Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2010. február 17., szerda

Vadász-szenvedély - 3. fejezet

3. fejezet

A vadász üzenete


„De keveset merünk tudni róla.
Tagadja, gyűlöli, kergeti a rabszolga,
tettei követik sarkához láncolva.”
(Szepes Mária: Karma)


Még mindig izgatott remegés fog el, ha az első estére gondolok. Nem tudom, mi ütött belém aznap. Nem terveztem, hogy követni fogom, egyszerűen a lábaim vittek utána, és élveztem a rettegését. Már azelőtt is láttam őt, néha, még köszönt is nekem, mikor az utcán elment mellettem, de valójában észre sem vett. Most viszont, hogy a sötétségben kellett élnie, nagyon is felfigyelt rám.

Mindig is vonzó férfinak tartottam. A szemei… A szemei bárkit megbabonáztak volna. Még így vakon is. Rám viszont, még enyhe túlzással sem lehetne azt mondani, hogy jóképű vagy legalább kellemes küllemű lennék. A magasságomhoz képest túl sovány és csontos vagyok, az orrom akkora, hogy Pinokkiót kenterbe vágnám a leghazudósabb napján, a hajam vékony szálú és könnyen zsírosodik, a modorom pedig… Eufemizmussal egy pokróchoz lehetne a leginkább hasonlítani. Még barátként sem tudott senki elviselni maga mellett sokáig, nemhogy szeretőként, társként. Nem mintha vágytam volna ostoba, unalmas emberek társaságára… De Harry egyáltalán nem volt se ostoba, se unalmas. Harry különleges volt.

Tudtam, hogy tiszta őrültség, amit csinálok. Az első pillanattól tudtam, hogy nem kéne, hogy le kéne állnom, mert ez nem normális, de egyszerűen képtelen voltam rá. Harry olyan volt nekem, mint a levegő. A rettegése töltötte meg oxigénnel a tüdőmet. Bár én uraltam őt a félelmei által, valójában ő volt az, aki eltéphetetlen láncokkal rögzített magához. Ha ő nem lett volna, én már rég nem élnék…

Aznap egy üveg méreg lapult a zsebemben. Hazaérve csak meg akartam inni, aztán befeküdni az ágyamba, és várni, hogy mindennek vége legyen. Gyáva dolog? Lehet… Bár csak az vádoljon gyávasággal, aki átélte mindazt, amit én, és még mindig élni akar. Már csak alig pár utcányira voltam a végzetemtől, mikor megláttam őt. Annyira… Törékeny volt és szomorú. Láttam az arcán azt a magányt, amit én is éreztem odabent, és megindultam utána. Ösztönösen lopakodtam, mintha egy vadat követnék, és mikor észrevett, akkor az addig halott lelkem újra éledni kezdett. Még soha senki nem figyelt rám így. Érezte minden rezdülésem, minden lélegzetvételem, hallotta minden lépésem. Bár nem látott, tudta, hogy ott vagyok, hogy figyelem. Megrészegített a hatalom érzése, hogy a kezemben tartom őt. Úgy játszottam vele, mint egy szép babával, és minden egyes játékomat gondosan kiterveltem.

Az első éjszaka után napokig nem mentem a közelébe. Majd megőrültem ettől, de tudtam, ha el akarom érni a célomat, muszáj őt a biztonság hamis tudatába ringatnom. Fiatal koromban vallatótisztként dolgoztam sokáig a háború alatt. Gyűlöltem ezt csinálni, máig gyűlölöm magam érte, de tanultam is belőle. Megtanultam, hogyan lehet módszeresen megtörni az emberi lelket.

Az ablak előtt ültem, távcsővel a kezemben, mikor hét nap múlva megtettem az első lépést. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan kinyitotta az ajtót a postásnak, átvette a levélköteget, majd leült a konyhában az asztal mellé, és végigtapogatta a borítékokat. Minden nap ugyanaz volt a menet: a sima írással írt borítékokat rakta a jobb kupacba, hogy majd később a barátaival felolvastassa őket magának, a Braille írással írt kisebb kupac pedig balra került. Csak pár percet kellett várnom, míg rátalált az én kis ajándékomra.

