~ Sárga könyves út ~

2010. március 21., vasárnap

Démoni érintés - 2. fejezet

Az étkezési, ruházkodási szokásokat, a vadászatról és az íj használatáról szóló részt a google-nak és az általa talált oldalaknak köszönhetitek. :D 3 napig kutattam, hogy a lehető leghitelesebb legyen minden. Remélem, hogy sikerrel jártam. :)
A kritikáknak még mindig örülnék, hiszen ez csak a 2. fejezet, és szörnyen bizonytalan vagyok abban, hogy jó-e, amit csinálok... Szóval, aki elolvassa, az szánjon meg egy pár mondattal, előre is köszönöm. :)
Mivel kértetek képeket a szereplőkről, ezért oldalra mindjárt teszek fel. Sajnos, a képeken az öltözékek nem korhűek, de nem találtam olyan képet, amely megfelelő lett volna ilyen szempontból...
Ha érdekel titeket, hogy milyen korhű ruhákat képzeltem el a szereplőknek, akkor szóljatok, és mutatok egy pár képet arról is. :)



2. fejezet




Elkerekedett szemekkel néztem végig a kipakolt ételeken. Különféle húsok, mártások, zöldségek, gyümölcsök, sőt, még friss kenyér is volt a vacsoraasztalon. A Rejtekhelyen élő összes ember jóllakhatott volna minimum kétszer belőle. Amint leültem, mohón kaptam a finom falatok után teljesen megfeledkezve magamról. Utoljára talán, valamikor gyerekkoromban volt szerencsém ilyen jót enni – olyan öt-hat éves lehettem…Aztán jött a Sötétség kora, és örülhettünk annak is, ha csak morzsák jutottak.

Éppen egy csirkecombot ragadtam meg, és emeltem a számhoz, mikor hirtelen feltűnt a teljes csend. Ahogy felpillantottam, és szembetaláltam magam a két döbbent szempárral, megállt a számban a falat. A francba… Valószínűleg, egy nőtől nem ilyesfajta étkezési stílust szoktak meg. Úgy tömtem magamba mindent, mint egy disznó.

- Jól megéheztél az ijedelemtől… - szólalt meg Keith, mire elvörösödtem.

- Bocsánat…

- Ne szabadkozz! – legyintett Casimir. – Magdalena örülni fog, hogy így ízlik a főztje. Azért is boldog volt, hogy meglátogatsz minket. Így legalább lesz társasága a konyhában.

- Hát, főzni nem nagyon tudok, de az biztos, hogy rég ettem ennyire finomat – vallottam be teljesen őszintén, mire Casimir arca elkomorult. A szívem hirtelen a torkomba ugrott. Valami rosszat mondtam? Miért nem tudom egyszerűen csak befogni? A nőknek ebben a korban biztosan kötelességük volt a főzés… Apám valószínűleg jobban megtanított volna a hétköznapi viselkedésre és illemre, ha nem ilyen hirtelen kell döntenünk, de így egyenesen a mélyvízbe pottyantam úszógumi nélkül.

- Igen, sejtem… - tette le Casimir a boros kupáját anélkül, hogy ivott volna belőle. – Azt hiszem, erről is beszélnünk kéne…

- Miről? – vékonyodott el a hangom. Nem igazán értettem, hogy miről is van szó, de azt éreztem, hogy éppen egy szakadék szélén egyensúlyozom. Ha bármi rosszat találnék mondani, fél perc alatt egy tömlöcben – vagy ami még rosszabb, máglyán – találhatom magam.

- A jövődről. Édesapád szörnyen nehéz helyzetben hagyott a halála után, és arra gondoltam, hogy esetleg, itt maradhatnál velünk az esküvő után is – nézett fel rám Casimir gyengédnek tűnő tekintettel. Összezavarodva próbáltam meg felidézni Roderica Galahad múltját, de fogalmam sem volt, milyen nehéz helyzetben lehetett, és hogy vajon igent mondott-e erre a kérésre. Casimir valószínűleg félreérthette a homlokomon megjelenő ráncokat, mert folytatta. – Tudom, hogy nem ezért jöttél, és hogy magadtól eszedbe sem jutna ezt kérni. Nem akarom, hogy úgy érezd, alamizsnát adok, vagy kegyelemből fogadlak be – mentegetőzött.

- Nem, én… Nem is tudom, mit mondhatnék – dadogtam. – Ez igazán kedves…Csak…

- Ha az adósságok zavarnak, kifizetem őket apád helyett, ahogy ígértem. Nem hagynálak szégyenben az emberek előtt – biztosított róla. Adósság, hát persze! Szóval, ez volt az oka az előbbi komorságnak. Casimir azt hitte, annyira nehéz anyagi helyzetbe kerültem az állítólagos apám miatt, hogy már a falatot is meg kell vonnom a számtól. – Elhoztad az adósleveleket, ahogyan kértem? – Hirtelen kivert a víz.

- Hát… Szóval…Elhoztam… Csak azok a férfiak… Elvették minden tulajdonomat. A ládikát is, amiben az adóslevelek voltak – magyaráztam kissé megkönnyebbülten. Ebből is sikerült kivágni magamat, hála az égnek…

- Értem – gondolkozott el Casimir. – Semmi gond, megoldom a dolgot. Kérdezhetek még valamit?

- Persze – bólintottam kelletlenül. Legszívesebben nemet mondtam volna, de azt is találhatták volna túl gyanúsnak.

- A magánlevelezésed is a ládikában volt? Azt is mind ellopták?

- Igen. Semmim sem maradt – feleltem. Ez félig igaz is volt. Tényleg úgy jöttem ide, hogy csak a ruhám volt az enyém, de mostanra már azt is elvették tőlem. Magdalena valószínűleg, már elégette a nehezen szerzett farmeremet és a többi cuccomat is – szorult össze a gyomrom.

- Én megtartottam minden egyes leveledet, igazán szörnyű a tudat, hogy az általam küldöttek avatatlan kézbe kerültek – nézett rám Casimir. – Nem mintha persze, lenne bennük bármi titok, de hát, mégiscsak egy kedves rokonhoz szóltak, nem igaz?

- Igen, persze, sajnálom, hogy elvesztettem őket. – Ujjaim idegesen gyűrögették a ruhámat, aztán hirtelen felugrottam a helyemről. – Elnézést, de folytathatnánk később? Nem érzem jól magam! – siettem ki az ebédlőből, hogy a folyosón zihálva dőljek a lépcsőkorlátnak. Nem voltam felkészülve az ilyen helyzetekre. Sosem voltam jó színésznő. Egyszer Hale, hogy elterelje az emberek figyelmét a szörnyűségekről, írt egy színdarabot, amely az Aranykorban játszódott, és egy görkorcsolyázó pincérnőt kellett volna alakítanom benne. Ahogy kigurultam az emberek elé, abban a pillanatban el is ájultam a stressztől. Amikor közvetlen veszélyben éreztem magam, akkor persze, ment a hazudozás, de egy egyszerű beszélgetésnél, mintha megálltak volna a kerekek az agyamban.

