Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. július 26., hétfő

Vadász-szenvedély - 5. fejezet

5. fejezet

Vadász a csapdában


„Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.”
(Idézet Vavyan Fablétől.)



Szédelegve ültem fel az ágyon. Először azt sem tudtam, hol is vagyok, aztán a fejemben lassan összeálltak a tegnap este képei. Idegesen próbáltam felkelni, miközben a vörös hajú idiótát szidtam magamban, aki még arra is képtelen volt, hogy felemelje a telefonját, és kihívja a mentőket. Nem, ehelyett elcipelt a vad menedékébe. Annyiban legalább biztos lehettem, hogy Harry nem ismert fel, mert ha rájött volna, ki is vagyok, akkor valószínűleg most már egy kórházi ágyhoz lennék bilincselve, vagy Ron Weasley kinyírt volna. De még éltem és szabad voltam.

Megpróbáltam feltápászkodni az ágyról, de végül a fogaimat csikorgatva zuhantam vissza a fájdalomtól. A szörnyű fejfájásom ellenére az agyam teljesen felpörgött. Minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt még kiderül, ki is vagyok, és mivel foglalkoztam az elmúlt pár hónapban. Igaz, azt terveztem, hogy bejutok Harry lakásába, de nem úgy, hogy mindenki tud róla, és látják az arcomat. Egy óvatlan idióta voltam!

- Hogy érzi magát? – hallottam meg egy női hangot az ajtóból. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem hiszem el, hogy ennyire képes voltam elszúrni mindent. Pedig olyan jól ment az egész. Senki sem tudott a Harry és köztem folyó kis játékról, és azt tehettem, ami csak jól esett. De mostantól minden nehezebb lesz.

- Jól vagyok – bólintottam végül.

- Elég sok vért vesztett, de sikerült elállítanom a vérzést, és összevarrtam a sebét – közölte velem a nő, miközben ellentmondást nem tűrő pillantással lerángatta rólam a takarót, hogy megvizsgálhasson.

- Miért nem egy kórházban vagyok? – tettem fel az engem legjobban idegesítő kérdést.

- Mert a férjem egy idióta – jelentette ki, mire a belső hangom helyeselni kezdett, és megállapítottam, hogy Mrs. Weasley majdnem olyan intelligens, mint azt a megfigyeléseim alapján hittem. Az egyetlen baja, hogy képes volt hozzámenni egy ilyen hülyéhez.

- Utána miért nem hívta a mentőket maga? – érdeklődtem, miközben a kötés lekerült a vállamról.

- Gondoltam, nem örülne neki… - vonta meg a vállát a nő, és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy félteni kezdtem a gondolataim privátságát. – Tudom, hogy mit tett. – Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

- Nem értem…

- Nem támadták meg. A seb helyzete, iránya és mélysége azt mutatja, hogy saját magát szúrta meg. Csak az a kérdés, hogy miért? – A hangja furcsa mód, inkább érdeklődő volt, mint vádló vagy szánakozó. Megtapogatta a varrat szélét, majd elégedetten visszahelyezte rá a gézt.

- Semmi köze hozzá – morogtam, majd felrángattam magamra az ingem.

- Óvatosan – szólt rám. – A varrat felszakadhat, ha hirtelen mozdulatokat tesz. Egyébként, sejtettem, hogy ezt fogja mondani. És igaza van, semmi közöm hozzá, de… - indult el az ajtó felé, majd a küszöbről visszafordult. – Bármi is volt az oka, ne tegye többé. Semmi miatt nem éri meg meghalni.

- Ezt megjegyzem – vetettem oda gúnyosan, mire keserűen elmosolyodott, és végre magamra hagyott.

Jó pár óráig csendben feküdtem, és azon gondolkoztam, mit is kéne most tennem. Úgy tűnt, nem fogok lebukni, és ha nem is úgy, ahogyan terveztem, de ott vagyok, ahol lenni akartam. Talán, kihasználhatnám a helyzetet, és mindent, ami történt, a magam javára fordíthatnék. Olyan közel lehetek most Harryhez, amilyen közel még sosem voltam.

Lassú mozdulatokkal ültem fel az ágyamban, miközben összeszorítottam a fogaimat. Annyiszor láttam már ezt a szobát a távcsövön keresztül, de most, hogy itt voltam, teljesen másnak tűnt. Voltak az orromat, bőrömet, fülemet ingerlő érzetek, amiket a lakásomból nem észlelhettem. Így komplexebb volt az élmény. Odatántorogtam a szekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Harry ingjei, nadrágjai, pulóverei és egyéb ruhadarabjai ott sorakoztak szép rendben, és mindegyik az ő illatát raktározta, csak azért, hogy egy szippantás után úgy érezzem magam, mint egy drogos, aki az űr végtelenjében lebeg a kábulattól.

Leemeltem az egyik polcról egy szépen összehajtogatott, fekete kardigánt, amit Harry nagyon szerethetett, mert sokszor láttam rajta, és visszatámolyogtam vele az ágyhoz. Ha megkérdeznék, miért van nálam, majd azt mondom, hogy fáztam. Addig is, belefúrtam az orromat a ruhaanyagba, és mélyeket szippantva élveztem az édes illatot. A tegnapi vérveszteség ellenére alig bírtam ki, hogy ne nyúljak magamhoz.

Kényelmetlenül mocorogtam összegyűrve magam alatt a lepedőt, és próbáltam összeszedni az önuralmamat. Elég kínos lett volna, ha Weasley vagy a felesége bejönnének a szobába, miközben a kardigánt szorongatva verem a farkamat. Szorosan lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni.

Mindig híres voltam az önuralmamról és a hidegségemről, de most teljesen elvesztem. Még soha senki nem volt rám olyan hatással, mint Harry Potter. Egyszerre volt ártatlan angyal és bűnre csábító démon. Az egyik pillanatban óvatosan simogattam volna, mint egy porcelánbabát, nehogy összetörjön, a másikban viszont tépni, marni, harapni akartam, hogy az angyal bűnben égve szenvedjen és sikoltozzon.

Sosem elmélkedtem igazán azon, hogy mi is a szerelem, de mások elmondásai alapján, úgy gondoltam rá, mint két nyáladzó idióta gyenge, múlandó ostobaságára. Amit én éreztem, nem volt gyenge. Erősebb volt mint én, mint Harry, mint bármi más a világon. Múlandó sem volt. Tudtam, hogy az utolsó leheletemmel is az ő nevét fogom hörögni.

Bántani akartam, kínozni, élvezettel gyötörni, hogy aztán szeressem, simogassam, és letöröljem a vérrel összevegyült könnyeit. Ez az, amire vágytam. Minden egyes nap megölni és ölelni. Újra és újra és újra. És azt akartam, hogy ezt Harry is akarja. Hogy kívánja minden pofon után a csókjaim, hogy fakó szemei lángoljanak a vágytól, mikor a földön térdel előttem kiszolgáltatva, hogy büszke legyen arra, hogy a tulajdonom.

Dühösen haraptam az ajkaimba. Tudtam, hogy ezek az ábrándképek teljesen lehetetlenek. Sosem mondhatom el Harrynek ezeket az elmebeteg, torz érzéseket. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcára kiülne az undor, a félelem és az elutasítás. Sosem akartam, hogy így nézzen rám.

Ezért kellett titokban falnom a morzsákat, amiket meg tudtam szerezni magamnak. Mint egy hajléktalan, aki a lélek-szemetesből guberál.

