Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2014. szeptember 8., hétfő

Démoni érintés 3. - A jelen árnyai (2. fejezet - A remény hangjai)


Az ebéd utáni pihenő közepén riadtunk fel a zajokra. Payton legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én – a vastag ajtónak köszönhetően eddig soha nem hallatszott be sem beszéd, sem más, ám ezek a zörejek most erőteljesek és hangosak voltak. Robbanások és lövések; mintha a kinti világ valamiféle katonai harctérré változott volna. Lerúgtam magamról a vékonyka takarót, az állapotomhoz képest egész gyorsan kipattantam az ágyból, az üvegfalhoz siettem, és rátapasztottam a kezem. Földrengésszerű rezgések bizsergették meg az ujjbegyemet, végigszaladtak a testemen, és teljesen felvillanyoztak.

– Gyere el onnan! – Payton mögém lépett, megragadta a vállam, és a hátsó falhoz húzott. Testével takart, de én biztosra vettem: ezek nem a veszély, hanem a remény hangjai.

– Megtalált. Eljött értem – motyogtam félhangosan. Az izgatottságtól minden porcikám remegett, szívem pedig át akart törni a bordáimon, hogy megkeresse a párját odakint.

Amikor kinyílt az ajtó, lábujjhegyre álltam, hogy átlássak Payton válla fölött. Szabályszerűen csalódtam, amikor Gareth lépett be rajta három másik őrrel – azt gondoltam, Őt látom majd meg. A négy férfi megállt a visszazárt ajtóval szemben, előhúzták fegyvereiket, és a bejáratra céloztak. Valószínűleg azt a feladatot kapták, hogy állítsanak meg bárkit, aki be akar lépni ide; ha kell a saját testükkel.

– Mi történik? Casimir az, ugye? Ő az? – feszültem neki Payton karjának, de túl erőtlen voltam átjutni az élősorompón. Gareth nem válaszolt, rám sem nézett, mégis biztosan tudtam, hogy a megérzésem helyes. Odakint Casimir épp most tör át az őrökön, hogy megmentsen. Eljött értem, végre itt van.

Az újabb ajtónyitódásra mindannyian megfeszültünk, az idő lelassult. Az egyik őr a földre hanyatlott, de csak fáziskéséssel jöttem rá, hogy azért, mert golyót kapott. Újabb lövések hangzottak fel, mire Payton hátrarántott, vissza a sarokba. Ellenkezni akartam, ám a túlélőösztön átvette felettem az irányítást – hagytam, hogy a földre nyomjon, és beborítson a testével. Csengett a fülem, csak a saját zihálásom és szívverésem hangja jutott el hozzám, a külvilág zajai egyetlen hangos zúgássá mosódtak össze.

– Gyerünk, mozduljatok! – Kiáltás hangzott fel a közelből, kiszakadt a hangfolyamból, és felrázott a kábulatból. A hozzám simuló test melege megszűnt, ahogy Payton felegyenesedett; védtelennek éreztem magam. Felpislantottam, és Marthát látva ismét csak pislogni voltam képes. Itt van. És ha ő itt van, akkor Casimirnek is itt kell lennie.

– Hol…? – Ennyit nyöghettem ki, mielőtt Payton ismét a védőpajzsom lett. Összehúzott szemöldökkel meredtem a hátára, legalább olyan dühösen, ahogyan Martha hangja csengett.

– Sietnünk kell, mi a fenét csinálsz?

– Nem fogjátok bántani őt? – Payton kérdése csattanós pofonként tisztította ki a fejem. A hasamat hirtelen hegynyinek éreztem.

– Bántani? Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk titeket. – Payton oldalra lépett, hogy védhessen engem, ha szükséges, de Martha is rálátást nyerjen a „problémára”. A barna szempár először a tekintetemet találta meg, aztán egyre lejjebb haladva kikerekedett.

– Így is?

– A jó büdös francba!

– Így is megvéditek? – kérdezett rá újra Payton határozottan. Martha néhány másodpercnyi tétovázás után végül bólintott.

– Igen. Csak pucoljunk már innen! – intett ingerülten. A fejem mertem volna tenni rá, hogy a döntése nem végleges, csak Casimir nélkül nem meri kimondani a mindent eldöntő választ. Azt a gondolatot, hogy Ő mit fog szólni hozzá, elhessegettem, most nem volt idő ezen morfondírozni. Csak remélhettem, hogy az irántam érzett szerelme pont olyan erős, mint amilyen az én szívemben élő, és elfogad így is.

Payton átfogta a vállam, hogy kitereljen a cellából, én pedig automatikusan engedelmeskedtem neki. Hónapokig álmodoztam arról, milyen lesz szabad emberként kilépni innen, amikor eljönnek értem, most mégsem éreztem azt a felhőtlen örömet, amire számítottam.

– Hol van? Casimir. Hol van? – Esküdni mertem rá, hogy hangosan beszélek, mégsem felelt senki. Az ellenállók csapata – Sam, Bastian és Vincent – ugyanúgy mért végig, ahogyan az előbb Martha.

– Mi lesz Gisellával és a gyerekekkel? – jutott eszembe újabb két lépés után.

– Intézzük.

– De… Payton! – Ösztönösen hátrálni kezdtem, amikor megláttam, hogy pisztollyal a kezében Gareth siet felénk. Visszapillantottam, csak három őr teste feküdt a padlón, korábban fel sem tűnt, hogy ő nincs közöttük.

– Mi a… – kapott Payton a Martha övén lévő pótpisztoly felé, és korábbi őrzőnkre szegezte. Meglepett a gyorsasága – úgy tűnt, amint kinyílt a cellánk ajtaja, azonnal visszatért a harci kedve és az életereje. Ugyanezt magamról nem mondhattam el, szédelegve kapaszkodtam a falba.

– Nyugalom, veletek vagyok. Most már – tette hozzá Gareth enyhe szégyenkezéssel a hangjában, miközben megadóan a plafon felé emelte pisztolya csövét. Martha Payton karjára fektette a kezét, a látványtól furcsán rándult egyet a gyomrom.