Az ujjai végigsimogatták a fekete papírlapot, mintha csak a szeretője testét fedezné fel. Ahogy a tudatában a kis jelek összeálltak értelmes szavakká, az arcáról minden egyes apró érzelmet le lehetett olvasni. Először meglepődött, aztán megrettent. Ahogy hirtelen felugrott, hátradőlt a széke, a csattanás hangjától megugrott. Remegő kezéből a földre hullott a levelem. Mosolyognom kellett, mikor riadtan körbenézett, mintha azt várta volna, hogy már a lakásában vagyok.


„Én vagyok a vadász, te a nemes vad,
Kezemben a sorsod, mert az enyém vagy.”



Attól a naptól, szinte egy pillanatig sem volt egyedül, csak mikor aludtam. Követtem az utcán, figyeltem az otthonában, befészkeltem magam az életébe. Nem ő hívott, nem ő kérte, mégis ott voltam, és nem tágítottam. Most pedig, hogy végre alig pár milliméternyire lehettem tőle, még inkább a közelébe akartam kerülni. Bemászni a bőre alá, a sejtjeibe. Azt akartam, hogy ő is vágyjon utánam, hogy ő is azt akarja, hogy a közelében legyek. Nem hittem volna, hogy ez valaha is valóra válhat, de a reakció, amit kiváltott belőle a találkozásunk, reményt adott. Végül is, őt nem riasztja el a külsőm, csak egy titokzatos idegent lát, aki felkeltette a kíváncsiságát. Egy teljes hétig gondolkoztam azon, hogyan lehet valóra váltani a tervemet, végül sikerült minden pontját tökéletesen kidolgoznom. Legalább is, azt hittem…

Tudtam, hogy Harry lakásához, rajta kívül csak két embernek van kulcsa. Egy baráti házaspárnak. Kusza, barna hajú nő, és nyurga, vörös hajú férfi. Ron és Hermione Weasley. Megfigyelés közben kitapasztaltam pár dolgot velük kapcsolatban. A nő tudálékos volt, folyton magyarázott valamit Harrynek vagy a férjének. Valószínűleg a magyarázatai nem üres fecsegések voltak, mivel Harry unalmas ásítozás helyett, lelkesen beszélgetett vele. Ezért annyit megállapíthattam, hogy Mrs. Weasley túl okos ahhoz, hogy a terveim részét képezze. Férje viszont bambának és lassúnak tűnt barátai mellett. Azt hiszem, ő inkább a jókedv volt a kis csapatban, mintsem az ész. Ez pedig tökéletes volt a számomra.

A péntek délutánomat azzal töltöttem, hogy figyeltem, ahogyan Harry és a barátja a kanapén ülnek, és focimeccset bámulnak. Harry mosolyogva hallgatta Ron folyamatos kommentárját, miközben pattogatott kukoricát rágcsált, és sört ivott. Mintha csak direkt engem akart volna ingerelni… Ahogy lenyalta az ujjait a sótól, és ahogy az ajkaihoz emelte az üveg száját. Szinte az őrületig felizgatott.

Már sötétedett, mikor Weasley készülődni kezdett haza. Magamra kaptam a kabátomat, és őrült módjára rohantam le az utcára. A futástól zihálva álltam meg két saroknyira Harry házától. Már csak egy dolog volt hátra, mielőtt Ron Weasley ideért volna. Ezt hagytam utoljára, mivel minden lelki erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy meg tudjam tenni. Mindenkiben ösztönösen működik a túlélőösztön, amellyel nem csak az életét, hanem a testi épségét is védi, ezért vagy szuicid hajlam, vagy erős lelki motiváció kell ahhoz, hogy valaki kárt okozzon magában. Bennem mindkettő megvolt, mégis ezerszer átgondoltam, tényleg meg akarom-e ezt tenni. Végül felidéztem magam előtt a zöld szempárt, előhúztam a csizmám szárából a kis tőrt, aztán lehunytam a szemem, és összeszorítottam a fogamat. A penge a húsomba hatolt. Először nem is éreztem fájdalmat, csak mikor kinyitottam a szemem, és lenéztem a vállamból kiálló fegyverre, akkor lettem rosszul. A térdeim remegtek és hányingerem volt. Kihúztam a sebből a tőrt, és kezemet a vállamra szorítottam. Ujjaim között átszivárgott a vér, és a földre csöpögött.