2010. július 20., kedd

Démoni érintés - 9. fejezet

9. fejezet




A szívemmel a torkomban figyeltem, ahogy Casimir a kezében lévő karóra mered, aztán rám emeli a tekintetét. A vonásai kemények voltak, és nyoma sem volt bennük az előbbi szenvedélynek. Zihálva próbáltam összeszedni a gondolataimat, de képtelen voltam kitalálni, miféle hazugsággal tudnám kihúzni magam a pácból.

- Ez mi? – emelte az orrom elé a hegyes fadarabot. Majdnem felnevettem kínomban a képtelennél képtelenebb ötleteken, amik hirtelen beugrottak magyarázatként – ezek között szerepelt a nyárs a szobám közepén lévő tábortűzhöz és az óriási fülpiszkáló is -, de kételkedtem benne, hogy Casimir bármelyiket is bevenné. Pár másodpercig csend volt, aztán megragadta a karomat, és vonszolni kezdett maga után.

- Ne, eressz el! – próbáltam meg kiszabadulni az ujjai közül, de túl erős volt. – Hová viszel? – kérdeztem végső kétségbeesésemben.

- Egy titkos helyre – húzott továbbra is maga mögött. Nagyot nyeltem a gondolattól, és riadtan néztem körbe. Rájött, hogy ki vagyok – vagyis, hogy ki nem vagyok -, és most végezni akar velem úgy, hogy senki se lássa? Vagy a vámpírnő elé vet, és nem akarja, hogy a halálsikolyomtól zengjen a ház.

- Bántani fogsz? – csúszott ki a számon a kérdés halkan. Hirtelen megtorpantunk, Casimir pedig hitetlenkedve nézett a szemembe.

- Épp az előbb vallottam neked szerelmet, te pedig azt gondolod, hogy képes lennék bántani téged? Milyen embernek nézel te engem? – A tekintete olyan szomorúan vésődött az enyémbe, hogy egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. – Nem foglak bántani – jelentette ki, aztán a karomat eleresztve tovább indult – szabad választást adott nekem. Tétován toporogtam egy másodpercig egyhelyben, aztán botladozva megindultam utána.

Mikor mellé értem, kutakodva néztem fel az arcába, de semmit sem tudtam leolvasni róla – csak bámult maga elé kifejezéstelenül. Utáltam, hogy ennyire kiismerhetetlen. Payton valószínűleg, megölt volna, ha megtudja, hogy önként tartok Casimirrel puszta kíváncsiságból, de tudnom kellett, mit akar nekem mondani.

Egy olyan szoba ajtaját nyitotta ki előttem, amelyben még nem jártam korábban. Ahogy körbe pillantottam, rájöttem, hogy valamiféle könyvtárszerűségben vagyunk. A falak mentén hosszú polcok álltak, melyeken könyvek sorakoztak, a szoba közepén pedig egy asztal volt székekkel.

Azt hittem, hogy Casimir leül majd az asztalhoz, de az egyik polchoz sétált, és kihúzott a helyéről egy zöld borítójú könyvet. A nyikorgó hangra összerezzentem, és elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy megjelenik egy rejtett nyílás a falon. Casimir belépett az alagútba, aztán felém nyújtotta a kezét.

- Gyere! – Tétovázva indultam felé, és a gyomrom összerándult, mikor a zöld könyv gerincére pislantva elolvastam a feliratot: Dante Alighieri: Isteni színjáték.

Casimir a falon lévő tartóhoz lépett, és kiemelte belőle az égő fáklyát, aztán mikor mellé értem, megfogta a kezemet. Furcsa mód ahogy a tenyerébe süppedtek az ujjaim, egy pillanatra úgy éreztem, biztonságban vagyok. Gondolatban fejbe vertem magam emiatt, hiszen, Casimir volt az, akitől a leginkább félnem kellett, mégis az énem egy része képtelen volt elhinni, hogy bántani tudna.

- Hiszel a gonoszban? – Az alagút félhomályában a hirtelen jött kérdés még hátborzongatóbbnak tűnt.

- Igen – feleltem, bár nem abban az értelemben hittem, mint a legtöbb ember. Szinte biztos voltam abban, hogy a Bibliában szereplő gonosz vagy az egyéb vallások démonjai és ördögei, nem léteznek – az én félelmem sokkal reálisabb volt. Azoktól a szörnyetegektől féltem, akiket már a saját szememmel is láthattam – a vámpíroktól és az emberi követőiktől. Valós gonoszok a valódi világban.

- És mit gondolsz, felismernéd, ha előtted állna? – húzta félmosolyra az ajkát Casimir. Ahogy a tűz fénye az arcára vetült, megborzongtam.

- Eddig azt hittem, igen, de most már nem vagyok biztos benne – ismertem el.

- A gonosz olyan, mint bármelyikünk. Egy egyszerű ember ruhájába bújik. Talán, még meg is kedveled, mert jónak álcázza magát – szólalt meg ismét, engem pedig most már folyamatosan rázott a hideg. Tétova pillantást vetettem a hátam mögé, de már nem láttam a kijárat fényét. – Nyugalom, nem foglak bántani – ismételte meg szinte jókedvűen Casimir. Mintha jót szórakozott volna azon, hogy félek tőle. – Nem én vagyok a gonosz.

- Ha az lennél, akkor is ezt mondanád, nem igaz? – motyogtam, miközben az izgatottságtól és az erőltetett menettől, amivel haladtunk, alig kaptam levegőt.

- De, igen, azt hiszem – vallotta be. – De tényleg nem foglak bántani. Nem én vagyok az, akitől félned kell.

- Akkor kitől kéne félnem? – kérdeztem, miután sikeresen megbotlottam egy kavicsban, és csak Casimirnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hasra.

- Attól, aki megbízott – állt meg Casimir hirtelen, mire én majdnem megint elestem, mert nem fékeztem le időben.

- Megbízott? – nyeltem nagyot, ahogy felfogtam a szavait. Tudja, hogy miért vagyok itt. Hogy megölni jöttem őt. Tényleg lelepleződtem. De miért kéne félnem az apámtól, a barátaimtól, azoktól, akikkel együtt harcoltam eddig?

- Tudod jól, hogy miről beszélek, Roderica - mosolyodott el Casimir úgy, mintha csak a vacsoránál beszélgetnénk valami olyan semmiségről, mint például az időjárás. – Tudom, hogy miért jöttél, tudom, hogy ki küldött és azt is tudom, hogy mi célból. Csak egyet nem tudok még…

- Mit? – A hangom halk nyikkanás volt. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, és biztos voltam benne, hogy az arcom olyan fehér, hogy nem tűnnék ki egy vámpírhordából.

- Hogy hajlandó vagy-e meghallgatni… - A kék szemek csillogva fúródtak az enyémbe. – Tudom, hogy sok mindenben hazudtál, ahogyan én is neked, de egy valami igaz volt. Szeretlek téged. És érzem, hogy jó ember vagy annak ellenére, amit tenni készültél…

- Amit tenni…? – akartam rákérdezni a gondolataira, de megelőzött a válasszal.

- Tudom, hogy az erdőben meg akartál ölni. – A fáklya sisteregve lobbant egyet Casimir kezében, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék.

- Én… - tiltakozni akartam, letagadni a valóságot, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak. Mintha kikapcsolták volna az agyamat vagy a túl sok információtól túlterhelődött volna.