Felsiettem a szobámba, és megpróbáltam lenyugodni. A halántékomon lévő ér lüktetéséből tudtam, hogy nem sokára rám fog törni a migrén, és most, hogy végre a gyomrom nem volt üres, a fáradtság is újult erővel vert le a lábamról. Nem volt sem kedvem, sem energiám átgondolni a történteket, ezért úgy döntöttem, hogy a fejtörést inkább elhalasztom holnapra. Majd kipihenten talán rájövök, mihez is kezdjek…

A fűzőt félig sikerült lerángatnom csak magamról, aztán valahogy összegabalyodott a kötője, és nem mozdult. Öt percnyi szöszmötölés után morogva dőltem ruhástul az ágyra, magamra rángattam a paplant, és bár egy kissé kényelmetlen volt így, lehunytam a szemeimet.

Zavaró fényre ébredtem. Az arcom elé kaptam a karomat, és halkan felmordultam.

- A francba, Hale! Csavard lejjebb a világítást!

- Hogy mit szeretne a kisasszony? – Az idegen hangra úgy ültem fel, mintha a gerincem helyén rugó lett volna. Egy tíz év körüli lány álldogált az ablak előtt kezében a függöny szélével, és zavartan engem figyelt.

- Csak álmodtam… Semmit… Bocsánat, de te ki vagy? – vontam össze a szemöldökömet idegesen. Ha így folytatom, hamarabb bukom le, minthogy azt mondhatnám: A jövőből jöttem.

- Lucinda a nevem. Itt dolgozom a házban – mosolygott rám. – Magdalena küldött fel, hogy segítsek a reggeli készülődésnél. Neki most sok a dolga, mert az úrfiak kitalálták, hogy vadászni mennek ma, és még élelmet kell készítenie nekik – csacsogta. Hosszú, szőke haját vöröses árnyalatúvá tette a besütő napfény. Szóval, erre ébredtem fel… Szinte már el is felejtettem, milyen a napfelkelte. Tegnap nem volt lehetőségem ezzel foglalkozni, de most hirtelen izgatottá tett a látvány. Felkászálódtam az ágyról, és a félig félre csúszott fűzővel mit sem törődve léptem az ablakhoz. A mesterséges fény még csak meg sem közelítette ezt a csodát!

- Ez gyönyörű… - sóhajtottam fel.

- A kisasszony felöltözve aludt? – mért végig Lucinda kizökkentve az álmélkodásból.

- Én csak… begabalyodtam egy kissé – mutattam meg a csomót.

- Szívesen segítettem volna este is, ha a kisasszony szól – nyúlt azonnal a fűző felé, és gyakorlott mozdulatokkal fél másodperc alatt kiszabadított a szorításból.

- Köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. Oxigén… Végre…

- Igazán nincs mit. Készítettem oda mosdóvizet és új ruhát is – mutatott a szoba másik végébe a lányka. A kisasztalon egy lavórszerűség állt, a szék támlájára pedig egy fehér ruha volt terítve. Odaléptem hozzá, és a kezembe véve megállapítottam, hogy nem látok fűzőt, és mintha a ruha is könnyedebb szabású lett volna, mint ami éppen rajtam volt. Legalább nem kell azon is aggódnom, hogy megfulladok…

Gyorsan lemosakodtam, aztán Lucinda segítségével felöltöztem és megfésülködtem, majd épphogy megettem az időközben felhozott reggelimet, mikor kopogtattak az ajtón. Belepillantottam a tükörbe, hogy nem kentem-e össze magam az étellel, aztán intettem a kislánynak, hogy beeresztheti a látogatót.

- Jó reggelt a hölgyeknek! – lépett be Casimir a szobába. Egy egyszerű, fekete nadrágot viselt, szintén fekete felső ruhája pedig inkább mellény-, mint ingszerű volt – azzal a különbséggel, hogy hosszú volt az ujja és combközépig ért neki. Lucinda arcára, ahogy meglátta, azonnal olyan ragyogó mosoly ült ki, mintha valami istenség jelent volna meg előtte. Bármennyire is nem akartam elismerni, ha fogalmam sem lett volna, hogy kicsoda is lesz Casimir, vonzónak találtam volna. – Hogy aludt, szép kisasszony? – érkezett a kérdés, miközben a férfikéz kinyúlt, és kedvesen megsimogatta a gyermekfejet. Lucinda arcát vörös pír lepte el, és lesütötte a szemeit.

- Jól – felelte. – Köszönöm szépen. – Lehetetlenség volt nem észrevenni, hogy a kislány miféle bolond tündérálmokat kerget az urával kapcsolatban. Ostoba gyerek! Muszáj valahogyan távol tartanom őt a veszélytől…

- És a másik szép hölgy? – érkezett ezúttal felém a kérdés kizökkentve a csak alig két órája ismert kislány iránti aggodalmamból.

- Én is – füllentettem. Nem kellett, hogy az egész ház tudomást szerezzen arról, hogy egy fűzőt sem tudok egyedül kibogozni. Lucinda szerencsére, nem árult el – túlságosan lekötötte Casimir bámulása.

- Szép napunk van. Arra gondoltunk Keith-szel, hogy kilovagolhatnánk, és elejthetnénk pár szarvast vacsorára. Lenne kedved velünk tartani?

- Mármint vadászni? – gondolkoztam el egy pillanatra. Lucinda halkan kisurrant a szobából, mire Casimir arcára, mintha megkönnyebbülés ült volna ki. Talán, zavarta a kislány rajongása?

- Sajnálom. Nem akartalak felkavarni azzal, hogy ilyen véres sportra invitállak… - szabadkozott.

- Nem! Nem, igazából, ez egészen jó ötlet. Szívesen megyek! – lelkesedtem fel a meghívástól egy másodperc alatt, ahogy felfogtam, mit is jelenthet ez. Így könnyedén szerezhetek fegyvert, és az erdőben történnek balesetek… Kihagyott egy dobbanást a szívem, mikor Casimir tekintete keményen az enyémbe fúródott. Ha nem tudtam volna, hogy a gondolatolvasás nem tartozik a képességei közé, akkor megrettentem volna. – Valami baj van?

- Nem, semmi – mosolyodott el hirtelen. – Csak elgondolkoztam… Használtál már íjat? – érdeklődött.

- Nem, még nem. – Csak egyszer mutasd meg, hogyan kell lőni vele, és véged, te szörnyeteg! – De gyorsan tanulok – mosolyogtam vissza elégedetten a gondolattól.