– Tedd le a pisztolyt, nagyfiú. Ő vezetett el minket hozzátok.

– Ezt nem értem…

– Majd később elmondom – ígérte, miközben megpróbálta átvenni a fegyvert – sikertelenül. Payton elhúzódott előle.

– Ezt inkább magamnál tartom – közölte. Sokkal nyugodtabbá tett a tudat, hogy olyasvalakinél is van fegyver, aki biztosan nem akar ártani nekem és a babáimnak.

– Tiszta a terep a liftig – közölte Gareth, és elindult a folyosó vége felé.

A kórházi részlegen káosz és rendetlenség uralkodott, feldőlt infúziós állvány, összedobált ágyneműk, felborult szék a sarokban – a betegek vagy a saját lábukon, vagy segítséggel, de elmenekültek a ramazúri elől. Bár az is lehet, hogy Martháék engedték ki őket; nem tudtam elképzelni, hogy sérült emberekre támadnak.

Az arcokról próbáltam olvasni, miközben Paytonre hagyatkozva botorkáltam. Martha feszült figyelemmel haladt előre, igazi harcosként, akit senki és semmi nem tántoríthat el a feladatától, még egy lehetséges démoni baba sem. Sammel és Bastiannal már más volt a helyzet. Ők is élénken fürkészték az előttünk húzódó folyosót, ám vonásaikon láttam a bizonytalanságot. Távolságot tartottak tőlem, mintha fertőző betegséget hordoznék, amelyet egyetlen érintéssel nekik is átadhatok. Egyedül Vincent pillantott felém inkább aggodalmasan, mintsem undorral vagy félve. Halványan rám mosolygott, én pedig hálásan viszonoztam a kedvességét.

Majdnem előreestem, amikor hirtelen megtorpantunk, Payton rántott vissza. A lift kijelzője halk pittyegésbe kezdett, jelezve, hogy a felvonó elindult felfelé. Gareth hangja – „Vissza!” – parancsként hasított a levegőbe, mi pedig hátrálni kezdtünk. Aztán a pittyegés egyszer csak abbamaradt, és néhány másodpercnyi holtidő után a fémajtó kinyílt.

– Futás! – A kiáltás visszhangot vert a folyosó falain.

Mind szaladni kezdtünk vissza a cellánkat rejtő helyiségbe, mégsem hangzott el egyetlen lövés sem. Talán nem akarták, hogy a babáknak baja essen, vagy egyszerűen spóroltak a golyókkal, tudva, hogy úgyis zsákutcába futunk. A hátsó falig rohantam, és legszívesebben belerúgtam volna, amiért utamat állja: alig pár perce szabadultunk ki ebből a rohadt szobából, máris megint itt vagyunk. Zihálva fordultam meg, felmérve az állóháborút; pisztolycső szegeződött pisztolycsőre.

Talán órákig is ott állunk, ha a hangszóró recsegése nem szakítja félbe a feszült farkasszempárbajt. Riadtan húzódtam közelebb Paytonhöz, még mielőtt Hale hangja felzengett.

– Tegyétek le a fegyvereket, és adjátok meg magatokat!

– Én is pont ezt akartam tanácsolni nektek! – mosolyodott el Martha, keményen préselte ki szájából a szavakat. Úgy tűnt, egyáltalán nem fél, én viszont, ha akarom, sem tudom elrejteni a reszketésemet.

– Kétlem, hogy ez megtörténhet. Valdemar! – A hívó szó végigfutott minden helyiségen és folyosón.

A távolból annyit láttam, hogy becsukódik a liftajtó, és a kijelző számai újra peregni kezdenek, a pittyegés már nem jutott el a fülemig. Egy ideig teljes volt a csend, olyan vihar előtti, amely mennydörgés, villámlás és világvége ígéretétől terhes, aztán a lift ismét megérkezett az emeletünkre.

– Gisella! – nyögtem fel a látványától, de leginkább az ijesztett meg, hogy a gyerekek is vele voltak. Valamint… – Apa? – Előre léptem egyet, ám Payton visszatartott. Apám tekintetét kerestem, az nem rám, hanem a hasamra szegeződött. Aztán mikor mégis az arcomra emelkedett, nem láttam benne érzéseket és gondolatokat. Nem is volt lehetőségem ezzel foglalkozni, mert egy fekete alak is kilépett a liftből, és fegyvert szegezett a kis csoport hátára. Ökölbe szorult a kezem; bár végeztem volna ezzel a mocsokkal, amikor lehetőséget kaptam rá.

– Induljatok! – Valdemar a fegyvercsővel megbökte apám vállát, hogy mozgásra ösztökélje. Minél közelebb értek, Gisela arca annál jobban megnyúlt a döbbenettől, kontrolálatlan félelem költözött a vonásaira – úgy tűnt, neki sem mondták el eddig, mit tettek velem.

– Jól vagytok? – tette fel Martha a kérdést, ami bennem ragadt Gisela viselkedését látva. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy középkori leányanya, akit akarata ellenére ejtettek teherbe, mégis mindenki rá hajigálja a köveket.

– Most pedig tegyétek le szépen a fegyvereket, és adjátok meg magatokat! – harsogta el Hale a korábbi parancsát. Vége volt, megint. Az esély, amely egy pillanatra felszabadított, hűtlen szeretőként gyorsan továbbállt. Beesett vállal, teljesen összetörve vártam, hogy Hale újra legyőzzön, és visszazárjon a kalitkánkba.

– Nem. – Martha meglepett. Nem láttam lehetőséget az áldozat nélküli győzelemre, így elképzelni sem tudtam, miért nem hajtja végre az utasítást. Hale is döbbentnek hangzott.

– Nem?

– Nem. Ha leteszem, így is, úgy is mind halottak vagyunk. – A hangszóró recsegése pattanásig feszítette az idegeimet, főleg, mert tudtam, hogy most valami nagyon rossz következik.