- Semmi baj, megértem. Megtévesztettek, ahogyan sok más embert is – emelte fel az összefonódott kezünket, és a kézfejével végigsimított az arcomon. – De én bízom benned.

- Bízol? – A hangom kezdett hisztérikus felhangot ölteni. Ez a macska-egér játék túl sok volt az idegeimnek.

- Megtehetted volna. Simán hátba lőhettél volna… - hajolt közelebb hozzám. – De visszakoztál.

- Honnan tudtad? – kérdeztem. Nem láttam értelmét tagadni, hiszen, Casimir olyan biztos volt a dolgában.

- Először csak egy megérzés volt… - vonta meg a vállát. – Levelekben meg lehet játszani az érzéseket, élőben… élőben már más – szomorodott el az arca. – Bevallom, először hitegettem magam, hogy csak képzelődöm, hogy idővel majd újra ugyanaz a Roderica leszel, aki a soraival erőt öntött belém és segített túlélni. Aztán megláttam a nyakláncot, és tudtam, hogy a megérzéseim igazak.

- A nyakláncot? – ráncoltam össze a homlokomat. Hogy lepleződhettem le Hale nyaklánca miatt?

- Azért lettél olyan ideges, mikor visszakaptad, mert nem lett volna szabad látnom. De láttam, és felismertem a jelképet.

- A jelképet? – Kezdtem elveszíteni a fonalat, és ez iszonyatosan zavart. Ha már meg kell halnom, legalább értsem, hol rontottam el. Mert abban biztos voltam, hogy Casimir végezni fog velem ezek után, annak ellenére, hogy megígérte, nem fog bántani. Egy pillanatig csak félredöntött fejjel nézett rám, mintha olvasni akarna a gondolataimban, aztán egy kérdéssel kerülte ki a válaszadást.

- Mit gondolsz, mit ábrázol az a medál? – A számat összepréselve próbáltam pontosan felidézni magam előtt az ezüstvésetet.

- Egy kereszt, amelynek a tövében egy rózsa van. A szára felfut a kereszten – feleltem végül. Casimir ajka megrándult, mintha egy mosolyt fojtott volna el, de a szemei csillogni kezdtek a lelkesedéstől. Nem értettem, mitől lett ennyire izgatott, mikor inkább idegesnek kellene lennie. Hiszen, becsaptam, hazudtam neki, tönkre akartam tenni a terveit és meg akartam ölni…

- De mit ábrázol az a medál? – ismételte meg a kérdését, mire dühös értetlenséggel bámultam rá. – Mi a jelentése? – próbált meg másféleképpen rávezetni arra, mit is akar. Idegesen túrtam a hajamba. Ha nem féltem volna attól, hogy mi következik a szimbolikatan után, akkor valószínűleg, elküldöm Casimirt a pokolba, de most a legjobb, amit tehettem az volt, hogy addig húztam a beszélgetésünket, amíg csak lehetett.

- A rózsa… Szűz Mária szimbóluma. A nőiség szimbóluma – böktem ki végül, ami rémlett a tanulmányaimból. – A kereszt pedig… Hát, gondolom, a katolikus egyházé – vontam meg a vállamat. Többre nem futotta a tudásomból, de ez is elég volt ahhoz, hogy Casimir vigyorogva csóválja a fejét.

- Gyere velem, megmutatom, mit jelent valójában a szimbólum, amelyet a megbízóid használnak – húzott ismét a karomnál fogva maga után. Hosszú percekig csak csendben gyalogoltunk, aztán az egyik kanyar után legnagyobb meglepetésemre, szembe találtuk magunkat egy faajtóval.

Casimir a falon lévő tartóba helyezte a fáklyát, aztán tétovázva rám pillantott.

- Bízni akarok benned, de nem kockáztathatom az érzéseim miatt ártatlanok életét. Bocsáss meg! – szorította meg a kezemet, aztán elengedett, és háttal az ajtónak fordított. Alig két lélegzetnyi idő múlva egy fekete kendő került a szemem elé. Tiltakozva emeltem fel a kezemet.

- Ne!

- Nyugalom, vigyázok rád. Másképp nem tudom megmutatni, amit akarok – suttogta Casimir közvetlenül a fülembe, amitől hirtelen nemhogy ellenkezni, de még lélegzeni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam már vakon vezetett engem valahová.

Az érzékeim elárulták, hogy elhagytuk az alagutat, és odakint járunk – a friss szellő végigsimított az arcomon, a fű illata pedig bekúszott az orromba. Biztos voltam benne, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorítottam Casimir kezét, és minden lépésnél azt vártam, hogy mikor esek hasra.

Mikor végül megálltunk, egyszerre könnyebbültem meg és szorult össze a gyomrom a bizonytalanságtól. Hallottam, ahogy Casimir kinyit egy ajtót, aztán a kendő suhogó hangot hallatva lekerült a szememről. Pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, és mikor sikerült, legalább olyan meglepetten bámultam a kis házban lévő emberekre, ahogyan ők bámultak rám.

Casimir a könyökömnél fogva arra ösztökélt, hogy bemenjek a konyhaszerű kis helyiségbe, aztán becsukta az ajtót a hátunk mögött.

- Idehoztad? – nyílt el egy középkorú férfi szája döbbenten. Eddig egy asztal mellett ült, de most úgy pattant fel, mintha kigyulladt volna a széke. – Te teljesen megőrültél?

- Nem lesz semmi baj – lépett még beljebb Casimir maga után húzva. Zavartan pillantottam körbe. Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet…

Azt hittem, hogy majd egy elhagyatott helyre megyünk, ahol Casimir egyszerűen eltöri a nyakamat, vagy valami hasonló. De a szoba egyik sarkában gyerekek ültek – két apró kisfiú -, míg az ablak melletti székről egy fiatal nő figyelt visszafojtott lélegzettel – a hasa méretét elnézve már mindennapos kismama lehetett. Csak nem végez Casimir előttük velem…

- Azt hiszed, hogy nem fog elárulni minket? – csattant fel az előbbi férfi.

- Ha Casimir azt mondja, megbízható, én hiszek neki. – Halk sikkantás hagyta el számat, ahogy a vámpírnő előlépett az egyik sarokból. Annyira halkan mozgott, hogy eddig fel sem tűnt a jelenléte. Riadtan húzódtam hátrébb, miközben a tekintetem a gyerekekre és a fiatal lányra szegeződött. Ki kell juttatnom innen őket, mielőtt még késő lenne…

- Nem fogom bántani őket – követte a pillantásomat a vérszívó, és olyan kedves mosoly ült ki az arcára, hogy ha nem tudtam volna, kicsoda, még engem is megtévesztett volna. Hisztérikus nevetést hallattam, miközben elengedtem Casimir kezét.

- Nem kell félned – lépett egyet felém Casimir, de én egészen a falig hátráltam. – Az anyám nem árt senkinek sem.

- Az… anyád? – értettem meg. Mégsem volt véletlen, hogy Casimir jelen időben beszélt róla a múltkor, ahogyan a közte és a vámpír között lévő hasonlóság sem. Nem is értem, hogy nem tűnt fel eddig… Talán, mert nem akartam megérteni. Vak akartam maradni. Hinni, hogy még megváltoztathatom őt, és nem kell megölnöm.

- Sajnálom, hogy hazudtam.

- Ő egy vámpír – nyögtem undorodva.

- Vámpír? – néztek egymásra értetlenül a jelenlévők.

- Egy gyilkos vérszívó! – sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat.