Imbolyogva indultam el arra, amerről Weasleynek kellett érkeznie, hogy minél előbb összetalálkozhassak vele. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam a vörös üstököt.

- Segítsen! – tántorogtam a férfi felé, miközben éreztem, hogy a lábaimból egyre inkább kiszalad az erő. – Kiraboltak… - zuhantam a lábai előtt a földre. Éreztem, hogy utánam kap, és végigfektet a földön. Hallottam, hogy valamit beszél hozzám, de nem értettem, hogy mit. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy észrevétlenül megszerezzem a kulcscsomóját , rajta Harry lakásának a kulcsával. Megpróbáltam felemelni az ép kezemet, de nem sikerül. Már nem volt elég erőm ahhoz, hogy észrevétlenül kizsebeljem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ezt nagyon elszúrtam.

2010. február 14., vasárnap

Vadász-szenvedély - 2. fejezet

A történet bár Harry Potter fic, szerintem, azok is olvashatják, akik nem szeretik a Harry Potter könyveket, mert csak a karakterek és az alapjellemzőik azonosak az eredeti könyvekkel.

Ezt a történetet a Witches Sabbath múlt évi versenyére írtam. Erre a versenyre Piton/Harry vagy Draco/Harry slash történeteket kellett írni, én a Piton/Harry párosítást választottam. A Muggleworld Teamben voltam, vagyis a történetnek egy varázsmentes világban kellett játszódnia, és a kulcsszó, ami köré a történetemet kellett építenem, a kukkoló volt.

Figyelmeztetések: Slash, erotikus tartalom, kicsit OOC szereplők, AU, erőszak, enyhe szado-mazo jelenetek és a témáról szóló gondolatok.

Szerző megjegyzése: A történet néhol elég megbotránkoztató, ha valaki nem nyitott a tabuk nélküli szerelem iránt. Csak azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg a sötétségtől, a fájdalomtól és a lelki pőreségtől.

Korhatár: szigorúan 18 év!!!



2. fejezet

A vad tragédiája


„Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik”
(József Attila: Most fehér a tűz, részlet)



Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. A tömény füst behatolt a légcsövemen keresztül a tüdőmbe, és belülről fojtogatott. Köhögve ültem fel az ágyban az álmosságtól és az oxigénhiánytól szédelegve. A forróság miatt pizsamám átnedvesedett az izzadtságtól. Mintha a pokol legmélyebb bugyrába kerültem volna. Áttántorogtam a nappalin keresztül a bejárati ajtóig, és feltéptem azt. A lángok már kitörtek a folyosó végén lévő lakásból, és élvezkedve nyaldosták az épület belső falát. A szomszédok pizsamában és hálóingben rohantak el mellettem, hogy mielőbb kijussanak a friss levegő nyújtotta biztonságba. Ösztönösen léptem a tömegbe, és követtem a hömpölygésüket.

Már majdnem kiértem a szabadba, mikor meghallottam a halk nyüszítést. Megtorpanva füleltem, miközben többször is majdnem fellöktek a mellettem elrohanó emberek. Aztán a nyüszítés erősebb lett, és kaparászás is társult hozzá. A menekülők okozta zajban is tisztán kivehető volt az állati segélykérés. A legközelebbi ajtóhoz léptem, és rátapasztottam a fülemet. A körmök felerősödött hangja bizonyította, hogy megtaláltam a keresett lakást. Körbenéztem, hátha megpillantom a tulajdonost, aki a zűrzavarban ottfelejtette házi kedvencét, de sehol sem láttam az emlékezetem szerint ott lakó öreg hölgyet.

Megpróbáltam segítséget kérni a mellettem elrohanóktól, de senki még csak rám sem hederített. Vállammal nekifeszültem az ajtónak, de a zár nem akart engedni. Zörgésére a bent lévő kutya elkeseredett hangon vonyítani kezdett. Hátrébb léptem két lépést, és nekirohantam a fának. Halk recsegést hallottam, ezért újra próbálkoztam, majd újra és újra. Végül az ajtó megadta magát, és hatalmas reccsenéssel kinyílt.

Még fel sem eszméltem, máris egy apró, fehér színű kutya ugrált rémülten a lábaim körül. Felkaptam őt, majd óvatosan beljebb léptem a lakásba.