– Rendben, nekem így is jó. Valdemar, hozd közelebb a fiút! – A parancsra a férfi elrángatta Marcust az anyja mellől, és előrébb lépett. A csend szinte bántotta a fülemet, mégis azon imádkoztam, hogy ne törje meg semmi. Ahogyan általában, most sem hallgattak meg odafent. – Vágd el a torkát!

– Ne! – A kiáltás egyszerre tört ki belőlem és Giselából. Az ikrekkel a kezében képtelen volt a cselekvésre, mégis megpróbálta kiszabadítani magát az őrök markából. Cassie és Danny sírása betöltötte a helyiséget.

– Kérlek, kérlek, Martha! Megadjuk magunkat, hallod? Hale, megadjuk magunkat! – A kamera és a hangszóró felé fordultam, és reméltem, hogy látja rajtam a rémült határozottságot: ha kell, terhesen küzdök meg Marthával, csak hogy megállítsam, és azután önként leszek ismét fogoly.

Valdemar lassú mozdulatokkal húzta elő a tőrét, mintha ő is abban reménykedne, csoda történik, és Hale megváltoztatja az utasítását. Halálra váltan figyeltem a fény csillanását az éles pengén, és megtettem az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott: könyörögtem.

– Valdemar, ezt nem teheted meg. Kérlek! Ő Marcus! Nézz rá! Nézz a szemébe! – Lélegzet-visszafojtva vártam szavaim hatását, miközben a lábam reszketni kezdett. Hinni akartam, hogy bármit is tett korábban ez a sötét lelkű férfi, mégis kötődik a fiúhoz. Elvesztettem volna az ép eszem, ha a szemem láttára veszik el egy gyermek – Marcus – életét. Az én hibámból.

A fekete szempár keményen meredt maga elé kerülve a fiú látványát, végül rám emelkedett.

– Ha én nem teszem meg, megteszi más. – Ahogy a penge megmozdult és Gisela felsikoltott, elszörnyedve az arcom elé kaptam a kezem.

2014. szeptember 3., szerda

Démoni érintés 3. - A jelen árnyai (1. fejezet - Hosszú fogság)



Az üvegcellám felé vezető utat végignevettem. Az őrök úgy néztek rám, mint egy őrültre, pedig az utóbbi hetekben sosem volt tisztább a fejem. Érzékeltem az embereket magam körül, de nem foglalkoztam velük, az elmémet egyetlen gondolat uralta: Hale elszúrt valamit. Azt gondolta, büntetlenül erőszakot követhet el rajtam, és megteremtheti önmagát az én akaratom ellenére. Tévedett. Felért a bosszú édességével látnom az arcán a dühöt és félelmet. Most először sajnáltam, hogy nem maradhattam tovább a vizsgálóban, így csak az emlékeimben élvezhettem tovább a rettegését.

Még akkor is rázott a nevetés, amikor a hátsó teremhez értünk. Az egyik őr kinyitotta az ajtót, miközben Gareth a karomat markolta határozott gyengédséggel. Aggódva pillantott le rám, mire én elégedetten rávigyorogtam. Az itt töltött idő alatt főleg ő gondoskodott rólam; ha nem Hale-nek dolgozna, még akár kedvelni is tudnám.

Payton közvetlenül a kalitka falánál állt, tenyerét nekitámasztotta az üvegnek. Érkezésünkre felkapta a fejét – fogadni mertem volna, hogy mióta elvittek, azóta ácsorog ott mozdulatlanul. Újra kitört belőlem a kuncogás. Látott már katatón, őrjöngő és kiborult állapotban, de ez most számára is valami új volt.

Összezavarodva figyelte, ahogyan visszazárnak a helyemre; azután mert csak megszólalni, hogy magunkra maradtunk, és az ajtó hangos szusszanással bezáródott.

– Katie…

– Jól… jól vagyok – töröltem le a könnyeimet, miközben levegőért kapkodtam. Az ideje sem rémlett, mikor nevettem utoljára ennyire. Vagy, hogy mikor nevettem egyáltalán. Tenyerem önkéntelenül is a hasamra csúszott, most először érintettem meg úgy a babáim lakhelyét, hogy nem akartam ártani nekik. Forróság öntötte el a mellkasomat, amit azonnal be tudtam azonosítani: színtiszta szeretet.

– Katie? – Payton hangja sürgető volt, összevont szemöldökkel figyelte a kezemet.

– Valami… megváltozott – fordultam felé. Megérintettem az üveget, mintha ezzel némán átadhatnám neki az érzéseimet és gondolataimat; ő is hasonlóan tett. Néhány pillanatig magamban ízlelgettem a szavakat, végül megosztottam őket vele. – Hale elrontotta. – Tekintete lesiklott a felső alól kigömbölyödő hasamra.

– Mit? El… elvesztetted a babát? – Megráztam a fejem.

– Ketten vannak – remegett meg a hangom az izgatottságtól.

– Ket…? – Még azelőtt megértette, hogy befejezte volna a kérdést. Elkerekedett szemmel bámulta a pocakom, próbálta felfogni, mit jelent ez. Adtam neki egy kis időt az új információ feldolgozására, de nem bírtam túl sokáig tartóztatni magam.

– Egyikük biztosan nem Hale, de Payton – húzódtam még közelebb az üveghez –, én hiszem, hogy a másik baba sem. Hale-nek nem volt testvére, és ha most meg mégis… Akkor valami változott, és ez nem lehet ő. Igaz? – vártam a megerősítést. Minden ízemben reszketni kezdtem, annyira akartam, hogy rábólintson. Csalódást okozott.

– Még itt vagyunk. És Hale is.

– Lehet… lehet, hogy csak időbe telik, míg bekövetkezik a változás.

– Katie – sóhajtott fel sajnálkozva.

– Nem. Figyelj! – csaptam aprót oda, ahol a keze volt az üvegen. – Én érzem. Érzem, hogy ők jók. Hogy minden rendben lesz.

– Néhány órája még azt érezted, hogy a gonosz növekszik benned – mondta ki Payton kíméletlenül. Nem akart fájdalmat okozni nekem, egyszerűen csak nem értett. Ellöktem magam a cellafaltól, és járkálni kezdtem. Nemrég tényleg sötétbe borulva láttam a világot, ám valami megváltozott. Talán tévedtem. Talán még van… remény.