- És a lovaglással hogy állsz?

- Nem lesz vele gond – húztam ki magam. Igaz, élő ló hátán még sosem ültem, de a szimulációs játékok között volt egy lovagi tornás, amiben mindig megvertem Hale-t. Csak nem lehet olyan nagyon más egy valódi állatot megülni.

- Akkor mehetünk? – nyújtotta felém a karját Casimir. Kelletlenül elfogadtam a felajánlását, aztán hagytam, hogy levezessen a lépcsőkön. Keith már a ház előtt várt minket három ló kíséretében.

- Tudtad, hogy igent fogok mondani? – pillantottam fel Casimirra.

- Mondjuk, hogy sejtettem – engedte el a karomat anélkül, hogy rám nézett volna, aztán a hófehér ló mellé lépett. – Ő lesz a tiéd. Lidércnek hívják. Gyere, ismerkedj meg vele – intett a fejével, hogy menjek közelebb. Tétovázva teljesítettem a kérését. Ez a ló sokkal nagyobbnak tűnt, mint a játékban, és valahogy a nyereg is furcsa volt…

Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam a puha szőrt, aztán mély levegőt vettem, és megkapaszkodtam a nyeregben, hogy fel tudjam húzni magam.

- Várj, segítek! – ajánlotta Casimir, de megráztam a fejemet.

- Menni fog egyedül is… - makacskodtam. Megpróbáltam az egyik lábamat átlendíteni a másik oldalra, de a vádlim beleütközött valamibe, és a következő pillanatban már a földön ültem. A háttérből felhangzott Keith halk vihogása, és ahogy felpillantottam, Casimir is elfojtott egy kitörni készülő kacagást. Valószínűleg, jól szórakoztak a bénázásomon. Dühösen kászálódtam fel, aztán ütögetni kezdtem a ruhámat, hogy megszabaduljak a portól.

- Hé! – sikkantottam fel, ahogy Casimir a karjába kapott. Kezeim önkéntelenül is kapaszkodót kerestek a vállában. – Mi a fenét csinálsz?

- Felültetlek a nyeregbe – vigyorgott rám.

- Erre semmi szükség, egyedül is menni fog, csak kijöttem a gyakorlatból – pirultam el, és megpróbáltam minél messzebb távolodni a mellkastól, amelynek forrósága még a ruhán is átütött.

- Az látszik. Ugyanis férfi módra akartál felülni egy női nyeregbe – nevetett fel, aztán megtartva a súlyomat feljebb nyomott, és felültetett a ló hátára úgy, hogy mindkét lábam bal oldalon lógott. – Furcsa egy lány vagy te, Roderica Galahad… - nézett fel rám átható tekintettel, mintha belém akarna látni, aztán kezembe adta a kantárszárat. Elfehéredve igyekeztem a nyeregben maradni, amíg ő és Keith is felszálltak a lovaikra, aztán megpróbáltam utánozni a mozdulataikat.

- Menj már! – suttogtam a lónak, mikor az nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni.

- Segítsek? – léptetett mellém Keith. Egy másodpercig arra gondoltam, hogy nemet mondok neki az önérzetem miatt, de aztán rájöttem, hogy akkor holnaputánig itt fogok ülni ezen a szent helyen.

- Igen, köszönöm – sóhajtottam végül megadóan. A férfikéz átvette tőlem a kantárat, és a saját lovához kötötte.

- Azt hittem, hogy tudsz lovagolni. Legalább is, Casimir ezt mondta… - szólalt meg Keith pár perccel indulás után. Kettesben maradtam vele – hálás voltam, amiért legalább ő nem hagyott magamra -, mivel Casimir előre vágtázott.

- Az igazság az… - haraptam be a számat. – Hogy már rég lovagoltam, és akkor is férfinyeregben.

- Ezt komolyan mondod? – kerekedtek el Keith szemei. – Hű, te aztán tényleg különleges egy nőszemély vagy.

- Botrányosan különleges? – meredtem az előttünk lévő kapura. Furcsa mód, rossz érzéssel töltött el a gondolat, hogy Keith megvethet engem a viselkedésem miatt.

- Nem. Egyáltalán nem. Érdekesen különleges – felelte. Éreztem, hogy a pillantása az arcomat pásztázza, de nem mertem ránézni, mert forróság öntötte el a testemet. – De azért ezt a férfinyereg dolgot ne nagyon terjeszd…Így is szerencséd, hogy Cas ki tudott húzni a pácból a nadrág miatt. Az emberek nagy része elég babonás. A másik részük pedig az anyját is máglyára küldené pár aranyért – feszültek meg a vonásai.

- De te nem tartozol egyik csoporthoz sem… - tippeltem meg a viselkedése alapján.

- Nem, határozottan nem! – mosolygott rám, én pedig automatikusan visszamosolyogtam, aztán mikor rájöttem, hogy a szívem majdnem átszakítja a mellkasomat, zavartan kaptam el a tekintetemet.

Casimir bevárt minket a kapuban, és kivezetett minket az utcára. A gyomrom enyhén görcsbe rándult, mikor a főtérre értünk, ahol előző nap még majdnem boszorkánynak kiáltottak ki. Ösztönösen összébb húztam magam a lovon, mintha így elbújhatnék az emberek szeme elől, de persze, így is mindenki figyelme felém fordult. Voltak, akik nyíltan megbámulták a hármasunkat, és voltak, akik csak oda-oda lestek és susmorogtak. Keith egy kicsit gyorsabbra vette a tempónkat, amiért a ló hátán való bizonytalanságom ellenére most hálás voltam.

A várost védő falakon túlra egy hatalmas kapu vezetett, amelyet két katona nyitott ki nekünk. Innen egy földúton haladtunk majdnem az erdőig, majd egy kis ösvényen mentünk tovább. Újra és újra élvezettel szívtam be a friss levegőt, arcomat pedig a nap felé fordítottam. Csodálatos volt ez a világ annak ellenére, hogy ott lebegett a fejem felett a feladatom sötét felhője. Nem akartam tudomást venni róla, amíg el nem jön az a bizonyos másodperc.

- Nem sokára elérjük a tisztást – szólalt meg Casimir úgy negyed óra után, aztán megint magunkra hagyott minket. Az arca gondterheltnek tűnt. Mintha csak érezte volna, hogy ez lesz élete utolsó napja…

- Minden rendben? – érdeklődött Keith. – Elsápadtál…

- Semmi gond – ráztam meg a fejem.

Alig három perc múlva értünk ki az említett tisztásra, ahol két fiatal, tizenkét év körüli fiú várt ránk – immár Casimir társaságában. Mellettük íjak és tegezek feküdtek. Valószínűleg, az ő feladatuk volt az, hogy előrehozzák a vadászathoz kellő fegyvereket a számunkra.

