de közel álltam hozzá. Iszonyatosan nehezemre esett feltétel nélkül megbízni Casimirben úgy, hogy tudtam, ki is lehet belőle a jövőben, mégis próbálkoztam. De valahányszor azt gondoltam, hogy már ismerem, hogy megbízhatok benne, mindig szíven döfött egy sértéssel.

- Mit csinálok?

- Bántasz. – Mély sóhaj volt a válasz. – Nincs mondani valód? – emeltem végül rá a tekintetemet.

- Hát nem érted? – rázta meg a fejét csüggedten. – Rettegek. – Meghökkenve tátottam el a számat. Casimir mindig olyan határozottnak, erősnek, bátornak tűnt. Mitől retteghetne?

- Nem, tényleg nem értem… - vallottam be neki. Kiült az arcára az a félmosoly, aminek a látványától a szívem mindig hevesebb dobogásba kezdett. Közelebb sétált hozzám, és lehajtotta a fejét kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Gyönyörű vagy, okos, néha napján még kedves is – kuncogott fel, mire fújtató hangot hallattam, de egy simítással az arcomon elhallgattatott. – Keith pedig nem vak. Érez irántad valamit. Valamit, ami elég erős ahhoz, hogy akár Perlina szívét is összetörje, ha te igent mondasz neki.

- Szereti Perlinát – tiltakoztam.

- Igen. De te jobban vonzod – nézett egy pillanatra félre, aztán ismét az enyémbe fúrta a pillantását. – Én pedig beleőrülök a gondolatba, hogy esetleg te is érzel iránta valamit.

- Féltékeny vagy? – szaladt össze a szemöldököm hitetlenkedve. Azt hittem, azok után, amiket tegnap mondtunk egymásnak, Casimir rájött már, hogy ő az, akire igazán vágyom. Keith… Helyes volt, kedves és vonzó. Tényleg hatással volt rám fizikailag. De a lelkem nem őt akarta. Elmosolyodva emelkedtem lábujjhegyre, hogy aztán csókkal bizonyítsam be az érzéseimet. Casimir halk mordulással húzott magához.

- Ez azt jelenti, hogy nincs okom rá? – motyogta, miközben az arcát kedveskedve az enyémhez dörzsölte.

- Egyáltalán nincs okod rá. – A válaszom jutalma egy újabb csók volt.

Már éppen kezdtem volna teljesen átadni magam az érzésnek, mikor csörömpölő hang ütötte meg a fülemet. Először azok a buta kis mesék jutottak eszembe az igaz szerelemről és a csókkal együtt járó csilingelésről, de mikor a hangos sikoly is felhangzott, már tudtam, hogy nem hallucinálok.

Casimir azonnal eleresztett, és az ajtó felé sietett.

- Maradj itt! – parancsolt rám. Pár másodpercig tétovázva néztem a hűlt helyét, aztán a tiltása ellenére mégis utána indultam. Nem kellett messzire mennem – Magdalena, Perlina és Lucinda ott toporogtak a hálószobám ajtaja előtt.

- Mi történt? – léptem melléjük, és megpróbáltam bekukkantani mellettük.

- Valaki bedobott egy követ az ablakon – világosított fel Lucinda, mire figyelmeztető pillantást kapott Magdalenától. Behúzta a nyakát és bocsánatkérően lesütötte a szemét.

- Nagyon ijesztő volt. Éppen öltözködtem, és egyszer csak bumm… Épphogy nem talált fejbe… - remegett meg Perlina, és összébb húzta maga körül a hálóköntösét.

- Bocsánat… - furakodtam át közöttük nem törődve Magdalena sopánkodásával, hogy talán nem kéne most bemennem.

- Mondtam, hogy maradj a szobámban! – mordult rám Casimir. – Miért kell neked mindig ellenszegülnöd?

- Mi az? – mutattam a kezében tartott papírdarabra, anélkül, hogy reagáltam volna a szidására. Tétovázva nyújtotta felém úgy, hogy a többiek ne láthassák az ajtóból.

Napnyugtakor a kriptánál. A holttest a bizonyíték.

Megborzongtam. A kézírás megegyezet az előző üzenetével, és az írója tényleg látni akarta Casimirt holtan.

Az odakint várakozók mozgolódni kezdtek, mert Keith is megérkezett. Casimir elvette tőlem a papírt, zsebre vágta, aztán a többiekhez sétált.