- Mrs. Mundy! Mrs. Mundy, merre… van? – kiabáltam a köhögéstől fuldokolva, mivel majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az öreg hölgy semmiképpen sem hagyná magára az ő Skippyjét. Egyik kezemet a szám és az orrom elé szorítva siettem beljebb a hálószoba felé, és úgy volt, ahogy sejtettem. Az idős asszony az ágyában feküdt mozdulatlanul. Ujjaimmal kitapogattam a nyaki ütőerét, de nem éreztem a lüktetést. – Sajnálom, Mrs. Mundy! – pillantottam a füstmérgezéstől életét vesztő nőre, majd újra elindultam a kijárat felé.

Az utolsó, amire emlékszem, az egy plafonról leszakadó gerenda hangja, és hogy a puha szőrgombócot szorosan a karjaimba vontam, hogy az ütés ne érje. Aztán a világ elsötétült előttem.

Mikor a kórházban felébredtem, kiderült, hogy a sötétség valószínűleg örökké fog tartani. A fejemet ért ütéstől megsérült az agyam látóközpontja. Az is csodának számított, hogy az agyi ödémától egyáltalán még magamhoz tértem, és a látásom elvesztésén kívül teljesen egészségesnek bizonyultam.

Napokig csak feküdtem a kórházi ágyban, nem akartam enni, aludni, beszélni. Mindig is gyáva menekülési módnak tartottam az öngyilkosságot, de most megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne… Nem tudtam, hogyan viseljem el a sötétséget, ami most már az egész életemet végig fogja kísérni. A legjobb barátaim, Ron Weasley és a felesége, Hermione, amíg a kórházban voltam, segítettek rendbe tenni kissé romos lakásomat. Szerencsére a tűz nem tette tönkre az egész házat, és a lakásom úgy, ahogy épségben maradt. A falakat újra kellett festeni a korom miatt, a bútorokat is le kellett takarítani, és Hermione azt mesélte, hogy vagy egy hétig szellőztetett, hogy a füstszag teljesen eltűnjön.

Mikor hazamehettem, akkor jöttem csak rá, hogy milyen nehéz dolgom is lesz. Az ismerős otthon olyan lett a számomra, mint egy dzsungel. Veszélyes, kiálló sarkok, utamat álló bútorok, az élelemszerzés nehézségei. Arra nem is akartam gondolni, hogy mennyi rémisztő dolog vár a lakásomon kívül. Hónapokig tartott, mire úgy, ahogy belejöttem a mindennapi életbe. Ezt is, csak és kizárólag Hermionénak köszönhettem, aki a mogorva kedvem ellenére sem volt hajlandó magamra hagyni. Eleinte próbáltam ellenállni, tiltakozni, de belül tudtam, hogy hiába. Ha Hermione egyszer valamit a fejébe vett, azt bunkósbottal sem lehetett kiverni belőle. Márpedig, elhatározta, hogy igenis boldogan fogom leélni a hátralévő, nagyon hosszú életemet.

Első lépésként elolvasott egy csomó könyvet a vakokról, és arról, hogyan tudnak visszailleszkedni a látók világába. Ezután tanítani kezdett, és morgolódva bár, de végül megtanultam a lakásban közlekedni, ellátni a mindennapi teendőimet, használni az utcán a fehér botot, és a vakok írásával olvasni és írni. Hermione arra is rá akart venni, hogy vegyek egy vakvezető kutyát, de ez volt az egyetlen dolog, aminél teljes ellenállásba ütközött. Lehet, hogy bolondságnak hangzik, de tudva, hogy egy kutya miatt vesztettem el a látásomat, nem bírtam egyetlen eb közelségét sem elviselni. Persze, a lelkem mélyén éreztem, hogy az a szerencsétlen állat semmiről sem tehetett, de könnyebb volt elviselni az egészet úgy, hogy valakit hibáztathattam.