Vagy csak becsapom önmagamat, ahogyan Payton hiszi.

– Mit szúrhatott el? – motyogtam magam elé félhangosan. Hagytam a következményeket, és inkább az okokra tereltem a figyelmemet, ez könnyebb volt a lelkemnek. Payton megvonta a vállát. – Azt mondta, biztos, hogy te vagy az apja, én pedig az anyja. Ez oké. Az időpontot is tudta, ezért nem várhatott tovább. Talán a módszer miatt… – pirultam el kissé, de azonnal le is ráztam magamról a zavaromat. Paytonnel már túl sok mindenen mentünk át együtt ahhoz, hogy bármi miatt is zavarban érezzem magam előtte. Látott őrjöngve, látott depressziósan, még azt is látta, hogyan pisilek. Az üvegkalitka elzárt egymástól, mégis a normálisnál sokkal intimebb helyzetbe kényszerített minket.

– Inkább az időzítés – szólalt meg halkan. Aprót ráztam a fejemen.

– Az előbb mondtam, hogy…

– Hogy tudta, mikor kell teherbe esned, igen. A te esetedben valóban pontos volt – bólintott. Legalább annyira elvörösödött, mint én az előbb, mégis nyugodt hangon folytatta. – De az én esetemben… Az örökítő anyagomat nem aznap vették le. Talán, ez olyan, mintha elvétette volna a napot.

– Akkor elhiszed, hogy egyikük sem lehet Hale? – néztem rá reménnyel telve. Szükségét éreztem, hogy valaki támaszt nyújtson a hitemnek és megnyugtasson, de újra rá kellett jönnöm, az ember csak a legritkább esetben kaphatja meg azt, amire vágyik.

– Lehet, hogy változik valamiben, ki tudja. Magasabb lesz vagy alacsonyabb, szeplős, esetleg rosszabb a sakkban. De még mindig él, még mindig fogva tart minket. Talán akármikor fogannál meg az én gyermekemmel, rossz géneket kapna – komorult el.

– Tévedsz – fordítottam hátat. Szerencsétlenségemre a körülmények csak ilyen morzsányi szabadságot hagytak, ha tehetem, el is viharzok. Sóhaj szállt át hozzám a másik oldalról, majd csend követte – Payton feladta a győzködést.

Háttal neki a sarokba húzódtam, mégis éreztem, hogy a tekintete rám szegeződik; gerincem bizsergése kétséget sem hagyott felőle.

Mostanában sokszor nézett engem. Eleinte nem foglalkoztam vele, végül is elég unalmas idebent és kevés a látnivaló, ám mostanra megváltozott a helyzet. Mikor néha-néha összeszedtem a bátorságomat és visszanéztem rá, megijesztett. Íriszében ott kavargott az a vonzalom, amit korábban már bevallott nekem, ám volt benne még valami. Valami erősebb, valami mélyebb. A legrémisztőbbnek pedig azt találtam, hogy ennek láttán elakadt a lélegzetem, és a szívem is össze-visszavert.

Nyakamhoz emeltem a kezem, ujjaim csak levegőt markoltak. Fogalmam sem volt, hol hagyhattam el a nyakláncomat a medállal, az idehurcolásomkor szakadt le vagy később, ám mikor az első napon segítséget akartam kérni általa, már sehol sem volt. Mintha az élet el akarta volna venni tőlem az utolsó dolgot is, amely emlékeztet arra: vannak odakint, akik aggódnak értem.

– Katherine… – Payton leült mellém, hallottam ruhájának súrlódását az üvegfalon. Tudtam, mi következik: bocsánatkérés. A bezártság miatt előfordult, hogy mint két unatkozó kutya, egymásra mordultunk, a viták után mindig ő próbált kiengesztelni. Még akkor is, ha én kezdtem. – Csak nem akarom, hogy ámítsd magad… – Hallgattam és nem fordultam felé, ezúttal nem adtam meg a gyors megbocsátás megkönnyebbülését. Jó tíz perc telt el így, aztán elszakadt nála a cérna. – Úgy gondolod, nem lennék boldog, ha azok a babák odabent boldog, egészséges, jóságos gyermekek lennének? – Összerezzentem. A hangja túl szenvedélyesnek és fájdalmasnak tűnt ahhoz, hogy továbbra is semmibe vegyem őt. – Igaz, sosem terveztem, hogy apa leszek, de el tudnám képzelni… Egy másik világban. Ahol a fiunk életcélja nem a tömeggyilkosi pálya. Ám ez nem az a világ.

– De ketten vannak… – motyogtam magam elé. Behunytam a szemem, és kizártam a külvilágot. 

***

Az üvegfal kinyílt. Felismertem Gareth lépteit; nem foglalkoztam vele. Megszoktam, hogy jár-kel, ételt vagy vitaminokat hoz, esetleg szól, hogy indulnunk kell vizsgálatra. Fáradtság gyötört, nem, nem ez volt a legjobb szó rá, inkább lelki kimerültség. Mint akiből lecsapolták az utolsó energiacseppeket is. Nem hasonlított a korábbi depressziómhoz, hiszen minden gondolatom a remény körül forgott, épp ezért nem értettem, mi lehet a bajom. Napok óta feküdtem az ágyon, és vagy aludtam, vagy magam elé meredtem.

– Gyere, kislány! – Gareth lehajolt hozzám, de ahelyett, hogy megrázta volna a vállamat, a hónom alá nyúlt, és felnyalábolt. – Nem esik baja – szólt vissza Paytonnek, aki ”ha meggörbül egy haja szála, megbánjátok” pillantással üzent az őröknek, valahányszor elvittek.

– Hová megyünk? – kérdeztem elpilledve. Korábban, amikor elhagyhattam a cellámat, mindig azon törtem a fejem, hogyan tudnék fegyvert szerezni és megszökni, de mostanra teljesen felhagytam ezzel a tervemmel. Mozogni is alig volt erőm, nemhogy szembeszállni ki tudja, hány biztonsági emberrel, és elmenekülni.