- Rosalind Úrnő nem gyilkos! – villámlottak meg az idegen férfi szemei. – Ezt csak azok a férgek akarják elhitetni az olyan ostoba emberekkel, mint te!

- Ulysses! – nézett figyelmeztetően rá Casimir.

- Szóval, ostoba vagyok? – A düh hirtelen elfeledtette velem a félelmemet, és erőt adott. Előrébb léptem, és farkasszemet néztem a barna tekintettel. – Tudom, hogy a vámpírok vért isznak, tudom, hogy gyilkolnak, hogy a karó megöli őket, az ezüst pedig megsebzi. Hogy gyűlölik a napfényt, mert az Isten ajándéka, és ezért a sötétségben élnek, mint az élősködő férgek.

- Azt tudod, amit mondtak neked, vagyis semmit sem tudsz! – mondta hideg hangon Ulysses.

- Azt tudom, amit láttam – vágtam vissza. – De te tudod például, hogy a szent vérszopód rám támadt múlt éjjel? Az ég tudja csak, hogyan sikerült megmenekülnöm…

- Hazug! - Ulysses fenyegetően lépett egyet előre, de a vámpírnő egy szempillantás alatt mellette termett, és a kezét a széles vállra tette.

- Nyugalom, a lány igazat mond – szólalt meg lágy, nyugtató hangon, mire a barna szemek meglepetten kerekedtek el. Elégedetten húztam ki magam. Fogalmam sem volt, miért mondta meg az igazat a vámpírnő, de nem is érdekelt. Legalább a halálomnak lesz értelme – felnyitom vele pár ember szemét.

- De asszonyom, Ön soha… - rázta a fejét hitetlenkedve Ulysses.

- Meg akartam nézni a lányt, akibe a fiam beleszeretett, ezért meglátogattam a szobájában, mikor aludt – lépett közelebb hozzám a vámpírnő, mire minden izmom megfeszült. – Nem akartam bántani őt.

- Akkor miért vannak az ujjlenyomatai még mindig a bokámon? – kérdeztem vissza, bár lényegesen halkabb hangon, mint ahogyan Ulyssesszel beszéltem. Féltem, hogy ha kihozom a sodrából ezt a Rosalind nevezetű vámpírt, akkor már nem élek sokáig. Óvatos pillantást vetettem Casimir öve felé, amelybe a karót tűzte, és elkezdtem azon gondolkozni, hogyan szerezhetném meg a túlélést jelentő fadarabot.

- Igazán sajnálom, hogy végül úgy alakult, ahogy – vágott bűnbánó arcot az élőhalott nő. – Mikor megláttam a medált az ágyon melletted, elvesztettem a fejem.

- Anyám csak engem akart megvédeni. Azt hitte, hogy meg akarsz ölni… - Casimir tekintete figyelmeztetően az arcomra szegeződött. Nem árulta el az anyjának, hogy tényleg így volt? – Én voltam az, aki megállítottam. Elmagyaráztam neki, hogy te is csak egy megtévesztett vagy, de képes vagyok meggyőzni téged. Ulysses, vedd elő a könyvet, kérlek! – nézett a férfira, aki magában morgolódva lépett egy hatalmas ládához, ami a fal mellett állt. A durva kezek óvatosan félretettek pár ruhadarabot, aztán kiemeltek a láda aljából egy vastag könyvet.

- A Vámpír-kódex – akadt a lélegzet a tüdőmben.

- Ezt a könyvet egy pár éve kezdtem el írni. Összegyűjtöttem benne pár bizonyítékot – vette át a kódexet Casimir. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok? – kérte. Ulysses egy dühös pillantást vetett rám, aztán segített felállni a székről a terhes nőnek, és átterelték a gyerekeket egy hátsó szobába.

- Én is megyek. Ránézek Lucindára és Emmanuelára – indult el a kijárat felé a vámpírnő.

- Lucinda! – kiáltottam hirtelen hangosan, ahogy eszembe jutott a kislány. – Ha nem gyilkos, hogy lehet az, hogy az a gyerek reggel még ember volt, mostanra pedig olyan, mint maga? – vádaskodtam. Casimir hangosan felnevetett és Rosalind is elmosolyodott. Kinyitotta az ajtót, aztán kihajolt rajta. Éreztem, ahogy a hűvös, esti szél beáramlik a kis szobába.

- Lucinda, Emmanuela, ide jönnétek, kérlek! – Ahogy a két lány belépett az ajtón, eltátottam a számat. Két majdnem egyforma gyerek állt velem szemben, csak a szem- és bőrszínükben különböztek.

- Kisasszony? – A kék szemű kislány csodálkozva pislogott rám.

- Lucinda… - jöttem rá. – Ikertestvérek?

- Nem. Emmanuela az idősebb, csak mikor megtörtént az átváltozás, nem öregedett tovább, míg Lucinda igen. És hát, nagyon hasonlítanak egymásra… - sétált oda hozzájuk Casimir, mire a vörös és a kék szempár csillogva nézett fel rá. A férfikezek mindkét lány haját összeborzolták. – Menjetek! – intett Casimir a fejével az ajtó felé. A testvérek engedelmesen szaladtak ki az ajtón, és Rosalind is követte őket. Összezavarodva rogytam le az asztal melletti egyik székre. Két vérszívó is emberek között mászkál, és azok az emberek még életben vannak… Hihetetlennek tűnt az egész.

Persze, a vámpíroknak mindig is voltak emberi szolgáik, de az, hogy sokáig egy légtérben tartózkodjanak velük anélkül, hogy bárki is megsérüljön, képtelenség volt. Maximum pár percig bírta a legerősebb akarattal rendelkező vámpír is, hogy az emberi illatot érezve ne támadjanak fel az ösztönei. Épp emiatt volt olyan nagy mértékű a mészárlás, és ezért „hagyták” a vámpírok, hogy a csatornák világában éljünk, míg ők a felső világot uralták. Úgy gondoltak a föld alatti otthonainkra, mint egyfajta raktárra, ahol az ételt tartalékolják. Nem akarták nassolásra elpazarolni a vérünket, mert ugyanúgy szükségük volt ránk a túléléshez, ahogyan nekünk az igazi ételre. Így óvtak meg minket a tényleges kihalástól, hogy önmagukat is megmenthessék. Hosszútávon próbáltak gondolkodni az ösztöneiket legyőzve.

De Lucinda együtt játszik a testvérével, Rosalind pedig vagy tíz percet is eltöltött velünk itt anélkül, hogy bárkire is rátámadt volna.

- Jól vagy? – ült le velem szemben Casimir, és a kezét az enyémre fektette.

- Nem tudom – ráztam meg a fejemet.

- Tudom, hogy ez most zavaros neked. Azok az emberek biztosan elhitettek veled mindenfélét, de csak egy lehetőséget adj nekem, és megmagyarázok mindent – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni. Mikor ez megtörtént, lassan bólintottam.

- Köszönöm – mosolyodott el, aztán kinyitotta a könyvet, és elém csúsztatta. Összeráncolt homlokkal meredtem a rajzolt képre. Ezerszer végiglapoztam már a Vámpír-kódexet, és bár nem emlékeztem minden szavára, pontosan tudtam, hogy mikről írtak benne. Hale medáljára pedig biztosan emlékeztem volna.

- Ugye, azt mondtad, hogy egy kereszt rózsával a tövében? – kérdezte Casimir, mintha csak az alagútban folytatott beszélgetésünket folytatnánk.