- Csak valami csavargó lehetett. Beszélek Ulyssesszel, hogy szerezzen pár embert, és megerősítjük a birtok védelmét – közölte velük. – De ne aggódjatok, nincs veszély. Senkinek nem fog baja esni. Sajnálom, hogy megijedtél – fordult Perlina felé. – Keith hazavisz mindjárt, az édesanyád már biztosan nagyon aggódik érted.

- Gyere, kedvesem, majd nálam átöltözöl! – fogta meg anyáskodva Magdalena Perlina vállait, aztán a saját szobája felé kezdte terelni. – Lucinda, gyere és segíts! – hívta magával a kislányt. Az elpirulva pislantott fel Casimirre, aztán futni kezdett a dada után.

- Te pedig készítsd elő a lovakat! – kapta meg Keith is az utasítást. Ahogy Casimirre nézett, az megijesztett. Szinte izzott a tekintete. Azt hittem, hogy majd ellenszegül neki, de végül elsietett a lépcső irányába.

Ledermedve meredtem magam elé, miközben egy halovány rossz érzés végigcikázott a sejtjeimen. Fogalmam sem volt, mitől is félek igazán, mégis halálra rémültem. Szédelegve botladoztam el a kitört ablak hoz, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Jó pár percig csak álltam, és figyeltem a színes üvegcserepeket az ablak alatt a fűben. Csak akkor tértem magamhoz, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Jól vagy? – Casimir hangja lágy volt.

- Persze – fordultam felé egy halk sóhajjal.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan. – Anyám megfőzi azt a szert, odamegyünk, és mikor átadták a barátodat, elfogják az emberrablókat.

- Elfogják? – jutott el a szó a tudatomig.

- Én, miután megittam az italt, huszonnégy órán keresztül aludni fogok. De az anyám, Emmanuela, Ulysses és még néhány beavatott ott lesznek a közelben. Vigyáznak rád! – ígérte.

- Nem tetszik ez nekem – haraptam be a számat. Elképzeltem Casimirt teljesen mozdulatlanul, védtelenül… - Mi van, ha valami rosszul sül el?

- Semmi sem fog rosszul elsülni. Bízz bennem! – Tétován bólintottam, de egyáltalán nem jött szívből a beleegyezésem. Nem mintha Casimir iránt lettem volna bizalmatlan, csak éppen még ő sem tudta befolyásolni a sorsot és a szerencsét.

A nap nagy részében igyekeztem kicselezni a pánikrohamot, ami állandóan rám akart törni. Casimir lement a pincébe segíteni az anyjának, miközben én ismét megpróbálkoztam a sütéssel. Rosszabbul ment, mint a múltkor. Láttam Magdalena arcán a teljes lemondást arról, hogy valaha jó háziasszonyt farag belőlem, de azért türelmesen magyarázta el újra és újra a lépéseket.

Az egyetlen, amit tényleg élveztem, az a tésztagyúrás volt. Levezette kissé a bennem felgyülemlett feszültséget. Úgy gyömöszöltem a kenyérnek valót, hogy ha érzett volna fájdalmat, valószínűleg ordított volna.

- Jól van, jól van, ennyi elég lesz! – érintette meg a vállamat aggódóan Magdalena, aztán megmentette tőlem a tésztát. – Gyere, mosakodj meg! – vezetett egy lavórhoz és fentről vizet locsolt egy kancsóból a kezemre.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan, miközben az ujjaimat dörgöltem. – Szerinted Keith tudna úgy igazán dühös lenni Casimirre?

- Dühös lenni? Hát, volt már, hogy összevesztek, de ezek csak amolyan testvéri civódások – legyintett, miközben letette a kancsót, és egy fehér kendőt nyújtott felém, hogy megtörölhessem a kezem. – Amiatt aggódsz, hogy mindketten kedvelnek téged? – ült ki az arcára mindentudó anyai mosoly.

- Ennyire nyilvánvaló? – szökött a vér az arcomba.

- Azóta ismerem őket, hogy a világra jöttek. Minden rezdülésüket előre meg tudom jósolni – kacagott fel. – De az arcukra is van írva. Ahogyan a tiédre is! – érintette meg a mutatóujjával az orrom hegyét.

- Az enyémre?