– A doktor szerint a bezártság és az ingerszegény környezet rosszat tesz nektek. Elnézve téged, igaza van. Engedélyt kaptam arra, hogy némileg változtassak a vendéglátás körülményein – tornázott feljebb a karjában, hogy kényelmesebben tudjon tartani. Nevetni akartam, de csak halk nyögésre futotta.

– Vendéglátás? – sűrítettem bele a szóba a lehető legtöbb gúnyt, ami erőmből futotta.

Beszálltunk a liftbe, és elindultunk felfelé; Gareth a gombokat nézte, én pedig őt. A kemény, szögletes vonások mögött emberséget véltem felfedezni. Vagy talán csak azt akartam látni… Az önáltatás mindig az egyik legnagyobb hibám volt, amiatt tartottam most itt. Hittem Hale-ben, hittem Valdemarban, hittem Emmanuelában és abban, hogy megmenthetem a világot – újra és újra tévedtem.

– Amikor csatlakoztam, nem tudtam, hogy ezt akarják tenni veled… – törte meg Gareth a csendet, mintha csak a gondolataimra reagálna. Kerülte a tekintetemet, amiből arra következtettem, hogy szégyenkezik a döntése miatt.

– De segít nekik – vetettem a szemére.

– Családom van. – Ezzel a két szóval mindent megmagyarázott. Egy jó ember csak egyetlen ok miatt tesz igazán rosszat: a szeretteiért.

Ujjaim a vállába markoltak, amikor a lift aprót rándulva megállt. A fémajtó széttárult, a napfény pedig elvakított. Könnyezve árnyékoltam le az arcomat, és mélyet lélegeztem a friss levegőből. Mikor a csatornában éltem, egyáltalán nem hiányzott a fenti világ, ám azóta, hogy megismerkedhettem a kék éggel, a napsütéssel és a felhőkkel, szabadságvágy serkent a lelkemben. Aki sosem tudott repülni, nem vágyik a szárnyalásra, ám aki egyszer már járt odafent, nem éli túl a törött szárnyat.

– Vigyelek kijjebb? – érdeklődött Gareth lágyan.

Még a tető pereme előtt megálltunk – talán hogy ne tehessek kárt magamban –, ám így is körbe tudtam nézni. A város szélén voltunk, a legközelebbi épületek nagyon távolinak tűntek. Ha sikoltozni kezdenék, a kutya sem hallaná meg, nem mintha lenne értelme… Mihez kezdene a rendőrség egy csomó vámpírral?

– Látja, azokat ott? – böktem a belváros épületeire. A látkép változatosságot mutatott, a hatalmas felhőkarcolókat apró családi házak követték. Csak a város túlsó szélén lévő gyártelepeket jellemezte homogenitást – szorult össze az emlékektől a gyomrom. Gareth arrafelé nézett, amerre mutattam, ezért mély levegőt vettem, és folytattam:

– Romba fognak dőlni. Csak néhány ház marad épségben, semmi több. Tudja, hol éltem, hol nőttem fel? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, mennyit árult el Hale az embereinek, de azt tippeltem, nem eleget.

– Nem tudom.

– A város alatti csatornákban. Más gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal együtt. Már persze, akik megmaradtak. És higgye el, az nem sok… – halt el a hangom.

Felderengett előttem azoknak az arca, akikkel egy sorsra kényszerített az élet – túl gyorsan cserélődtek az emberek, mindig vesztettünk el tagokat, és mindig jöttek újabb menekültek.

– Tiszta szívből kívánom, hogy az otthona egy legyen a kevés ház közül, ami megmarad – pillantottam fel Gareth-re. A sötétbarna írisz megkeményedett.

– Visszaviszlek – közölte. Megharagudott rám, pedig nem adtam rá okot: az igazság a legtöbbször fáj, ám attól még, hogy magunkra húzzuk a takarót, nem szűnik meg létezni.

A liftajtó nyitva várakozott, mégis megálltunk előtte. Tétován nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, miért nem megyünk tovább, mikor Gareth ismét megszólalt, halkan, komoran, kiégetten.

– A barátaid nem képesek megmenteni senkit a végzetétől. A jövő meg van írva.

– A jövőt már most átírtam – simogattam meg a hasam. Gareth szempillája megrebbent, de nem felelt semmit, belépett velem a fülkébe, és megnyomta a megfelelő gombot. – Gisela és a gyerekek? – tereltem másra a szót. Néha beszélt róluk, elmondta, jól vannak-e, hogy érzik magukat. Gyötört a lelkifurdalás, amiért őket is belerángattam ebbe az egészbe; ha szétválunk, és nem együtt rejtőzünk el abban a bútorgyárban, akkor most csak én lennék itt, ők szabadon élhetnék az életüket.

– A lehetőségekhez képest jól vannak.

– Vigyázzon rájuk. Kérem.

– Azt teszem.

A napsütés és friss levegő tényleg hasznosnak bizonyult, nemcsak a testem, de a figyelmem is felélénkült egy kissé. Korábban nem tűnt fel, hogy az emelet kórházi része zsúfolásig van, és a többség nem valamiféle betegség miatt fekszik ágyban; harci sérüléseket szenvedtek.

– Mi folyik odakint? – meredtem az egyik fiatal férfire, akinek mellkasán átvérzett a gézkötés.

– Háború.

– Miattam, igaz? Kutatnak utánam – kezdtem mocorgásba. Nem kaptam választ, mégis biztosra vettem. Azért indultak be a harcok, mert Casimir engem keres. Nem adta fel, minden erejével azon van, hogy megtaláljon. Izgatott bizsergés járt át, hogy aztán kétségbeesés vegyüljön hozzá. Vajon tudja, mit tett velem Hale? Így is kellek majd neki?

Annyira belemerültem a kételyeimbe, hogy mikor kinyílt előttem a hátsó szoba ajtaja és Gareth letett a földre, először fel sem fogtam a változást. Szokásomhoz híven a szomszéd cella felé pillantottam Paytont keresve, ám most először nem a túlsó oldalon várt rám. Ahogy átléptem az üvegajtón, felpattant az én ágyamról, és elém vágtatva két karja közé lapátolt. A celláink közötti falat felhúzták, most már nem voltunk egyedül. 