- Igen – feleltem halkan.

- Ez itt mi a rózsán? – mutatott a rózsabimbó alján lévő nyílfej alakú apró kinövésre.

- Azt hiszem, vacoknak hívják – vontam meg a vállamat. Biológiából sosem voltam jó…

- És ha így nézed a rajzot? – fordította fejjel lefelé a könyvet Casimir. Mély levegőt véve pillantottam le ismét a könyvre, és pár másodperc múlva már valami teljesen mást láttam, mint korábban – a virág vacokból hirtelen egy kard hegye lett.

- Ez egy kard, amin egy rózsa van – mondtam szinte unott hangon. – Igazán érdekes, de miért fontos? – értetlenkedtem.

- A kard minek a jelképe? – ösztökélt Casimir, és ismét izgatott csillogást láttam a szemében.

- A világi uralomé… - próbáltam meg ismét összeszedni a gondolataimat, miközben a számat harapdáltam. Úgy éreztem magam, mintha egy olyan vizsgára ültem volna be, amire alig tanultam valamit.

- És még? – sürgetett Casimir. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat, mikor ismét a könyvre pillantottam. – Azt hiszem, már tudod… - kuncogott fel, mire még inkább elpirultam. – A felállított kard a férfit jelképezi. A kard átszúrja a rózsát, ami női jelkép, Szűz Mária jelképe. Amit pedig a keresztre tekeredő rózsaszárnak látunk… Nem szár, hanem egy apró vérfolyam.

- Még mindig nem értem… - ismertem be.

- A Vérző Rózsa Rend… Ők az egyházba beépült titkos szekta, akik ahelyett, hogy Istent szolgálnák, az örök élet titkát keresik. Miattuk lett anyám az, ami, és ők akarják most eltűntetni a kísérletezésük nyomát azzal, hogy minket állítanak be sátánimádóknak és démoni lényeknek.

- A kard átszúrja a rózsát, Máriát, ez… Ez szentségtörés… - próbáltam megérteni a képet bámulva. Ujjaim végigsimítottak a papíron a kard vonalát követve, és a szemeim elkerekedtek. – A kard… Ha a hegyét nem vesszük figyelembe, és mégis csak keresztnek nézzük, olyan, mintha fordítva lenne. Egymásba épült szimbólumok… Egy fordított kereszt – a Sátán jele.

- Érted már, kiknek dolgozol, Rica? – ragadta meg Casimir a kezemet, mire meglepetten néztem fel rá.

- Hogy kiknek dolgozom? – motyogtam utána. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig nem tudja, ki vagyok valójában. Még mindig azt hiszi, hogy Roderica vagyok…

- Mindvégig… nekik dolgoztál? – jött a halk kérdés. – Vagy a szerelmed először még valós volt irántam, és csak később mocskoltak be előtted és változtatták meg az érzéseidet?

- Casimir, én… - Hirtelen csomó keletkezett a gyomromban. Annak ellenére, hogy féltem, valahogy mégis megkönnyebbültem, hogy már nem kell megjátszanom magam. Azt hittem, hogy vége a színjátéknak, hogy lelepleződött a kilétem. Most pedig ismét csak egy szerep voltam, egy álarc. – Azt mondtad, hogy édesanyád a Rend miatt lett ilyen… Hogyan? – húztam ki a kezemet a forró férfiujjak alól, mire Casimir csalódottan felsóhajtott. Összeszoruló szívvel figyeltem, ahogy felkel az asztaltól, és tesz két kört a szobában.

- Ez egy hosszú történet, azt hiszem, az elején kell kezdenem…

2010. július 1., csütörtök

Démoni érintés - 8. fejezet

8. fejezet




A tenyerem izzadva markolta a karót, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem a belépő alakra. A félhomályban nem tudtam kivenni az arcát, de abban biztos voltam, hogy nem nő. Payton olyan csendben volt, hogy legszívesebben oldalra pillantottam volna, egyáltalán még mellettem áll-e, de nem mertem másfelé nézni. A szívem felugrott a torkomba, és attól féltem, mindenki meghallja a dobogását.

- Rica… - A félhalk hang hívóan suhant végig a kriptában, én pedig döbbenten ismertem rá Keith-re általa. Éreztem, ahogy Payton megmoccan mellettem, de a karom megállította őt. Tudtam, hogy az elsődleges feladatom megváltozott – el kellett vinnem valahogyan a kripta közeléből Keith-t, nehogy baja essen, ha visszatér a vámpírnő és Lucinda.

- Maradj – súgtam oda Paytonnak közvetlenül a füléhez hajolva, és a kezébe csúsztattam a kölcsönkapott karót – nem akartam, hogy védtelen maradjon.

- Itt vagyok – léptem ki a félhomályból, mire Keith megkönnyebbülten fellélegzett.

- Az istenért, mi a fenét gondolsz, hogy csak így eltűnsz? – szidott meg komoly tekintettel. – Casimir és én már felkutattuk érted az egész birtokot. Már az is megfordult a fejemben, hogy… - feszült meg az arca, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Talán, tud a vámpírnőről, és tőle féltett? – merült fel bennem a gyanú, amitől összeszorult a gyomrom.

- Hogy? – kérdeztem rá a mondata végére.

- Hogy kiszöktél a városba. Tudod, milyen veszélyes éjszaka? Ott a kocsma a sok részeg férfival, ha meglátnának egy ilyen gyönyörű nőt, mint te… Én… - túrt bele idegesen a hajába, és én is beleborzongtam a gondolatba, bár a jelző nagyon is legyezgette a hiúságomat.

- Nincs semmi bajom – vágtam bűnbánó arcot, és lopott pillantást vetettem arra fele, amerre Payton bujkált a sötétben.

- De mi történt? Casimir leszidott, amiért kutakodtál a pincében? – érintette meg a karomat gyengéden, hogy arra ösztökéljen, mondjam el neki, miért rohantam el.

- Nem… Én csak… Mondjuk úgy, hogy szükségem volt egy kis friss levegőre – motyogtam magam elé elvörösödve, és a zavaromon egyáltalán nem enyhített, hogy a barna tekintet az arcomat fürkészte.

- Na jó, látom, nem akarsz beszélni róla – sóhajtott fel Keith végül.

- Talán, majd később – füllentettem. Eszem ágában sem volt pont Keith-szel megbeszélni, hogy Casimir megcsókolt engem. – Most viszont menjünk innen, hátborzongató ez a hely… - emeltem meg a hangomat egy kissé, hogy Payton tudja, hozzá beszélek. – Senkinek sem kéne itt maradnia hosszú ideig! – adtam a tudtára, hogy tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud, de csak remélni tudtam, hogy meg is teszi. Nem akartam, hogy egyedül szálljon szembe két vámpírral, de Keith-t mindenképpen el kellett távolítanom a közelből. Az egyetlen megoldást az jelentette, ha elnapoljuk a vadászatot Paytonnal, és ő is eltűnik most a kriptából.

- Rendben – bólintott Keith, aztán a kezét az enyémbe csúsztatva elindult a kijárat felé.

Igyekeztem gyorsabbra venni a lépéseinket, hogy minél hamarabb kiérjünk a kertből, miközben erős szívdobogás közepette fürkésztem a bokrokat és figyeltem minden egyes neszre. Ha lett volna lehetőségem rá, legalább a tőrt elkértem volna Paytontól szükség esetére, de így is épp elég szerencsések voltunk, hogy nem bukott le.