Keith segített leszállni Lidérc hátáról, aztán átadta a kantárokat a fiúknak, hogy kössék ki a lovakat.

- Nesze! – nyújtotta át Casimir a barátjának az egyik íjat. – Menj nyugodtan előre, addig megtanítom Ricának, hogyan használja a sajátját.

- Ha nem tudnám, hogy unokatestvérek vagytok, azt hinném le akarsz rázni, hogy udvarolhass egy ilyen gyönyörű kisasszonynak – vigyorodott el Keith, mire én zavartan kezdtem vizsgálgatni a számomra kijelölt fegyvert, és úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna.

- Egy vérfertőzést könnyebben megúsznánk, mint egy házasságfelbontást, ahogy Perlinát és az apját ismerem… - Casimir hangja könnyednek tűnt, de mikor felé pislantottam, láttam, hogy figyelmeztetően néz Keith-re, akinek elvörösödnek a fülei.

- Megyek, mire utolértek, már biztosan elejtettem egy szarvast! – vetette be magát gyorsan a fák közé.

Casimir egy másodpercig arra felé meredt, amerre a barátja eltűnt, aztán felém fordult.

- Rendben, akkor kezdjünk neki – tanácsolta. – Először is fel kell ajzani az íjat – állított be a megfelelő pozícióba – az íjat a jobb kezembe adta a markolatánál fogva, az alsó végét a jobb lábfejemhez helyezte, aztán bal tenyeremet az íj hátára a felső húrtartó alá fektette. – Ez az, tarts szilárdan a könyöködet a csípődön, aztán fordulj el jobbra – csúszott a férfikéz a derekamra, hogy a megfelelő irányba fordítson. A levegőt visszafojtva hagytam, hogy irányítson, és végül sikerült feltolnom a hurkot a húrtartóba a bal kezemmel, ahogy a mozgásom hatására kitágult a húr. – Ügyes – mosolygott rám Casimir. Megrándult szám, de végül az utolsó pillanatban elfojtottam a viszonzást. Csak azért tűrtem el, hogy tapogasson és utasítgasson, hogy aztán végezhessek vele. Márpedig egy gyilkosság – bárki is volt az alanya -, nem deríthetett jókedvre.

- Most mit csinálsz? – érdeklődtem, mikor Casimir a hüvelykujját felfelé tartva valamit méricskélni kezdett az íjamnál.

- Csak azt mérem, hogy megvan-e a hat hüvelyk a markolat és a húr között. Rendben, jó lesz – bólintott végül. – Most vedd át a bal kezedbe az íjat, én pedig hozom a nyílvesszőt – hajolt le az egyik tegezhez, aztán előhúzva belőle egyet a hátam mögé lépett ismét. Vízszintesbe állította az íjat a kezemben, aztán megmutatta, hogyan tegyem helyére a nyílvesszőt.

- Ennyi? – kérdeztem izgatottan.

- Igen. Most pedig kilőjük! – lépett távolabb tőlem egy kicsit. – Állj kis terpeszállásba – kezdte magyarázni a helyes testtartást, én pedig teljesítettem minden utasítását. Mikor a megfelelő pozícióban voltam, kiszemeltem magamnak az egyik fa törzsét. Pár másodpercig csak visszatartott lélegzettel fókuszáltam, aztán jobb kezemet hátrahúztam, és az ujjaimat lecsúsztattam a húrról. A nyílvessző suhogva hasította végig a levegőt, aztán megállapodott a fában nem sokkal afelett a hely felett, amelyet megcéloztam.

- Nos? – fordultam Casimir felé.

- Őstehetség vagy, azt hiszem – bólintott elismerően. – Még egy próba, mielőtt elindulunk?

- Nem szükséges, menni fog – emeltem fel a tegeztartómat.

- Ti itt maradtok és vigyáztok a lovakra! – adta ki a parancsot a fiúknak Casimir – mire azok leheveredtek a fűbe az állatok mellé -, aztán elindult arra felé, amerre Keith is ment. Feszülten követtem őt. Egyfelől szörnyen zavart a hosszú szoknya – még akkor is, ha kényelmesebb viselet volt, mint a tegnapi -, mert folyton beakadt a bokrokba, másfelől pontosan tudtam, hogy addig kell végrehajtanom a feladatomat, amíg be nem érjük Keith-t.

Már jó öt perce gyalogoltunk, mikor Casimir hirtelen kitartotta előttem a karját, én meg majdnem hasra buktam miatta. Bosszúsan néztem rá, mire ő a mutatóujját a szája elé helyezte.

- Mi az… - kezdtem volna, aztán meghallottam a halk motoszkálást. Casimir megragadta a karomat, és behúzott az egyik fa mögé. Az íjam közénk szorult, mégis olyan közel volt hozzám, hogy egy másodpercre elfelejtettem lélegezni. A pillantása az enyémbe fúródott, aztán hátrébb húzódott egy pár centivel. Óvatosan kipislantott a fa mögül, letette mellém a vállára akasztott bőrtáskát, aztán intett nekem, hogy maradjak, ahol vagyok.

Elindult előre, én pedig a fához simulva leselkedtem. Egy őz volt nem sokkal előttünk egy kis tisztáson. Azt hittem, hogy Casimir végezni akar vele, de ahelyett, hogy megállt volna pár méternyire, és felajzotta volna az íját, egyenesen az állat felé sétált. Óvatos léptekkel haladt, miközben halk, nyugtató szavakat suttogott.

Pont háttal áll nekem. Nem tudna védekezni. Talán, fel sem fogná, hogy ki küldte a vesztét okozó nyílvesszőt, mielőtt meghalna – futott végig az agyamon. Az íjamat a földre támasztottam, és pontosan azt tettem, amire Casimir tanított. Gyors voltam és halk, de a szívem a torkomban dobogott, és a fülembe zúduló vér dobolásán kívül alig hallottam valamit. Mire Casimir az őzhöz ért már megcéloztam a hátát bal oldalon, hogy a nyíl egyenesen a szívébe hatolhasson.

Az ujjaim már kezdtek lecsúszni a húrról, mikor megmerevedtem hirtelen. Az állat arrébb sántikált pár lépésnyit – csak most vettem észre, hogy sérült volt a jobb mellső lába -, Casimir pedig a földre helyezte az íját, és letérdelt mellé. A kezeim reszketni kezdtek, és apró verejtékcseppek ültek ki a homlokomra.

- Jól van, semmi gond… - motyogta, aztán hátraszólt nekem anélkül, hogy felém fordult volna. – Megsérült. Idehoznád, kérlek, a táskámat?