***

– Hello! – dörmögte Payton a hajamba, miközben tovább ölelt. Nem emlékeztem rá, voltam-e már valaha ennyi ideig ilyen közel hozzá. Ez az érzés nem hasonlított ahhoz, ahogy a falon át megérintettem a kezét, annál sokkal elevenebb, sokkal jelentőségteljesebb és egyben sokkal ijesztőbb is volt. Mélyet lélegzett a hajam illatából, én pedig önkéntelenül is megborzongtam. Halkan kattant mögöttünk az ajtó, magunkra maradtunk.

Egy részem meg akarta kérni, hogy eresszen el, mert kényelmetlenül érzem magam az érintésétől, egy másik részem viszont még inkább a karjai közé fúrta magát. Végül nem kellett döntenem, mert a hangszóró sisteregni kezdett, és mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent.

– Bármi is történt, jó érzés így látni titeket… Együtt. – A szavak kedvesen csengtek, Payton mégis a háta mögé tolt, mintha attól tartana, gazdájuk előbújik a fekete dobozból, akár egy horrorfilmben. Hale hangja eltorzult kissé a mikrofontól, de így is tökéletesen kihallottam belőle az elégedettséget.

– Elmondom az új szabályokat – közölte egy újabb reccsenés után. Payton felhorkant, végül visszafogta magát, és nem szólt be. – Azért vontam fel a falat, hogy gondoskodhass anyáról és rólam az utolsó hónapokban. Együtt lehettek, természetesen csak addig, amíg kifogástalan a viselkedésetek. Ha így lesz, kaptok további kedvezményeket is: például kimehettek levegőzni egy kicsit…

– Most hálásnak kéne lennünk? – morogta Payton, de Hale vagy nem hallotta, vagy nem foglalkozott vele. Egyszerűen csak negédesen elköszönt tőlünk, aztán a hangszóró kattant egy utolsót, és ismét csend lett.

Borzongva fontam magam köré a karomat, pedig a hőmérséklet nem esett egy fokot sem a korábbihoz képest. Bár nem hittem a szellemekben, mégis mintha ezernyi gonosz lélek keringett volna körülöttem magukba szippantva a testem és a lelkem melegét.

– Szemét kis rohadék – morogta Payton gyűlölködve, tekintetét még mindig a hangszóróra szegezte. Végül megfordult, látványomtól a düh varázsütésre eltűnt a vonásairól. – Mi a baj? Rosszul vagy? – Érintést éreztem a könyökömnél, mire bizonytalanul megráztam a fejem. Elkísért az ágyig, leültetett rá.

– Túl nyugodt volt – mondtam ki végül azt, ami halálra rémített és elkezdte felfalni a bennem ébredt reményt.

– Mi?

– Hale. Túl nyugodt volt a hangja. Mintha… – csúsztattam a hasamra a kezem, ez mostanság megszokott mozdulattá vált nálam. Nem akartam befejezni a mondatot, képtelen voltam belegondolni, hogy talán, valami módon, mégis neki kedvezően alakulnak a dolgok. Az egyszerűen nem történhet meg.

– Gyere, feküdj le, pihenj! – döntött le Payton a párnára. Végigsimított a hajamon, túl gyengéden ahhoz, hogy kezelni tudjam érzelmileg. Még a szerelmi vallomása után sem engedett meg ilyesmit magának, ám a bezártság megváltoztatta – talán, mert most tényleg csak egymásra számíthattunk. Mikor el akart távolodni tőlem, kezem mégis önkéntelenül nyúlt utána, hogy aztán félúton megálljon. Észrevette a mozdulatot, ez kétségtelen, mégis úgy tett, mint aki nem látta. Leült a földre, szemközt az ággyal, és a pólójából kijött cérnaszálat tekergette. Amilyen hévvel ölelt korábban, most éppolyan bizonytalannak látszott. Lesütött tekintetével szinte elveszettnek tűnt.

– Köszönöm – közöltem vele azt, amit már hónapok óta el akartam mondani neki.

– Mit? – kapta fel a fejét.

– Hogy azok után, amit mondtam neked… rólunk, mégis mellettem vagy – kezdtem a lepedő vizsgálgatásába, holott minta nélküli, hófehér anyagból készült.

– Az üvegbúra nem adott lehetőséget a választásra – kuncogott fel sötéten. Még mindig szenvedett, láttam rajta, és utáltam magam, amiért továbbra is kihasználom az érzéseit. Csak azért tettem, mert fogalmam sem volt, nélküle hogyan élhetném túl ezt az egészet ép elmével. És… talán neki is szüksége volt rám ugyanezen okból – legalább is, ezzel próbáltam nyugtatni a lelkiismeretemet.

– Tudod, hogyan értem… – sóhajtottam.

– Tudom – dőlt el a földön két tenyerét az arcára tapasztva. Utánoztam a mozdulatát, és felidéztem magam előtt Casimir vonásait. Vajon látom őt még valaha? 

***

– Payton! – izgatottan tettem félre a Harry Potter harmadik kötetét; Gareth hozta olvasnivalónak a sorozatot, hogy ne unjam halálra magam. Felültem az ágyon, mindkét tenyeremet szorosan a hasam aljára tapasztva. Payton épp a sarokban reggelizett, kiáltásomra kiesett kezéből a kenyérdarab, és a tálcáról a földre pattant.

– Mi történt? Görcsök?

– Gyere ide! – intettem neki. Két szempillantás múlva már az ágyam mellett térdelt, és aggódva nézett föl rám. Mosolyogva a jobb csuklója után nyúltam, és kezét az enyém mellé tettem. Összerezzent az első rugdosástól, majd elnyílt szájjal nézett fel rám.

– Mozognak.

– Igen, már egy ideje… – bólintottam. Visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját, ám csak zavarodottságot érzékeltem. Továbbra is a hasamon tartotta a kezét, de minden izma megfeszült, mintha valamiféle veszélyre számítana.