A napjaim unalmasan teltek. Ha a barátaim nem rángattak volna el magukkal néha ebédelni, sétálni vagy kávézni, akkor otthon ültem volna egész nap, és nem csináltam volna semmit. Az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy nem dolgozhattam többé. Ron és én a főiskola után nyitottunk együtt egy közös vállalkozást, de a balesetem után már semmi hasznomat nem tudta venni. Persze, ezt soha nem mondta volna ki hangosan, de tudtam, hogy így van. Én ajánlottam neki, hogy vegyen fel valakit a helyemre segítségképpen, természetesen, csak addig, amíg helyre nem jövök…

Az örökségemből gond nélkül megéltem munka nélkül is. Egy éves voltam, mikor a szüleim meghaltak autóbalesetben. Az apám gazdag családból származott, és minden vagyonát én örököltem. Az a pénz a tűz napjáig egy banki széfben hevert kötvények formájában, csak a taníttatásomra lett fordítva belőle, de arra is csak azért, mert úgy gondoltam, a szüleim, ha életben lennének, biztosan azt akarnák, hogy a legjobb iskolákban készítsenek fel az életre, és amúgy is költöttek volna erre a célra.

Aznap este, mikor először észrevettem Őt, épp Ronéktól tartottam hazafelé. Addigra már sikerült annyira megszoknom az utcai közlekedés szabályait vakon, hogy Hermione egyedül is el merjen engedni. Sosem hittem volna, hogy tényleg igaz, de ha elveszítesz egy érzékszervet, a többi sokkal élesebb lesz. Bár nem láttam őt, hallottam a lépéseit az avaron. Az utca kihalt volt, és a levelek ropogása felvette az én járásom ritmusát, így teljesen biztos lehettem benne, hogy bárki is az, engem követ. Hermionéból kinéztem volna, hogy utánam jön, de a lépések nem nőtől származtak. Ront is utánam küldhette volna, de az ő csoszogó, lomha járását bárhol felismertem volna. Ezek a lépések viszont határozottak voltak. Egy ragadozó lépései. Halk, céltudatos, óvatos.
Az első gondolatom az volt, hogy egy zsebtolvaj szemelt ki prédájául, de mivel tartotta a távolságot tőlem, és nem próbált meg a közelembe kerülni, ezt a lehetőséget hamar elvetettem. Gyorsabbra vettem a lépéseim, és otthon bezárkóztam a lakásomba. A nagynéném és a családja mellett megtanultam, milyen a fájdalom és a megalázottság, megedződtem az életre, és felnőttként nem sok dolog tudott már megijeszteni, de így vakon teljesen védtelennek éreztem magam. Furcsa klausztrofóbia tört rám. Az ágyam sarkába kuporodtam, és bár tudtam, hogy senki sem juthatott be a lakásomba, és egyedül vagyok, mégis úgy éreztem, hogy figyelnek, hogy bármikor, bárhonnan jöhet a támadás. A paplan alatt reszkettem, míg végül a kimerültségtől elszundítottam. Másnap olyan volt az egész, mintha csak egy lidérces álom lett volna, nem is a valóság. Hermionénak és Ronnak sem szóltam az esetről, egyfelől azért, hogy ne ijesszek nagyon rájuk, másfelől pedig, magamat is próbáltam meggyőzni, hogy csak hallucináltam, és valójában senki sem követett. Pár nap múlva teljesen el is felejtettem az esetet, és csak rossz emlékfoszlány maradt.

2010. február 11., csütörtök

Vadász-szenvedély

A történet bár Harry Potter fic, szerintem, azok is olvashatják, akik nem szeretik a Harry Potter könyveket, mert csak a karakterek és az alapjellemzőik azonosak az eredeti könyvekkel.

Ezt a történetet a Witches Sabbath múlt évi versenyére írtam. Erre a versenyre Piton/Harry vagy Draco/Harry slash történeteket kellett írni, én a Piton/Harry párosítást választottam. A Muggleworld Teamben voltam, vagyis a történetnek egy varázsmentes világban kellett játszódnia, és a kulcsszó, ami köré a történetemet kellett építenem, a kukkoló volt.

Figyelmeztetések: Slash, erotikus tartalom, kicsit OOC szereplők, AU, erőszak, enyhe szado-mazo jelenetek és a témáról szóló gondolatok.

Szerző megjegyzése: A történet néhol elég megbotránkoztató, ha valaki nem nyitott a tabuk nélküli szerelem iránt. Csak azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg a sötétségtől, a fájdalomtól és a lelki pőreségtől.