- Miért… miért nem ölöd meg? – zavarodtam össze teljesen. Az általam ismert Casimir azonnal végzett volna egy sérült állattal. Hiszen védtelen gyerekeket, öregeket, nőket is szemrebbenés nélkül, élvezettel gyilkolt meg.

- Mert nem nagy dicsőség egy gyenge és sérült állattal végezni, akinek esélye sincs – morogta maga elé. – Segítesz vagy nem? – simított végig gyengéden az állat bundáján.

Egy másodpercig ledermedve álltam, mintha Isten sóbálvánnyá változtatott volna, aztán lassan leeresztettem az íjat. Nem tehetem meg… - döbbentem rá. Bármi is lesz egyszer Casimirből, most még csak egy egyszerű ember. Aki talán, nem is olyan gonosz, mint azt elképzeltem… A felismerés úgy hatott rám, mintha valaki gyomron rúgott volna. A földre hajítottam a fegyvert, mintha megperzselte volna a kezemet. Én erre képtelen voltam. Apám rosszul választott, mikor Hale helyett engem küldött vissza.

A fa mellett heverő bőrtáskához sétáltam, és odavittem Casimirnek.

2010. március 14., vasárnap

Démoni érintés - Prológus és 1. fejezet

Prológus



Lihegve rohantam végig a csatornán. A tornacipőmmel felvertem a szennyvizet a nadrágom szárára, de nem foglalkoztam most ilyen apróságokkal. A szívem a torkomban dobogott, a kezeim pedig reszketve szorították a nyakamban lógó tarisznyát. Nem hallottam semmit a fülembe toluló vér zúgásán kívül, de tudtam, hogy jönnek utánam – hangtalanul, mint az árnyék. Egyszerűen, éreztem. Ha az ember folyamatos életveszélyben van, megtanul az ösztöneire hagyatkozni – márpedig a jelenben senki sem tudhatta, mikor hagyja el a tüdejét az utolsó lélegzet.

Futás közben rácsaptam a falon lévő piros gombra, amelynek hatására a plafonra szerelt öntözőrendszerből szentelt víz kezdett hullani. Ez egy jó időre feltartja majd őket…Talán, pont elég időre ahhoz, hogy megakadályozzuk a közelgő világvégét…

Hallottam a dühös morgolódást, de nem mertem hátrafordulni, csak szaladtam tovább. Egyik tenyeremet szúró mellkasomra nyomtam, hogy enyhítsem a fájdalmat, de ez nem sokat használt. Már patakokban folyt rólam a víz, mire elértem a célomat. A fémajtó nyikorogva tárult ki előttem, és apám aggodalmas arca volt az első, amit megláttam odabent a szobában.

- Itt van. Megszereztem! – vettem le azonnal a tarisznyát a nyakamból, és apám felé nyújtottam.





1. fejezet



Fájdalmas sikoly hagyta el a számat, ahogy valaki a hajamba markolt, és felrángatott a földről. Erőtlenül próbáltam meg kiszabadulni a szorításból, de mindhiába. A szemeim már nyitva voltak, de a könnyektől csak homályosan láttam. Lábaim újra és újra összecsuklottak, ahogyan az idegen vonszolni kezdett, és éreztem, hogy a combom külső felét végighorzsolja a föld. Fogalmam sem volt, mi is történik velem. Minden olyan zavaros volt.

- Gyerünk, banya, szállj fel! – nyomódott a hasamba valaminek a széle. Az újabb fájdalom elkerülése végett engedelmeskedni akartam az utasításnak, de nem volt erőm hozzá. A durva férfikéz végül megunva a szerencsétlenkedésemet, belemarkolt a fenekembe, és feltolt valami platófélére. Pár másodpercig csak feküdtem mozdulatlanul, remélve, hogy vége a megpróbáltatásaimnak, de csalódnom kellett. A férfi némi motozás után felugrott mellém, és megragadta a csuklómat. A teste hozzám préselődve nehezedett rám, hogy lefogjon, amitől a hányinger és a frász kerülgetett.

- Ne, kérem! Ne bántson! – rimánkodtam. Biztos voltam benne, hogy meg akar erőszakolni. Mi mást akarhatna tőlem? A Rejtekhelyen sok szörnyű történetet hallottam. A vérszívók nem kímélték a nőket, ahogyan a talpnyalóik sem, ha a szolgálataikért cserébe ajándékként kaptak egy-egy fogolynőt. Szerencsére, nekem sosem kellett átesnem ilyesmin.

Hirtelen nedvesség fröccsent rám. Először nem értettem, honnan jött, aztán döbbenten jöttem rá, hogy arcon köptek.

- Sosem érnék úgy hozzád, te undorító pokolfajzat! – sziszegte a férfi, miközben egyik keze fájdalmasan szorította az álkapcsomat. Ahogy elengedett, fejem a platónak csapódott. Az ismeretlen ismét megragadta a kezeimet, és valamit köré tekert. Megkötöz engem – jöttem rá.

Felnyögtem, ahogy a csomó fájdalmasan elzárta a vér útját a kézfejem elől. Hallottam a férfit leugrani a földre, aztán nem sokkal később döcögve elindultunk. A fejemet oldalra fordítva töröltem le a nyálat az arcomról, miközben az agyam pörögni kezdett.

Emlékeztem a csatornára, apámra, arra, hogy értünk jöttek… Hát sikerült! – nyögtem fel. Itt vagyok! – felhúztam magam ülő helyzetbe, aztán izgatottan néztem szét. Ki kell szabadulnom! Meg kell találnom Őt, hogy végezhessek vele! Megrántottam a kötelet, de csak azt értem el, hogy lehorzsoltam a bőrömet.

- Hová visz? – kérdeztem. A bakon ülő férfi mintha meg sem hallotta volna, csak meredt maga elé az útra. Nem láttam értelmét ismét feltenni a kérdésemet, már csak azért sem, mert nem akartam újra feldühíteni. Idegesen húztam fel a lábaimat, és dühösen könyveltem el magamban, hogy a farmerem elszakadt több helyen is, miközben ez az állat idevonszolt. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy ne kezdjek el káromkodni. A dédnagymamámtól örökölt medált kellett eladnom, hogy megvehessem ezeket a ruhákat. Hiába próbáltam alkudozni az árussal, azt felelte, hogy örüljek, ha nem pucéron kell mászkálnom. A ruha, az étel és a víz nehezen beszerezhető árucikk volt, mióta Casimir átvette az uralmat a fenti világban is.