– A részeink – motyogtam. Az egyik baba izgatottan mocorogni kezdett, a hasamnak és a tenyerének nyomult újra és újra, mintha ő is segíteni akarna az apja meggyőzésében.

– Nem is tudod, mennyire szeretném szeretni őket… – Payton sóhaja csomót kötött a gyomromra. Bal keze elfehéredett, ahogy a lepedőt markolta mellettem. Küzdött magával, ahogyan én is a saját kétségeimmel, csak én előnyt élveztem anyaként ebben a harcban. A testünkben hordozni egy apró lényt olyasfajta kötelék, amely semmi mással nem érhet fel.

Végigsimítottam Payton dús tincsein, az ittlétünk óta jócskán megnőtt a haja. Még nem volt olyan hosszú, mint Casimirnek, de lassan össze lehetett fogni egy kis csutkába.

– Ne csináld ezt! – Mordulására majdnem visszakérdeztem, hogy mit ne csináljak, mikor észrevettem, hogy ujjaim már a tarkóját simogatják, ő pedig aprókat remeg az érintésemtől. Úgy rántottam el a kezem, mintha lángra kaptak volna a tincsei. Ez az összezártság teljesen megbolondított, korábban egy cseppnyi ingert sem éreztem arra, hogy megérintsem őt, most pedig szinte vonzotta a kezemet. Mintha az újonnan ébredt anyai gyengédségem nemcsak a gyermekeimre, hanem rá is kivetülne.

– Sajnálom, én… – Nem várta meg a magyarázatomat, csak felegyenesedett, átsétált a kalitka másik oldalára, és beült az egyik sarokba. Aztán egész nap nem vett rólam tudomást.

2014. augusztus 24., vasárnap

XXX


Igen, 30 éves lettem szombaton. Betti megkérdezte tőlem, milyen érzés, de ugyanolyan, mint 29 évesnek lenni. Vagy 28, 27, 25, 20, 18 stb. évesnek. Nem érzem, hogy szombat óta más ember lennék, és a lelkem sem öregedett meg egyetlen pillanat alatt. :D

A szülinapozásom már csütörtökön megkezdődött, amikor is, anyutól és a párjától, Misitől kaptam egy klassz, új széket a számítógépes asztalomhoz. Most kevésbé fájós háttal ülhetek majd a számítógép előtt, miközben regényeket írok nektek, szóval nagyon örülök neki, és igazán tetszik. :) A húgomtól pedig kaptam egy régimódi fantasy regényt, olyan Harry Potter féleség lehet a fülszövege alapján, úgyhogy pont nekem való. :) 

Péntek késő délután lejött hozzám Pécsre a legjobb barátnőm, Zsuzsa, és a lánya, Fanny, és összejöttünk Bettiéknél egy hétvégére. Még pénteken megkaptam a tortámat, mert félő volt, hogy az Albertirsa-Pécs utazás után egy éjszakát már nem bírna ki egyben, így is állítólag életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta. :D A tortát Zsuzsa készítette mindenféle egészséges alapanyagból búzaliszt- és cukormentesen, így én is nyugodtan ehettem belőle. :) Naaaagyon finom volt, úgyhogy megérte a sok munkát és macerát. :)

Este játszottunk a Betti által készített társassal, filmet néztünk, beszélgettünk. 

Szombaton korán keltünk, mert 10 órakor a Zsolnay negyedben kezdődött egy tájékozódási kvízverseny, ami ingyenes volt, és még érdekesnek is tűnt, úgyhogy gondoltuk, megnézzük, milyen. Még indulás előtt, gyorsan megkaptam az ajándékaimat. :) Zsuzsa és Fanny megvették nekem a Salvador Dali titkos élete című könyvet, és kaptam egy fekete meg egy fehér cicás könyvjelzőt, amelyet Zsuzsa horgolt (remélem, azóta már nem fájnak az ujjaid…). :) Bettitől Anna Gavalda Vigaszág című könyvét kaptam, valamint egy Harry Potteres halál ereklyéi nyakláncot, amelyet azóta is viselek. :) Betti testvére (szintén Fanninak hívják) rajzolt nekem egy szépet, Zsuzsa unokája, Balázs pedig küldött nekem egy igazán kreatív hurkapálcás-rajzos-képregényes alkotást (a szülinapomat készítette el képregényként) meg egy másik hurkapálcás-rajzos alkotást. :) Evelin, aki a Spirit Bliss kulcstartók megalkotásánál segédkezett Bettinek, küldött nekem egyet a kulcstartók közül ajándékba. :) 

Ajándékozás után sietni kellett, nehogy lekéssük a tájékozódási játékot. Épp valami Szamárfül családi nap is volt a helyszínen, úgyhogy kicsit nehezen jöttünk rá, hol is lesz a játék, de végül megtaláltuk az asztalkát. Első körben egy kis elektronikus ketyere segítségével 5 navigációs feladatot kellett megoldanunk, ami szerintem könnyű volt, de azért érdekes. Aztán jött a kvízes része a játéknak. A kezünkbe nyomtak egy kitöltendő feladatlapot meg egy térképet, és fel kellett keresnünk a térképen bejelölt helyszíneket, ugyanis ott találhattuk meg a feladatlapon található kérdésekre a választ. Na, ez a játék már jobban megmozgatott minket mind fizikailag, mind szellemileg. Körbejártuk a térkép alapján az egész területet. A legtöbb kérdésre könnyen megtaláltuk a választ, de azért volt 3-4, amin törnünk kellett a fejünket. Nekem nagyon tetszett a játék, és szerintem a többiek is élvezték. :) 

Játék közben Zsuzsa kérésére beszereztünk egy-egy szamárfület. Gondoltam, ha már a helyszínen hülyét csinálunk magunkból, játsszunk nagyban, készítsünk képeket a netre is. :D

A Zsolnay negyedes program után elmentünk enni egy kínai büfébe, majd ismét Bettiékhez. Délutánra kicsit elfáradtunk, én majdnem belealudtam a filmbe, amit néztünk, de végül sikerült ébren maradni. Egy kávé és vacsora után végül magunkhoz tértünk, és játszottunk a Démoni érintéses társasjátékkal, amit készítettem. A lányok kissé sokat bajlódtak a lázadók csatornarendszerének kiépítésével, de azért remélem, hogy tetszett nekik a játék. :)

Ezután még filmezni akartunk, de végül fél 11-kor legyőzött minket a fáradtság és kidőltünk.