- Valami baj van? – szólalt meg Keith.

- Baj? Dehogy is! Miért lenne baj? – néztem fel rá, és igyekeztem nagyon ártatlan arcot vágni.

- Talán, mert úgy szorítod a kezemet, mintha egy szakadék fölött lógva az életed múlna rajtam… - pillantott le az összefonódott ujjainkra. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig fog engem. Valahogy olyan természetes volt ez az érzés, hogy fel sem tűnt, de most, hogy rádöbbentem, zavarba hozott a felfedezés.

- Ó, bocsánat – próbáltam meg kihúzni magam a markából, de finoman összezárva az ujjait nem hagyta.

- Nem kéne kiszökdösni éjszaka, ha félsz a sötétben – nevetett fel halkan. – De ne aggódj, majd én megvédelek mindentől – hajolt a fülemhez bizalmasan, amitől felforrósodott az arcom.

- Nem félek… - motyogtam magam elé, de Keith megint halk nevetést hallatott, így inkább jobbnak láttam befogni.

Ahogy kiértünk a kertből, és megláttam a ház előtt álldogálókat, a félelem okozta gyomorgörcs helyét átvette egy másik kényelmetlen érzés. Pont úgy keresett mindenki engem, mint egy dacos tinédzsert, aki elszökött otthonról, pedig már jó pár éve kinőttem abból a korból.

Casimir, Perlina és Magdalena feje egyszerre fordult felénk, és mikor Casimir pillantása a tekintetemet elhagyva lejjebb kúszott, úgy engedtem el Keith kezét, mintha lángokba borulva megégetett volna. Nem mertem ezek után a szürkéskék szemekbe nézni, de mindvégig magamon éreztem őket, mintha csak lézersugárként pásztáztak volna.

- Sajnálom, hogy… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, mikor eléjük értünk, de nem volt lehetőségem befejezni a mondatot.

- Látom, jól vagy. Jó éjt. – Casimir hangja kemény és érzelemmentes volt, és mikor meglepetten felnéztem rá, egyszerűen hátat fordított nekem, és bement a házba. Tátott szájjal bámultam magam elé, és fogalmam sincs, miért, de utána akartam menni, hogy befejezzem a magyarázkodást.

- Aggódott érted, már kétszer végigjárta a birtokot. – Perlina hangjától aprót rezzentem.

- Igen… Igen, tudom – bólintottam, és a furcsa az volt, hogy őszintén reméltem, tényleg így van. A torkom összeszorult, de még mielőtt kielemezhettem volna ennek az okát, Magdalena beterelt a házba.

- A frászt hoztad mindannyiunkra, te lány – szidott engem féltő, de kedves hangon, ahogyan egy anya szokta megfeddni a gyermekét, mikor az elkövet egy csínyt. – És vizes a hajad… - simított végig a tincseimen. – Biztosan teljesen át vagy fagyva.

- Nem fázom – tiltakoztam ösztönösen, és csak hogy megcáfoljam a szavaimat, borzongtam egyet.

- Na gyere… - terített egy vékony pokrócszerűséget a vállamra, amit fogalmam sem volt, honnan szerzett hirtelen. Tétován a hajamhoz nyúltam, ami tényleg vizes volt még egy kissé. Hagytam, hogy Magdalena feltoloncoljon a lépcsőkön, és a szobám felé vezető folyosóra tereljen. Ahogy elhaladtunk Casimir szobája mellett, lopott pillantást vetettem az ajtaja felé, mintha abban reménykedtem volna, hogy átlátok a tömör fán, és megtudom, mit csinál odabent.

Magdalena és Perlina segítettek átöltözni és megszárítkozni, aztán Magdalena beparancsolt minket az ágyba – Perlina ragaszkodott hozzá, hogy velem aludjon. Máskor egyáltalán nem bántam volna ezt, mert az ágyam elég nagy volt, és nem igazán szerettem volna egyedül maradni egy szobában, ahol bármikor vámpírok tűnhetnek fel. De most szívesebben maradtam volna kettesben a gondolataimmal, hogy eldönthessem, mit kellene tennem.

- Nála voltál kint? – suttogta bele Perlina a sötétbe, miközben én merev testtartással a plafont bámulva a ház neszezéseit hallgattam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem most. Reméltem, hogy Payton eltűnt a kriptából, és azon elmélkedtem, hogy talán, vissza kéne mennem megnézni, de biztos voltam benne, hogy Perlina ezt az ötletet nem értékelné igazán, és még eszébe jutna szólni valakinek. Arra már nem is akartam gondolni, mit szólnak majd a többiek ahhoz, ha holnap kiderül, hogy Lucindának nyoma veszett. Mi lesz, ha azt hiszik, közöm van hozzá? – merült fel bennem.

- Igen – vallottam be. Hale mindig azt mondta, hogy ha hazudnunk kell, jobb egy kevésbé rossz igazságot mondani, mint kitalálni valami teljesen valótlant. – De nem azért, amire gondolsz… Csak tudni akartam, hogy jó helyen van.

- Csak ennyi? – Perlina hangja kételkedő volt. – Elég zaklatott voltál, miután Casimirrel beszéltél… - Mivel fogalmam sem volt, mit mondhatnék, így hallgattam. Pár percig csend volt, és már kezdtem abban reménykedni, hogy feladta a kérdezősködést, mikor ismét megszólalt. – Casimir mondott valamit, amivel megbántott? – könyökölt fel végül az ágy másik végében.

- Nem mondott semmit – morogtam magam elé.

- Akkor tett? Ő elég heves természetű… Néha előbb cselekszik, mint kéne. De biztos vagyok benne, hogy nem akart megbántani – kezdett védőbeszédbe.

- Nem bántott meg. Azt hiszem, inkább én bántottam meg őt… - sóhajtottam fel. Valami reccsent odakint, én pedig abbahagyva egy pillanatra a légzést füleltem, de több zaj nem érkezett.

- Visszautasítottad? – jött a kérdés, amitől hirtelen nyelés közben félrenyeltem. Köhögve ültem fel az ágyban, aztán mikor elmúlt a roham, riadtan fordultam Perlina felé.

- Ő az unokabátyám, rokonok vagyunk – nyögtem ki.

- Tudom – ült fel Perlina is, és megvonta a vállát. – Az egyik távoli rokonom is az unokahúgát vette el. Kicsit furcsa érzés lehet családtaghoz menni, főleg, ha már régóta ismered, de azért nem szokatlan – csacsogta, mire fintorba rándult az arcom. Még hozzá kellett szoknom, hogy ez a világ teljesen másképp működött, mint az enyém. Ha ott az unokatestvérembe lettem volna szerelmes, biztos, hogy egy perverz ribancnak tartottak volna. – És láttam, hogy néz rád Casimir…

- Nem néz rám sehogy – jutott eszembe, ahogy csak simán hátat fordított nekem, és elsétált.

- Ó, dehogy is nem! – nevetett fel Perlina. – Csak így nem tudom, kinek segítsek… - Bár nem láttam a sötétben rendesen az arcát, biztos voltam benne, hogy elgondolkozva beharapta a száját. – Payton is rendes fiúnak tűnik, de Casimir jó ember. Jaj, ez a szerelem dolog néha olyan nehéz – dőlt vissza fáradt sóhajjal a párnára, mintha csak ő keveredett volna bele egy szerelmi háromszögbe. – Megvan! – Ahogy hirtelen felsikkantott, riadtan rezzentem össze.