Korhatár: szigorúan 18 év!!!



1. fejezet

A vadász és a vad


„Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
De már fölöttem barna lett a kék ég
És ragyogásod kísértetre vál.”
(József Attila: Szelid, búcsúzó asszony, részlet)


A lépéseit sietősre vette. Fehér botja ritmusos ütemben koppant a jobb, majd a bal oldalán, hogy ellenőrizze, semmi sem áll az útjában. Az arca kipirult a széltől és az izgatottságtól. A légzése felgyorsult, mellkasa izgató ütemben emelkedett és süllyedt. Ide-oda kapkodta a tekintetét, pedig tudta, hogy nem csak engem nem láthat meg, hanem semmi mást sem. Érezte, hogy ott vagyok a közelében, én pedig élveztem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Olyan volt, mint az a riadt kis őzike, aki előtt alig pár centire tudtam csak megállni az autómmal a múlt nyáron. Érezte, hogy az élete a kezemben van, hogy bármit megtehetnék vele, amit csak akarok. Persze, sosem bántottam volna, de ő ezt nem sejthette. Jobban élveztem annál a kis játékunkat, minthogy véget vessek neki. Izgatott, hogy vadászhattam rá, aztán az utolsó pillanatban futni hagytam, csak hogy legközelebb újra a célkeresztem útjába kerülhessen.

Mikor a cipőm talpa hangosabban koppant, megállt, és fülelt egy ideig. Ott voltam alig pár lépésnyire tőle, és majdnem elnevettem magam az iróniától, hogy ő mégsem képes észre venni. A balesete lehetett számára az egyik legszörnyűbb élmény egész életében, de számomra esélyt nyújtott, hogy a közelébe kerülhessek bármikor, bárhol, amikor és ahol csak kedvem tartja. A gondolattól és attól, ahogy idegesen megnedvesítette a nyelvével az ajkait, a vér az ágyékomba tolult.

Már csak két saroknyira voltunk otthonról, és én alig vártam, hogy végre könnyíthessek magamon, mikor két férfi tűnt fel az utca végében. Behúzódtam az egyik ház mögé, nehogy észrevegyenek, és vártam, hogy eltűnjenek, de nem volt szerencsém. Látszott rajtuk, hogy enyhén szólva is ittasak. Harry valószínűleg meghallotta a hangjukat már messziről, mivel megpróbált kitérni az útjukból, és a fal mellé húzódott. Láttam a férfiak tekintetéből, hogy nem lesznek hajlandóak ilyen egyszerűen elsétálni mellette.

- Hé, fiú! Van egy cigid? – lépett közelebb hozzá a magasabb, sötét hajú alak, mire Harry gyorsan megrázta a fejét, és tovább akart indulni. – Na, várj már! – ragadta meg az egyik karját a férfi. A fiú lehajtott fejjel megállt, ujjai elfehéredve szorították a botját. – Még korán van… Én és a cimborám szeretnénk szórakozni egy kicsit az este. Nincs kedved velünk tartani?

- Köszönöm, de haza kell mennem – próbálta meg kihúzni magát a szorításból Harry, sikertelenül.

- Esetleg hazakísérhetnénk… - vigyorgott a férfi szőke hajú társára, és egy obszcén mozdulattal jelezte neki, milyen programot képzelt el. Ugrásra készen megfeszült a testem, kezeim pedig ökölbe szorultak.

- Köszönöm, de nem. – Harryn látszott, hogy próbál határozott lenni, de tudtam, hogy alig bírja elfojtani a remegését.

- Ugyan, meglátod, jól fogsz majd szórakozni – röhögött fel az alacsonyabb férfi is, és végigsimított a riadt arcon. A fehér bot hirtelen lendült az idegen felé. Az események ez után gyorsultak fel. Mire észbe kaptam, a két alak már kicsavarta a fiú kezéből a „fegyverét”, és a földre szorították. Idegesen néztem körbe, de az elhagyatott utcácskában esély sem volt arra, hogy valaki erre járjon, és segítsen Harrynek.