Mivel nem tudtam mihez kezdeni egyelőre, lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam pihenni egy kicsit. Akárhová is megyünk, szükségem lesz minden erőmre. Az igazság az volt, hogy nem erre számítottam… A világunkban már megszoktam az állandó veszélyt és hogy néha nem lehet megúszni sérülések nélkül, de hogy itt is ez lenne a sorsom…

A lovak hirtelen álltak meg, a kocsi pedig döccenve rándult meg. A hátam a fának ütközött lila foltokat hagyva maga után. Valószínűleg elszundikálhattam egy kicsit anélkül, hogy feltűnt volna, mert a kietlen út helyett egy falu főterén találtam magam. Emberek nyüzsögtek mindenfelé – valami vásárféle lehetett, mert asztalok voltak felállítva különböző árukkal megrakodva, és mindenki érdeklődve válogatott. A szám nyáltermelése azonnal beindult. Rég láttam már ennyi ételt, az illatuk pedig egyenesen kínzó volt. Friss kenyér-, hús- és gyümölcsillat töltötte meg az orromat, és a hasam hangosan kordult egyet.

- Gyerünk, lefelé! – zökkentett ki a kínzó élvezetekből fogvatartóm, aztán eloldozta a kezemet, és lelökdösött a kocsiról. Zavartan vettem észre, hogy az emberek nagy része felhagyott a vásárlással, és engem bámul. Önkéntelenül vörösbe öltözött az arcom, és lesütöttem a szemeimet.

- Mi folyik itt? – lépett elénk két férfi. A tankönyveim alapján, amelyből apám tanított minket, lovagféleségek lehettek, mert mellvértet és kardot viseltek.

- Orson Travers a nevem, jó uram, és boszorkányt fogtam! – húzta ki magát büszkén a férfi. A gyomrom hirtelen ugrott egyet. Szóval, ezért volt minden? Mert azt hitte, hogy én… Hirtelen a tankönyvekből valami más is beugrott, ami egyáltalán nem nyugtatott meg.

- Elnézést, de én nem vagyok boszorkány! – tiltakoztam halk hangon. – Ez valami tévedés lesz!

- Hogy mersz megszólalni, banya? – vágott közbe Orson, aztán ismét a lovagokhoz fordult. – Férfiruhában feküdt a szántó kellős közepén.

- Igaz ez? – nézett rám összevont szemöldökkel az egyik lovag, miközben végigjáratta a tekintetét az öltözékemen. A vonásai szigorúnak tűntek – a hangom remegni kezdett.

- Igen, de…

- Hallottátok, beismerte! – csattant fel Orson, mire a tömegen végigzúgott a felháborodás. „Férfiruhát visel.” „Biztos, hogy boszorkány.” „Csak egy banya lenne képes ilyen szentségtelenségre.”

- Igen, ez tényleg férfiruha, de nem vagyok boszorkány, én csak… - Az agyam veszettül pörögni kezdett, mert a máglyahalál nem tűnt túl kellemes élménynek. – Engem megtámadtak, elraboltak, és megszöktem – hadartam végig az első mesét, ami eszembe jutott a Vámpír-kódexnek köszönhetően. Volt benne egy régi történet, ezért úgy véltem, hihetőnek tűnhet, amit mondok. – Rokonlátogatóba jöttem, de megállítottak az úton… Elvették minden holmimat, és magukkal hurcoltak – teltek meg könnyekkel a szemeim. Igyekeztem a világunkban történt sok szörnyűségre gondolni, hogy hitelesen tudjam alakítani a szerepemet.

- Bántották a kisasszonyt? – szólalt meg a másik lovag. Zömök volt, olyan súlyemelő alkat, és répavörös hajjal és arcszőrzettel büszkélkedhetett. Sokkal kedvesebbnek tűnt, mint a társa, és mintha tényleg aggódott volna értem.

- Nem. Nem, szerencsére, nem. Csak pár horzsolásom van, semmi több – ráztam meg a fejemet.

- Ugyan, csak nem veszik be ezt a mesét? – csattant fel a férfi.

- Azt hiszem, innen már a mi dolgunk az eset – ragadott karon a mogorvább lovag – bár még mindig finomabban bánt velem, mint a kocsis.

- És mi lesz a jutalmammal? – tiltakozott Orson. – Elfogtam egy boszorkányt, ezért húsz arany jár! – követelte a jussát. Az engem tartó lovag arca elsötétült, ujjai pedig a kocsis iránti düh miatt fájóan összeszorultak a felkaromon.

- Ha nem takarodsz innen, örülhetsz, ha húsz botütéssel megúszod! – sziszegte a férfi képébe, aztán hátat fordítva neki elindult a vásári asztalok között, magával vonszolva engem is. Botladozva igyekeztem lépést tartani vele, de minden tagom fájdalmasan tiltakozott az erőltetett menet ellen.

- Lassabban, kérem… - motyogtam. A lovag nem szólt egy szót sem, de érezhetően visszavett a tempóból. Hálásan sóhajtottam fel, és megpróbáltam összeszedni a bátorságomat. – Hová visznek? Mi lesz most velem? – kérdeztem végül.

- Mansfield püspök elé. Majd ő eldönti, hogy igazat mondasz-e – kaptam meg a választ, de ez cseppet sem nyugtatott meg. Ebben az évszázadban az egyház kegyetlen és elvakult boszorkányüldözéseket folytatott, és az, hogy egy vallási vezető fog dönteni a sorsomról, nem feltétlenül jelentett jót számomra. Felrémlett a szemeim előtt néhány kínzási mód, amellyel az ártatlan embereket kényszerítették vallomásra, hogy boszorkánynak kikiáltva végül máglyára küldjék őket.

- Regan! – hallottam meg egy férfihangot, amelyre a két lovag azonnal megtorpant. Mindketten meghajtották a fejüket, így sejtettem, hogy valami rangos személy állhatta utunkat. A magas alak leemelte a fejéről a csuklyát, amely eddig az arcát takarta, és végigmért engem. Hosszú, szőkésbarna haját copfban fogta össze hátul, szemei kéktopázként ragyogtak egyenesen rám.

- Fiatalúr, mit tehetünk Önért? – érdeklődött tiszteletteljesen a komorabb lovag, akit ezek szerint, Regannek hívtak.

- Épp a vásárban voltam, mikor hallottam, hogy elfogtatok egy lányt – tartotta még mindig fogva a pillantásomat.

- Így van, úrfi!

- Ő lenne az? – lépett elém, aztán kezébe vette az arcomat.

- Igen, úrfi!

- Azt is hallottam, hogy boszorkánysággal vádoltátok, de ő valami támadást emlegetett… - folytatta, miközben az egyik ujja kisimított a homlokomból egy kósza tincset.

- Igen, úrfi! – helyeselt ismét Regan.