- Igen. Tetszik neked Keith. De szerelmes vagy Casimirbe – mondta ki. Aggódva ráncoltam össze a homlokomat. Tényleg rá lenne írva? Ennyire nyitott könyvként működöm? – De nem kell aggódnod. Az én Casimiremet és Keith-t sosem lehetne egymás ellen fordítani. Ebben teljesen biztos vagyok.

- Az jó, mert én nem… - rándult össze a gyomrom, miközben újra az asztalhoz mentem, hogy betegyem a tésztát a kemencébe.

Casimir, a Démonok Démona sok embert mészárolt le. Annyi vér szárad a kezén, amennyi a világ kezdete óta még egyetlen zsarnokén sem. Első áldozata saját fogadott testvéröccse volt, kivel gondolkodás és megbánás nélkül, hidegvérrel végzett – idéztem fel a Vámpír-kódex sorait.

Ahogy a kenyér megsült, Magdalena leszelt belőle két nagy, ropogós szeletet, és elém tette. Megpróbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot, de a nyelőcsövem teljesen összeszűkült. Közeledett a napnyugta, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami szörnyűség vár ránk.

Ostobaságnak tűnt, hiszen mellettünk állt két vámpír, akiknek az ereje felért legalább öt megtermett férfiéval, mégsem hagyott nyugodni ez a női megérzés. Jeges kézként fonta körül a mellkasomat. Folyton felvillant a szemem előtt Casimir halottnak tűnő arca. A bőre fehér, a szeme csukva, a mellkasa már nem emelkedik és süllyed.

Halkan felsikkantottam, mikor egy edényhalom megdőlt, és a tetejéről lepottyant egy fémtányér. A szégyentől lesütöttem a tekintetem az asztalra. Nem szerettem kimutatni a gyengeségeimet, azt pedig főleg nem, hogy félek. Magdalena is a szívére szorította a kezét, aztán megcsóválta a fejét.

- Vénségemre az ijedtség visz el… - vette fel a tányért. – A világ egyre veszélyesebb lesz. Az ember már a saját otthonában sem érezheti biztonságban magát.

- Nem kell félni, Casimir azt mondta, hogy minden rendben – próbáltam elűzni a rémképeket, amelyek engem is ugyanúgy kísértettek. Magdalena magában mormolva állt neki a mosogatásnak, miközben a régi szép időket emlegette.

Mikor Casimir megjelent az ajtóban remegni kezdtek a lábaim. Tudtam, hogy miért jött. Itt az idő…

- Most elrablom a kuktádat – nyomott puszit Magdalena arcára, ami kipirult a kedves gesztustól. – Elviszem sétálni egy kicsit… - füllentett. Szó nélkül álltam fel, és követtem őt. Egy kendőt terített a vállamra, aztán kinyitotta előttem a kaput.

- Nem tetszik ez nekem… - motyogtam, miközben a karomat belefűztem Casimirébe. Nem csak azért, mert itt ez volt a szokás, hanem mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok.

- Nem lesz gond. Odamegyünk korábban, megiszom a szert, aztán csak annyi lesz a feladatod, hogy vársz. Minden mást elintéznek a többiek – ígérte.

- Úgy legyen…

A korábban végtelennek tűnő sövénylabirintust most, mintha valaki lekicsinyítette volna. Úgy éreztem, egy szempillantás alatt a kriptához értünk. Nem akartam ezt az egészet. Legszívesebben elrángattam volna magammal Casimirt jó messzire, és csak az tartott vissza ettől, hogy tudtam, Paytonre akkor a biztos halál várna.

Ahogy beléptünk a kriptába, Casimir az ajtó mellett hagyott és körbejárta, tényleg egyedül vagyunk-e még. Mikor megbizonyosodott erről, visszasétált hozzám, és beljebb húzott. Csak az a fáklya adott némi kis világosságot, amit a falon lévő tartóba helyezett. Odakint sem voltam nyugodt, de most még baljósabbá váltak a gondolataim.

- Rendben… Akkor már csak meg kell innom ezt – húzta elő a zsebéből a kis üvegcsét, ami tele volt valamilyen zöld folyadékkal. – Holnap ilyenkor találkozunk – mosolyodott el, hogy feloldja a bennem lévő görcsöt, de ez most nem segített.