A magasabb férfi már áldozata sliccénél matatott, míg társa leszorította a földre őt. Az agyam teljesen elborult a látványtól. Harryt senki sem bánthatja, és senki sem érintheti meg! Észre sem vettek, amíg meg nem ragadtam a fekete hajú férfit, és egy automatikus balegyenest vittem be neki. Vérző orral terült el az aszfalton.

- Ezért megöllek! – tapogatta sérült testrészét, miközben barátja felé pillantott segítségkérésképpen. A férfi eleresztette Harryt, és felugrott a földről.

- Takarodj! – sziszegtem neki, amitől megdermedt egy pillanatra. Szerencsétlenségemre apám mellett kénytelen voltam hozzászokni a fájdalomhoz, és megtanulni, hogyan védjem meg magam, így minden félelem nélkül néztem a férfi szemébe. Ő viszont remegett, mint a nyárfalevél. Jó két fejjel magasabb voltam nála, és bár nem mondhatni, hogy egy izompacsirta vagyok, elég ijesztő jelenségnek számítok, ha egyszer kihoznak a sodromból. Egyszer egy osztálytársam azt mondta nekem, a szemeimben a pokol feketesége tükröződik vissza.

Azt hiszem, ez a két férfi is láthatta a mindent elemésztő lángokat, amik a testemben tomboltak, mert néhány káromkodás után úgy iszkoltak el, mintha veszett kutyák kergették volna őket. Miután eltűntek, csak akkor jöttem rá, hogy Harry még mindig a házfal mellett ül a riadalomtól dermedten. Tudtam, hogy erős fiú, és nem sokára összeszedi magát annyira, hogy felkeljen és hazamenjen, ezért hátat fordítottam neki, és elindultam. A hangja állított meg pár lépés után.

- Maga az, ugye? – Alig hallhatóan suttogta a kérdést, én mégis meghallottam. – Maga az árnyék, aki mindenhová követ. Miért csinálja ezt? Miért teszi ezt velem? – visszafordultam és az arcát fürkésztem.

Most először nem láttam rajta riadalmat, csak őszinte érdeklődést. Tudtam, hogy ezzel új korszak kezdődött el a mi kis játékunkban. A rettegés mellett most már egy sokkal szorosabb kapocs is fűz hozzá. A kíváncsisága. A több hónapos megfigyelés alatt sok mindent megtudtam Harry Potterről, az egyik ilyen tény, hogy szereti a rejtélyeket, titkokat és rejtvényeket. Sosem adja fel, amíg véghez nem viszi, amit akar. Én pedig kihasználhatom a nyughatatlan jellemét. Hajtani fogja a vére, hogy megtudja ki vagyok. Várni fog engem, kutatni fog utánam, és tudom, hogy élvezni fogja minden percét. Persze, esélye sincs, hogy rájöjjön, ki is vagyok. De addig is közel lehetek hozzá. Közelebb, mint eddig. Ő maga fogja hagyni, hogy mellette legyek, csak hogy megtudhassa a titkomat.

Visszaléptem hozzá, megragadtam a vállainál fogva, és egy határozott mozdulattal felhúztam a földről. Riadtan próbált eltolni magától, persze, esélytelenül. A falhoz szorítottam, éreztem, ahogy reszket a kezeim között. Még soha nem éreztem olyan izgalmat, mint abban a pillanatban. Meg akartam csókolni a rózsaszín ajkakat, duzzadtra akartam marni őket, addig, míg meg nem érzem a vére ízét, de türtőztettem magam. Még nem. Nem siethetem el. Ki akartam élvezni minden egyes percét. A nyakához hajoltam, és mint egy vadállat, végigszagoltam a bőrét. Mintát vettem a teste által kibocsátott illatokból, miközben tudtam, hogy ő is érzi az én illatomat. Olyan hirtelen engedtem el, hogy majdnem visszacsuklott a földre.

- Ne menjen el! Ki maga? – kiáltott utánam rekedt hangon, de nem törődtem vele.