- Te vagy Roderica Galahad? – jött egy újabb kérdés, ami ezúttal hozzám szólt. A név olyan ismerős volt… Roderica… Rica… Ó, te jó ég! – kerekedtek el a szemeim. A szívem a torkomban dobogott, de megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

- Igen. De csak, Rica – tettem hozzá a könyvben olvasottak alapján. – A Roderica olyan, mintha valami bűzös gyógynövény nevét viselném. – A férfiarcra mosoly ült ki, aztán bólintott.

- Eresszétek el! – adta parancsba.

- De, úrfi, tudja jól, hogy ha valakit boszorkánysággal vádolnak, akkor muszáj a püspök úr elé vinnünk – tiltakozott ijedten a lovag.

- Ez a lány itt nem boszorkány, erről én kezeskedem! Ő az unokahúgom. A püspök úr is tud az érkezéséről – tette hozzá, miközben nekem leesett az állam. Casimir maga állt előttem még emberi alakjában. A testem megfeszült, és az arcomon lévő gyengéd kéz, mintha savként marta volna a bőrömet. Alig bírtam ki, hogy ne teljesítsem be már most a feladatomat, de tudtam, hogy még nem jött el a megfelelő idő. Nem volt nálam semmiféle fegyver, és ez a két férfi simán lefogott volna, ha puszta kézzel nekiesem ennek a szörnyetegnek. – Inkább keressétek meg azokat a gonosztevőket, akik az életére törtek! – Zökkentem ki a gondolataimból, mikor a kék tekintet megkeményedve fordult a lovagok felé, akik meghunyászkodva hajtották le a fejüket. – Elmondanád, kérlek, kik támadtak rátok az úton?

- Én… - jöttem zavarba. Megpróbáltam felidézni a kódexből tanultakat, de nem voltam biztos a tudásomban. Jobban kellett volna figyelnem az órákon…

- Semmi baj, most már nem eshet bajod – nézett rám biztatóan Casimir. Az ő szájából ez a mondat majdhogynem komikusan hangzott. A világunk zsarnoka, amint megígéri, hogy biztonságban vagyok mellette… Ha Hale ezt hallaná, valószínűleg, könnyesre röhögné magát!

- Köszönöm – motyogtam, miközben igyekeztem nem foglalkozni a rám törő hányingerrel. – Két férfi volt. Megölték a két szolgámat, aztán elvették a lovainkat, és magukkal hurcoltak. Az egyik ló után kötöztek, de a ruháimban csak lassan tudtam haladni, ezért arra kényszerítettek, hogy felvegyem azt a férfiruhát, amit adtak – hajtottam le a fejemet, hogy ne zavarodjak bele a mesémbe. – Órákig mentünk, aztán megálltunk pihenni egy erdőben. Azok a gyilkosok veszekedni kezdtek egymással, hogy… Hogy melyiküké legyen először a zsákmány – vörösödtem el, de nem változtathattam az eredetileg megtörtént dolgokon, amelyeket lejegyeztek a kódexben. – Én pedig kihasználtam, hogy egymással vannak elfoglalva, és megszöktem. Azt hiszem, elájultam azon a szántón, ahol végül az a vadállat megtalált. Azt hitte, hogy boszorkány vagyok, és…

- A többit már tudjuk – bólintott Casimir.

- Tudna a kisasszony személyleírást adni azokról a gazfickókról? – érdeklődött Regan.

- Nem is tudom… Annyira féltem – remegtem meg, mire Casimir nyugtatóan megérintette a kézfejemet. Önkéntelenül rántottam el a karomat, aztán mikor rájöttem, hogy hibáztam, szempilla-rebegtetve pillantottam fel a három férfira, mintha csak szemérmességből reagáltam volna így. – Az egyikük azt hiszem, magas volt és barna hajú. Igen, így volt – bólintottam. – A másik pedig alacsony és tömzsi. Neki fekete haja volt. De többre tényleg nem emlékszem… Sajnálom.

- Érthető, hogy a kisasszonyt megviselték a történtek. Igyekszünk mihamarabb elkapni az illetőket, és biztosíthatom róla, hogy meg fognak bűnhődni a tettükért – hajolt meg előttem Regan.

- Akkor az urak mehetnek is a dolgukra. Én majd gondoskodom az unokahúgomról. – Casimir hangja magabiztos és ellentmondást nem tűrő volt, a lovagok pedig egy újabb apró főhajtás után azonnal magunkra is hagytak.

- Már azt hittem, hogy tényleg boszorkánynak hisznek, és máglyára vetnek – lélegeztem fel egy kissé megkönnyebbülve, aztán mikor rájöttem, hogy kivel is maradtam kettesben, újra visszatért a csomó a gyomromba.

- Szerencsére, nem így történt. Gyere, biztosan fáradt és éhes vagy – nyújtotta felém a karját az állítólagos unokatestvérem. Viszolyogva fogadtam el a gesztust eldöntve, hogy amint lehetőségem adódik rá, végrehajtom a feladatomat. Az emberek érdeklődve fordultak utánunk, ezért igyekeztem csak előre nézni.

- Ne foglalkozz velük! – hajolt le a fülemhez Casimir, mire apró reszketés futott végig rajtam. – Egy férfiruhában lévő lány a titokzatos úrfi társaságában, sajnos nagyobb látványosság, mint amilyet kelteni szerettem volna.

- Titokzatos? – vontam fel a szemöldökömet.

- Majd elmesélem otthon. Ha itt fogsz élni velünk, előbb vagy utóbb úgyis hallanád a pletykákat – ült ki apró mosoly a férfiarcra – mintha Casimirt szórakoztatták volna a mondottak.

Mély levegőket véve igyekeztem kitalálni, mihez is kezdjek most. Mindenképpen szükségem volt valami fegyverre, és el kellett érnem, hogy kettesben maradjak Casimirrel. De mi lesz aztán? Mivel apámnak hirtelen kellett döntenie, nem volt elég ideje felkészíteni a továbbiakra. Hogy jutok haza? Vagy itt ragadtam mindörökre? De akkor meg mi lesz velem? Egy vadidegen környezetben teljesen egyedül, világrengető titkokat tudva, és valószínűleg úgy, hogy gyilkosnak hisznek majd. Rémülten hunytam le a szememet egy másodpercre, mert éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak. Az egész emberiség sorsa nyugodott a vállamon.

A gondolataimból kizökkenve néztem fel végül a hatalmas vaskapura, amely mögött egy kastélyszerű épület állt. A kapuban két őr volt, akik azonnal beeresztettek minket. Egy hatalmas parkon kellett keresztülvonulnunk, mire elértük az épületet. A jobb oldalon észrevettem egy magas bokrokkal övezett kertet, amely nagyjából elzárta a virágágyásokat a kint lévők pillantásai elől. Talán, ha be tudnám oda csalni Casimirt, megölhetném és megszökhetnék, mielőtt bárki felfedezné, mit tettem – futott végig az agyamon a gondolat, miközben beléptünk az ajtón át a házba.