- Várj! – kaptam el a karját, miután kihúzta a dugót az üvegből. – Teljesen biztos, hogy semmi bajod nem lesz tőle? – fürkésztem az arcát feldúltan.

- Az anyám sosem téved, ha főzetekről van szó – biztosított róla.

- Várj! – fogtam le ismét. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak a levegőt kapkodva meredtem rá. Pimaszul elmosolyodott, aztán magához húzott és átcsókolta a lelkemet magába.

Elkábult tudattal figyeltem, ahogy hátrébblép, aztán a szájához emeli a tetszhalottság italát. Ahogy felhörpintette az utolsó kortyot is, a tekintete hirtelen elhomályosult, aztán úgy puffant a földre, mint egy liszteszsák.

- Casimir! – térdeltem le azonnal elé, és az ölembe húztam őt. Az ujjam végigsimított a nyakán, de nem éreztem a pulzusát. Próbáltam győzködni magam, hogy ez nem jelent semmit, a halál csak a látszat, mégis rémülten csordultak ki a könnyek a szememből.

- Szóval, megtetted… - A hangra felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, mennyit várakozhattam Casimirt ringatva. Talán csak egy percet, de az is lehet, hogy órákat…

Három alak állt előttem, és mikor közelebb jöttek hozzám, a fáklyák fényében rájöttem, hogy egyiküket ismerem. Payton az elől álló csuklyás idegen szorításában vergődött, miközben a torkához egy tőr pengéje préselődött.

- Kik maguk? – kérdeztem a másik két alaktól. Az arcukat nem láthattam a csuklyától és gyanítottam, hogy egy kendőt is köthettek a szájuk elé, mert az első alak hangja tompának tűnt. Valószínűleg ő volt a vezető, legalább is a testtartása és a viselkedése alapján erre következtettem. Körülbelül olyan magas volt, mint Payton, de izmosabb. A társa ezzel szemben alacsony és vékony volt.

- Az lényegtelen… Egyelőre… Állj fel, és menj hátrébb a sarokba! – kaptam az utasítást. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ennyire el kell távolodnom Casimirtől, de végül megtettem. A férfi a fejével intett a társának, aki elindult a földön fekvő test felé. Payton felnyögött, mire rá kaptam a tekintetemet. A szeme jobbra mozdult, mintha a háta mögött lévőre próbálna felnézni, aztán rám pillantott. Azt hittem, csak aggódik az életéért, de többször is megismételte ezt, mintha jelezni akarna valamit. Nem értettem.

- Nem dobog a szíve – rezdültem össze a fátyolos hangra. Pár pillanatig csend borult a kriptára.

- Nem látok vért. Hogy ölted meg? – szegezte nekem a kérdést a vezető.

- Megmérgeztem – mutattam fel a kis üvegcsét, amit korábban kivettem Casimir kezéből. – Csak egy csepp kellett a bőrére…

- Igazán?

- Igen. – Próbáltam határozottan válaszolni, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült. – Megtettem, amit kért, eressze el a barátomat! – emlékeztettem a megállapodásunkra. Nem tudtam, mikor jelennek meg a többiek, de gyanítottam, hogy arra várnak, hogy Paytont eleresszék, és ne legyen közvetlen veszélyben.

- Mindjárt így lesz…

- Mindjárt? Azt mondta, hogy…

- Amint Casimir halott, a barátja szabad – fejezte be a mondatot. – Így is lesz! – bólintott. – Amint tényleg halott lesz, nem csak annak látszik - vált gúnyossá a hang.

- Tessék? – rettentem meg.

- Ennél többet vártam volna a nagy és rettenthetetlen Casimirtől, minden vámpírok atyjától. Így túl könnyű… - Mire eljutott a tudatomig, hogy mit is hallottam, már késő volt. Payton egy ütésnek köszönhetően a földre rogyott, a tőr pedig a földön térdelő felé repült. Egy pillanatig azt hittem, hogy egyenesen a szívébe szúródik majd, de ehelyett kinyúlt, és még a levegőben elkapta.

- Ne! – A sikolyom betöltötte a kriptát. Előre vetődtem, hogy eltaszítsam Casimir mellől az idegent, de túl messze volt. A penge lecsapott.

Tágra nyílt szemekkel meredtem a Casimir mellkasából kiálló tőr markolatára.