- Mi? – fújtattam kissé bosszúsan.

- Hát, nem az a lényeg, hogy a fiúk mit akarnak, hanem hogy te melyiküket szeretnéd. Azt fogom támogatni, akibe te szerelmes vagy. Így lesz a legjobb – ült fel ismét, aztán kitapogatta a kezemet a sötétben, és megszorította. – Nekem elmondhatod, hogy valójában kibe vagy szerelmes… - suttogta a sötétbe, mintha bizalmas barátnők lennénk. Bár, ahány barátom volt jelenleg ezen a világon, tényleg ő számított a legbizalmasabb barátnőmnek, mivel ő volt az egyetlen is.

- Nem vagyok szerelmes senkibe – ráztam aprót a fejemen.

- De tetszik valamelyikük? Mármint, ha tetszik, akkor lehet, hogy a szerelem is megjönne később, nem? – Fáradtan hunytam le a szemeimet. Kisebb gondom is nagyobb volt most a szerelemnél, és ez a női fecsegés egyáltalán nem volt az ínyemre.

- Casimir tetszik… - feleltem, csak hogy végre Perlina békén hagyjon. – De nem vagyok szerelmes belé! – jelentettem ki nyomatékosan, csak hogy a fejébe véssem végre a dolgot.

- Szegény Payton milyen csalódott lesz… - Perlina hangja együttérzésről árulkodott, én pedig majdnem felnevettem a gondolattól, ahogy elképzeltem Paytont, amint az irántam érzett szerelmi bánattól szenved.

- Túléli majd, ne aggódj.

- Látszik, hogy még nem voltál szerelmes. A szerelem néha nagyon tud fájni – halkult el Perlina hangja, mire összeráncoltam a homlokomat.

- Ezt úgy mondod, mintha saját tapasztalatból tudnád…

- Én csak… - A koppantástól halk sikoly hagyta el mindkettőnk száját. Egy másodpercig csend volt, aztán újabb kopogtatás hallatszott az ablak felől.

- Maradj itt – suttogtam, aztán kimásztam a takaró alól, és lábujjhegyen odaosontam a függönyhöz. Perlina feltérdelt az ágyon, és riadtan figyelte, mit csinálok. Megfogtam a függöny szélét, aztán mély levegőt vettem, hogy kicsit lenyugtassam magam. Mikor egy hirtelen mozdulattal elrántottam az anyagot, Payton nézett velem szembe.

- A francba, azt hittem, hogy reggelig itt kell lógnom… Süket vagy, vagy mi? – morogta, miközben felhúzta magát a párkányra a segítségemmel.

- Mi a fenét keresel itt? – ütöttem a vállába, miután bejutott a szobába. Felemelte a kezét, hogy megérintse a fájó részt, aztán mikor rájött, hogy ez a gyengeség jele, villámló tekintettel nézett rám a frusztrációja miatt.

- Azt mondtad, húzzak el a kriptából, szerinted, hová mehettem volna?

- Itt nem maradhat – hallottam meg Perlina kétségbeesett hangját. A nyakáig burkolózott a takarójába, pedig a hálóingek, amiket viseltünk, többet takartak, mint bármelyik ruha az én jelenemben. – Hálóruhában vagyunk. Fordulj el! – kérte Paytont, aki egy horkantás és fújtatás keverékét hallatta.

- Ez most komoly? – mért végig engem röhögve. – Előbb gerjedek rá az őzre, ami odakint grasszál, mint erre a hálóingre. Istenem, mintha a dédnagyanyámat látnám – fintorgott gúnyosan.

- Kösz – húztam ki magam sértődötten, de Perlina sápadt arcát elnézve – amit a holdfény megvilágított odakintről -, sajnos, foglalkoznom kellett a problémával. Az ágyhoz mentem, és a takarómat felkarolva a szoba legtávolabbi pontjához sétáltam. – Payton itt alszik majd, így nem lát ránk, és biztosíthatlak róla, semmivel sem fog próbálkozni.

- De mi van, ha bejön valaki, és meglátja? Ha azt hiszik, hogy mi… Vele… Kitagadhat az egyház, sőt, akár boszorkánynak is hihetnek minket. Az egy dolog, hogy segítek, de ez… Ez túl veszélyes… - kúszott az ágy széléhez Perlina szorosan markolva a takaróját, majd mikor levergődött róla, lepkebábként csoszogott az ajtó felé. Mielőtt még megállíthattam volna, Payton két lépéssel megkerült engem.

- Nem mész sehová! – kapta el Perlinát, akinek ijedten akadt el a lélegzete.

- Ereszd el, te tulok! – siettem oda hozzájuk, és Payton fejére csaptam hátulról. – Halálra rémíted. Azt hiszed, hogy segít majd, ha fél tőled? – löktem arrébb. – Ne haragudj, egy idióta – próbáltam megnyugtatni Perlinát.

- Én segíteni akartam, de már nem is tudom… - rázta meg a fejét Perlina, és a szemei csillogni kezdtek a sötétben a könnyektől.

- Hé, barátnők vagyunk, nem? Mármint… Tudom, hogy még csak alig pár órája ismersz, de én bízom benned… - néztem rá. – Tudom, hogy ez veszélyes, de esküszöm, hogy senki nem fogja itt találni Paytont. Kicsempészem őt egy másik szobába… Akkora ez a ház, biztosan van vagy ezer szoba, amit sosem használnak. Csak kérlek, ne szólj senkinek… Ez az… alak megérdemelné, de gondolj rám. Bajba akarsz keverni? – néztem Perlinára könyörgően. Vett pár mély lélegzetet, aztán bólintott.

- Rendben.

- Köszönöm. Akkor maradj itt, én mindjárt visszajövök… - indultam az ajtó felé megragadva Payton karját.

- Mi van, ha közben megy, és szól valakinek? – tiltakozott.

- Nem fog – jelentettem ki, bár én is csak remélhettem, hogy a kezdetleges barátságunk elég ehhez a bizalomhoz.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, aztán kidugtam a fejemet a résen, és körbekémleltem – a falra tűzött pár fáklya lángja adott némi fényt. Mikor megállapítottam, hogy egy lélek sem jár a folyosón, kiléptem, és magam után húztam Paytont. Végigsiettem a folyosón elhaladva Casimir és Keith ajtaja előtt is, és a másik szárny folyosói felé indultam.

Hosszú percekig bolyongtunk, mikor végre egy – a fáklyák hiánya miatt – sötétebb és kevésbé tiszta részre értünk, amin látszott, hogy nem gyakran használják. Megrángattam az első ajtót, ami a kezem ügyébe került, és az engedelmesen ki is nyílt. Egy használaton kívüli vendégszoba lehetett mögötte, ami hasonlóan volt berendezve, mint az enyém, csak dohszagú és kissé poros volt.

- Ez jó lesz – léptem beljebb, és elhúztam a függönyt, hogy lássunk valamit.

- Klassz – húzta végig az ujját az ágy támláján Payton, aztán fintorogva ledörzsölte a rá ragadt port.

- Mintha nem aludtál volna már rosszabb helyen. Ne játszd a finom lelkűt, mert én ismerlek – húztam el a számat. – Reggel visszajövök… - indultam vissza, de Payton elkapta a karomat.

- Várj… Mi lesz a vámpírokkal?

- Perlina csak ma éjszaka van itt. Holnap éjjel elmehetünk vadászni – jelentettem ki határozottan.