Sietős léptekkel indultam haza felé, három hónap óta most először hagyva őt teljesen magára. Szerencsém volt, hogy nem futottam össze egy szomszéddal sem a lépcsőházban, mert mire bevágtam magam mögött a lakásom ajtaját, már lihegtem a vágytól. Azonnal a hálószobám ablakához siettem, és leültem a megszokott helyemre. Bármennyire is lüktetett a férfiasságom, meg akartam várni, amíg Harry is hazaér. Látni akartam, miközben elélvezek. Jó negyed óra telt el, mire nyílt a bejárati ajtó, és belépett a lakásába. Első útja a hűtőhöz vezetett, majdnem félig kiitta az ásványvizes üveg tartalmát, aztán lerogyott az asztal melletti székre. Lehunyta a szemeit, és valószínűleg próbálta feldolgozni azt, ami az elmúlt egy órában történt vele.

A távcsővel szinte olyan volt, mintha pár méterre lenne csak tőlem. Szabad kezemmel kibontottam a nadrágomat, és kezemet végre kőkemény férfiasságomra fontam. Az arcvonásait figyeltem, és gondolatban ajkaimmal végigsimogattam a szemöldöke vonalát, a homlokát, az arccsontját, a füle mögötti érzékeny bőrt, a nyakát. Mikor a zöld szemek újra felnéztek, a látványuktól forró magom a kezembe spriccelt.

2010. február 2., kedd

Légy hű!

Légy hű!

Légy hű önmagadhoz!
Ne tedd, amit mondanak mások,
Akkor, ha nincsen rá olyan ok,
Mely a szíved mélyéből ered.
Ne add el így saját lelkedet.
Légy hű önmagadhoz!

Légy hű önmagadhoz!
Mit ér, ha kívül fed lágy selyem,
Ha nem vagy úr az életeden.
Szaggasd le gyorsan a kelméket,
Szabadítsad fel rab elmédet.
Légy hű önmagadhoz!

2010. február 1., hétfő

Egy rövid karrier rövid története, avagy a rácsmonológ

Nos, amíg befejezem a Gyermeki pillantás új fejezetét, addig is itt van egy kis olvasni való. :)


Egy rövid karrier rövid története,
avagy a rácsmonológ




Csak nézek át a rácsokon, a szemeim egy távoli fénysugárba kapaszkodnak, mintha ez a fénysugár lenne az utolsó és az egyetlen, ami összeköt a kinti világgal. De nem csak ez van nekem. Itt vannak velem a gondolataim is. A rácsokat szorítom, s közben arra gondolok, miért? Hát megérte ez nekem? Csak be akartam illeszkedni, ezért tettem mindent. Azt akartam, hogy tiszteljenek, hogy befogadjanak maguk közé. Ki akartam tűnni, hogy észrevegyenek. De már tudom, mi volt a baj. Az, hogy más akartam lenni, mint aki vagyok. Ezért kerültem ide. Ezért vagyok most rab.

Történetem rövid és szomorú. Mikor közéjük kerültem, nem voltam senki. Először csak meghúzódtam a sarokban, onnan néztem őket. Aztán maguk közé hívtak. Azt hittem, hogy a barátaim akarnak lenni, és a nagy öröm közben nem láttam meg azt a furcsa, gonosz csillogást a szemükben. Sok szép dologgal csábítottak, és mikor már teljesen elkábítottak, beleestem a csapdájukba. Az elején jó balhénak tűnt az egész, kisebb rongálásokkal kezdtük, aztán jöttek a verekedések. Persze, mindig csak a gyengébbekkel. De a végén még ennél is többet akartak tőlem. Azt mondták, ha megteszem, a banda vezére lehetek, tisztelni fognak, és követnek, akár a halálba is, és én megtettem.

Mindenre pontosan emlékszem. Ott ült a sötét szoba kellős közepén. Nem vette észre, amikor bementem. Halkan lépdeltem. Csendesen a háta mögé osontam, és… és letéptem a fejét. Olyan borzalmas volt. Ott tartottam a kezemben azt a nagy barna fejet, és a fekete gombszemek vádlón néztek rám. Ekkor lépett be az óvónéni, megszidott, és berakott a rácsos kiságyba.

Tehát, most itt vagyok. Várom a szabadulás óráját, azt a szép percet, mikor a szüleim belépnek az óvoda ajtaján, és magukkal visznek haza.

És esküszöm, hogy ha a többiek nem is fogadnak be ezért, soha többé nem bántom a játékaimat. Mert rájöttem, hogy ők az egyetlen igazi barátaim. Ők soha nem kérnek semmit, de mindig örömet okoznak nekem a játékukkal.