- Cas, végre! – sietett le a lépcsőkön egy a megszólítottal körülbelül egykorú férfi izgatottan. Mögötte egy idősebb nő igyekezett lefelé, de a korának és a gömbölydedségének köszönhetően, neki már lassabban ment ez a művelet. – Ez a vén csoroszlya már megint nem hagy békén! – morogta szinte gyermekien dacos arccal.

- Én csak szerettem volna ráigazítani az öltözéket az úrfira. Hamarosan itt az ünnepség, és még sehol sem tartok – mutatta fel a tűt és a cérnát védekezően a nő.

- Keith, igazán lehetnél egy kicsit segítőkészebb – nevetett fel mély hangon Casimir, mire a barátja sértődötten összevonta a szemöldökét. Eltátott szájjal mértem végig Keith-t, mert róla is pontosan tudtam, hogy kicsoda. Ahogyan azt is, hogy Casimir keze által fog elveszni. Legalább is, ha nem cselekszem hamarosan…

- Ha már nem állsz ki mellettem, legalább a kisasszonynak bemutathatnál… - mosolygott rám őszintén, mintha észre sem vette volna a furcsa öltözékemet. Együttérzően viszonoztam a gesztust. Szegény olyan fiatal volt még, és igazán jóképű… Rövid fekete haja volt, kisfiúsan kedves arca és sötétbarna szemei. Nem érdemelt halált. Azt meg még inkább nem érdemelte, hogy a legjobb barátjának hitt személy gyilkolja meg pusztán hatalomvágyból.

- Ő itt, az unokahúgom, Rica – mutatott be Casimir. Felpillantottam rá, miközben eltűntettem az iránta érzett undoromat az arcomról. – Ő pedig, Keith Ridge, a legjobb barátom és fogadott testvérem.

- Roderica? – kerekedtek el a barna szemek. – Nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva érkezik?

- Bizonyos okok miatt korábban indultam – feleltem remélve, hogy nem kérdeznek rá, mik is lehettek azok a bizonyos okok. Casimir és Keith váltottak egy furcsa pillantást, amit nem tudtam hova tenni, de végül nem faggatóztak.

- És miért van Roderica kisasszonyon ez a förtelmes ruha? – szólt közbe a nő, aki még mindig feltartott tűvel várta, hogy folytathatja-e a munkáját.

- Ricát útonállók támadták meg. Nem részletezném, mert nem akarom ismét felkavarni az érzéseit – pillantott rám Casimir aggódóan. Épphogy vissza tudtam fogni magam, hogy ne horkanjak fel ettől az álszent viselkedéstől. – Tudnál adni neki valami rendes ruhát, dadus?

- Persze – bólintott azonnal lelkesen a nő. – Gyere csak utánam, kedvesem. Csinálok egy finom fürdőt, és keresek az úrnő régi holmijai között valamit, amit felvehetsz. Körülbelül olyan az alkatod, mint szegény asszonyomnak volt – sóhajtott fel, és kézfejével gyorsan letörölt egy kibuggyanó könnycseppet.

- Örülök, hogy itt vagy. Egy időre megmentettél – súgta oda nekem Keith, mikor elhaladtam mellette. Az arcomat elöntötte a forróság, ezért gyorsan a dada után siettem, aki az emelet felé tartott.

Az egyik hátsó szobához lettem vezetve, amit valószínűleg, az igazi Roderica Galahad számára készítettek már elő. Magdalena – mint később kiderült, így hívták a dadát – leültetett egy székre, aztán nekiállt rohangálni, hogy elkészítse a fürdőmet.

- Istenem, ez borzalmas! Mivé lesz így a világ? – csapta össze a kezeit, mikor elmeséltem neki az elrablásom elképzelt részleteit. – Én mondom, higgy nekem, lánykoromban elképzelhetetlen volt az ilyesmi. De az emberiség egyre csak züllik és züllik… - vetett gyorsan keresztet a levegőben. Ha tudta volna, hogy valójában kit szolgál, valószínűleg azonnal szívszélhűdést kapott volna. – Gyere csak, segítek levetni ezeket az istentelen ruhákat – ajánlotta fel végül, mikor a szoba közepén, egy fakádban ott gőzölgött a virágillatú fürdővizem.

- Én… Jobban szeretnék egyedül mosakodni… Ha lehet… - próbálkoztam, de Magdalena nem hagyta magát lerázni.

- Ugyan már, kedveském! Nem kell szégyenlősködni előttem. Ahány gyereket én már felneveltem, láttam elég pucér embert fürdeni. Lányt, fiúkat egyaránt. Na, persze, nem az enyémeket. Nekem sosem volt gyerekem… - szomorodott el az arca. – De én vigyáztam még fiatal lányként az úrnőmre és a testvéreire, valamint az úrfikat is én neveltem fel – mesélte lelkesen, miközben nekilátott megfosztani a ruháimtól. Zavartan emeltem a melleim és az alsótestem elé a karjaimat, és gyorsan beléptem a fakádba. A víz enyhén csípte a horzsolásaimat, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

- Milyen… milyen ünnep lesz? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, hogy megfeledkezhessek a meztelenségemről. A dadus keze megállt dörzsölés közben a hátamon.

- Hát, Keith úrfi és Perlina kisasszony esküvője. De hát, tudod, hiszen te is azért érkeztél, hogy segíts az előkészületekben – ráncolta össze a homlokát Magdalena, és gyanakvó pillantást vetett rám.

- Igen, persze – nyögtem. – Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva… Nem érzem túl jól magam… - Szerencsémre, az ijedtségtől, hogy véletlenül elszóltam magam, tényleg elsápadtam, így a dada vonásai átváltottak aggodalmaskodóba. Gyorsan végigsikálta a testemet – hála az égnek, a kényes területeket azért rám hagyta -, aztán segített kiszállni a kádból, és becsavart egy hatalmas lepedőbe.

Miután megszárítkoztam, bekente a combomon lévő sebeket valami hűsítő gyógykenőccsel, aztán felöltöztetett. Több, mint egy órába telt, mire minden egyes kényelmetlen ruhanemű rám került. Bosszúsan próbáltam kijjebb lazítani a fűzőmet, miközben azon gondolkoztam, hogy képesek a nők ezt az öltözéket hosszú távon elviselni minden egyes nap…

- Gyere, nézd csak meg magad! Tudtam, hogy pont jó lesz – mosolygott rám Magdalena, aztán a fésülködőasztal tükre elé húzott. A számat eltátva mértem végig magamat. Pont úgy festettem, mint a kódex egyik kézzel rajzolt képén lévő nő. Roderica Galahad.