- Rendben, de ezt addig is, tedd el – nyomta a kezembe Payton a karót.

- Nem, neked is szükséged lehet rá – tiltakoztam.

- Majd csinálok magamnak az egyik szék lábából – forgatta meg a szemeit. – Tedd el, és menj vissza, mielőtt a kiscsaj bepánikol, és felveri a fél házat – utasított.

- Oké, csak még valami… - torpantam meg. – Már meg akartam kérdezni, csak mindig közbejött valami. Hale tudod, hogy merre van?

- Hale? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.

- Veled jött, nem? – kérdeztem értetlenül.

- Velem ugyan nem – rázta meg a fejét. – Honnan vetted, hogy igen?

- Megtalálták a nyakláncát nem messze attól a helytől, ahová én érkeztem – magyaráztam összezavarodva.

- Hol van most a lánc? – nyújtotta felém a tenyerét, mire beharaptam az alsó ajkamat.

- Hát… Öhm… Azt hiszem, elvitte a vámpírnő, mikor éjszaka rám támadt a szobámban – vallottam be, mire Payton homlokán egy mély ránc jelent meg.

- Az a medál, nem ezüst volt? – kérdezte végül, mire elkerekedtek a szemeim a felismeréstől.

- De – nyögtem.

- És vajon, miért lopna el valaki egy ezüst medált, szerinted? – érdeklődött gúnyos hangon, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.

- Mert nem akarja, hogy legyen mivel ártanom egy vámpírnak – fontam össze magam előtt a karomat duzzogva. – Vagyis, a vámpírnő magával vitte, hogy megóvja magát.

- Vagy valaki más vitte el, hogy megóvja a vámpírnőt – vetette fel ötletként Payton. – Azt mondtad, nem emlékszel, hogy menekültél meg… Amíg ájult voltál, bárki bemehetett hozzád, nem igaz?

- De igen – bólintottam, bár ez a gondolat elég kellemetlen volt. – De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy mit keres itt az a nyaklánc… Hale sosem venné le a nyakából csak úgy – öntött el egy kellemetlen érzés.

- Holnap elkapjuk azt a két vérszívót, aztán megkeressük – ígérte. Bólintottam egyet, aztán kiléptem a folyosóra.

- Katherine… - fordultam vissza Payton hangjára.

- Igen?

- Hale-nek nem esett baja – nézett a szemeimbe. Ismét bólogatni kezdtem, mert nem akart hang kijönni a torkomon. – Jó éjt, Katherine!

- Jó éjt! – motyogtam egy kis fáziskéséssel a már csukott ajtónak. Tudtam, hogy Payton csak meg akart nyugtatni, de ezzel a hirtelen jött kedvességével inkább megijesztett. Ha már ő is ilyen óvatosan bánik a lelkemmel, az nem jelent túl jót.

Gyors léptekkel indultam el visszafelé a karót szorongatva, és már majdnem a szobámnál voltam, mikor hirtelen még valami beugrott. Az előző karó miatt, amit én készítettem, összetörtem a falon lévő festmény keretét, aztán mikor lementem a laborba, és Keith megjelent, ott felejtettem az asztalon.

A kép romjai viszont eltűntek a szobámból, és Casimir a karót sem említette, mikor kérdőre vont a kis betörésem miatt. Mintha nem is tudott volna róluk… Ami két dolgot jelenthetett: valaki eltűntette őket – ki tudja, mi okból -, és Casimirnek tényleg fogalma sem volt semmiről, vagy pontosan tudta, miért is készítettem a karót, de nem akarta, hogy én tudjam, hogy ő tudja. A gondolatmenettől zsongani kezdett a fejem…

- Te meg merre jártál megint? – A hirtelen dörrenő hangtól megugrottam. Aztán mikor rájöttem, hogy még mindig a karót szorongatom, a bal kezemet gyorsan a hátam mögé rejtettem. Casimir dühös arccal sétált ki a folyosó árnyékos részéről a fáklyák fényére. Ahogy most felnéztem rá, egy pillanatra tökéletesen el tudtam képzelni azt a vámpíruralkodót, aki majd lesz belőle.

- Én csak… Lent voltam egy pohár vízért – böktem ki az első kifogást, ami eszembe jutott.

- Vízért… - préselte össze a száját mogorván.

- Akkor… Vissza is megyek a szobámba aludni – indultam el ismét, de mielőtt még kikerülhettem volna Casimirt, az ujjai a karomra fonódtak, a következő pillanatban pedig már a falhoz lapítva találtam magam. Casimir villámló tekintete az enyémbe fúródott, a szorítása pedig már kezdett fájni. – Mit csinálsz? – nyöszörögtem.

- Azt hiszed, nem tudom, hol voltál? – sziszegte az arcomba, aztán egyik pillanatról a másikra megenyhültek a vonásai és az ujjai is. – Hát nem érted? Én szerelmes vagyok beléd – nézett rám összetörten. – Tudod, milyen érzés, hogy egy másik férfi ágyában töltöd az éjszakát?

- Mi? Én nem… - ráztam meg a fejemet döbbenten. Valamiért úgy éreztem, muszáj megmagyaráznom, hogy Paytonnal nincs köztünk semmi. Aztán majd kitalálom, hogy mit mondjak arról, ki is ő… - Mi csak barátok vagyunk.

- Barátok, persze… Láttam, hogy nézel rá. És azt is, hogy kézen fogva andalogtatok elő a kertből. – Casimir hangja megint megkeményedett. – Annyira hiányzott, hogy megint ki kellett szöknöd hozzá?

- Keith-hez? – nevettem fel ösztönösen a megkönnyebbüléstől, ahogy rájöttem, nem Paytonról van szó, de mikor megláttam a hidegkék tekintetet, tudtam, hogy ezt nem kellett volna. – Sajnálom, én nem…

- Mit nem? Nem akartál a szemembe röhögni? Ennyire szánalmasnak találsz? – vicsorogta dühösen. – Igazad van, szánalmas vagyok – bólintott végül. – Itt könyörgök a szerelmedért, mint valami szerencsétlen – engedte el a karomat, és egy lépést tett hátra.

- Nem, te nem vagy szerencsétlen – léptem utána, miközben fogalmam sem volt róla, mit is csinálok. – Esküszöm, hogy nem vagyok Keith szeretője – mondtam nagyon komoly hangon.

- Szóval, odalent voltál vízért? – fúrta a tekintetét Casimir az enyémbe.

- Igen – feleltem, miközben a hazugság okozta bűntudattól felforrósodott az arcom. Casimir arcizma megrándult, és mire észbe kaptam volna, megint a falhoz voltam préselve.

- Legalább ne hazudj a szemembe! – A hosszú férfiujjak a torkomra szorultak, de ahelyett, hogy megszorították volna, csak gyengéden megakadályozták, hogy megmozduljak. Először fel sem fogtam, mi történik, mikor Casimir szája az enyémre tapadt, ahogyan azt sem tudtam volna utólag megmondani, mikor csókoltam vissza őt. A tudatomat teljesen elöntötte a rózsaszín köd, én pedig megadtam magam neki – egyszerűen képtelen voltam küzdeni ellene. A halk koppanást sem vettem volna észre, ha Casimir nem hagyja abba a csókot és ereszt el. Értetlenül nyitottam fel a szememet, és még láttam, ahogy leguggol, és felemeli a kezemből kicsúszott karót.