Ma délelőtt kikísértük Zsuzsát és Fannyt a vonathoz, és ezzel hivatalosan is véget ért a 30. születésnapom. :) Én nagyon jól éreztem magam, és ezúton is köszönöm Betti anyukájának, Bettinek és Fanninak a kedves vendéglátást, és hogy befogadtak minket egy hétvégére az otthonukba. És köszönöm Zsuzsának és Fannynak, hogy lejöttek Pécsre velem ünnepelni. :)

2014. augusztus 13., szerda

A leggyakoribb gondolat


2012-ben jelent meg a Démoni érintés sorozat első két része. Azóta nagyon sokan elmondtátok, megírtátok nekem a véleményeteket privátban is, nyilvánosan is. Nagyon egyedi és érdekes volt számomra mindegyikőtök véleménye, és volt egy gondolat, amely gyakorta visszatért az általatok mondottakban. Kíváncsiak vagytok, mi volt az? Nem, nem az, hogy Casimirt vagy épp Paytont szeretitek-e jobban, bár ez a téma is sokszor előkerült. :)

Azt hallottam a legtöbbször, hogy félve kezdtetek bele a történetbe. Tudjátok, a „Jaj, már megint egy vámpíros könyv!” effektusról beszélek, amely a vámpírmánia lecsengése óta sokszor előkerül. :)

A véleményeteknek viszont nagy örömömre mindig volt folytatása. Méghozzá az, hogy „De jó, hogy mégis elkezdtem olvasni, mert így rájöttem, hogy a könyved nem hasonlít egyáltalán más vámpírsztorikhoz sem. Nem hittem volna, hogy lehet még újat írni vámpírtémában, de tévedtem, ez tényleg új.”.

Azt hiszem, ennél szebb dicséretet nem is kaphattam volna tőletek. :) Ezúton is köszönöm. :)

Nemsokára a boltokba kerül a trilógia utolsó kötete is, amely szerintem fordulatosra és izgalmasra sikeredett (remélem, ti is így látjátok majd). De elsősorban tartottam magam ahhoz, hogy nem írok tipikus vámpírkönyvet. A jelen árnyai is teljesen más lesz, mint bármelyik mostanság megjelent vámpírtörténet, és nagyon-nagyon kíváncsian várom majd a véleményeteket róla. Remélem, hogy a többségnek tetszeni fog, és hogy a Team Casimirhez és a Team Paytonhöz tartozók is elégedettek lesznek, akárhogyan is alakuljon Katie-ék sorsa. :)

2014. július 26., szombat

Határok és komfortzóna


Zenkáék elindítottak egy bloggeres körtémát, melyet On Sainál láttam meg, és érdekesnek találtam. Engedélykérés után pedig én is írtam hozzá egy bejegyzést. 


A téma: A határok feszegetése az olvasásban, komfortzónából kilépés, új műfajok kipróbálása


Sok könyvmoly emberkét ismerek, és mostanság azt vettem észre, hogy sokan közülük nem nagyon merik átlépni a komfortzónájuk határát. Van, aki szinte csak ifjúságit olvas, olyan is, aki szinte csak erotikusat, de hallottam olyanról is, aki kizárólag sci-fit. Sosem értettem, hogyan bírják. Ha én egymás után akár csak három ugyanolyan stílusú, zsánerű könyvet olvasok, besokallok az adott zsánertől. Lehet, hogy úgy alapból tetszenek az adott könyvek, de akárcsak a csoki esetében, egy-két falat finom, egy-két táblától már kezd émelyegni az ember, ha pedig még ennél is többet eszik belőle, mind tudjuk, mi történik.

Szóval én majdhogynem mindenevő vagyok, mert úgy érzem, csak így tudom megadni a lelkemnek és szellememnek azt, amire valóban szüksége van mind az elégedettséghez, mind a fejlődéshez. Olvasok szépirodalmat, szórakoztató irodalmat, romantikust, krimit, sci-fit, fantasyt és még sok minden mást. Na, meg verset, novellát, drámát és regényt is.

Mindegyik másképp hat rám, mindegyik mást ad nekem, mindegyikben megtalálom a szépséget, még ha nem is szeretem mindegyiket egyformán. Van, amelyik ellazít, akad, amelyik rendesen megmozgatja az agyamat, és olyan is, amely mélyen elgondolkoztat. Hiszem, hogy erre mind szükségem van olvasóként.

És persze íróként is. Sok író van, aki csak egyfélét ír, ami egyáltalán nem baj, én viszont képtelen lennék erre. Egy idő után belefásulnék. Mindent ki akarok próbálni, mindent meg akarok tapasztalni, és ami a legfontosabb, kihívásokat akarok! Számomra ez adja az írás egyik igazi élvezetét, hogy nem biztosra játszom, hanem kockáztatok. Lehet, hogy nem megy majd mindegyik zsáner és stílus, lehet, hogy néha-néha elbukom, de egy próbát megérnek, hogy lássam, mire vagyok képes. És hogy frissen tartva az agyamat és fantáziámat, mindig megmozgassam valami újjal.

Persze én sem olvasok mindent. Be kell vallanom őszintén, régebben próbálkoztam a hard sci-fivel, de túl női agyam van hozzá, egyszerűen nem tudtam élvezni. Viszont megpróbáltam. És ez a lényeg. Hogy mindig merjünk új dolgokat kipróbálni, mert sosem tudhatjuk, lehet, hogy életünk egyik legjobb élményében lesz majd részünk. Még akkor is, ha előzőleg azt hittük, nagyon nem való nekünk az adott könyv. :) 


Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz